Gyermeki ártatlanság

Erik, Luca és Holló az elfogott galamb fölé hajoltak. Erik a lábainál fogva tartotta a megrémült állatot, ami újra és újra próbált elrepülni. Az ereje lassan fogyatkozott, fél óra múlva már csak fáradtan vergődött.

Luca a kését élezgette. Hosszú percek óta vonta oda-vissza a pengét a fenőkövön.

– Szerintetek mi lesz, ha levágjuk az egyik szárnyát?  – csillant meg a szeme.

Mindhárman hét évesek voltak, ez volt az első nyaruk iskolásként. Igazi nagy iskolásként. Úgy döntöttek, idén új dolgokat próbálnak ki, a békák már unalmasak voltak. Így hát hálókat szereztek, és noha az egész délelőttjük ráment, fogtak egy galambot.

Erik és Luca ikertestvérek voltak, a nővérke vezette be kisöccsét a világába. Óvodás korukban ismertette vele a gyönyört, amit egy megnyúzott kisegér, egy felgyújtott béka, vagy a család kiskutyájának, Karának a megcsonkítása okoz.

Esténként az ágyukban izgatottan tárgyalták meg az aznapi szerzeményt.

– Igen! És amikor gyomron szúrtad a Karát! Hogy vonított! – tapsikolt vidáman Erik.

Luca megeresztett egy sötét vigyort, aztán az öccse nadrágjába nyúlt. – A kis kígyódat, még mindig nem vágtuk le! – Tekintete elsötétült.

– Mondtam már, nem akarom!

A többi gyerek hamar megtanulta, hogy féljen tőlük. Próbálták elkerülni a játékvonatot, ahol a kamrájukat berendezték. Egyedül Holló, a furcsa, albínó kisfiú vette a bátorságot, hogy belépjen a piros vagonba.

Hollónak heti kétszer gyermekpszichológushoz kellett mennie, mivel „fiatalkori antiszociális viselkedészavart” állapítottak meg nála. Holló nem tudta ez mit jelent, a szüleit meg teljesen hidegen hagyta. Csak azt akarták tudni, mennyi lesz a „kibaszott agyturkász” tarifája.

Luca és Erik először el akarta hajtani Hollót, de amikor megengedte nekik, hogy ők is tépkedjék a sebet az alkarján, befogadták. Holló általában tudta a határt az öncsonkításban, és a nyugtatóinak köszönhetően csak egyszer tépett annyira a húsába, hogy kórházba kellett vinni.

Az óvónő odahányt a földre, amikor megpillantotta a csontját. Gyorsan letakarta, és öklendezve mentőt hívott. Holló pedig nem értette mire ez a nagy felhajtás. Ő nem érzett mást, talán egy picit jobban csípett, de aznap nem bírta türtőztetni magát. Három békát is karóba húztak.

A „mentálisan súlyosan zavart” kisfiúval annyi gond volt, hogy Lucáékra senki sem figyelt fel. Főleg nem a szüleik, ők is csak két Kara ellen irányuló támadást követően, szánták rá magukat egy hosszabb beszélgetésre a gyerekeikkel. Erik biztosan tudta, Luca kivágja őket ebből is.

Meg is tette. Csak Karától kellett elbúcsúzniuk. Luca leköpte, aztán dühösen megrúgta a fél éves kiskutyát.

Most borsódzott a hátuk a hatalomtól, amit a galamb fölött gyakorolnak.

– Próbáljuk ki! Vágd le a szárnyát! – Erik pupillája kitágult, nyughatatlanul dülöngélt előre-hátra, miközben az állat próbált arrébb húzódni a közeledő kés elől.

Holló csöndes volt, mint mindig. A hófehér bőrű kisfiú szótlanul bámulta a jelenetet. Az alkarján mélyítette tovább a sebet.

Luca kifeszítette a madár szárnyát, az állat megvadult. De a lány nem tétovázott, a pengét becsúsztatta a végtag alá. Egyetlen éles nyisszanás. A vér pedig mindent összefröcsögött.

Luca lenyalta a vörös ujjait.

– A másikat is! Most! Azonnal! – Erik kipirult, szaporán vette a levegőt.

Luca elmosolyodott, áthajolt a kiterült galamb fölött, és megpuszilta az öccsét. Visszafelé menet felemelte a másik, latyakos szárnyat. Pengéjét újra a tollak közé csúsztatta, fejét hátravetette, mélyet sóhajtott.

A galamb is szaporán vette a levegőt, begye újra és újra megemelkedett.

Holló kéjesen nyögött fel, amikor Luca vágott.

Egy ideig még bámulták a haldokló madarat, aztán felálltak.

Otthagyták. Félholtan, a saját vérében hemperegve.