Novemberi történet

– Szívós gyerek ez! – állapította meg Kovács, ahogy elnézte, hogyan dolgozott az új fiú. Mindent megcsinált, egy szava nem volt se esőben, se szélben, se hidegben, se melegben. Bár amúgy se sok, nem szeretett beszélni. Ha kérdezték, válaszolt, de nem engedte bő lére akkor sem, munka van, ment a dolgára. Szívós, mint ez a mogyoróbokor itt, gondolta még magában, mert már negyedszerre szedte ki gyökerestül-mindenestül, mégis mindig visszanőtt. Sose szabadulok meg tőle! Lassan itt a karácsony, rendbe kell tenni az udvart még a fagyok előtt. Még volt egy kis ereje a Napnak, fokozatosan hidegedtek a nappalok és az éjszakák, panasz nem lehetett, komótos, késő őszi hangulat járta át a tájat.

Harminckét évvel ezelőtt ugyanilyen november volt. Majdnem ugyanilyen.

A szüretnek már vége, a szőlőlé kóstolgatása helyett más ürügyet kell találni, ami persze nem nagy kihívás. Mert inni kell! Még egy pohár barátságokat őriz meg, aztán még egy, ami barátságokat szakít szét, aztán a következő újra összekovácsolja a barátokat. És így tovább. Barátsághálók és szövevények sorozata ez a nemes hely, aminek az ajtaja fölé annyi van csak írva: koc ma. Valamikor ott díszelgett az „s” betű is a „c” és az „m” között, de az már rég volt. Lovas Sanyinak szüksége volt egy „s” betűre (S, mint Sándor), ezért hát nemes egyszerűséggel elvitte. Csak kölcsönbe persze; hosszú lejáratú... Kamatot végül is fizet, néhány kört minden péntek este, néha szerdán is, amikor a neje meglátogatja a nővérét a szomszédos faluban.
„S” ide, „s” oda, mindenki tudja, hová kell betérni, el még nem tévedt senki. Nem is nagyon lehet – ahhoz már nagyon sokat kell inni – hiszen Szépfalunak csak egy utcája van hosszában, egy meg keresztben. És a kocsma pontosan e kettő találkozásánál díszeleg. A faluban lakók belülről is jól ismerik az épületet, ami romosnak romos, kopottnak kopott, öregnek öreg, de minden hibájával együtt ragaszkodnak hozzá. Legalábbis a férfiak. Az asszonyok meg elviselik.

– Volt itt a Virágos?
Jól ismert kérdés, jól ismert hangsúllyal; minden hónap utolsó szombatján ugyanígy hangzik el a hátsó törzsasztalnál, de az már, hogy mi a folytatás attól függ, hogy milyen válasz érkezik. Ma a hatodik pálinka-kör következik, kicsit érces hangulatban – ezek szerint igen volt a válasz – gondolja a csapos, de nem szól semmit, csak egy centivel távolabb tolja a férfi poharát a mutatóujjával.
A mozdulat már meg is áll, a pohár gazdája nem hagyja veszni, ami jár, egy húzásra felhörpinti a jónak éppen nem mondható italt, majd kissé lejjebb csúszva a széken, hajszálnyit jobban összeráncolt homlokkal visszateszi a poharat az asztalra.
– Most már viheted.
Feláll, sapkáját a fejébe húzza – hiszen hat pálinka ide vagy oda, kint hideg novemberi szél fúj.
– Holnap! – mondja még búcsúzóul a tovább maradóknak, és kilép az ajtón.
Kabátját nem zárja össze, nadrágja egyik szára feljebb ér, mint a másik, úgyse lát senki, meg ha lát is, nézzen máshová, ha nem tetszik neki, gondolja, miközben hazafelé döcög az este mindig keskeny útszélen.

