Idő-varázs IV

Hajnaltájt arra ébredek, hogy rendületlenül dörömbölnek az ajtómon.
Az előszobába sietek, mielőtt még a szomszédokat is fellármázza a drága vendég
- Ki a búbánat vagy? Már meg ne haragudj… Tudod egyáltalán hány óra? - üdvözlöm az ajtó túloldalán állót.
- Ne méltatlankodj, báránykám! Hasadra süt a Hold!
A fáradtságtól már-már sírok, de azért elfordítom a kulcsot, kitárom az ajtót.
- Nagyanyó, te nem vagy normális! Most legszívesebben megfojtanálak!
- Ne ríj, gyapjaskám - mondja, és szerteszét kuszálódott hajamba borzol. - És ne is akarj az életemre törni, mert most elviszlek múzeumlátogatni!
- Most? - nyikorgom elkínzottan.
- Bezony, most! Örülsz?
Válaszként hozzávágom az eddig karjaimban dajkált kispárnát.
- Hagyj békén, nagyanyó! Legközelebb öt órával később szólj hozzám.
Ezzel vissza is megyek csöppnyi hálószobámba, és pihe-puha ágyamba zuhanok.
Pügmalion nem jön zavarba. Mint gyakorlott ébresztő, kinyitja a szekrényemet, kiválasztja a szerinte leginkább megfelelő ruhadarabokat. Finomnak nem nevezhető mozdulattal kicsavar a takarómból, és a fürdőbe ebrudal
Míg én ázok a zuhany alatt, ő kávét főz, kenyeret pirít. Mire felöltözöm, reggelit ad a kezembe.
- Ezt meg tudnám szokni - sóhajtom elégedetten. - Sütni és főzni is tudsz? Takarítani? Ha férjül kérlek, itt maradsz?
- Kosarat adok, báránykám. Nem csak az illuminált, de az álmos leányzókat is csak mértékkel veszem komolyan. Ez alapelv.
Élvezettel a kenyérbe harapok.
- Tulajdonképpen miért is kell nekem ilyen elegánsnak lennem? - kérdezem öltözékemre, a naftalinos kiskosztümre pillantva.
- Mert így jutunk be a múzeumba.
- És ha csak egyszerű látogatónak álcáznám magam? - firtatom reménykedve.
- A látogatók még hosszú ideig nem fognak szalagkordonon belülre kerülni. Velünk ellentétben.
A szobrász - arcán titokzatos mosollyal - egy csiptetős műanyag kártyát vesz elő.
- Ezt még tedd fel. Továbbá biggyessz valami szemüvegfélét az orrodra, fésülködj meg, és csavard tisztességes kontyba a hajad - majd rögvest hozzáteszi - ceruza nélkül!
- Farsang van? Máris? Mivé öltöztetsz?
- Művészettörténésszé.
- Jaj, nagyanyó… és azok mind ilyen simára vasaltak és precízen kontyoltak? - kérdem fanyalogva.
- Nem mind, báránykám, de te ráadásul még egy vidéki múzeum igazgatónője is leszel. Az unokanővéremet kell eljátszanod.
- Nagyanyó, te nem vagy teljesen százas…
- Tudom. Épp ezért szeretsz.
Legyintve ráhagyom, elvégre igaza van a nyavalyásnak.

