Az érem fénye

Mindenki a rajtra készült. A hét elején még kérdéses volt, meg tudják-e rendezni a soron következő alpesi sí világkupa versenyét. A Jóisten kegyes volt és néhány nap alatt leesett két méter harminc centi hó, munkát adva ezzel a pályamunkásoktól kezdve a ratrakokon át a versenyszervezőkig. A hó még hajnalban is rendületlenül esett és csodák csodájára reggel nyolcra elállt. A fehér hegy ragyogott a korai napsütésben, hatalmasságával tekintélyt parancsolt magának, a hideg alpesi levegőben meg-megcsillantak a hótakaróban hirtelen megfagyott vízcseppek. A gyémántfényben pompázó monstrum egyik pillanatról a másikra életre kelt. A ratrakok egész éjszaka dolgoztak a havazás ellenére, de most a pályamunkások is megjelentek és szorgos hangya módjára igyekeztek a pályát alkalmassá tenni az aktuális lesikló versenyhez.

– Eltolták a rajtot! – rontott be az edzőm a szobámba. – Délben lesz a rajt!
Csak bólogatok. Az évek során már hozzászoktam ehhez. A sí egy ilyen sport. Amikor öt évesen életemben először lécre álltam, nem gondoltam, ez lesz az életem hivatása. Azt viszont tudtam, hogy nem akarok leszállni a lécről. Hosszú és nehéz út van mögöttem, de végül Magyarország eddigi legeredményesebb sízője vagyok. Sokan nem hittek bennem, a megfelelő támogatást sem kaptam meg, de aztán mégis megtörtént az áttörés. Azóta sokkal jobb feltételek között tudok felkészülni, új edzőt kaptam és végre a sok edzés meghozta a gyümölcsét: felállhattam a dobogóra. Igaz, még csak a harmadik fokára, de onnan már nincs messze az első.
Nagyon várom a mai versenyt. Tombol bennem az adrenalin, alig várom, hogy az én rajtszámom következzen. A tizenhármas számmal indulok. Remélem, szerencsét hoz.

A kamera végigsiklott a pálya ívét bemutató síelővel együtt. A déli kezdést nehezen, de sikerült tartani. A Val D’Isere-i hegy nyüzsgött akár a hangyaboly, aki élt és mozgott szinte mindenki a verseny helyszínén tartózkodott. A nézők zászlókkal, sípokkal várták a lányokat, hogy szép sorban lecsússzanak a pályán.
A tévé élőben közvetítette a lesiklást. A különböző országok sportcsatornáinak kommentátorai a szó szoros értelmében tűkön ülve várták a versenyt.
Az egyes rajtszámmal induló lány végigment a pályán, majd követték a többiek. A mai lesiklás komoly meglepetéseket ígért, az első indulók komolyabb eredményeket értek el, mint az edzéseken. Több kommentátor a havazás nélküliségnek tudta be.

