És ruháik a földre hullnak...

 Anfer meretrices de rebus humanis, trubaveris omnia libidinibus.
Emeld ki a prostituáltakat a társadalomból, s mindent összezavar a bujaság.

/Szent Ágoston: De ordine II.14./

 

Tengernyi gyönyörrel fűtött hevület kavarog mohón simogató ujjak között. S eközben ezernyi csók lúdbőrös sejtelme lüktet körös-körül. Chiara oly szívesen maradna. Vonzza a napnál is forróbb ölelések látványa, egyre inkább az alabástromként ragyogó testek közé vágyik. Igézné s igázná az orgia, ő mégis menekül. Lesepri magáról a kutató kezeket, ám azok nem szívesen eresztik. Ruhája ronggyá hasad, haja szanaszét bomlik, míg keservesen eljut a lépcső tetejére.
Fent borban úszik a Hold s a csillagok részegen hullnak alá körötte. Chiara most látja csak, hogy a torony, melynek magasából letekint, maga a bábeli zűrzavar tornya. Lám – gondolja az üzekedőkre visszatekintve - az emberiség újra megtalálta közös nyelvét: sóhajtással, kiáltással telítődik az éjszaka.
A lépcső barátságtalanul nyikorog az asszony léptei alatt s forró gyertyaviasz ömlik a kezére, mikor sietve betaszítja maga mögött a nehéz tölgyfaajtót. Homlokát a hűvös falnak vetve lélegzi be az ismerős terpentinillatot: ez a szoba az állandóság. Lorenzo, a festékek, és a higgadtságot párálló, ódon falak. Minden más illékony álom csupán: Bábel karjai nem érnek el idáig.
A festő gyengéden műhelye egyetlen karosszékéhez vezeti hitvesét, majd frissen kifeszített vásznat illeszt az állványra. Chiara hosszan figyeli a zúzmarás ablak jégvirágain játszadozó gyertyafényt, majd belekezd aznap esti meséjébe:
- Ott álltam Róma kapujában. A városból tömött sorokban áramlottak ki az utcalányok. Nem hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon. Azt akartam, hogy senki ne fosszon meg ettől a várostól! Végül egy pápai gárdista a menetelők közé taszított. A többi nő közt gyalogolva vettem csak észre, hogy mindegyikük elhozott valamit Róma kincsei közül. Aztán mikor egy hatalmas mezőre értünk, halomba rakták mindazt, amit eddig a köpenyük alatt rejtegettek, s egy fényes torony kerekedett belőle a szemem láttára. Márványból éledt a padlója, bársony borította lépcsőit, selyem a falait. Aranytálcáról gyönyörű ifjak és leányok kínálták mézédes gyümölccsel az új otthonukba érkező kurtizánokat.
Lorenzo karmazsinvörösbe és éjfeketébe mártja az ecsetet, s egy pillanatra sem áll meg, akárha igézetet hallana. Chiara minden szavával elevenebbé, bujábbá válik keze alatt a kép.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem oda, a vérem percről percre forróbb lett. Kiégetett minden korábbi gondolatot a fejemből. Csak a kéjre vágytam ismét, és semmi másra. Ártatlanul természetesnek tűnt belemerülni abba, ami eddigi helyemet kijelölte a világban... – az asszony ekkor elhallgat.
Képzeletében egykori szobája jelenik meg. A fésülködőtükörben önmagát látja kibomlott fonatokkal, sóhajtásnyi köntösben, diadaltól fénylő szemekkel. Egy férfi a vállára simítja kezét, majd hátat fordít és kilép az ajtón. Ekkor a jelenet újra kezdődik: ismét reggel van, ismét a tükör előtt ül, ám most egy másik férfi lép ki az ajtón. A pillanat végtelenszer ismétlődik, csak két dolog változik minduntalan: a férfiak, s velük együtt a tükörből visszanéző nő tekintete. Szeméből elkopik a büszkeség és a hatalom öröme, helyét a fásult undor veszi át.
A gyertyák meleg fénye táncol a hitvesi gyűrű aranyán. S Chiara úgy forgatja, nézegeti, akárcsak egy talizmánt, mely valóban megvédheti az elmúlt években összegyűlt szennytől.
Mert Lorenzo ölelése különbözött mindattól, amit eddig tapasztalt: képes volt azzal a sok csókkal apránként feloldozni asszonyát. S ha bánta is valaha, hogy Chiara egykor mindenkié volt, soha nem mutatta - hisz értett hozzá, miként tegye újra tisztává.
Másnap Chiarát asszonyi teendői estig lefoglalják. A konyhában utasításokat oszt a szakácsnak s rendet tesz férje műhelyében. Olyannyira belegyökerezik a jelenbe, gondolataival úgy fogódzik a háztartás szálkás megszokásaiba, akárha egy lenne birtokuk ezernyi szőlőtöve közül. Este újfent hosszan fohászkodik pihentető álomért, mielőtt nyugovóra térne. Gondolatai aztán ismét a múlt felé fordulnak.
