Ennyi... (Egy COVID-19 előtti történet)

A belvárosi park kerengő-sétányán lépdelő Vándor óvatos szemmozgásokkal pásztázta a sétány padjait. Ma nem olyat keresett, amin senki sem ült, és egyéb szempontjai is voltak... A park nagyobb részét bejárta már, és most, hogy a kerengő utolsó szakaszát „fogyasztva” sem bukkant megfelelő alanyra, kezdte feladni tervét. A túloldalon – a haladási irányával megegyezően, csak hozzá képest méterekkel előrébb tartva – ötvenes nő andalgott, telefonját babrálva. A Vándor ekkor vette észre a forduló túlsó hajlata előtti padon egymagában ücsörgő, mindkét kezét a botja fogantyúján pihentető nyugdíjas-formát: „…A francba! Előttem fog odaérni a spiné. És lehet, hogy a rokona vagy ismerőse…” – morzsolta fogai között lemondóan, és önkéntelenül is lassított valamennyit eredeti – amúgy is szándékoltan kimért és lassú – lépés-ritmusán. Aztán (pillanatok múltán): „O. K.! Tovább megy!…” – nyugtázta röviddel a forduló előtt, majd miután elhaladt a szemben jövő nő mellett (rá se pillantott), már valamelyest oldottabban szemlélte az első ránézésre ideális „alanyt”…
Odaért a talán 80-es évei vége felé járó, de láthatólag „jó állagú” öregúrhoz.
– Szabad leülni? – kérdezte udvariasan, mire az: – Csak tessék!
Alig karnyújtásnyira az ábrahámi korútól, egy arasznyira a pad szélétől foglalt helyet. Lezseren kinyújtotta lábait, kezeit combjaira helyezte, s néhány percig úgy tett, mint ha csak a koraesti napsütést szándékozná élvezni. Pedig fáradt volt, kétségbeesetten elszánt és tanácstalanul kiszolgáltatott. Hunyorgó szemekkel nézte a lenyugvó-félben lévő Napot, míg végtére is maga elé révedve megszólalt: – Mondja, mi az élet értelme?... – (Csak a mondat utolsó szavának kimondását követően fordult a padtárs felé.) A sokat látott Földlakó olyan természetességgel fogadta az érdeklődését, mintha már az Özönvíz óta ismernék egymást. Rátekintett a csüggetegre, majd karcos hangon így nyilatkozott: – Az élet egyetlen igazi értelme és célja: elviselhetővé tenni a tudatot önmagunk és mások számára, miszerint az emberi létezésnek, de még az Univerzum létezésének sincs semmi, de abszolúte semmi értelme és célja!…
Egy lélegzetvételnyi hatásszünettel később hozzá fűzte még: – Viszont jó, ha tudja, fiatalember: a csüggedés a halál előszobája! Ezért hát, bármi történjék is az életben, csak jókedv, tiszta szív, és jómodor!…; ez a legfontosabb. És fogjon valami olyanba, amiben mélyen hisz, s amit legbelül óhajtva szeret, és tegyen meg érte mindent, amit csak tiszta lélekkel megtehet, s alkosson benne olyat, ami sokak jó-emlékezetében megmarad! …És bátran nyújtogassa kapcsolati „csápjait” is, ám kerülje a becstelen, aljas emberek társaságát, mert azok fertőznek, akár a pestisesek! Ha egy-levegőt szív velük, maga is olyanná lesz, mint ők.
A park bölcse az utolsó szavaknál már zihált kissé, a Vándor pedig alig leplezett meglepődéssel bámult rá, merthogy valójában nem várt lelki-fröccsöt tőle. És a legkevésbé sem olyasmit, mint amit itt hamarjában közöltek vele… Már éppen válaszolni készült, amikor a fura „szellemi vezető” ismét átvette a szót: – …Ja!... Hogy mi a becstelenség és aljasság?… Nos, nagyjából mindaz, amit sosem szeretne egy pusztán érdekvezérelt ember célpontjaként elszenvedni...
Amint befejezte, nehézkesen felállt, fanyar-mosollyal „Minden jót!” köszönt, s meg sem várva a viszont-választ, elindult lassan a park kijárata felé, átadva az elmélkedés jogát a kozmikus céltalanságban várva-várt váratlan tanáccsal megajándékozottnak. Ám tíz lépésnyire se jutott, mikor a Vándor utána szólt: – És mire megyek mindezzel, ha jelenleg semmi esélyem sincs arra, hogy belefogjak abba, amiben mélyen hiszek, és amit legbelül óhajtva szeretek?...
Az ismeretlen bölcs ekkor hirtelen megtorpant, tett egy félfordulatot, és nem túl tapintatosan visszakérdezett: – Miért, talán közölték magával az orvosai, hogy halálosan beteg, és heteken belül meg fog halni?...
– …Hát, nem éppen…, bár voltam már jobb kondícióban is... De amilyen élethelyzetben most vagyok…
– Amíg életben vagy, mindig van esély! – szakította félbe bizalmasabb stílusban és kissé feddőleg a filosz, s botjával mintegy végső búcsút intve, emlékeztetett: – És mondom: ne csüggedj soha!... – Azzal ismét megindult, s a Vándor csak követte tekintetével, míg csak el nem tűnt a kerengő túl-felén a szeme elől…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-08-08 19:05 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A kényszeres "idézőjeleid" és a kötőjel-szavaid valahogy a kilencvenes éveket juttatják eszembe. Akkor volt a ponyvában és a hülye ifjúsági ("humor") magazinokban ez divat. Előtte is, de akkor még nem tudtam olvasni. (illetve nem is feltétlenül éltem, de na, ez nem kifogás.)

