Tarnóczky Zsóka - Ébredés

Pattognak az esőcseppek. Elolvadnak a bőrömön, néhány le is gördül róla és némán a földre pottyan. Lesütött szemekkel pásztázom az egy helyben maradó talajt, a sűrű szempilláim pedig, mint fekete függöny, védik a bennem lakozó gyermeket a kegyetlen külvilágtól.
Lassacskán kimerültség lesz újra rajtam, álmosnak érzem magam, mégsem hunyom be a szemem. Már kezdem sejteni, hogy ezt az egész dermesztő pillanatot csak megálmodom, s valójában az igazak álmát alszom a meleget nyújtó, otthoni ágyban.
Emberek állnak körülöttem, sötét ruhát viselnek. Beborul az ég, a felhők ellehetetlenítik a napfény útját. Vonal cikázik a fekete egen, talán villámokat szór, talán figyelmeztet, óv... vagy egyenesen belelök a mélybe.
Próbálok rájönni, pár perccel ezelőtt mi történhetett, de csak fénycsíkok és léleksikolyok derengenek. Kellemesen fáj a fejem. Egy láthatatlan kéz megsimítja az arcomat... belemosolygok. Belül megnyugtat az érintés, amely se nem hidegnek, se pedig melegnek nem nevezhető. Egyszerűen csak a létezését érzem. Nem látom, de ismerem. Emlékeztet valakire... még a rég elvesztett múltból.
Te vagy az, anya? Ugye, te vagy? Hiszen megígérted, hogy visszajössz! Hogy soha nem mész el és nem hagysz magamra... a tenyered még most is puha, hát angyal lettél? Lerepültél hozzám... vagy én emelkedtem fel?
Olyan valóságos. Emlékezni fogok erre, mikor majd felébredek? Ott leszel az ágyam mellett? Énekelsz nekem, mint annak idején?
... s a kéz távolodik. Egy férfi alakja lép elő a távolból, s megindulnak a többiek is. Biztatóan megfogják a kezemet és egy kapuhoz vezetnek. Tudom, hogy be kell lépnem rajta, tudom, hogy megteszem. Fel fogok ébredni? Fájni fog? Nem mondanám, hogy félelmet érzek, inkább a megnyugvás az, ami most elárasztja a fáradt, s megpihenni vágyó lelkemet.
A férfi kinyitja az ajtót, s integet. Halvány mosolyától az arcán felbátorodok, és átlépem a küszöböt. Mintha előlről és hátulról is szél fújna egyaránt, kapaszkodnék valamibe a legszívesebben. A kapu túloldalán egy nő áll. Nyújtja felém a kezét. Belekapaszkodom, s érzem, ahogyan megemelkedik a lábam a földről, ami talán... soha nem is létezett. Hasonló érzés ez a repüléshez. Mintha kitágulna a világ, s én egy helyben zuhannék folyamatosan a pontszerű fényben. Emlékképek tűnnek fel körülöttem, s minnél közelebbiek a múlthoz, annál inkább kisebb leszek. Sírok a boldogságtól, hogy ennyi csodálatos dolgot megélhettem, már beszélni sem tudok. Egy távoli hang megszólal: “gyerünk, mindjárt kinn lesz, ne adja fel”. És akkor jövök rá végérvényesen. Nem álmodom. Nem fogok felébredni.
Most fogom csak igazából kinyitni a szemem. S találkozni az én puha bőrű édesanyámmal és változó lelkemmel, mely majd örökkön tovább hajt... s fehér fény. S ez nem a vég. Hanem a kezdet...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2019-10-17 19:24 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Bocsánat, egy teljes hónapot parkolt az írás, mert nem volt időnk. Mea culpa.

"Lesütött szemekkel pásztázom az egy helyben maradó talajt" - Nem teljesen értem, miért kéne mozognia a talajnak - nem hagytál ki valamit az írás elejéről?
"Már kezdem sejteni, hogy ezt az egész dermesztő pillanatot csak megálmodom" - Nem kell az igekötő, csak "álmodom". A megálmodom egy kifejezetten szlenges verzió és a kitalál szinonimája.
"... s a kéz távolodik." - A hárompont után kihagyhatod a szóközt, tapadhat a mondatkezdőhöz. Ahogy a mondat végén is tapad az utolsó szókoz, a másik oldalról sem viselkedik különösebben. Nekem tetszik ez a váltás.
"Biztatóan megfogják a kezemet és egy kapuhoz vezetnek." - Hiányzik egy vessző.
"Mintha előlről és hátulról is szél fújna egyaránt, kapaszkodnék valamibe a legszívesebben." - Először azt hittem, átszerkesztetted a mondatot, de nem, kitört belőled a hétköznapi beszédmodorod, ha jól sejtem. :) Aranyos, de a szórended cseréld meg, akkor jobb lesz: "legszívesebben kapaszkodnék valamibe".
"tovább hajt... s fehér fény. S ez nem a vég. Hanem a kezdet..." - A susogást itt nem értem. Egyrészt a "s fehér fény" felesleges a mondat végén, érti mindenki, itt csak zavar. Másrészt utána nem kell kötőszavazni. "Ez nem a vég. Hanem a kezdet..." Nem folytat semmit. Én ugyan jobban bírnám egybeírva, mert így sablonos lett, sajnos, mindenki így ír, mert a hárompontos és a vártalanul előugró mondatlezárások annyira ihletettnek hatnak, de nem azok.

Hm... ez is egy stílus. Ma inkább amatőr, mintsem irodalmi hangvétel, mert túllépett ezen a világirodalom, de ha a te lelked ilyen csipkés, akkor legyen a stílusod is, miért ne. Én ettől még javaslonám, hogy ezt vesd le, érdekes lenne látni, tudsz-e csipkés hangulatot kelteni csipkés stílus nélkül. (Nem lehetetlen.)

_____________________
Dr. Bloody Dora