Chiara egykor nemes és gazdag kurtizán volt. Soha nem tartozott a befolyásosabbak közé, ám szava és vagyona valamit mégis ért római körökben. Ahogy az évek múltak, egészen megszokta, hogy abban a biztonságban él, amit saját maga számára teremtett. A legdrágább borral kínálta vendégeit, messzi földről hozott csodálatos kelmékből készült ruhákban járt, megannyi bársonycipője aranyszállal volt kivarrva. Egyik napról a másikra omlott össze mindaz, amit felépített maga körül: pápai rendelet kötelezte zárdába vonulásra vagy imádott városa elhagyására.
Elképzelni sem tudta, hogy prédául hagyja híres házát és soha többé ne lássa se a szökőkutakat, se a pompás palotákat. S noha a kereskedők esdekeltek a hatalom előtt, hogy vonja vissza esztelen rendelkezését, a nagyasszonyoknak ugyanúgy menniük kellett, mint a kalyibájuk ablakából magukat kellető, közönséges utcanőknek.
Róma napok alatt elnéptelenedett, mintha mindeddig a kurtizánok lakták volna csupán. Az utcán szemetet hordott a szél, üres házak zsalugátereit csapkodta a huzat. Már mindenki tudta, hogy az utolsó napon kivándorló tömeget egy csapat útonálló még a város kapujában lemészárolta.
Chiara azonban nem hagyta el Rómát. Jótevője, az özvegy Ciprina házában rejtőzött el. Napjai rendszerint a könyvtárszobában teltek, s valahányszor megunta az olvasást, az egyik sarokban felhalmozott festmények felé fordult érdeklődése. Nem tudta, meddig lesz még itt, ezért beosztotta őket, és minden nap csak egyet fordított meg. Így aztán számtalan részletét volt ideje megismerni a képeknek. Hamarosan már tudta, mely színeket használja leginkább a számára ismeretlen, balkezes festő, s ecsetvonásai lendületéből próbált következtetni arra, milyen vérmérsékletű ember lehet. Nem volt téma, nem volt alak, mely ne fogta volna meg e tétlen napokon Chiara képzeletét.
Egy meleg, őszi délutánon aztán megismerte a festőt. Fiatal volt, ugyanakkor egy alig pár hete átvészelt betegségtől nagyon gyenge. A keze kissé remegett a megerőltetéstől, és ahogy átütöttek rajta a kékes erek, hihetetlenül törékenynek tűnt. Chiara egyszerre szánta és csodálta a férfit. Cseppet sem volt ellenére, hogy idős barátnője tanácsára hozzámenjen.
Mikor idáig jut emlékeiben, Chiara felkel az ágyból és hatalmas, ovális tükréhez lép. Jóformán ez az egyetlen dolog, amit magával hozott római házából. Egy ezüst indákkal körbefuttatott, velencei remekmű - melyet érkezése óta szürke posztó fed. Az asszony keze egy pillanatig még tétován rebbeg sokáig nélkülözött kincse előtt, majd egy könnyed mozdulattal megszabadítja azt csúf rongyától.
A sötétből bátortalanul elősejlő tükörkép tejfehér teste maga az eleven, lüktető opál. Az asszony enyhén félrebillenti fejét, és kissé felemeli vállára omló haját. Elégszer mondták neki, micsoda vétek elrejteni, s csak egy embernek birtokolni hagyni mindezt a szépséget. Így aztán most már-már bűntudata támad: mintha csak meglopta volna azokat a férfiakat, akik ezentúl hasztalan kívánják majd - hiszen ő a tisztes asszonyi létbe menekült.
A bűvölet azonban csak pár pillanatig tart, aztán szertefoszlik: Chiara felszegi állát, és újra magára ölti hálóingét, de nem mozdul a tükör elöl. Kisvártatva elmosolyodik: a fehér gyolcs hímzett szegélyének kék virágait nézi, és úgy gondolja, azok igazán illenek hozzá. Illenek Lorenzo feleségéhez.
Ebben megnyugodva visszafekszik, s újra gondolataiba merül.
Lorenzo egy tehetséges, ám nem különösebben tehetős művész volt akkoriban. Neve olyan tisztán ragyogott, akár a legfehérebb vászon, tisztességéhez kétség sem fért. S bölcs pártfogójuk akkor úgy látta, éppen ez az a becsülendő tulajdonság, mely később lehetővé teheti Chiara számára, hogy tisztességes nőként ismét kiléphessen az utcára, a fiatal férfi számára pedig azt, hogy viszonylagos jómódban éljen.
Így aztán festő és kurtizán pár napon belül megesküdött. Ciprina javaslatára egy a város határvidékén elhelyezkedő szőlőültetvény kúriájába költöztek, míg - ahogy az asszony mondta - Rómában helyre nem áll a régi rend.