A tizenkettes lány jön. Még utoljára gyorsan megmozgatom a végtagjaim. Egyszer feltettem facebookra a bemelegítés ezen fázisát, a szurkolóim pedig breaktánchoz hasonlították. Mikor kibreakelem magam, ráállok a léceimre. A kötés kattan, megrázom a lábam, ellenőrzöm stabil-e a kötés. Egy 60 kg-os versenyző síkötése 160 kg-ra van beállítva, nehogy az extrém gyors lecsúszás közben egy bucka hatására leoldjon. A bakancsomat is becsatolom, már szólítanak is a versenyszervezők. A rajtvonalhoz állok, még egyszer, utoljára a fejemben, gondolatban végigsiklok a pálya vonalán. Már visszaszámolnak: három, kettő, egy, start!
Kinyílik a kapu, meglököm magam és csúszok. Érzem, hogy jó a sebességem, tojástartásban siklok, a kanyaroknál szinte a havat érinti a testem, annyira bedőlök, hogy ne veszítsek a sebességből. Jön az ugrató. Jól kapom el, a fényviszonyok is tökéletesek, alig tartózkodom a levegőben, már zuppanok is vissza a jól megdolgozott hóra és siklok tovább.
Valami megfogja a jobb lábam. A bal siklik tovább, a jobb viszont nem moccan, Elveszítem az egyensúlyom, pedig próbálom megfogni a lécet és nem elesni, de képtelen vagyok. Teljes mértékben elveszítem a kontrollt a léceim felett, a testem ide-oda dobálózik a pályán, mint egy jól felfújt kemény focilabda a füvön. Nem tudom, hogy előbb érzem-e az éles fájdalmat, amint a térdembe hasít, vagy a reccsenést hallom a lábam felől. Betájolni sem tudom, hol vagyok, a másik térdem is reccsen, a gerincem is fáj, hányinger kerülget, a léceim végre lecsatolnak és elrepülnek valahová. Az émelygés egyre erősödik, míg végül beáll a megváltó tudattalan.

– A mindenkor legeredményesebb magyar sízőnő súlyos balesetet szenvedett a mai napon megrendezett Val D’Isere-i lesikló versenyen. A sízőnőt mentőhelikopter szállította a legközelebbi kórházban. A balesetet egy olvadt folt, úgynevezett „flekk” okozta, ami megfogta a versenyző egyik lécét, aki elveszítette az egyensúlyát és hatalmasat bukott a pályán. Az eddigi értesülések szerint a sízőnő mindkét térde elszakadt és gerincsérülést is szenvedett. Jelenleg eszméletlen, kómában van. Az orvosok mindent megtesznek a sízőnő érdekében – darálta a híradó egyébként kedves mosolyú bemondónője.
A magyar síszövetség elnöknője idegesen kapcsolta ki a tévét. Úgy szerette a magyar versenyzőt, mint a saját lányát. Annak idején ő fedezte fel, vette a szárnyai alá és egyengette a pályafutását. Nehezen kivívta a támogatottságot, és kezdett beérni a sok harc gyümölcse. Szinte minden versenyen az első tízben végzett, dobogós helyet is hozott, és végre egyszer az életben a magyar versenyzővel is számolni kellett a világkupa alakulásában. Igaz, győzelemre még nem volt esély, de az idei évad alapján az első tízbe várták a magyar lányt a lesiklásban.
Az elnöknő idegesen emelte fel a telefont.
– Tudunk már valamit Edináról? – kérdezte.
– Semmi jót – felelte az edző. – Mindkét térdét megműtötték, de a gerincsérüléséről még nem tudni mennyire súlyos.
– Hívjon, amint megtud valamit – csapta le a telefont.

Volt már ilyen máskor. Buktam már ekkorát, anno az olimpián. Akkor is elszakadt a térdem. Igaz, akkor csak az egyik. De nem baj. Újra lécre fogok állni és fel fogok állni a dobogó legfelső fokára. Jövőre úgyis olimpia. Kellően felkészülünk és megnyerem. Legutóbb hat század másodpercen múlt. Egy sóhajtásnyi idő. Meg fogom csinálni. Remélem, holnap már lábra állhatok. Gondolom, a média tele van a balesetemmel, elemezgetik mi okozta. Még a versenyt is lefújták, akkorát estem. Legutóbb is a műtét utáni nap már fel kellett állnom. Ilyenkor mindig azt kérdezik a riporterek fájt-e. Annak ellenére, hogy élsportoló vagyok és is érzek fájdalmat. De amikor felállok és megteszem az első lépéseket, mindig az éremre és a dobogóra gondolok arra, hogy ezekkel a nehezen megtett lépésekkel egyre közelebb kerülök az álmomhoz.

