Revans

A Remete elesett! Vitték hírül a futárok szerte a Kis Dunán, Dunán, öblökben és holtágakon. Balinok ezrei száguldottak körbe a környéken, és hívták tanácskozásra a ragadozó halak minden fajtájának tagjait. Oly gyorsan cikáztak, akár a kilőtt nyíl, s mint a becsapódás után szétfreccsenő vér, úgy spriccelt szét a milliónyi kishal, mi útjukba került. Snecik, kárászok, keszegek fröcsögtek a víz felszínén, mintha csak tavaszi ívás idején lennénk. Avatatlan szemlélőben azt a látszatot keltve, hogy megbolondult a víz világa, s fejre állt a természet rendje.
Szomorú hír volt ez a csukák klánjának, de a halak fajának is egyben; bár a Remete nem nagyon vett részt a közös gyűléseken, attól még mindenki tisztelte, erejéért, bölcsességéért, éleslátásáért és éltes koráért. Nem volt igazán ellensége, mert harcba már nem bocsátkozott, hanem mint egy jó spártai, csak a betegeket, életképteleneket tüntette el a föld színéről.
A tanácskozásra a Pilismaróti-öbölben került sor. A víz világát, e félig zárt, sodrás és különösebb folyás nélküli részen vékony jéghártya zárta el a külső világtól. Az alatt, mint egy halbolti akváriumban karácsony előtt, oly szorosan, mint heringek a konzervdobozban, úgy sokasodott a ragadozó hal. És mint a régi kozák vagy tatár hordák haditanácskozásainak gyűlésén, úgy tépték szét a kisebb rangú, vigyázatlan egyedeket, és szaggatták azokat cafatjaikra. Középen, egy moszaterdő tetején, egy óriás harcsa foglalt helyet; lehetett talán kétszázötven kilós. Mit? Hogy akkora harcsa nem is létezik. Hát akkor tanácsolom mindenkinek, hogy járjon körbe, és érdeklődjön horgászberkekben. Biztosan találkozik olyan horgásszal, akinek akadt már dolga nagyobbal is. Az hogy nem sikerült kifognia, mert szakadt a damil vagy görbült a horog. Az csak egy dolog. Egy szó, mint száz, vannak ilyen nagy halak, és punktum.
A harcsamatuzsálem kígyóteste megvonaglott, farka csapásával búrványt keltett, hogy magára vonja a figyelmet.
– Ragadozók, fordítsátok felém az oldalvonalaitokat – buffogta, s közben bajuszszálait kiterpesztette.
Hatalmas, nyitott szájában több soron elhelyezkedő, gerebenszerű fogai még az itt egybegyűltekben is tiszteletet ébresztettek. Mindenki elcsendesedett, az oldalvonalak rá fókuszáltak, és várták rezgéseit.
– Mindenkihez eljutott már a hír – a Remete nincs már többé közöttünk. Ő volt a másikvilág legnagyobb tudora. Tőle tudtuk meg, hogy vannak nálunk fejlettebb lények is a világon. Ki ne találkozott volna annak jeleivel? De mi ez idáig fejünket az iszapba túrva, mint egy kövicsík, nem vettünk arról tudomást. Pedig a jeleket nem szabadott volna félvállról kezelni. Sokan eltűntek, érthetetlen módon, egyesek vissza is kerültek, valami nyalábfélét hangoztatva, minek végén csillogó tárgy, ami kirántotta őket a világunkból. A visszajövök, mind azt állítják, hogy szellemileg, fizikailag teljesen kiszipolyozták őket, és a sokk miatt csak villanásokra emlékeznek. De ezeknek én nem vagyok nagy szakértője, mert mint tudjátok, időm nagy részét a mélységben töltöm, csak ritkán, íváskor jövök fel, és akkor is sötétben. Ezért szóljon a Remete klánjának vezére.
Az előrébb evickélő harminckét kilós csuka – mekkora? Ne kelljen, minden súlynál magyarázkodnom. Tudom, hogy a halbiológusok és tudósok szerint: nincsenek ekkora halak – de a horgászok ezt állítják. És én nekik hiszek, erről ennyit.
Bár méretei nem vehették fel a versenyt a harcsáéval, de csíkos torpedóteste, borotvaéles kapófogai és dülledt szeme a sokat megélt társaságot is hátrébblavírozásra késztette.
– Mindezidáig csak magunkkal törődtünk. Áltattuk magunkat, hogy azok a villámok, melyek halak tömegit fordítják fel, meg azok az életterünk tetején végbemenő gyorsörvények, amik felkaszabolják fajunk tagjait, valamint azok a nyalábok mik kirántanak környezetünkből, azok Isten büntetései. Pedig, nem! Kifejlődött egy magasabb rendű, agresszív civilizáció, mely egyre jobban kiszorít minket világunkból. De az elképzelhető, hogy Ő küldte ránk, ha mélyen magunkba nézünk, és látjuk az általunk elkövetett bűnöket:
Csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt.
Nem gyámolítjuk a gyengéket, hanem elpusztítjuk.
Lenézzük, lesöpörjük, eltüntetjük az alacsonyabb rendű életformákat.
Tönkretesszük vizeinket.
Tönkretesszük a növényvilágot.
Ha innen nézzük, jogos a büntetés. Mit tehetünk?
Változtatnunk és küzdenünk kell.
Felállítunk szabályokat, Isten szabályait, és az szerint élünk.
Tavasszal pedig, megbosszuljuk a Remetét.