Légörvény

A Kréta felé tartó charter járat váratlanul zökkent egyet, majd szinte azonnal még egyet. Előfordul ilyesmi. Légörvény. Nem nagy dolog. Mégis az történt, hogy a gépen utazó ateisták száma hirtelen a felére csökkent.

Az ölyv, egér szemmel nézve, irtózatos magasságban lebegett a nyári délután száraz-meleg eseménytelenségében. Az alatta elterülő rendkívül részletes valóság térképet figyelte.
Az ember össze-vissza óbégatna innen lenézve, hogy milyen csodálatos, és hú, látom a házunkat.
Egy egészséges madár, mindössze két dologra összpontosít, miután kirepültek a fiókái: enni, és nem ennivaló lenni.
A ragadozó madár alatt egy terjeszkedő város találkozott a zsugorodó erdővel, szögletes alakú szántóföldekkel, mezőkkel és távolabb, egy remegő párával fedett tóval. Különböző színű és vastagságú, többnyire egyenes csíkok modernizálták a tájat, amiken változatos formájú dobozfélék mozogtak előre, hátra.
Ez a mozgás abszolút hidegen hagyta az ölyvet.
Bezzeg az a megzizzenő fűcsomó az erdőszéli réten! Az nem. Lejjebb ereszkedett.
A rét és az erdő határvonalát egy poros földút jelezte. Tényleg csak jelzés értékű. Legutóbb két napja járt rajta egy biciklis, de az is megbánta. A kerék folyton besüppedt a porba. Csak nagyon nehezen és káromkodva lehetett haladni. Több hete nem esett. A rét belesárgult az irigységbe, hogy az erdő még mindig milyen szép zöld. A nemrég még sokszínű virágokkal borított területen most kopottas, alig zöldes, száradó növények várták a nedvességet.
Az egyik fűcsomó gyanúsan mozgott.
A könyörtelen karmú madárnak jó napja volt. Az egérnek viszont élete legrosszabb napja.
Hasonló volt a helyzet a közeli bokor ágai között feszülő pókhálónál is, ahol a pók egy vergődő legyecskét kezdett csomagolni. A természet már csak ilyen. Minden jó rossz is egyben, és minden rosszban van valami jó, bár ezt nehéz lenne elmagyarázni az egérnek vagy a legyecskének. És az embernek, akinek meghal a gyereke.
Az ölyv egy kényelmes földközeli ebédet tervezett, de az erdő felől emberi zaj tolakodott gyorsan közeledve.
Kénytelen, kelletlen levegőbe emelkedett zsákmányával és megcélozta a rét szélén álló nagyon szomorú fűzfa egyik ágát. Erdei körökben az a nézet járta, hogy a fűz azért ilyen szomorú, mert tudja a jövőt.
A zaj kibuggyant a mezőre az erdőből kivezető úton.
Motorkerékpár. Rajta egy apa a kisfiával.
A gyerek mérete és az élmény fokozása jó indoknak tűnt, hogy az apa ölében helyezkedjen el a lurkó. Tovább növelte a hajlobogtató szabadságérzetet a bukósisakok hiánya.
Hiszen erre a kutya sem jár, nemhogy rendőr.
Az erdei út félnedves volt és sima. Lehetett húzni a gázon, hadd élvezze a fiú.
A mezei út poros volt és gödrös a régi tócsák helyén. A szikrázó napsütés ráadásul láthatatlanná tette az életveszélyt. Túl gyorsan mentek, mögöttük gomolygó hatalmas porkígyóval.
A természet törvényének nemtudása nem mentesít a büntetés alól.
Nagyot koppant az első kerék lengéscsillapítója, a motor a levegőbe emelkedett és oldalra dőlt, majd hörgő robajjal talajt fogott. A porkígyó szinte azonnal bekebelezte az eseményt.
Nagy lett a csend.
Rohantak vagy vánszorogtak a másodpercek. Ki tudja?
Furcsa módon az apa volt elől, félig a motor alatt. A gyerek mögötte, szintén félig a motor alatt.
Az apa lassan felült. Próbált látni valamit a ködként elterülő porban. Meglátta a gyereket.
Mozdulatlan kis test hanyatt, porral fedve, szürkén. Arca békés, mint aki alszik.
Nem!
A rettegés iszonyata átjárta az apa minden sejtjét. És tette, amit tett.
Mindkét karját a levegőbe emelte, kificamodott ujjait görcsös imára kulcsolta és ordított.
- Uram! Könyörgök! Ne tedd!
A másodpercek rohantak vagy vánszorogtak.
Néhány hete a kollégákkal születésnapi bulit tartottak. Az ital hatása alatt jókedvűen tértek át a politikusokról a vallásra.
Szerintem nem egy Isten van – mondta az egyik kolléga.
Miért?
Mert egy Isten nem tudna velünk ennyire kibaszni.
Röhögtek.
Az apa lejjebb eresztette sajgó kezeit, és már csak motyogott maga elé.
- Kérlek Uram, ne!
Eljött az idő, amikor újra gyermekére kellett néznie.
Megmozdult az egyik kis kar, majd kinyíltak a szemek. Értetlenül bámulták a szálló port.
A remény csodálatos nyilallásánál nincs csodálatosabb.
Azonnal tenni valamit!
Motort leemelni magukról, össze-vissza tapogatni a kölyköt, nem fáj-e valahol. Nem fáj.
Csak néhány horzsolás.
A motor ugyan erősen viseltessé vált, de lassan hazajutottak vele.
Az apa boldogan tudta meg feleségétől, hogy mekkora felelőtlen marha az ilyen ember, mint ő.
Estére megérkeztek a felhők. A távoli dörgéseket és villanásokat hamar felváltották a közeli dörgések és villámlások. Eleredt az eső.
Az apa kiosont a házból. Megállt az udvar közepén és felnézett az égre.
- Köszönöm- suttogta.
Mint válasz, érkezett a félelmetes villámlás, majd hatalmas csattanás következett.
Az ember ilyenkor összerezzen, megijed.
De ez az ember most nem ijedt meg. Talán később sem fog.
Békésen nézett az égre.
A villámok ezüstösre fényezték az arcán legördülő cseppeket.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2014-08-17 08:46 Sren