– Te vagy az, Szilveszter? – jön a kérdés a hátsó szobából.
Ki lenne, gondolja pityókás félhomályban, de válaszra nem méltatja, mert minek kérdez ilyen hülyeséget, ha érdekli, majd idetolja azt a nagy fenekét, ami a hasával párhuzamosan növekszik, persze nem baj, jól meg lehet markolni, ha éppen markolnivaló kedvem van.
Lerúgja a lábairól a cipőt, lehajolni sem erő, sem alázat nincs benne. A kabátot azért felakasztja a szögre, nadrágján az övet kilazítja, hogy kényelmesebb legyen az előbbi gondolatoktól még az alkohol ellenére is teret követelő férfiasságának. Ingerülten annyit kérdez végül:
– Van vacsora?
– Van – érkezik azonnal a válasz, már nem a hátsó szobából, hanem az ajtóban álló felesége szájából, aki egy pokrócot terített magára, hiszen a rosszul záródó ablakokon csak úgy süvít be a hideg. Kócos hajjal, papucsban már indul is konyha felé, hogy felrakja a tűzre a lábast, de a férfi elkapja a karját.
– Nem kérek.
A pokrócot felhajtja, a fehér hálóing elöl-hátul feszül, ami még jobban felizgatja, állati erővel szorítja kezei közé a nő hátsóját, szinte fáj neki is, majd meglepően határozott mozdulattal lehúzza a sliccét és előveszi...
– Most ne, Szilveszter. Baj lesz, érzem. Nagyon feszült a hasam egész nap, sokat rúgott, nyugtalan.
– Csönd legyen. Hajolj előre.
– De...
– Mondtam valamit! – ezzel ráfekteti az asszonyt az asztalra, aki az évek során szerzett bölcsességet alkalmazza, hogy előbb szabaduljon.
Igyekszik erősen tartani magát a könyökén támaszkodva, hogy tompítsa a férfi erejét, de hátul fáj, elöl feszít minden egyes lökésnél.
Pár perc múlva minden visszakerül a helyére: az asszony a pokróc alá, a férfi hímtagja a nadrágba. A kócos haj és a félhomály marad.
– Most már kérek vacsorát – szól a férfi, vagy inkább csak int; a felszólítást már az asszony fogalmazza meg magában, és szófogadó módon teljesíti is.

Előfordul, hogy a rövidtávú bölcsességek hosszabb távon megbosszulják magukat.
Ahogy az asszony ott áll a konyhában a nyomorult lábas mellett, takaróba burkolózva, egyszer csak érzi, hogy a két lába közül folyik valami. Lenéz, de a félhomály elfedi azt a valamit. Szorosabbra fogja a pokrócot az egyik kezével, a másikkal meg a lábast tartja, majd viszi az asztalra.
A férfi már ott ül, bámul maga elé, majd kanalazni kezdi a sűrű masszát, csak úgy ahogy van, a lábasból.

Az asszony benyit a fürdőszobába, felkapcsolja a villanyt. Folyamatosan csurog valami belőle. Nem vér, állapítja meg. Akkor jó. Fog egy jókora darab vattát és beteszi az alsóneműjébe. A mosás! Villan az agyába. Ki kell teregetnie, így hát fogja a vizes ruhákkal megpakolt ruháskosarat, és elindul a padlásra. A létra fokain nehezebben lépked fel, mint máskor, a pokrócot lent hagyta, hogy könnyebb legyen a mozgás, így hát vacog is; még jó, hogy múlt héten Szilveszter felszerelte a lámpát, így nem kell sötétben teregetnem, gondolja.
Felakasztja a mosott ruhákat a kötélre.
– Nézd már, ez a folt meg nem jött ki! Szilveszter dühös lesz... – mormolja magában, kezében tartva egy sötétzöld nadrágot.
A vatta átázott. Ideje indulni. Lemászik a létrán az üres ruháskosárral, be a fürdőbe, kicseréli a vattát. El kell állnia... Nagyon-nagyon korai... Február huszonkettő... Hol van az még?
Befekszik az ágyába, Szilveszter már alszik. Az asszony összeszorult gyomorral és összeszorított lábakkal igyekszik álomba merülni.
Reggel hatalmas tócsában ébred. Nagyon megijed. Kiszalad a fürdőszobába, kidobja a teljesen átázott vattát, levetkőzik, enged magának egy kád melegvizet, mert úgy érzi, a fürdés jól esne.

