Géza

Szeretem az alföldet, nem úgy, mint Petőfi, de szeretem. És szeretem az ott élő embereket is, mint ahogy a mellettem ülő Lacikát is.
Ülök, és nézem a megkeményedett és összetömörödött földet, mit úgy hálóznak be a repedések, mint a villámok viharkor az eget. Pár fűcsomó jelzi csak, hogy az élet e kihaltnak tűnő helyen is meg akar kapaszkodni, de fakó színüket nézve érzem ez meddő kísérlet. A levegő is megrekedt, csak néha mozdul, akkor ökörnyál vékony szálait lebegteti, hogy majd, mint pehelypaplant letegye.
Négy, korcs eb kergeti meg a földre szórt magokért leszálló galambokat, mire azok felszállnak a dúcba sértődötten. Lacika és én nem sok szót váltunk, a korhadt kerítés mögött kapirgáló tyúkok annál inkább felelgetnek egymásnak.
Lacika harminchárom éves, és neve mögött még mindig ott a „ka”, olyan ember ő, akinek élete végéig ott is marad. Mint egy jó székely, csak kevés szóval él, azt is húzni kell belőle. Persze mifelénk más a helyzet, mi beszélünk, ha kell, ha nem. Azt hiszem én is, hogy úgy illendő, mivel régen láttuk utoljára egymást, vigyem a szót, de nem könnyíti meg nekem. Taglalom az időjárást, aha vagy ja a válasz. Próbálkozom tovább, a munkahelye felől kérdezem, de most is csak szűkre szabott válaszokat kapok. Majd megint csend. Beleszív a bagóba, sercint egyet, én pedig követem a példáját.
A legkisebb korcs kutyus közelebb jön, farkát csóválva szaglászik, úgy fél méter távolságból. Kapok rajta, mert az állatokról mindig szeret beszélni Lacika. Megkérdezem, mi a neve, a válasz: „Géza”.
„Géza?” – kacagom el magam, ő pedig értetlenül, sőt sértődötten néz rám. Majd mi számomra szinte hihetetlen, ömlik belőle a szó. Megtudom, hogy a nevet egy malactól örökölte az eb. A malac fajtája: magyar óriás vagy magyar fehér, és kicsi korában félő volt, hogy elpusztul a pici coca, s az anyja megeszi, ezért Lacika kivette, cumisüvegből táplálta, pátyolgatta.
Ahogy mesél elrévülve, nem néz rám, még szerencse, mert megütközne egyre bambább képemen, nekem furcsa ez a szeretet egy disznó felé, énnekem mindig a pénz és az undok teste jut eszembe, valamint a meglékelt fej, és annak kinevetése.
De Lacika csak mondja, mondja. Meséli a szép reggeleket, az állatok etetését, mikor Géza követte pulikutyaként. Még szerencse, hogy az eldobott fadarabot nem hozta vissza! – gondolom magamban, majd megkérdezem:
– Lacika, és mi lett Gézával?
– Már nem emlékszem… de azt hiszem, megettük.