Egyébként valahol tiszteletem, hogy a saját filozófiádat így megpróbálod átvinni az írásba, de akkor legközelebb adj valami esélyt az olvasónak, hogy megismerje a rezonőrt. Különben elég nehéz lesz szimpatizálni akár vele, akár azzal, amit mond. (Csakazértse-hatás: mindegy, mint mond, csak azért se fogok hinni benne.) És ne adj ilyen rossz címet, kérlek... nem vicces.

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2020-08-11 22:26 Vee„eS”OPee

Vee„eS”OPee képe

Kedves Dóra!

Köszönöm építőnek szánt kritikádat, de csak részben tudok vele azonosulni…

Lássuk csak…
Ami az általad kényszeresnek mondott idézőjel használatomat illeti, nos, igen, látszólag talán többször alkalmaztam, mint ahányszor az átlagos olvasó feltétlenül szükségét érezné, de nem árt tudni, hogy az idézőjelezésnek meglehetősen sokféle használati jelentősége van a magyar grammatikában és a magyar irodalomban egyaránt. Most csak a legközismertebbeket taglalom:
1. Metafora „keretezés” – vagyis egy hasonlat (a „minthaság”) láttatása a macskakörmözéssel. Tehát amikor azt írtam, hogy – idézem: „A park nagyobb részét bejárta már, és most, hogy a kerengő utolsó szakaszát „fogyasztva” sem bukkant megfelelő alanyra, kezdte feladni tervét.” – idézet vége; szóval itt az idézőjelek közé tett „fogyasztva” kifejezéssel a szereplő lassúdad, komótos haladását próbáltam érzékeltetni az amúgy leginkább étkezési vonatkozásban használatos igei határozóval… Peresze írhattam volna idézőjelek nélkül is, vagy akár mellőzhettem volna a metaforikus fogalmazást, de nem ezt tettem. Az idézőjelezés elvetése a metafora használat okán slendriánság lett volna, a metafora használat meg csak úgy jött, magától… (Ez utóbbit mondják írói szabadságnak…) Amikor meg esetleg azt láttad, hogy ugyanazon fogalmat (plédul az „alany” kifejezést) az egyik mondatban macskakörmözés nélkül írtam le (mint a fentebbi idézetben), majd néhány mondattal később idézőjelek közé tettem, nos, annak is jelentősége van. Az első esetben az elbeszélő semleges szemszögéből íródik idézőjel nélkül, míg a másodikban a történeti Vándor – a kezdetben kétes indíttatású szándékúnak sejtetett ember – kissé flegmatikus szemszögéből.
2. A második – közismert – példa az idézőjelezésre, amikor egy szövegen belül egy korábbi szövegből idéznek egy szót, vagy rövidebb-hosszabb részletet (lásd: 1.); továbbá ha egy adott szereplő belső (önmagában megfogalmazott) gondolatait (monológját) kell láttatni, illetve amikor a szereplők párbeszédét idézik. Ez utóbbi eset tehát nem az, amikor egy történetben párbeszédet folytatnak a szereplők, hanem amikor az író a történet szereplőjének egy korábbi „mondókáját” idézi…
3. Az idézőjelek harmadik (és nem utolsó) használati módja, a rejteknevek /nickname/, vagy ragadványnevek, becenevek idézőjelezése, ami a születési névtől való megkülönböztetést célozza. Ilyet láthatunk Edwin Eugene „Buzz” Aldrin űrhajós nevében. (Ő volt az 1969. július 16. – július 24. között az Apollo-11 űrhajóval megvalósított történelmi jelentőségű Holdutazás fedélzeti mérnöke, és ilyenformán Neil Armstrong kapitány után a második emberi lény, aki az emberiség létezése óta lábnyomot hagyott bolygókísérőnk felszínén.) A lényeg: a „Buzz” becenév úgy hozzátapadt a méhecskeszorgalmú Aldrin-hoz, hogy már hivatalos formában sem igen hagyják el…

Mindezek okán én nem hinném, hogy az idézőjelek használata az irodalomban, holmi ’90-es évekbeli „reliktum” lenne…

A kötőjel-használatot sem gondolom kényszeresnek részemről. A fogalmak kötőjellel történő összekapcsolása, szintén fontos nyelvtani metodika. A kisnovellám indító mondatában olvasható: „kerengő-sétányán” fogalompár, TELJESEN MÁS jelentést kapna kötőjelezés nélkül! (Próbáld csak! Na ugye…) De az írásom további részeiben előforduló kötőjelezés is mind-mind helyénvaló. (Sztem…)

Más.
Ami a rezonőr kiféle-miféleségének elhagyását illeti… Nos, az ő lényegi szerepe ÉPPENSÉGGEL AZ, AMIT A Vándor-ral KÖZÖL! Sem több, sem kevesebb. Éppen az fordítja meg a Vándor szándékát (ami valójában csak sejtetve van), amit az öregúr az amúgy eredendően csak „altatási” szándékkal feltett kérdésre válaszol.

Az alcím… Bizony, hogy annak is megvan a miértje! A novellát ugyanis még jóval a COVID-19 előtt írtam. De MANAPSÁG egy ilyen történetet NEM LEHETNE MEGÍRNI AZ ARCMASZK SZÓBAHOZÁSA NÉLKÜL! Már maga a vázolt helyzet – hogy tudni illik a két szereplő minden különösebb óckodás nélkül egymás mellé ül egy padon (még, ha parkbéli padi is az) –, meglehetősen inadekvát volna… Hoppá! Úgy-e? Így hát kénytelen voltam – utólag – alcímezni a sztorit…

Nagyjából ennyi.