A tízéves kislány egymásra pakolja a tojástartókat a jól begyakorolt, biztonságos módszerrel, és rárögzíti a biciklijére. Kivéve azt a kettőt, amit csak a szomszédba kell vinnie, azokkal indul máris, kezében fogva.
– Aztán vigyázz ám a tojásokra! – szól még utána az édesanyja, mielőtt kimegy a jószágokhoz.
– Tudom anyuka, tudom, mindig vigyázok! – válaszolja mosolyogva Anita, és kilép a kapun.
– Csókolom Marika néni! Meghoztam a tojást! – kiabál a kerítésen keresztül. Nem jön válasz, ezért benyit a kiskapun, gondolja, hogy beviszi a konyhába, Marika néni biztos ott sürgölődik, mint minden vasárnap. Az ajtó nyitva, ezért belép a házba, de sem a szokásos húsleves illat, sem Marika néni nincs sehol.
– Marika néni! Itt tetszik lenni? – néz körbe csodálkozva az üres ház láttán. Aztán halk motoszkálást hall a fürdőszoba felől. Gondolkodás nélkül elindul a zaj irányába, és kinyitja az ajtót.
– Marika néni, itt... – A mondatot befejezni már nem bírja attól a látványtól, ami elé tárul.
Marika néni meztelenül, nagy hasával felé fordulva áll a fürdőkádban, zavart tekintettel néz, a víz csupa vér körülötte. A kislány nem bír moccanni, a kezei megremegnek, elejti a két doboz tojást, csak bámul meredten, még sikoltani sem tud.
Az asszony az, aki előbb szerzi vissza a lélekjelenlétét.
– Semmi baj, Anita, mindjárt feltakarítom – mondja, miközben kimászik a kádból, törölközőt teker magára, majd öltözni kezd. A lány csak áll ott, nem is hallja, hogy nyílik a bejárati ajtó, csak azt veszi észre, hogy megjelenik mellette Szilveszter bácsi, aki a fürdőszobában szétnézve ráförmed:
– Menj haza, nincs itt semmi látnivaló.

– Be kell mennünk a kórházba, Szilveszter – mondja alig hallhatóan az asszony. A férfi nem akadékoskodik, látja ő is, hogy baj van.
– Harminc kilométer...
– Igazán kibékülhetnél az Istvánnal, ő biztos odaadná a kocsit...
– Én a Virágossal? Soha. Majd bevisz minket a pap, úgyis arról prédikált ma is, hogy segítsünk egymáson.
– Nem hoz szerencsét, ha már egyből egy pappal megyünk a kórházba...
– Öltözz! Indulunk.
Az asszony a testi és lelki állapotához képest hamar felöltözik. Nagy vattát tesz az alsóneműjébe, nehogy átázzon, amíg odaérnek. Összecsomagol néhány holmit, amiről úgy gondolja, hogy szüksége lehet.

– Mi a panasz? – néz fel a szemüvege mögül a nővér a szülészeti osztályon.
– Elfolyt a magzatvíz – feleli az asszony.
– Hányadik hétben van?
– A huszonhetedikben...
Erre már feláll a nővér az asztal mögül.
– Hívom az orvost. Más panasza van?
– Véreztem reggel.
Az asszonyt hamarosan betolják a vizsgálóba, a férfi kint toporog a folyosón. A pap jobbnak látja, ha nem próbál beszélgetést kezdeményezni, csak annyit mond:
– Isten megsegíti a jó embereket.

Kijön az orvos, egy középkorú, magas, ősz hajú férfi.
– A feleségéhez már nem lehet bemenni fertőzésveszély miatt. Megfigyeljük, kap gyógyszert, amivel a gyermek fejletlen tüdejét támogatjuk. Megpróbáljuk bent tartani, amíg lehet, mert ilyen pici magzatnál minden nap számít. Azt javaslom, most menjen haza, és majd holnap érdeklődjön a kórházi telefonon a felesége állapotáról.