S noha hónapok teltek el azóta, hogy Chiara maga mögött hagyta egykori életét, egy ideje visszataszító rémálmok gyötrik, melyekben egészen képtelen helyeken emberek százai tartanak pokoli nászt. Chiara tudott róla, hogy a valóságban is megestek hasonlók - s legvégül valójában ezek vezettek a minden bujaságot eltiporni vágyó törvényhez. A pápai gárdisták a rendelet kihirdetését megelőző este rajtaütöttek azon a nemesi házon, melynek asszonyától aznap Chiara meghívást kapott a következő éjszakai bálra. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert aki azon az estén ott volt - beleértve a házigazdákat is -, soha többet nem tért vissza a nemesek közé. Vagyonuk a város kincstárát gazdagította.
Chiara így aztán soha nem tudta meg, milyen a valóságban egy ilyen éjszakai bál. Álmaiban azonban rendre ilyeneken vett részt, noha már egyetlen porcikája sem kívánta ezt a fajta gyönyört. Mostanra sejtette, hogy ha nem kényszerül arra, hogy kurtizánból tisztességes asszonnyá legyen, rövidesen lelke utolsó darabkája is füstté válik. Hol van már az a kislány, aki felnőve is rajongott a szépséges babákért, melyeket dajkája varrt, és aki olyan hihetetlenül ártatlan volt... milyen ártatlan is volt... - emlékein tűnődve az asszonyt óhatatlanul elnyomja az álom.
Éjfekete víz nyaldossa a bútorok lábát, miközben a hold benevet az ablakon. Rózsaként bomlik hamvasvörös és bíbor pernyére az emberi test. Édes-sós illattal telítődik a levegő, mikor a szél hátára veszi, s pillangóként repteti ezeket a húseleven szirmokat.
Chiara egy kereveten ül felhúzott lábakkal, előtte bársonykék bőrű emberek térdepelnek az éjsötét vízben. Nyakukon lánc, kezük hátrakötve, bokáikon béklyó - foggal tépik egymás húsát. Túlvilági kéjükben észre sem veszik az asszonyt.
A távolban harang szól, ám hangja mit sem ér ezúttal: csak díszlete a földi pokolnak. A víz szintje minden kondulással emelkedik, s Chiara kétségbeesetten tekint körbe. Menekülne ismét, ám tudja, a vízbe nem léphet. Így aztán egyik bútorról a másikra mászik, fél kezével ruháját fogja fel, ezalatt a másikkal felfelé kapaszkodik. Elefántcsont karosszékeken, elefántcsont asztalokon taposva jut egyre magasabbra, mígnem úgy érzi, megpihenhet végre. Ekkor azonban hideg fényű fáklyák gyúlnak, s a vízből kiemelkedő sziget tetején trónná válik a zsámoly, melybe Chiara reszketve kapaszkodik. Alant a leláncolt emberek megdermednek egy pillanatra, majd a vízben kúszva az elefántcsont emelvény köré gyűlnek: íme hát a fenséges Jezebel! - nyögik valahányan.
Chiara teste hideg verítékben fürdik, mikor felébred. Fuldokolva veszi a levegőt, s tenyerét a szemére szorítja, mintha ezzel megszabadulhatna az álombéli fáklyák fényében vonagló csonka testek látványától. Egyik kezével az ágy másik oldalához nyúl, keresi férjét, ám csak a gondosan bevetett fekhelyet találja. Hamar meggyútja az ágya mellett tartott gyertyát, és kisiet a hálószobából.
A lépcső nyüszít-nyikorog az asszony léptei alatt, árnyéka táncoló kísértetként követi a rideg kőfalon. Miután a műhely ajtaját betaszította maga mögött, Chiara megáll egy pillanatra, s homlokát ismét a hűvös falnak szorítva lélegzi be a jól ismert illatot: ez a szoba az állandóság. Lorenzo, a festékek, és ezek a falak. Minden más illékony álom csupán: Jezebel elefántcsont trónja kívül rekedt.
A férfi átöleli zaklatott hitvesét. Kisvártatva, mikor az asszony megnyugszik, Lorenzo leülteti a hatalmas karosszékbe, s az állványra most is hófehér vászon kerül. Chiara hajnalig meséli álmát, arcán borzadály ül mindvégig. Férje munkája hűen adja vissza mindazt, aminek szemtanúja volt, így mikor a festő a fal felé fordítja kész képét, az asszony egyszeriben tökéletesen megnyugszik és álomtalan öntudatlanságba hull.
Másnap a ház egészen felbolydul. Lorenzo műveit a városba szállítják, hogy Ciprina fényűző villájában bemutassák őket a művészetet oly régóta nélkülöző római nemességnek. Chiara álmai egytől egyig ott sorakoznak több réteg vászonba burkolva a szalmával bélelt szekéren.
Az asszony el sem tudja képzelni, milyen fogadtatásban lesz része férje képeinek. A nemesek közül sokan visszavágynak a korábbi idők érzéki jómódjába. S a vallás bigott képviselői? Ők vajon nyíltan fellépnek majd Lorenzóval szemben? - Chiara alig mer belegondolni, mi minden történhet velük egyetlen nap alatt. Vele szemben Lorenzo nyugodt és hajthatatlan. Szilárd jóhiszeműsége egészen megbénítja az asszonyt, aki kiállítás helyett sokkal inkább vérpadra igyekvőknek tekinti magukat.
