A Káplár

Üdv, Odin! :)

Gondoltam elemzem a műved, de aztán inkább egyszerűbnek láttam, ha csak felteszem az írást, a javításokkal. Sztem így jobb lett, vagy nem. :D

A Káplár rendületlenül áll, mint a szirtfok. Hullámok nyaldossák, szelek csapkodják az arcát és ócska, ütött-kopott egyenruháját. Fülében heves csatazaj visszhangzik; ágyúk és puskák hosszan elnyúló döreje és ropogása. Emberek jajkiáltását sodorja felé a légáramlat, de a Káplár nem mozdul, ő a szirtfok, a hegy, a megtestesült mozdulatlanság. Csak a szeme rebben; lassan jártatja körbe könnyes pillantását a véráztatta földön. Teleszívja tüdejét, és szétterpeszti lábát a csúszós sziklaormon. Nem fél, nem sikolt, nem küzd, csak vár.

Hirtelen vad surrogással és eget rengető pokoli robajjal, az ördögök tánca veszi kezdetét. Ágyúgolyó robban fel a Káplár közelében, aki szinte látni véli a megnyíló poklot, majd újabb és újabb lövedékek csapódnak be mellette a talajba.

A szirtfok megmozdul, oldalra fordítja törzsét, és izmait megfeszítve a porba zuhan. Másodpercekkel később föleszmél, arca elvörösödik, orrlyuka kitágul, és a légzése szaporább lesz. Feltápászkodik és előhúzza a kardját.

Most már fut, rohan a Káplár, kardját pörgeti, és lesújt vele. Egykettőre vértől ragacsos a fegyvere. Bőszen magához szólítja harcképes katonáit, és rohamot int.

A Káplár keze jócskán zsibbad már, tagjai fáradnak, de még hajszolja magát. Nem törődik a sebeivel, sem recsegő, vén csontjaival; még túl nagy benne a harci szellem.

Nagyon fú’ a szél.

Repíti, kit űz a bánat,

a Káplár az, ki sosem fárad.

Leng a kardja.

Csapás csapást követ,

üti-vágja, tépi a levegőt.

Már nem talál el senkit.

Mindent ellep a köd, a pára,

a Káplár megpihenne mára.

 Az öreg tagjai ellazulnak, körötte a szél megnyugszik, finom susogássá szelidül. A Káplár letérdepel, arca viharvert, mellkasa zilál. A föld porzik testének súlya alatt, légzése egyre lassabb, csendesebb. Kezét mozdítja; a kardot eldobva, az anyaföldbe túr. Hamarosan porszemek peregnek markából. Minden, ami fényes volt, most sötét lesz. A Káplár rádöbben, hogy csak egy vén bolond, akit magával sodortak a régi emlékek…

"Legnagyobb dicsőségünk nem abban rejlik, hogy sosem bukunk el,

Hanem hogy felkelünk minden alkalommal, mikor elbukunk."

- Konfuciusz