Belépve a múzeum irodájába, Héliosz fogad minket. Kezet ráz a szobrásszal, majd felém fordul, és más jelenlévőkre tekintettel, mint Kővári Piroska művészettörténészt és múzeumigazgatót köszönt. A távolságtartó illemnek megfelelően nyújt kezet és magáz, de szemében cinkos fények gyúlnak füllentés közben.
Hélioszról érdemes tudni, hogy nem csak a műtárgyak körében mozog otthonosan. Amatőr színjátszóként is gyakorta remekel. Ha pedig a szükség úgy kívánja, pimaszul jól beszél mellé.
Elindulunk a megbeszélt körútra. Héliosz és Pügmalion - akárcsak a rosszalkodó kisfiúk - szemmel láthatóan élvezik, hogy tilosban járnak. Kedélyesen beszélgetnek és ragyognak az izgalomtól.
Ami engem illet, szégyenszemre félszegen kullogok. Ráért volna még ez a múzeumlátogatás… minek feleslegesen hazárdírozni?! Persze most már késő bánat. A következő sarkon befordulva megpillantjuk az unottan ácsingózó fakabátot.
- Lazíts és mosolyogj! - súgja Héliosz.
Igyekezetem láttán Pügmalion barátilag pontosít a tanácson:
- A mosolyhoz nem feltétlenül szükségesek a szemfogaid. Ez már vicsorgás.
Még tíz méter, és a strázsához érünk.
- Képzeld azt, hogy ez a kék inges fazon egy tüneményes kisfiú.
- Összemaszatolt partedlivel.
- És játékvonattal.
- Légy anyaian kedves. Az menni fog.
- Csak a gügyögést hagyd el.
Érzem, be akarnak vonni a játékba… hát miért ne tennék egy próbát?
Nézem a kissé borostás, marcona alakot, és minden lépéssel egyre fiatalabbnak látom.
Sörtehaja helyéről angyalkásan szőke loknik rugóznak elő, vaskos krumpliorra piszévé csinosodik. Apró, szeme nagyobb lesz, égboltot idézően kék, csodálkozástól csillogó.
Mire odaérünk, a játékvonat is a kezébe kerül.
Már-már kedvem támad ölbe venni, ám Héliosz és Pügmalion résen vannak: még időben áttuszkolnak a kordon alatt.
A jótékony vízió eloszoltával tudatosul csak bennem, hogy valójában egy zordon, pocakos férfiembert bámultam megejtő kedvességgel. Az őrt pedig ez szemmel láthatóan meghatotta. Imént olyan lelkesen emelte meg előttem a szalagot, hogy akár a khorszabadi lamasszuval a hónom alatt is könnyedén átférhettem volna.
Miután Héliosz bezárja mögöttünk a nehéz, szárnyas ajtót, Pügmalion uralkodói eleganciával helyet foglal egy süppedős, barokk trónszéken, és kegyes intéssel emígy szóla:
- Akkor most vázold még egyszer, báránykám. Mit is keresünk?
- Egy festményt, ó fenséges nagyanyó.
- És milyen az a festmény mégis?
- Egy vászonra vitt deja vu.
- Báránykám, legyél konkrétabb.
- Ebben a hacukában konkrétabb már nem is lehetnék. A nappalimat keressük. Kell itt lennie egy képnek, amit körülbelül… - villámként hasít belém a felismerés - az északi ablak irányából festettek meg.
Az északi ablak. Kedvezőtlen fekvése miatt alig jön be rajta fény, bár ez a teraszajtók miatt ez cseppet sem zavar. Jelentéktelen kis ablak, amely egy lakótelepi parkra nyílik. Természeténél fogva hézagos alibi-függöny takarja, ami viszont aligha számít valamit kíváncsi tekintetekkel szemben.
Már kezd kibontakozni lelki szemeim előtt egy krimi, miszerint: őrült kolléga távcsövön keresztül leskelődik a szomszéd háztömbből gyanútlan áldozat után kutatva...
Mielőtt azonban még túlságosan belemelegednék a moziba illő, kellőképp idétlen történetbe, Héliosz hangja visszazökkent a valóságba:
- A másik teremben időszakos kiállítás van. Egy különc festő hagyatéka.
Ezzel újabb tölgyfaajtók között vonulunk át.
A küszöbön túl magamra hagy az imént még csírázgató üldözési mánia.
Lusta porszemek kergetőznek, vidáman bukfencet hánynak a nyár óta mind szelídebb napsugarak hátán. A termet betöltő, mézarany fényben sosemvolt-játékok fürdenek.
- Gyakran megesik, hogy egy festő, vásznát a sarokba téve egészen úja, szokatlan módját választja az alkotásnak. Ezen persze a nagyközönség fellelkesül, hisz oly "szabad", "újszerű", "korszakalkotó" és "zseniális"…
Ám ez a festő egyszerűen a játékokhoz, s mesékkel népes gyermekkorhoz tért vissza. És mivel mindez koránt sem olyan "szenzációs", mint mondjuk vadon szaladgáló elefántok hátára festeni, senkit sem érdekelt. Hagyták nyugodtan élni, alkotni - Héliosz végül az egyik asztalhoz lép, és a tenyerembe ejt egy kisvonatot. Ezután Pügmalionnal szó nélkül kisétálnak.
Tűnődve forgatom a fából készült, könnyű kis mozdonyt. Régi tárgyakra jellemző, visszafogottan fanyarkás illatot áraszt. Magától értetődően simul a kezembe, menten felveszi annak melegét.
Egészen apró, pontos ecsetvonásokkal ablakot festettek rá, abból pedig valóságosnak tetsző cseppnyi masiniszta nevet rám. Lámpa világlik, alkatrészek csillannak, korom feketéllik az alkotó keze nyomán. Olyan gondosan megtervezett és festett minden egyes részlet, hogy szinte élni látszik. Nem egyszerűen a valóság szolgai másolataként, hanem akár egy kacagó álommal befuttatott furfangos kapu. Más világba vezet, mint amit felnőtt fejjel már olyannyira megszoktunk.
Körbejárom a termet, és végül rálelek arra is, amit kerestem: egy babázáshoz készített paravánra. Több elemből áll, és vagy nyolcféleképpen ki lehet nyitni úgy, hogy közben mindig más helyszín kerüljön elő. Ezek egyike az én szobám. Kicsit másként ugyan, mert az öltözéket és a bútort évtizedekkel korábbi divathoz igazította a festő. Mégis… gyanítom, hogy Pügmalion és Héliosz már korábban felfedezték.
A látottakra sehogy sem találok ésszerű magyarázatot.