– Jöttem, amint tudtam – az elnökasszony kezet fogott az edzővel. – Nem sikerült hamarabb repülőjegyet szereznünk! A szövetség is megértette, hogy ide kell jönnöm, nem kellett végigjárni a bürokráciát az engedélyeztetéssel. Soron kívül megadták.
– Eszter, örülök, hogy itt van!
– Beszélni akarok az orvossal! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Az edző elindult, az asszony követte. Megkeresték a kezelőorvost, aki egy idősebb férfi volt.
– Mit tudunk Edináról? Kérem, ne kíméljen!
– Asszonyom, nincsenek jó híreim – kezdte az orvos. – Sajnos a hölgy nagyon súlyosan megsérült. Eddig mesterséges kómában tartottuk, de sajnos hiába hagytuk abba a gyógyszer adagolását, nem tért magához. Az életfunkciói jók, de nem reagál.
– Istenem! – kapott az elnök asszony a szájához, nehogy hangosan felsikoltson. – Ha magához tér, mikor állhat újra rajthoz?
– Sajnálom, de a gerincsérülései alapján soha többé nem fog lécre állni. Nem akarom megijeszteni, de lehet, járni sem fog tudni – közölte az orvos.
Az elnök asszony sikolyát egy esés kísérte, és az edző jelenléte mentette meg attól, hogy komolyabb fejsérülést szenvedjen.

Most hogy túl vagyok a kórházon, jön a rehabilitáció. Eddzük a térdeimet, hogy visszanyerjem a teljes mozgáspályát. Utána jön az erőnlét, majd amikor már az orvosok jónak látják, újra lécre állhatok. Keményen gyógytornázok. Ha egész nap végzem a gyakorlatokat, akkor a térdeim sokkal hamarabb megerősödnek. Amikor fáj, összeszorítom a fogamat és az érem csillogására gondolok. Igen, egyszer ott fogok fenn állni, a dobogó legfelső fokán. Jön az Olimpia és nyerni akarok! Eszter mindenben támogat, a média végigkíséri a felépülésemet. Jólesik a szurkolók írása, hogy aggódnak értem, gondolnak rám. Alig várom, hogy ismét magamra öltsem az olimpiára készült kalocsai mintás ruhámat és elinduljak lefelé a pályán.

– Edina, annyira sajnálom! – szipogta Eszter, amint a sérült sízőnő kezét fogta. A gépek monoton zúgása járta át a szobát. A nő mozdulatlanul feküdt az ágyban, a lélegeztetőgépnek hála egyenletesen mozgott a mellkasa. – Kérlek, adj nekem valami életjelet magadról! Nem teheted meg ezt velem! Végre megtaláltuk a nemzet sízőjét, megmutattad a világnak, hogy igen, képes vagy rá! Erre itt fekszel mozdulatlanul! Ki kellett volna utaznom veled! Itt kellett volna lennem veled! – Eszter könnyei rendíthetetlenül potyogtak, elhomályosítva a kórtermet. Egy hollywoodi filmben, ilyenkor szoktak magukhoz térni a kómából, de Edina nem mozdult. Az elnökasszony hiába reménykedett, semmi sem történt. Megsimogatta a meredten fekvő lány kezét, és zaklatottan távozott.

Az edzőm megdicsért. Jó időket csúszok. A mai verseny pedig igazi meglepetésként hatott.
… Edina világklasszis magyar sízőnk szezonnyitója első versenyén harmadik helyre állhatott fel a dobogón. Súlyos sérülése utáni rehabilitációja sikeresnek bizonyult, a mai versenyen pedig bravúrosan vette a lejtőket Saint Loiuse-ban. Korábbi nyilatkozatában célként az olimpiai aranyat célozta meg és az idei évad első versenyén be is bizonyította, hogy vele ismételten számolni kell – harsogja a tévé csinos bemondónője.
Nem szeretem sem a híradósokat, sem a kommentátorokat. Fogalmuk sincs arról, milyen egy sportoló élete. Mikor élsportoló lettem, mindenki óva intett, ne tegyem. Tudtam, hogy sok mindenről le kell majd mondanom, hogy lehet, megutálom a sít, de hála Istennek, ez nem történt meg. Felépültem, itt vagyok és indulni fogok az Olimpián. Még mindig a hófödte csúcsokon érzem otthon magam, az egyetlen igaz szerelem az életemben a sípályák iránt van. Érzem, képes vagyok rá! Meg fogom csinálni!

