Szabadság (in memoriam)

Madárcsipogásra ébredt. Hosszan nyújtózott, az addig lanyhadt izmai macskamód nyúltak meg. Mikor megérezte arcán a Nap simogató melegét, lassan kinyitotta szemeit. A gyönyörű csillag fehérarany fénye szinte megvakította, de ő ezt nem bánta. Ám ekkor hirtelen sötétszárnyú madárraj fogta körbe, és éles hanggal rivalltak rá. "Kelj fel!"

- Kelj, kelj, kelni kell! - énekelte boldogan válaszképp, miközben nyurga lábaival végleg lerúgta magáról az álom súlyos, meleg köpenyét. Mikor talpai leértek a frissen nyírt, szúrós, harmatos-hideg fűszálakra, érezte, ahogy a nedvesség bevonja a bőrét. Régen tapasztalt már ilyet, így gyorsan térdre esett, hogy még inkább magába szívhassa ezt a csodát. Kezeivel végigsimított a gyöngéd gyepen, markába gyűjtve az éltető folyadékot, majd sietve arca elé emelte tenyereit, hogy fürge nyelve letisztogathassa róluk a cseppeket. Friss ízük sósan tapadt a szájpadlására, a tengerre emlékeztetve őt. Szemeit lecsukva szinte hallotta a hullámok dalát, ahogy zöldeskék hátuk gyengéden simogatja a súlyos farönköket…

Lábait a mellkasához szorítva engedte, hogy a tenger bekerítse, és - hatalmas, pusztítani kész erejének ellenére - lágyan ringassa. Hisz nem volt ő más, mint egy apró csónak, hű útitársa az öreg bárkának. És bár néha elfeledve, jelentéktelenül evickélt csupán, ő elégedett volt a sorsával. Boldogan fogadott minden utast, aki a nagy hajóról átugrott rá. Taposta már fáját nyájas, nagyravágyó, igaz szívű, buta, ő nem ítélt felettük. Ó, dehogy kellett neki igazságot tenni… Megtette azt a tenger. Elragadta mind.

Most lábszárát elengedve hátradőlt, karjait madárként tárta szét. Repülni vágyott. A cseppek hideg csíkokat maguk után húzva potyogtak le a testéről, ő pedig csak emelkedett.

- Fel! Fel! - kiáltotta. Nem madár volt ő már. Annál magasabban szállt. Izmai, csontjai mintha léggé váltak volna, hangját messze vitte a hűs szél. A Nap felé tartott? Nem, hiszen rég elhagyta már azt. Cél nélkül száguldott keresztül a világegyetemen. Nem gátolta őt senki. Nem zengte többé nevét a bolygók ős szimfóniája. Csak suhant, át a végtelenen. Megállíthatatlanul. Még utoljára nevetett egyet, bár tudta, hangját falsul visszhangozzák majd a századok. Nevetett, mert így tartotta kedve. Nevetett, mert végre ő is igazán Szabad volt.

─ Cipői fülsiketítően csattogtak miközben végigmasírozott a keskeny folyosón. Jöttekor megnémult a csend. Hirtelen megtorpant, lenézett maga mellé. A vékony fémrács mögött egy újabb feküdt. Belépett hozzá. A szétrobbant villanykörte darabjai beterítették a cella hideg kövét. Ezen hevert a rab, teste vágásokkal volt teli. Az apró, éles szilánkok mélyen a húsába vájtak. Haláltusája szörnyű lehetett. Önnön vérébe fulladt. És mégis, a kintről beszűrődő, halvány, beteges fényben, az arcára száradt sűrű vér alatt… ─

A bolond mosolygott.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2017-12-06 08:03 Dana

Dana képe

Üdv nálunk! Azért engedem csak ki az írást az oldalra, hogy tanulhass a hibáidból. Sajnos szép számmal találtam belőlük. Néhány inkább az olvasást akasztja meg -- ilyenkor fogom hangsúlyozni, hogy "ez az én véleményem" vagy "szerintem" --, máskor viszont valóban nyelvtani, helyesírási hibát ejtesz.