Ciprina azt írta reggel érkező levelében, hogy semmitől sem kell tartaniuk. Róma kezd fellélegezni, még az asszonyok is elhagyták magas gallérú ruháikat. Az utcák újra tiszták, s a nemesség alig várja, hogy a művészetnek készséggel, bőkezűen hódolhasson! - Chiara mégis szorongva néz körül, mikor átlépik Róma kapuját, akárha attól tartana, hogy már most értük jön a gárda, noha minden nyugodt. Köröskörül az érett nyár színeiben fürdik a város. A házak falán szinte lecsorog a mézszínű napfény, miközben az árnyékok lusta macskaként, hosszan elnyúlnak a porban. A villa kapujában maga Ciprina várja őket, s rögvest a kiállításra szánt teremben találják magukat.
Mire besötétedik, az összes kép méltó helyén lóg, középütt pedig hatalmas asztal várja a vendégeket dúsan megrakva érett gyümölccsel, különféle sajtokkal és borokkal. Chiara egészen beleszédül a régóta nélkülözött pompába. Szinte megbűvölten cirógatja meg az asztalt borító, finom terítőt. Egyszeriben belesajog szíve mindabba az egyszerűségbe, amiben Lorenzo oldalán él – még ha az utóbbi időben elégedettnek és boldognak érezte is magát.
Mire megérkeznek a vendégek, a ház asszonyának oldalán festő és felesége egyaránt illendően üdvözli a lehetséges mecénásokat és családjaikat. A gyertyák füstje mellett súlyos bársonyruhák jelentőségteljességet üzenő savanyú leheletével telik meg a terem. Chiara szédül. Gyáván elmenekülne a rátörő szégyen és félelem elől. Retteg, hogy felismeri valaki a tömegből, hiúsága újult erővel tör föl lelkének abból a zugából, melybe az elmúlt hónapok alatt hantolta. Ruháját rongyosnak érzi, festetlen arcát fakónak, hajviseletét divatjamúltnak. Szinte már maga alá temeti önnön szürkeségének gondja, mikor Lorenzo finoman megszorítja a kezét. Felpillantva Chiara most veszi csak észre, hogy férje vonásai alig észrevehetően megfeszültek, és tekintete várakozásteljesen pásztázza a tömeget.
A képek előtt sétáló nemesek immár kisebb csoportokba tömörülve, egymás közt tárgyalják meg a látottakat, s közben mind gyakrabban fordulnak a serlegeket kínáló szolgák felé. Ez azonban még cseppet sem lenne zavarba ejtő. Lorenzo figyelmét az a vibrálás keltette fel, amely a mozdulatokból sugárzik mindegyre.
A festmények láthatóan csodálatos arkánumként hatnak az érzékeiben zsibbadt római nemességre. A nők többsége ékszereivel vagy egy kósza hajfürttel kezd játszadozni, míg az urak termetét mind délcegebbé teszi a kihívás.
Lorenzo egyetlen lépéssel a bűvkörön kívülre helyezi kettősüket. A terembe vezető lépcső tetejéről figyelik, miként hatnak a fásultságra Chiara bibliai jelenetként elővezetett buja lidércnyomásai.
A jelenlévők tekintete mindinkább csillog s az arcokon röpke percek alatt rózsát bont a vágyakozás. A festmények immár ablakok, melyeken forró huzat csap be. Mostanra nem a bor és nem a meztelennek festett testek látványa részegíti a jelenlévőket. Valójában a képeken átsejlő álmok azok, melyek nyers erejének egyre kevésbé tud ellenállni a sóvár emberi természet. Az utóbbi idők bigott nélkülözése meglehetősen fogékonnyá tette Lorenzo közönségét a buja szépségre. S a távolság test és test közt mostanra tériszonnyal telt - kínkeserves szükséggé vált a perzselő közelség.
Chiara dermedten nézi, ahogy lábai előtt valósággá válik az álmaiban ezerféle alakot öltő orgia. A nehéz és értékes bársonyruhák mind a földre hullnak, s rajtuk egyre-másra ölelkező emberek hevernek összegabalyodva. Kérdés és válogatás nélkül egymás karjaiba zuhanva egyikük sem gondol akkor már erényre, rangra, vagyonra.
A hiúság kínja tovarebben, s az asszony megkönnyebbülten felsóhajt. Itt van hát mindaz, amitől rettegett. A bál, amiben soha nem volt része. Álmai és a valóság között azonban felfedez egy megnyugtató különbséget, s ennek könnyedén nevet is tud adni: úgy hívja, Lorenzo.
A festő némán átfogja nevetve zokogó felesége vállát és hátat fordítva az üzekedőknek, lassan lesétálnak a széles gránitlépcsőn. Az ajtóban pápai gárdisták futnak el mellettük, s velük mit sem törődve sietnek Ciprina dísztermébe.