– A magyar sízőnő két hónapja súlyos balesetet szenvedett és az óta is kómában van. Súlyos fej- és gerincsérülést szenvedett, maradandó károsodásokkal kell számolni. Az orvosok egyre kevésbé bíznak abban, hogy magához tér. Vegetatív…
– A franc essen bele! – dühösen kapcsolta ki a tévét. Más sem folyt a híradóból, mint Edina állapota. Egyszerűen nem akart tudomást venni róla. Nem akarta elhinni, hogy a pártfogoltja, akit lányaként szeret, tényleg két hónapja fekszik a kórházban mozdulatlanul. Az izmai elsorvadtak, a gerince eltörött és nem tért magához. Az orvosok kerek-perec megmondták neki, most már biztos, hogy soha többé nem fog tudni járni. Nem baj, csak ébredjen fel. Térjen magához! Nem igaz, hogy semmi jelet nem ad!
A nő idegesen beleverte az öklét a falba, mintha ezzel könnyített volna a lelkén. De az csak még nehezebb lett. Edinának senkije sem él, őt pedig egyre jobban presszionálták.
– Asszonyom, ön dönti el, lekapcsoljuk-e a gépeket. Beállt az agyhalál – közölte vele az orvos, ő pedig szédülni kezdett, majd a gyomra tartalma kiutat parancsolt magának.

Az este az ablakomból néztem a hófödte csúcsokat. Szeretem a hegyek tekintélyt parancsoló magasságát, ahogyan pici porszemmé törpülünk mellettük. A tél varázsa mindig megérint, pedig messze nőttem fel a havasokban, ahol több a tél, mint más évszakok. Szeretem, ahogyan a sötétségben a vakítóan fehér hóréteg világít. Ilyenkor feltöltődök a látvánnyal, erőt nyerek és a verseny előtt táplálkozom az elraktározott képekből.
Itt vagyok az Olimpián. Egyszer már eljutottam, de akkor hatalmasat buktam, akkor szakadt el a térdem először. Nem gondolok a negatívumokra, a Jóisten velem volt és segített felépülnöm. Bemelegítem az izmaim. Ismét enyém a tizenhármas rajtszám. Annyi a különbség a világkupákhoz képest, hogy itt maximum négy versenyzőt indíthat egy ország, ott pedig akármennyit. Mi ketten vagyunk magyarok, bár a másik lányt nem igazán ismerem. Én a fiúkkal eddzek, mert nekik sokkal keményebb felkészítést tartanak.
A rajtvonalnál állok, visszaszámlálás és rajt!
A lécem lágyan siklik a gyémántfényű havon, ahol fordulok, az éle keményen belevág, megmutatva, hogy én uralom a pályát. Semmi mást nem látok magam előtt, csak a pálya vonalát, nem érdekel semmi és senki, a kolompoló és tapsoló tömeg sem. Kizárom a világot, ez az én harcom a heggyel. Elhagyom a célt jelző kaput, befarolok, megállásra kényszerítve a léceimet és felnézek a táblára. Edina Antal az első helyen áll. Átfut a pillanatnyi boldogság, még sokan vannak fent odafönt, de jó látni, hogy az első tizenhárom közül én voltam a leggyorsabb.

– Asszonyom, ha gondolja, felajánlhatja a beteg szerveit transzplantációra váróknak – darálta az orvos. – Itt és itt kell aláírnia – mutatott a papírra –, és akkor lekapcsoljuk a gépeket. Ha odaadja a szerveit, akkor még itt és itt – lobogtat másik két papírt.
– Adja ide! – kapta ki az előre nyomtatott beleegyező nyilatkozatokat az orvos kezéből. Nehezen, de meggyőzte magát, hogy semmi értelme. Edina soha nem fog magához térni, ha lekapcsolják a gépeket, önállóan levegőt venni sem fog tudni. Lehet, Edina lelke már nincs is itt, csak a teste maradt hátra. Soha nem hitt az ilyen spirituális dolgokban, de mióta ez a szörnyű baleset elragadta tőle a legnagyobb reménységét, sok minden átértékelt. Edina életében azt kérte, ha vele bármi történik, adják oda a szerveit. Eszter volt az egyetlen, aki ezt megvétózhatta volna, de úgy érezte, ez Edina utolsó kívánsága és teljesíteni kell. Gyorsan aláfirkantotta a dokumentumokat, még mielőtt meggondolná magát.
– Rendben. Az adminisztrációval megvagyunk. Tíz perce van – kísérte az orvos Esztert a kórterem felé.
A nő benyitott, odasétált a mozdulatlan testhez, megsimogatta a kezét és azt suttogta: – Bocsáss meg nekem! Legyen szép az álmod az örökkévalóságban!

Istenem! Megtörtént a csoda! Mindenki lejött és még mindig az én nevem szerepel az első helyen! Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént! Hat század másodperc… Egy sóhajtásnyi idő. A múltkor ennyivel maradtam le és most ennyivel győztem. Nézem a mesés alpesi kilátást és nem tudom elhinni.
Az első hármat szólítják, a dobogóhoz kísérnek minket. Egy segítő ott áll az érmekkel a kezében és az arany csillogása túlragyogja a napot. Különösen beleng mindent, szinte úszok az árban, semmi mást nem látok, szinte megvakít, amikor a fényárban elindulok a dobogó legfelső fokára.

(A történetet egy valóságban megtörtént síbaleset ihlette, de szerencsére az elszenvedő versenyző felépült és éppen az Olimpiára készül.)

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2017-09-22 15:12 Sren

Sren képe

Üdv itt, ha még nem találkoztunk volna. :)

Jó kis írás, sok a felesleges szó, vannak központozási hibák, de nem rossz. Remélem, a többiek csinálnak neked hibalistát, megérné foglalkoznod vele.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2017-10-01 07:04 Roah

Roah képe

Elolvastam.

Meghatott - jó, újra hazabeszélek kissé, mert imádom a sportot, de bevállalom. ;) Szóval ez a história is tetszett.

Hát, precíz munkát igényelne a javítása. Csak apróságokat mondanék, gyorsban. Rendben?

Duplikázás és voltozás jellemzi, elsősorban számomra az írást - utóbbit ragozással lényegesen és látványosan javíthatod. A 'volt' nem az ördögtől való, csak érdemes a választékos megfogalmazásokra törekedni, a szerzőknek szerintem plusz szorgalmi feladat is, főleg kezdetekben, mert jó kondiban tarthatja az elméjüket.

Két novellád után úgy érzem, hogy irtó sok babra munkát kellene elsajátítanod, ami egy idő után, ha figyelsz és koncentrálsz önmagad javításánál az otthoni példányaidnál, automatikusan rögzül(het), és remek reálban utazó szerzővé válhatsz.
Sok munka, tényleg sok - de szerintem a tehetségesek sorsa mindig ez. És sosincs vége, mert habitusuknál fogva nem képesek leállni, megtorpanni, újra és újra mást tanulnak, újra és újra kihívásoknak teszik ki magukat. Az olvasók legnagyobb örömére, szerintem a tehetségesek soha sem képesek hátradőlni, megelégedni, még a sikereiket is csak átmenetileg élik meg, hamar leég bennük a láng, és mialatt a közönség tapsol, éljenez, ők már egy másik munkán törik a fejüket, sőt, gondolatban már a felével készen is vannak.

