Az utolsó szál

Az utolsó szál cigaretta. Pusztító füstjét magamba szívom, a gyűrött papírhenger vége vészjelzőként izzik fel – menekülj! A kifújt, gomolygó füstön keresztül nézem a tákolt street foodos bódét – előtte kutya kutat a szemétben, nyurga lábai hullámoznak az aszfalt fölött vibráló, forró levegőben.

– Unalmas lesz – jegyzi meg Dinesh. Angolul beszélünk, mert Kavita és én vele ellentétben Ladakhból származunk, és talán mert valahol belül megmaradt a büntetéstől való félelmünk; már nem kell öt rúpiát fizetnünk az iskolában, amikor anyanyelven szólunk, de akkor is.

Dinesh fakó Supermanes pólóban ül mellettem, a vasútállomás lépcsőjén. Elnyűtt tornacipője sarkát emelgeti a révült rága ütemére, ami egy közelben parkoló taxiból bömböl. Az agyagdobok és rézcinek ritmusa Ladakh teheneit juttatja eszembe, ahogy a mezőn futnak, és nyakukban kolomp zörög. Megcsapja orromat az illatuk – de csak egy pillanatra, majd visszatolakodik tüdőmbe a benzingőz és dohányfüst.

Dinesh egy utolsót szív a messze nem utolsó cigarettájába, arcán undor, magasba fújja a füstöt és elfricskázza a csikket.

– Hülyeség, testvérem. Csak ezt tudom mondani – mered maga elé, én pedig azon gondolkodom, hogy Ladakhban is eldobálják az emberek a dolgokat, de ott mégse csupa szemét minden, mert a dolgok lebomlanak.

– Én sem értelek – suttogja Kavita. A bódé feletti óriásplakátot nézi, valami model casting reklámot, gyönyörű lányok mosolyognak rajta, nem is értem, hol találják ezeket, én itt, Delhiben minden nap ezer és ezer lányt látok, de egyik sem ilyen szép, aztán eszembe jutnak a mosolyok Ladakhban, azok nem ilyen tökéletesek, de kedvesebbek; a posztermosoly kivált belőlem valami feszültséget, hevesen késztet valamire, meg kell felelnem valaminek, de a ladakhi más, nem akar semmit, csak egyszerűen örül annak a kis semmi létezésemnek.

Az órámra pillantok, perceim vannak hátra, ideje a peronhoz sétálni. Kavita sír, nem akarja látni, hogy a vonaton nyomorgok, legszívesebben hívna egy taxit, mire azt válaszolom, hogy sok évnyi fizetése sem lenne elég hozzá, és megölel, és látom Dineshen, hogy féltékeny, de ő csak fogja be a száját, szerettem Kavitát, de a lány őt választotta, és vele is marad, gyerekeik lesznek, rám pedig ki tudja mi vár Ladakhban.

Dinesh nyugati módon kezet ráz velem, a szokottnál jóval erősebben.

– Semmi dolgod ott, testvér – mondja. – Ingerszegény. Gyere vissza mihamarabb.

Eszembe jut az áldozat, és az a semmi, amit cserébe kaptam. Keményen tanultam, távol az otthontól, reménykedtem, hogy valami menő programozó leszek valahol Európában, aztán nem sikerült a diploma, évekig küzdöttem, de egyszerűn nem volt hozzá fejem, végül autószervízbe kerültem, a ruhám szövetébe ivódott a benzinszag, és Kavita felszolgáló lett egy étteremben, Dinesh meg üzemvezető egy gyárban, pedig mind együtt tanultunk, nagy álmokat szövögettünk, de széttépték az álmomat, máig hallom hasadását a lelkemben, széttépték az övéiket, biztosan ők is mai napig hallják.

Utolsót szívok az utolsó cigarettámba, megforgatom a füstöt a számban, mint ahogy a gondolatokat a fejemben, aztán kifújom, a csikket elnyomom egy póznán, és szemetesbe dobom. Felnézek, egyenesen Dinesh szemébe.

– És ha nem Ladakh az ingerszegény, hanem mi vagyunk túl érzéketlenek? – szakad ki belőlem. – Ha nem vagyunk a helyünkön? Ha nem lehet mindenkiből király? Ha nem az tesz értékessé, amit csinálok, hanem hogy a magam dolgát végzem?

Dinesh szeme tágra nyílik, rettegést látok benne, mint a vágóhídi marhák szemében – tudják, mi vár rájuk, Dinesh is tudja, látja a piac embervértől mocskos fűrészeit, látja, hogy közelednek felé, és Kavita felé, és a gyerekeik felé, akik még meg sem születtek, de már le is vágták őket...