Madárcsipogásra ébredt. --> Nekem fura a csipogás.
nyújtózott, nyúltak meg --> Nem szóismétlés, mégsem az igazi.
az addig lanyhadt izmai --> Szerintem nem kell az "az".
Ébred --> nyújtózik --> de a szemét csak akkor nyitja ki, amikor megérzi a nap melegét? --> Szerintem ehhez elég nagy önuralom kell.
a Nap --> a nap (Nem égitestként beszélsz róla, ezért kicsi.)
a szemeit --> a szemét (Páros szervekről legtöbbször egyes számban beszélünk.)
A gyönyörű csillag fehérarany fénye szinte megvakította --> Szép képet akartál, továbbá kerülni az ismétlést, de ezt egyszerűbben is megoldhatod. A fehérarany fény szinte megvakította...
sötétszárnyú madárraj fogta körbe, és éles hanggal rivalltak rá. "Kelj fel!" --> Először is nem sikerült egyeztetned a két mondatrész állítmányát: a madárraj egynek számít, illetve lemaradt a mondat végéről az írásjel.
- Kelj --> Ez itt egy kötőjel, nem egy gondolatjel. (Ide is érvényes: - énekelte)
lábaival --> lábával
az álom súlyos, meleg köpenyét. --> Ezt megpróbáltam elképzelni, de sajnos nem sikerült. Nem tudom, hogy a takaróra akartál-e vele asszociáltatni -- mert akkor az nem jött át --, vagy valóban az álomra... mert azt meg nem szoktuk lábbal lerúgni, maximum kidörzsölni a szemünkből, de akkor az meg nem súlyos, meleg köpeny.
talpai --> talpa
leértek --> hozzáért
fűszálakra --> fűhöz
érezte, ahogy a nedvesség bevonja a bőrét. --> Szerintem ez megint ilyen sete-suta. Ha a fű le vagy nyírva, leginkább csak a talpa lesz vizes. Igen, ott is szoktunk bőrről beszélni, de gyanítom, te inkább a lábfej bőrét képzeled el -- csak egy kicsit túlírod a képedet.
Kezeivel --> Kezével... (Amúgy az ilyesmit felesleges kiírni... Igaz, az arcával is végigsimíthatott volna, de a kéz logikusabb, ezért nem is kell szerintem kiírni. Végigsimított a... Jaj!)
gyöngéd gyep --> Nem, a gyep nem szokott gyöngéd lenni.
éltető folyadék --> Ez a kép valami sokat sejtet, de én simiztem már harmatos füvet, és nem utalnék folyadékként rá.
tenyereit --> tenyerét
fürge nyelve --> Ezt erotikus környezetben jobban el tudom képzelni... (Bocsi!)
arca elé --> szájához
A cseppek friss íze sósan tapadt a szájpadlására... Túlírod, ne haragudj, illetve olyan képeket próbálsz társítani, amik nem igazán léteznek. A harmat nem sós. És nem beszélünk róla egyszer folyadékként, majd cseppekként...
Szemeit --> Szemét
hátuk simogatja a súlyos farönköket --> Ezt csak te látod, én, az olvasó, nem. Milyen farönkök? Mert alapban ha vízben képzelek el farönköket, azokon a hullámok átcsapnak, de akkor nem a hátuk simogatja őket.
Lábait --> Lábát
- hatalmas, pusztítani kész erejének ellenére - Ez kötőjel, nem gondolatjel.
Igaz szívű vagy igazszívű, itt most elbizonytalanodtam. Az utóbbira szavazok, mert főnévként használod a melléknevet. (Bízom benne, nem írtam nagy butaságot, de majd a többiek javítanak, ha mégis.)
A cseppek hideg csíkokat maguk után húzva potyogtak le a testéről, ő pedig csak emelkedett. --> Jaj!
Még utoljára nevetett egyet, bár tudta, hangját falsul visszhangozzák majd a századok. (Tudom, hogy nincs jelentősége, de a hang nem igazán úgy terjed az űrben, mint idelent.)
Cipői --> cipője
lenézett maga mellé. --> lenézett
(A lenézés során amúgy mit fedezett fel? Mert ha lenézek, a földön látok meg valamit, tehát - ha csak nem a padlóba süllyesztett cellákról beszélünk -- a földön kellett legyen egy üvegszilánk, bármi, ami aztán az illető szemét bevonzza a cellába magába, ahol a test fekszik. Amúgy nincs sok értelme így, bocsi.
Egy villanykörte nehezen öl meg egy embert. Nehezen tartom elképzelhetőnek, pedig elég jó fantáziám van, mert a súly alatt gyakorlatilag szétporlad az üveg. (De ez csak az én véleményem.)

Értem én, mit szerettél volna kihozni ebből, csak éppen te gondolatban verset írtál, nem novellát. Jó az ötlet -- tényleg, látok benne fantáziát --, csak másképp kellett volna megírni. Plusz szerencsétlen a végén az ápoló (?) megjelenése, mert hogy nem teszel különbséget ő és ő között, így aztán ilyen alapon lehetne a bolond egy újabb látomása az, amikor végigmasírozik az illető a folyosón.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2017-12-06 17:09 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Nem kis kihívás egy őrült gondolatait leírni, úgyhogy kezdtem azzal, ami jó:
Eltaláltad címet, mindenhez passzol
Tetszik a párhuzam a széttört villanykörtedarabok és a szúrós fűszálak között
Jól kitaláltad, mi legyen az utolsó bekezdésben

Dana javítása nagyon alapos, sok a zavaró megfogalmazás, én inkább csak az utolsó bekezdéssel foglalkoznék, mert ahogy fent írtam, az ötlet jó, javítsunk a kivitelezésen.
"Jöttekor megnémult a csend." - a csend ilyet határozottan nem tud tenni.
"Hirtelen megtorpant," - már az előző mondatban már csend volt, nem torpanhat meg csak most

"...sűrű vér alatt… ─

A bolond mosolygott."
- túldramatizáltad, nagyon furcsa ez a tördelés, kétszer el kellett olvasnom a végét, mire rájöttem, miről van szó. Mit szólnál ehhez:
"...sűrű vér alatt a bolond mosolygott."