Három nap telik el, az orvosok szűkszavúak. Vagy azért, mert általában nem közlékenyek a betegekkel, vagy azért, mert semmi biztatót nem tudnának mondani, így inkább nem mondanak semmit. Szerdán reggel aztán Maglódi doktor így szól:
– Nem várhatunk tovább, meg kell szülni a gyermeket. Mi mindent megteszünk, de a Jóisten segítségére is szükség lesz.

Tizenegy órakor egy nagyon halk sírásféle hallatszik. Ha nem a szülőszoba lenne a helyszín, senkinek nem fordulna meg a fejében, hogy ez egy újszülött első hangja.
– Hétszáznegyven gramm, harminchat centiméter, fiú. Azonnal az inkubátorba.
Az asszony még időben oldalra fordítja a fejét, hogy lássa azt az aprócska csomagot, amit a nővér takaróba bugyolálva átvisz egy másik helyiségbe. Nem mer kérdezni semmit.
Megszüli a méhlepényt, miközben semmi de semmi fájdalmat nem érez, még akkor sem, amikor az orvos kemény öltésekkel rendbe hozza a szülési szakadást. Hang nélkül csorognak a könnyei, megállíthatatlanul. Még az arcát sem láthattam... tudom, hogy bűnös vagyok, amiért ilyen korán, de kérlek Istenem, segíts ennek az aprócska fiúnak, hogy életben maradjon, kérlek segíts.
Nemsokára megnézheti a gyermeket. Üvegfalon keresztül. A fertőzésveszély miatt végzetes lenne, ha bárki megérintené. Alig nagyobb egy fél kilós vekninél. Az asszony csak áll a mérhetetlen fájdalomtól és félelemtől összefacsarodott szívvel. És ettől kezdve minden nap itt áll.
Pénteken hazaküldik, mert segíteni úgysem tud, a gyermeket úgysem foghatja meg, felesleges a további benntartása.

Az asszony minden reggel buszra száll, ötven percet zötykölődik a falvak között, mire a város tanácsterére ér a busz. Innen húsz percet gyalogol, majd ameddig az orvosok engedik, a kórházban marad, szigorúan az üvegfal mögött. Aztán haza ugyanúgy. Előfordul néha, hogy Szilveszter is jön vele. Kemény ember lévén nem mond semmit, de a felesége látja, hogy aggódik.

Amikor az asszony nem a kórházban időzik, két-három óránként bezárkózik a fürdőszobába. Maga elé tesz egy lábast, leül a kád szélére, kigombolja a blúzát, és fejni kezd. Egy időre született csecsemőnek is nagy szüksége van az anyatejre, hát még egy ilyen aprónak! Bár remélni alig meri, hogy hamarosan, de amikor majd, bármikor legyen is az, kiengedik a gyermeket a kórházból, anyatejet kell kapnia. Az imádságon kívül ennyit tehet, hát ennyit meg is tesz.

Telnek a napok, a hetek, az ünnepek, milyen ünnepek... Beköszönt az új év, az orvosok még mindig nem mondanak biztosat, de legalább a gyermek él, legalább az asszony minden nap láthatja, még ha csak üvegen keresztül is, mintha picit már nagyobb lenne, mintha picit élénkebb színe lenne, mintha néha már rá is pillantana...
Aztán egy sötétszürke, hózivataros, csodálatos napon azt kérdezi az orvos:
– Van teje?
– Van.
– Akkor jöjjön, szoptassa meg a gyermekét.