Tehát kezdésnek, tégy egy nagy lépést a voltozás megszüntetése felé, ezt tanácsolom, szerintem nem lesz kis munka, amíg kiszeded, és némelyiktől megválsz.
Ha nem boldogulsz, szólj, és kiterítek neked néhányat.

Kommunikálj az olvasóiddal, kérdezz, ha valami nem világos, kérdezz inkább százszor, mint valami hibásan maradjon meg, kérdezd az ittenieket, és amit még tanácsolnék: mások javítása. Véleményezd mások írásait, mert lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de élesben, brutál sokat fejlődhetsz, úgy, hogy észre sem veszed. Ha nem vagy biztos valamiben, fogalmazd bele a hozzászólásba, és jelezd a szerzőnek.
A Karcolat elnyűhetetlen kódexét is ajánlom figyelmedbe, a Gyíkot (lap tetején, biztosan megtalálod :))) , sok értékes infoval és hasznos tartalommal bír. :)))

És remélem, a Karcosok is jönnek még erre felé - halljátok? :D -, mert elkélne itt egy kis segítség.

A sport - nagyon szeretem, igen.

Amit itt hagyok, nem egyéni...hanem...a csapatszellem, és bírom. Lehet, az idealista énem kiütközik rajtam, de vannak helyzetek, amikor az egy mindenkiért, mindenki egyért elve győz a pályán. És igen, jó dolog a dobogó teteje, de...nem lenne olyan dolog, ha a sok energia nem lenne benne, ha a sok munka nem lenne ott...
Akár síelés, akár kosár - így érzem.
Nem találtam jobb minőséget, de itt szeretném hagyni neked.
Ismered? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=qyk5iBYL6vY

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2017-10-01 21:50 teklamiller

Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és szántál időt a hozzászólásra is.

Azért jöttem ide, mert nem tudom magamból kiadni azt, amit igazán akarok, saját magammal szemben is hiányérzetem van és nagyon szeretnék fejlődni. A gondolat megvan, amit át akarok adni, csak nem érzem teljesnek, amit leírtam.

Egyébként én is úgy működök, ahogyan leírtad, a gondolataim mindig előrébb vannak, mint saját magam és van hogy elfelejtem a két téma közötti összekötést, a környezem pedig áll és néz, hogy most miről is beszélek?

Aktív béta vagyok, kihívásokra is próbálkozom írni, akár a komfortzónámból is kilépve, de nem érzem az áttörést.

Aránylag sokat olvasok, de van bennem egy elakadás. Ezt szeretném leküzdeni, megszüntetni vagy csak megtanulni, mit kell tennem, hogy át tudjam adni, amit át szeretnék.

h, 2017-10-02 09:22 Roah

Roah képe

"Egyébként én is úgy működök, ahogyan leírtad, a gondolataim mindig előrébb vannak, mint saját magam és van hogy elfelejtem a két téma közötti összekötést, a környezem pedig áll és néz, hogy most miről is beszélek?"

Gondoltam.

Jó lenne, ha itt maradnál, és akkor megtanulsz Karcul. :))) Karcul tudni annyit tesz, hogy félszavakból is megérted az olvasókat, és magad is Karcul beszélsz, érted az utalásokat, íróként és olvasóként is helytállsz, és annyit profitálhatsz, amennyit csak elbírsz. Hm? :)))

Mutatok duplikázást:

„Egyszer feltettem facebookra a bemelegítés ezen fázisát, a szurkolóim pedig breaktánchoz hasonlították. Mikor kibreakelem magam, ráállok a léceimre.”

„Nem tudom, hogy előbb érzem-e az éles fájdalmat, amint a térdembe hasít, vagy a reccsenést hallom a lábam felől. Betájolni sem tudom, hol vagyok, a másik térdem is reccsen, a gerincem is fáj, hányinger kerülget, a léceim végre lecsatolnak és elrepülnek valahová.”