Másnap reggel levelet kapok, és rögvest Laokónhoz megyek vele.
Szótlanul megállok az ajtóban, és ő a lebiggyedt szájszélből már sejti is, mi történt. Nehéz sóhajjal feláll, az üzlet hátsó részébe vezet, ott aztán leültet egy kis zsámolyra. Elveszi a felé nyújtott levelet, kihalássza köpenye bő zsebéből a bifokális okulárét, és a lapot kissé eltartva, hátra billentett fejjel fog hozzá az olvasáshoz.
- Hát persze… - mondja két hümmögés között - Thészeusz hazatér valahára.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2008-03-16 16:03 Blade

Blade képe

Hát ez kicsit régi sorozat, nem hiszem, h vki is emlékszik az első részekre...

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-03-16 23:56 Viola

Viola képe

Igen, féltem is, hogy mit szóltok majd hozzá. Mindenesetre támadt egy ötletem, aztán újra nekiültem.
-------
"A mazsola egy rémült arcú szőlőszem."

h, 2008-03-17 19:54 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Nem is veled van baj, hanem velünk, lusta olvasókkal, kik nyavalygunk, ha vissza kell olvasni. :)
__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

h, 2008-03-17 22:17 Athelas

Athelas képe

Én csakis bíztatni tudlak. Szerintem fekszik neked ez a stílus és jó hogy vissza tudtál térni ehhez a régóta formálódó történethez. Igen, valóban le kell porolni az előző részeket, de ez nem sokat számít. Az embernek hol van ihlete, hol nincs.Ez nem kiszámítható... A legérdekesebb pedig a történet alakulása szempontjából a végkifejlet lesz, ha sikerül befejezned. Minden elismerésem :D!

- "Az, amit közönségesen emberi fájdalomnak mondanak, nem más, mint az öröm meleg teste összefagyott szürke könnyek kérge alatt. Hántsátok le a kérgét, s megtaláljátok a boldogságot..."

v, 2008-03-16 17:44 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Elolvastam ugyan, de így, hogy az előzőeket nem láttam, elég fura. Dehát mit várok, ha a történet közepébe kapcsolódok be? Talán el kellene az előzményeket is olvasnom hozzá. :)
__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!