Negyvenöt perc

 – Hé! Ezt figyeljétek! Petőfi meg József Attila közös verse!

Befordúltam a konyhába,
Tehervonatnak aljába.

Ez még nekem is tetszett, halvány mosoly jelent meg arcomon. A percek ólomlábakon szambáztak végig az osztálytermen.

Negyvenöt perc unalom.

Csak lehunytam a szemem. Egy vízesést láttam. Fölötte sosem látott madarak köröztek egy-egy hal után kutatva, melyet talán jóízűen elfogyaszthatnak vacsorára. Fentről leszakadt ágak tehetetlenül zuhantak a tonnányi vízzel együtt a mélybe, hogy lent szinte porrá válva iszonyatos robajjal tépjék szét a víztükröt.

Elrugaszkodtam. A vízfüggöny mögé érve megláttam, amit, akit keresek. Mennyi ideje? Talán évszázadok óta.
Narancssárga és fekete volt, arca bájából szemernyit sem vesztett. Tiszta illatot árasztott magából, amely szinte visszalökött a zúgó víz alá.

Azonban ő észrevett. Nevetve menekült előlem. Nem hagyhattam ismét meglógni, a nyomába eredtem. Loholtam utána, ahogyan erőm bírta, üldöztem tüzes sivatagokon, karmazsinvörös őszi levelekkel borított lankákon, csillogó porhófedte völgyeken, pálmafák árnyalta tengerpartokon át.

Aztán megállt. Széttárta karjait, felém fordult és mosolygott. Én is megpihentem, nagyjából tíz méterre állhatott tőlem. A nap a szemembe tűzött jobbról, balról a hold és a csillagok ragyogtak arcomba.

– Újra itt? – kérdezte, és egy piros vonat tűnt fel a háttérben.

Mire pislogtam, a vonat már csikorogva fékezett a háta mögött. Ő leeresztette karjait, majd könnyed szökkenéssel a vonatra ugrott. Követtem, nem is tehettem mást.

Kerestem az ülőhely nélküli vonaton. Vajon hová tűnhetett? Mire feltettem magamnak a kérdést, már választ is kaptam rá. Egy férfialakkal üldögélt azon a két ülőhelyen, ami volt az egész szerelvényen. Tudtam, hogy nem tehetek mást: kinyitottam a száguldó vastömeg ajtaját. A vízesést láttam magam előtt, ahogyan kékesvörös vére kifakad a naplemente utolsó sugarainak vágása nyomán. És én ugrottam. Éreztem, ahogyan az arcomat a langyos menetszél szinte szétcincálja. Hol rohamos sebességgel zuhantam, hol csak hulldogáltam, mint a száraz falevél. De lefelé tartottam, ahol a víz egyszerre narancssárgává és feketévé változott és imádni való, tiszta illatot árasztott, én pedig örömmel estem rá a hegyes sziklákra, melyek csiklandozva törték darabokra csontjaimat, amik a szakadó papír reccsenéséhez hasonló hanghatással szakították át bőrömet.

Az égre pillantottam. Egy hatalmas üstökös tartott pontosan felém. Ámulva néztem, hogy kergeti szét a levegőt egyre növekvő tűzcsóvája és olvasztja meg szétzúzott testem, majd csapódik belém. Eközben az elhaladó vonat még elhaladtában csengetett egy hosszút… csengetett?

Kinyitottam a szemem. Valaki megdobott egy papírgalacsinnal, miközben kicsengettek az óráról.

A másodpercek hirtelen felhúzták a nyúlcipőt és sietve ugráltak ki a sárgás fényű terem barnásvörös ajtajának kicsiny kulcslyukán.

Negyvenöt perc ámulat.