Ird át ezt a fentebbi két mondatot úgy, hogy az egyik brékelést kihúzod.

„Akkor is elszakadt a térdem.”

Ez helytelen. ;)

A térd, a patella, törik, a szalag szakad. Nekem már mindkettő megvolt. :D Jobb térdkalács, haránt-irányú, de mákom volt, és nem mozdultak el a csontok semerre. Csak a roppanás fájt, nyíllalt, mintha belefúródott volna egy nyílvessző, mélyen, mintha a csontba állt volna, de mire kettőt pislogtam, akkorára duzzadt, akár egy dagibb kispárna. Tudom, a fájdalom-küszöb mindenkinél más, de nekem nem fájt, csak a törés maga - hallottam is -, aztán, amikor gipszbe tolták bokától combig, sehol semmi. Nem is tudtam, hogy mankóval kellett volna járnom. :D Nem kellett az sem. Szökdécseltem. :D Aztán már azt sem. Még szívták is a vérem a haverok, amikor naciba voltam, hogy 'Melyik lábam tört is el?" :D Szóval egy hétig élveztem a fekvőgipsz gyönyöreit, aztán volkingra cserélték. Amikor a rtg-én a vizsgálóasztalra húztam magam, feltornázva, meg is kérdezték: 'Maga sportol?" :D (Tökre őszintén mondom: azt hittem, mindenki így szokta :D)
A másik térdtörés is hangos volt. Akkor behorpadt a térdkalácsom, mint egy ping-pong labda. :D Az még színes is lett. Kék-zöld-fekete. A Honvédba azt mondta a sebész, hogy a sérülésem mögé kellene látnia az rtg-én, különben fel kell nyitnia. Döntsek: vagy behajlítom kilencven fokba a törött térdem az rtg-én, hogy mindent lásson, vagy meg kell műtenie, és belülről nézi meg.
Megtettem. Két asszisztens segített beállítani - na, hát ott szorítottam a fogsoromat, de sikerült, és meg is tartottam. Muszáj volt, és...tudod, már csak azért is! :D Nehogymá' majd egy térdtörés fog ki rajtam?! Aha, majd de. Kibírtam. Nem kellett felnyitni - a doki tök rendes volt. Nem trancsírozta szét a térdem, helyette újra kaptam egy fekvőgipszet egy hétre - amikor ilyen rendkívüli sziesztákra kényszerülök, akkor jönnek tonna számra a könyvek, filmek, és egy kis karozás :D -, aztán megint sétáló gipszre cserélték, és hat hétig együtt voltunk, én és az épp aktuális gipszem. :D (Még spárgáztam is benne. :D Egy cimbi húzott fel, de ez sem volt ám nagy húha dolog, zokniba csúszik, siklik a talp a parkettán, az egyensúlyt megtartottam, csak feljönni nem tudtam, de semmi extra nem volt szerintem abba sem.) Ott kellett egy speckó gipsz is, amit hetente állított be, dőlés-szögenként egy orvos a Honvédban, asszem alezredesi rangja volt, és állatira rendbe rakta a térdem, jobb lett, mint új korában.
Szóval jah, lesérülések vannak. :D És?
'A sebhelyek azt mutatják meg, honnan jöttünk, de azt nem, hogy merre tartunk'

Ezt az alábbi, két mondatot, itt lentebb, fogalmazd úgy, hogy ne legyen benne a 'fogok'. :))))

„Újra lécre fogok állni és fel fogok állni a dobogó legfelső fokára.”

„Meg fogom csinálni.”

Innen folytatjuk. :)))

Hm?

Tudod, vannak olyan videók, amikre azt mondják, csak hallgatni, nem nézni.
Hát ez olyan lesz - semmit a szemnek, mindent a fülnek.

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=w6DrjRPWmM0&list=RDw6DrjRPWmM0

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."