Remete

Ha megkérdezné valaki, hogyan fajultak idáig a dolgok, valószínűleg az elején kellene elkezdenem, valahogy így:
Sokan mondják majd, hogy mindenki ide lyukad ki, és takaródzik a hányattatott gyermekkorával, de most már mindegy, belekezdek. Már születésemkor elvesztettem apámat. Nem valami nagy tragédia folytán, hanem az okból kifolyólag, hogy nem igazán érdekelte őt az anyám – hogy csúnya szóval éljek –, inkább csak a megtermékenyítésben vállalt szerepet. De anyámmal sem voltam igazán kisegítve, bár azt nem vehetem el tőle, hogy zsenge gyermekkoromban még mellettem állt. Azonban elég korán ő is magamra hagyott, csak saját magával törődött, más utak vonzották, nem az utód nevelése, én meg csak tengtem-lengtem. Így hát, hamar a saját lábamra kellett álljak, hogy megtanuljam mi is az a nagybetűs ÉLET.
Sokáig nem is kerestem mások társaságát, csak elevickéltem valahogy. Elvettem életeket, ez tény, de mit tehettem? – magamra voltam utalva. Az vesse rám az első követ, aki helyemben másként, máshogyan is életben tudott volna maradni. Megtanultam elrejtőzni a figyelő szemek elől, megtanultam azt is, hogy minél mélyebbre süllyedek a mocsár aljára, annál több minden eshet le az én asztalomra is. Nappal megbújtam valahol, valami rejtekhelyen, de az éjszaka az enyém volt, kiélhettem magam. Volt olyan is, mikor valami felsőbb karhatalom razziát tartott, és a háló már szorosan körbezárult, igen, akkor rezgett nálam is a léc, de valahogy mégis sikerült kivenni a fejemet a hurokból. Onnantól kezdve jobban vigyáztam magamra, bujkáltam minden és mindenki elől. Néha az ösztönök előcsaltak, de ha megkaptam a másik nemtől azt, amit akartam, már húztam is el a környékről, mint apám hajdanán. Hogy maradtak-e utánam árván, apa nélkül felnövők, azt nem tudom, de igazán nem is érdekel. Tény, hogy egyre jobban rám illett a „remete” jelző.
A baj akkor kezdődött, mikor már napok óta nem ettem, és a korgó gyomor nem hagyott nyugodni. Kóvályogtam sokáig, de a tél miatt kihalt táj nem sok jóval kecsegtetett. Már szinte minden reményt feladtam, mikor rátaláltam a csecsemőre, sok élet már nem volt benne; azért még vergődött. Valami éles tárgy járta át kis testét, két oldalán szivárgott a vér, de még rúgott egyet-kettőt.
„Pont jó lesz!” – gondoltam, és belemélyesztettem fogaimat.
Jóleső érzés járta át testemet a hosszú éhezés után, az íze finom volt, megnyugtatott. De a jobb felső kettesnél hirtelen nyilallást éreztem. A fájdalomtól ki akartam szaladni a nagyvilágból, s kiköpni mindent a számból. Valamiért ez mégsem sikerült, pedig kínomban már szaltókat is hánytam. Lassan erőm elhagyott, a hideg, az éhség végett, és valami láthatatlan erő húzott magához.
Kicsúsztam a sóderos partra, ki az éltető közegemből. És most valami ismeretlen, nagybarom lény visz valamerre. „És miért nem enged vissza?”
„Istenem add, hogy ne legyen belőlem csukapörkölt-túróscsuszával!”