Január utolsó szombatján Szilveszter egyedül van otthon, gondolja, benéz a cimborákhoz a szokásos helyre. Ahogy a ritkán használt sötétzöld nadrágját kiveszi a szekrényből, észrevesz rajta egy foltot.
– Hát ez meg... – kérdezi saját magától, de mire a kérdés végigfut az agyán, már a szeme előtt látja az eseményeket: a veszekedést, a dulakodást; az a szemét Virágos meglopta, mindig ilyen volt, gyerekkoruktól kezdve, az övé lett minden, amit akart, nem is baj, de most az egyszer, hiszen ez az ő öröksége is lett volna, bár nem hivatalosan, de mégis... Mit képzel, hogy így elherdálja, új autó persze, dolgozzon meg érte, az öreg Virágos meg forog a sírjában, én jobban szerettem, mint a saját fia...
Hirtelen leállnak a gondolatok. A férfi felveszi a nadrágot, a véres-olajfoltos, sötétzöld nadrágot, fehér inget húz hozzá, kitisztított cipőt, és elindul otthonról. Nem a kocsma felé veszi az irányt, hanem a temetőn túl, a második házhoz megy. Becsenget.
Pár percig nem érkezik válasz.
Már fordulna meg, amikor nyílik az ajtó. A Virágos áll ott. Szilveszter nem szólal meg, a másik férfi sem, csak közelebb jön az udvaron át, és kinyitja a kaput. Ott állnak szemtől szemben, a legutóbbi találkozásuk hatása tükröződik a tekintetükben, amit nem vesznek le egymásról. Ki tudja, hány másodperc vagy perc telik így el, mire végül Szilveszter megszólal:
– Megiszunk egy felest?
– Legyen kettő – válaszolja a másik férfi, és kilép a kapun.

Egy héttel később, február másodikán boldog szombatra ébrednek.
– Meglepően jól fejlődik a csecsemő, most már minden rendben lesz, hazavihetik. Szoptassa sokat – mondja Maglódi doktor, majd – miután az asszony és a férfi összepakolt mindent, és a karjukban tartják a fiút – ennyit fűz hozzá:
– Szívós gyerek ez!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-06-15 22:13 Bloody Dora

Bloody Dora képe

" „S” ide, „s” oda, mindenki tudja, hová kell betérni, el még nem tévedt senki." - Tudod, mit, ezért az egy mondatért mindent megbocsát az ember. Kezdődjön akármilyen cirkalmasan, döcögősen az egész. Ebben az egy mondatban van élet.
Viszont utána is zavaros. Nem hiszem, hogy a gondolatok kiemelése (kurzívval talán?) sokat segítene, az alanyok váltakoznak. Hol a csapos fejében vagyunk, hol Szilveszter fejében - valószínű, hogy nem ugyanaz a két személy. Mellette rengeteg a vesszőhiba, ami speciel a kisebbik gond, ha nem váltogatnád az elbeszélőt, valószínűleg zavaróbb lenne. Így van más, ami zavar.

Összességében több energiát vett el kibogozni, épp ki az elbeszélő a töredékek között, mint azt, mi a sztori. Mert az nem sok van ahhoz képest, mekkora feneket kerítettél neki. Koraszülés, egen, még valahol a keret is indokolt lehetne, de annyi nevet, szereplőt és mindent hoztál be a történetbe, hogy azt hittem, lesz itt még valami. Novella, tudod, limitált hely (stimt), idő (stimt, sok kis limitált idő), limitált szereplőgárda. Erre te behoztál egy fél hollywoodi szuperprodukciót a rendező segédasszitensének a masszőrjétől a harmincadik női főhős körmösének a divattanácsadójáig. A Kovács nem jelenik meg kb. sehol, húzható lenne. (Ezzel úgy tetszik, ugrana az egész bevezető, de hidd el, nem. Csak nevezz meg helyette valami szerepkört. Vagy ne kalandozz el két mondat alatt totál máshová.) A tojásos kislány és az anyja kitérő, szintén elveszik a lényeget.
Nem az a gond, hogy vannak. Ó, nem, hát mi lenne a novellákból, ha csak a sztoriról szólna minden? De a kvázi lényeg, a gyerek és a szülés meg az anya állapota mellettük teljesen elsikkad. Az életképek... oké. A Virágos meg az ellenségesség... oké. Ennyit még valahol elbír, összefüggenek. De ezen túl túl sok díszt aggattál a történetre. Kevesebb itt több lett volna.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2018-06-16 06:41 Xila

Köszönöm, hogy elolvastad és értékelted!
Nekem is lesz mit átértékelnem, úgy érzem...
Bár ez egy kicsit régebbi novellám, nem gondoltam, hogy ennyire rossz lett. (Elvileg mindentudó nézőpont akart lenni.)
Legalább egy jó mondat van benne :-)) Legközelebb majd igyekszem kettőt összehozni.:-)