Sren képe

Közismert graffiti: „dugóhúzóba került repülőgépen nincsenek ateisták”. Naná, hogy ez ugrott be.
Írástech szempontból enyhén széthulló szerkezetű: erősebben érezni a madártávlatból ráközelítő módszert, mint a kötést az események között, holott, mivel a cím is erre enged következtetni, utóbbinak kéne – ha nem is erősebbnek, de egyenrangúnak lennie. (De az is lehet, hogy simán dögfáradt vagyok, és elsiklottam pár dolog felett.) Ráadásul elég sok figyelmet szentel jelentéktelen dolgoknak; van pár olyasmi, ami az a kategória, hogy az író fontosnak vélte valamiért, az olvasó meg nem igazán vágja. (Vagy vágja, de akkor is ott az érzés, hogy oké-oké, de minek kellett ezt.)
Nincs egészséges szintezés a nyelvi és egyéb irónia fokozatai között sem. A nagyon szomorú fűzfa és a „boldogan tudta meg feleségétől, mekkora felelőtlen marha” ugyanúgy afféle cikizős, sóderklubos, „fapofával osztom, te meg majd dobsz tőle egy hátast” stíl, mégis óriási a különbség köztük: az egyik erőltetett, a másik viszont zseniális… lenne, ha nem lenne a majdnem-tragédia árnyékában hangulatidegen. (Mert abban remélhetőleg egyetértünk, hogy feloldásnak gyengusz.)
Mégis kirakom, mert megvan benne az a valami. Ott van a tőmondatok egyszerűségében és a végén az a töredező, laggoló érzés. Tényleg ilyen, amikor baj, és majdnem még nagyobb baj történik az emberrel. Gyors. Lassú. Állókép, részletek, aztán megint gyors, pár dolog egyszerűen kiesik, magadnál háromszor nehezebb cuccokat hajítasz félre fél kézzel, kapkodsz és belefagysz a pillanatokba felváltva, hülyeségek tűnnek ésszerűnek, véletlen sem az, amit az elsősegélyből tanultál. Aztán mikor túl vagy rajta, nézel kábán magad elé. Lassan eszedbe jut, mit kellett volna tenni. Aztán az is, hogy a magadét azért megtetted. Emiatt szeretnéd magad szuperhősnek érezni, de nem megy. Ezt szerintem elég jól hoztad, a stílus ezen a téren követi a valóságot.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2014-08-17 15:00 nyilacska

nyilacska képe

Hát, igen. talán valami közérthetőbb cím kellett volna.
Pl: "Van-e esetleg-e Isten-e vagy nincs-e?" vagy valami ilyesmi.
Mindenesetre meg kellett írnom, mert bennem volt.
Hiszen velem történt meg annak idején.

nyil

v, 2014-08-17 18:42 AvatáR

AvatáR képe

Van egy ilyen film is. :)

"A két legerősebb harcos a Türelem és az Idő"