Ajtó

A lépcső tetején állt.
Komorságba burkolt félelemmel nézte a félhomályban derengő ajtó körvonalait. Az arca komoly volt, szemeit a félelem mosta fényesre, melynek hullámai szüntelen tomboltak elméje hátsó részén, mosták a józan ész partjait.
Az ajtót a lépcső alján féltve ölelte körbe a félhomály, az árnyak kísértetiesen hosszúra nyúltak, s csak sejteni engedték a hollétét, tekintetét mégis úgy tartotta fogva, úgy vonzotta magához az ezer titok, amit maga mögé rejthet, ahogy a gyanútlan hajóst a szirén gyengéd éneke. Ártatlan csábítás csupán a hívó szó, rózsaillat, kísérteties szépség, hatalom: a tudás szépsége.
És egy kisfiú mit törődik a tüskékkel?
Ám a veszély szele még mindig ott korbácsolta a hullámokat
(gyere)
és a kisfiú
(egy kicsit közelebb…)
nem tudta mit tegyen.
Tépelődéséből a falépcső fájdalmas, alig hallható nyögése zökkentette ki, megadóan engedelmeskedett teste súlyának, ahogy a lábát az első lépcsőfokra tette.
És ahogy a percek követik egymást, ahogy a bolygók járják örök táncukat, úgy követett lépés lépést, deszkák roppantak, és a kisfiú, mint egy élő bábu, tudtán kívül haladt lefelé, egyenesen az ajtóhoz.
A félhomály vajmi kevéssé fedte fel azonban féltve őrzött titkát, helyette a kisfiút is sötétségbe zárta, gyarapítva ezzel kincseit, kapzsi, sötét szörnyetegként, mely időnként kinyúl karjával, hogy újabb területet ragadjon el a fénytől.
Így ragadta el most a kisfiút is, aki maga mit sem törődött már a félelemmel, hullámait elpárologtatta a kíváncsiság tüze, és mikor keze a hűvös kilincshez ért, felperzselte utána a kiszáradt partot. Halk sóhaj szállt fel a kisfiú ajkairól, ahogy elfordította a gombot, hatalmas árnyék vetült elméjében a kíváncsiság által felperzselt pusztaságba,
(gyere)
hogy a következő pillanatban
(egy kicsit)
pusztítva sújtson le, fülsüketítő robajjal, tombolva árasszon el mindent
(közelebb)
a félelem árvize.
–Ne! –hallotta saját hangját, ahogy egyszerre tudatára ébredt hollétének, hitetlenkedve pislantott bele az ajtón túli mély, lüktető sötétségbe, amely úgy vonzotta, úgy nyelte el
(kezek)
úgy emésztette fel, úgy tette szinte semmissé
(kezek, amik megragadják),
ahogy a végtelen mélység
(húzzák magukhoz
– gyere –)
egy aláhulló követ
(– befelé! –).

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-04-13 10:25 Blade

Blade képe

Mintha lemaradt volna a vége.

cs, 2017-04-13 16:53 Para Celsus

Para Celsus képe

Kissé úgy éreztem, hogy az átadni kívánt, szűk történet és hangulat nem áll arányban a rengeteg metaforával.


"The Rainmakeeeer!"