Vonatfüttytől rezzen össze, zavartan körbenéz. Az érkező szerelvény tisztára söpri az áporodott levegőt, és keservesen rí a síneken, mintha gyászolna minket.

Halvány remény él bennem, hogy látom még őket, de tudom – ez egy amerikai álomnál is hamisabb álom.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2020-04-13 11:18 Dana

Dana képe

Ezt elég jól érzékeltetted. Ám azért akad pár hibácska, például: én és Kavita --> Kavita és én. Ez meg olyan igazi, "newschoolos" védjegy :-), nem tudom, hogyan fogalmazzam meg jobban: "Elnyűtt tornacipőjében emelgeti sarkát", ez nekem olyan túlírt, esetlen. Tudom, mit szeretnél mondani, de valahogy másképp kellene. Elnyűtt tornacipője a a révült rága ütemére dobol... valami ilyesmi, érted? Nem jó az én verzióm sem, tuti, csak mondom, hogy a Tiéden is dolgozni kellene picit.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2020-04-13 15:53 Newschool

Newschool képe

Szia, Dana!

"én és Kavita --> Kavita és én", igen, tényleg. Csak érdekesség képen: ha E/1 nézőpontos az írás, és a narrátor egy öntelt rohadék, akkor az "én és Kavita" sorrend is lehetséges. :) De ebben az esetben nem volt okom ilyennek feltüntetni hősünket, ezért javítani fogom.

"Elnyűtt tornacipőjében emelgeti sarkát" Sokszori újra olvasás után sem váltam tudatossá róla, hogy ez így nem frankó, de így hogy mondod, ez a mondat a sötét múltamból mászhatott vissza ebbe az írásba. :D Mondjuk ezt egy éve írtam, azt hiszem, most már tényleg nagyon ritkán ejtek el ilyen newschoolos aranyköpéseket (azok sem túl vészesek már). Nem tudom, hogyan lehetne jobb. "Tornacsukájának sarka a révült rága ütemére emelkedik"?

h, 2020-04-13 18:37 Dana

Dana képe

...vagy a műveletlenségé, de ez az ember nem műveletlen. Szóval a sorrendet változtatni kéne.

Én hagynám az emelkedést, a ritmusra dobolást emelném ki, és mivel a cipő jó kis motívum, lehet, két tagmondatba kellene szedned?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2020-04-18 14:29 Roah

Roah képe

Fúú, nnna, gondoltam, zúzás lesz, ri-pi-tyá-ra, de aztán...

Rövid! :)))

Amúgy a helyszínt leszámítva a tőled megszokott hangulat, stílus, sajátos dallamú fogalmazás, kövér szókincs még a terjedelemhez képest is, melankolikus képi és zenevilág megvan.

Polaroid-novella, szentimentális polaroid novellának érzem.

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2020-04-22 16:10 Newschool

Newschool képe

Köszi az olvasást!
Ezt még múlt évben írtam, az "Álljon meg egy novellára" pályázatra, azért ilyen rövid. Jó kihívásnak éreztem, hogy csak ilyen lazán, mozaikosan felskicceljek egy élettörténetet.

A gabós horror pályázaton is indultam egy novival, az sokkal hosszabb. Majd feltöltöm ide, miután kihullott onnan...

cs, 2020-04-23 19:07 Dana

Dana képe

De szerettem volna arra írni valamit, de annyiralustadisznóvoltam.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2020-04-23 20:19 Newschool

Newschool képe

Biztosan lesz jövőre is. :)

szo, 2020-04-18 19:58 Kentaur

Kentaur képe
5

Nekem kifejezetten tetszik. Pedig nem kedvencem az ilyen életképek szerű stílus. A többi írásoddal összevetve, amiket olvastam, ebben érzek végre valamit, amit a többiben nem.
Lelket?
Nem tudom, de ez hiányzott eddig nekem tőled.
Most azt érzem, hogy nem akarsz meggyőzni, lenyűgözni, megijeszteni, meg más hasonló dolgot, nem akarsz feltétlenül hatni rám, mint olvasóra, eltűnt a próbálgatás, a próbálkozás izzadságszaga. Hátraléptél, és előre engedted a történetet. És a történet ekkor tud élni, amikor a szerző hátralép.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2020-04-22 16:15 Newschool

Newschool képe

Köszönöm szépen!

Talán kezd kicsit nyiladozni a csipám az írás terén, illetve egy dokumentumfilm ihlette ezt a novit, ami eléggé megérintett – talán ezért sikerült jobban ez az írás.

Remélem, a további írásaimban is lesz lélek, vagy természetesség. :)