Ő

Nem emlékszem az arcára. A hangjára sem. A mozdulatai, gesztusai maradtak meg bennem. Nagyon távolból sejlenek fel azok is. Mintha függöny mögül látnám. Fölém hajol, kezemet fogja, megyünk valahova. A férje is velünk van. Talán. Róla csak egy konkrét emlékem van: építőkockákkal játszunk. Más semmi, csak a fényképek. Mindkettőjükről. Legtöbb az esküvőről. Én is ott vagyok, pöttöm koszorúslány alakjában. Elől megyek, én vezetem a menetet, utánam közvetlenül ők. (Hova tűnt azóta az akkori bátorságom? És mikor szivárgott ki belőlem?)

Valahogy emlékszem az utolsó estére, vagy inkább a hangulatára. Világosan tudom: nem akarom hazaengedni. Akarom, hogy maradjon. Itthon, nálunk, velem. Változtatott volna valamin, ha marad?

Az elkövetkező napok homályosak: egy-egy elcsípett mondatfoszlányból sejtem, hogy valami nagy baj van. Nem tudom, hogy mi. Nekem nem mondják.

Temetőben vagyunk: meredek az út és hosszú. Anya bejelenti: mi most hozzájuk megyünk. Nem értem, de nem kérdezek semmit. Hogyhogy hozzájuk? Mi az, hogy hozzájuk? Mikor költöztek ide? És mióta laknak itt? Annyit már tudok négyéves fejjel, hogy halottak napján gyertyát gyújtunk a sírokon. De ők mióta laknak sírban? Legutóbb nem ott laktak, hanem messze tőlünk, ahova csak autóbusszal lehetett eljutni, és az úton mindig rosszul voltam.

A lakásukhoz köt a következő emlék(foszlány). Nem szeretem a hangulatot. Több felnőtt van, én csak anyára emlékszem. Össze kell szednünk a dolgokat. És ő nincs ott. Érthetetlen. De most sem kérdezek semmit. Megszoktam, hogy nem kapok egyenes választ.

A következő évek minden egyes vasárnap délelőttjét a temetőben töltjük. Más templomba jár, mi temetőbe. Megszoktam, a rituálé beépült az életünkbe. Szerettem a temető csendjét és nyugalmát. Nem szomorúságot éreztem, hanem valamiféle békét. Azt, hogy ez így rendjén van.

Nem szeretem, amikor anya beszél róla. Nem szeretem, mert akkor sír. És szomorú. Nekem is szomorúnak kellene lennem, tudom, érzem. De nem megy. Egy idő után már csak dühöt érzek. Nagyon sokszor elrontja örömteli pillanataimat azzal, hogy beszél róla. Mindig így: szegény. Előkerülnek a számtalanszor végighallgatott történetek. Mindannyiszor megerősít abban a tudatban (ha véletlenül éppen elfelejtettem volna), hogy ő volt a világ legkedvesebb, legszeretetreméltóbb, legügyesebb, legszorgalmasabb, leggyorsabb, legszebb és legjobb lénye. Megannyi leg leg leg. Mindegyik mögött ott van burkoltan, hogy én nem. Valahogy talán meg szerettem volna mutatni, hogy azért én is. Legalább egy kicsit, ha nem is annyira, mint ő. Egy keveset. Hogy én is értékes vagyok.

Az idő múlásával ritkulnak a temetőlátogatások és a történetek. Nekem is könnyebb önmagam lennem. De a bizonyítási vágy megmaradt. Hosszú évekig, évtizedekig. Talán most is van belőle egy kevés.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-05-18 11:12 Kelvin

Kelvin képe

Ja. Ezt akár én is írhattam volna, azzal a különbséggel, hogy én sosem kevertem össze a halált az élettel. Nem gondoltam, hogy a temetőben élők laknak, inkább azt volt bajos megérteni, hogy meghalt valaki. Nem mintha felnőttként könnyebb lenne, sőt inkább nehezebben áll át az agyam. De a többi része stimmel.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2017-05-20 10:07 Drolma

Nem, nem kevertem össze az élőket a holtakkal, csak négyévesen elég nehéz feldolgozni a halál fogalmát. Megértetni egy gyerekkel még nehezebb. Szüleim félrecsúszott próbálkozását igyekeztem érzékeltetni azzal, amikor úgy fogalmaztam, hogy hozzájuk megyünk. A kérdések bennem fogalmazódtak meg, de hangosan feltenni őket sosem mertem.

p, 2017-05-19 20:53 Sednol

Sednol képe

Már többször nekilendültem, hogy írjak, de mindig visszatöröltem.
Alapvetően tetszett, viszont nagyon szétszabdalod a mondanivalódat. Ne tedd!

„Nem emlékszem az arcára. A hangjára sem. A mozdulatai, gesztusai maradtak meg bennem. ” – ezt én egy mondaton belül oldanám meg. Persze így sem rossz, de nem sérülne a mondanivaló, ha egy tető alá kerülne az egész. Számomra gördülékenyebbé válna a mondat.

„Nagyon távolból sejlenek fel azok is. Mintha függöny mögül látnám.” – ezek is összetartoznak. Vesszőért kiált a két mondat. Amúgy egész jó lenne ez, de mégsem. Elmondom, miért:

Tedd fel magadnak a kérdést, hogyan látsz egy függönyön keresztül? Töredezetten, részlegesen, mozaikszerűen. Ezzel arra akarok utalni, hogy a függönyön keresztül és a távolból sejlenek fel nem tartoznak össze. Egy párás ablakon keresztül elmosódottan, homályosan látsz. A távolság az nem milyenség. Akartál egy szép hasonlatot, ami teljesen rendben is van, mert ott helye lenne, de ebben a formában nekem nem állja meg a helyét.

„A lakásukhoz köt a következő emlék(foszlány)” – nyugodtan szedd ki a zárójelet. Pontosan tudod, hogy emlékről vagy emlékfoszlányról beszélsz.

Összességében nekem túlságosan lebeg. Szeretném megtudni, hogy ki a történeted alanya, akkor talán jobban átérezném a helyzetet. Szerinted rosszabb vagy jobb lesz, ha megnevezed az alanyt?

A végére annyira kihangsúlyozod, hogy értéktelennek érzed magad az árnyékában, hogy már-már öngyilkosságért kiált a vége.

Ha van másik történeted, akkor ne kímélj minket.

szo, 2017-05-20 10:02 Drolma

Köszönöm a kritikát, megfontolandó számomra az, amit írsz, viszont a töredezettség szándékos. Erről csak így, ilyen stílusban tudtam írni. Az alanyt nem akartam megnevezni, mivel itt úgy érzem, hogy a lényeg a megélésben, átélésben van. Természetesen írhattam volna hosszabb mondatokban, mivelhogy mindig mindent lehet másképp is :) Írhattam volna így is: "Sem a hangjára, sem az arcára nem emlékszem, csak a mozdulatai, gesztusai maradtak meg bennem.", viszont ez a mondanivaló így jött elő belőlem. Erről csak így tudtam írni. A vége tényleg átment önsajnálatba, ezzel egyetértek.