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2011-04-28 11:10 Blade

Blade képe

Ez most nálam csak 4*, mert bár ígéretesen indult (Róma!), bonyolultá és kuszává vált, 1-2 párbeszéddel talán fel kellett volna higítani. Talán pár bekezdést meg is lehetne spórolni.

cs, 2011-04-28 12:38 krystohans

krystohans képe

 Soha nem tartozott a befolyásosabbak közé, ám szava és vagyona sokat ért római körökben. - ez itt önellentmondásos. Egyébként tényleg nagyszerű. A témában benne van egy kis velőt bizsergető lehetőség, amit végül kihagytál, így nem szabadított fel hormonokat.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

cs, 2011-04-28 15:28 Viola

Viola képe

 Jogos, javítottam. Köszi!

Alapvetően egy stílusgyakorlatnak szántam ezt a novellát, amolyan kísérletezésnek. Túlságosan realisztikusba nem szerettem volna átmenni, ez nem az életszerűségről szólt számomra. Inkább egyfajta elbeszélésbe oltott költészetnek nevezném: szóképek és úgy általában a nyelv apró finomságainak már-már perverzitásba hajló élvezete.
És persze megragadott közben a reneszánsz kurtizánok világa.
Van azért rajtam kívül valaki, aki szeret ilyenekkel szenvedelmesen szöszölni? :D

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald

p, 2011-04-29 21:44 Kelvin

Kelvin képe
5

Ez egy kurva jó novella!

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2011-04-30 20:16 Viola

Viola képe

 Köszi! :)

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald