Kávémesék: A fal elé ültetve

A házasság az az intézmény, melyben az utódok érdekében lemondunk az olyan apróságokról, mint a szerelem és a szabadság - gondolta az asszony, miközben mosogatott. De -, nézett ki az ablakon keresztül az udvarra, ahol az unokája játszogatott – megérte. 

Harmincöt évvel ezelőtt egy másik ház udvarán ő is ugyanígy játszott. És hiába jött a háború, a kommunizmus, forradalom és a forradalmat eltipró forradalmi kormány, az unokája ugyanúgy énekel és ugrál az udvaron, mint egykor ő.
Csak egy dolog hiányzik… - merengett el a múlton. – A fiú a szomszédból. Mindig együtt játszottak, mindig egymást lesték, hogy a másik megjelenik-e az udvaron. Gyerekszerelem volt. Akkoriban még zárt volt a falu világa, mindenkinek elrendelt sorsa volt, de ahogy a szülők rájuk néztek, megegyeztek, hogy ezt a két gyereket Isten is egymásnak rendelte, ha megnőnek, majd a pap is adja őket össze.
Aztán minden másképpen alakult. A két család feje egy apróságon összeveszett, és lavinaszerűen dagadt a vita, egészen addig, amíg már szóba sem álltak egymással és őt is eltiltották a szomszéd fiútól.
És jött a történelem gőzhengere, jött a házasság egy másik férfival, akit tisztelt, de nem tudott szerelemmel szeretni. Derék ember volt, kötelessége volt szeretni, gyerekeket szülni neki, hát elfelejtette a szomszéd fiút, egészen eddig a pillanatig. De erről a gyerekjátékról, az unokájáról eszébe jutott egykori önmaga. Negyven éves volt, már nem nő, hanem nagymama, akinek az unokákkal és a háztartással kell csak foglalkoznia. Már nem… De mikor volt valójában nő? Volt egyáltalán? Vagy csak egy nőstény, akinek az a dolga, hogy hagyja magát megtermékenyíteni és megszülni a gyerekeket a fajfenntartás szent célja érdekében. Ez a világ, ez a falu rendje.

Másnap az utcán szembejött vele az a bizonyos fiú. Ezerszer látta azóta, tudta is, hogyan alakult az élete: megházasodott és megözvegyült, feleségét tüdőbaj vittel el. Ez a találkozás mégis más volt: egy pillanatra ugyanúgy nézett rá, mint egykor – és a férfi is ugyanúgy viszonozta a pillantását. Furcsa, bizsergető, izgató érzés volt. Mintha minden ruháját ledobta volna és meztelenül állt volna az utcán.
Már a hetvenes években jártak, a falu régi törvényei semmivé váltak, így merészen, ahogy a régi világban sohasem merte volna, megszólította a férfit:
- Péter, nincs kedve egyszer meglátogatni minket és meginni nálunk egy kávét?
A megszólított elbizonytalanodva válaszolt: - Nem akarnék alkalmatlankodni…
A nő olyan csábosan nézett rá, mint még soha senkire:
- Holnap délután nem lesz otthon a férjem, nem lenne alkalmatlan.

És másnap délután valóban nem volt alkalmatlan, kávét ittak, a kislányt kiküldték az udvarra, hogy nyugodtan beszélgethessenek és minden mást megtegyenek, amit csak az egymást nagyon szerető férfi és nő között megtörténhet.

Amikor a férfi elment, a nő nekiállt takarítani. Nem attól félt, hogy a férje bármit észrevesz, ő még azt sem venné észre, ha egy nap meztelenül fogadná az ajtóban. Nem, csak a rendetlenség zavarta. Megcsalta a férjét, mert szüksége volt arra, hogy szeressék, és ne használják, de a rend, amiben hitt, örök volt. Mert a gyerekeket fel kell nevelni, minden nap meleg ételt kell rakni az asztalra, a háznak ragyognia kell a tisztaságtól, a kertet meg kell locsolni, a fákat megmetszeni, az állatokat ellátni, ahogy rendeltetett.
Tudta, hogy Péter csak luxus az életében, mint a banán Karácsony előtt, a valóság a házassága.

Egy évtizedig élte ezt a kettős életet. Az igazit és a másikat, pár hetente titokban.
Aztán, amikor úgy tűnt, minden elrendeződött, amikor már nagylány lett az unokájából is, rendbe rakta a házat, kitakarított és odaállt a férje elé:
- Elmegyek. Itt van értem a kocsi, felpakoltam rá.
Az csak annyit kérdezett:
- Miért?
- Mert élni akarok.
A férfi talán kimondatlanul de már évek óta sejtette, hogy a nő mást szeret.
- Tudom, hogy el akarsz menni és hiába tartóztatnálak, de tudnod kell, ha elmész, már nem lesz visszaút.
- Eddig a kötelességnek éltem, most szeretnék magamnak.
- Mit mondhatnék erre?
- Ha szeretnél, azt kívánnád, hogy boldog legyek. De ha szerettél volna, nem más mellett találtam volna meg a boldogságot.
A férje szótlanul kísérte ki a kocsiig. Az asszony felszállt rá, ösztönösen a férfihoz hajolt egy csókért, nem szerelmes, nem is hitvesi csókért, talán csak a béke jele lett volna, de a másik úgy tett, mint aki nem veszi észre. Csóktalanul kelt útra a nő, hogy soha ne térjen vissza.

Évek teltek el. A falu népe lassan napirendre tért a botrány felett, már a családja is lassan szóba állt vele, de úgy érezte, csak egyvalaki érti meg igazán: az unokája, akiben önmagát látta egykor.
Péter szerette és boldoggá tette, még ha nem is házasodtak össze, csak jegyűrűt vettek egymásnak, mikor a férje meghalt. Nem másnak, ez a titkos kincsük volt, amit csak az unokának mutattak meg. Mégis éjszakánként gyakorta csak álmatlanul feküdt és magában az unokájával beszélgetett. Védekezett, magyarázott neki, mintha Isten az ő szemén keresztül ítélné meg őt.
Ha meglátogatta, persze nem tudott semmit sem mondani neki, csak látszólag üres mondatok hagyták el az ajkát. Mégis, valami titkos lelki kapocs volt közöttük. És az unokája érezte, milyen különleges erő köti őket össze Péterrel.
Közben lassan őrölte a boldogság és az elhagyott kötelesség kettőssége, lassan bezárult tudata és csak a két férfi és a két érzés maradt benne.

Már nem is érzékelte maga körül a világot, tudata beszűkült, mindig csak az unokáját várta, akiben saját magát látta. Talán ha megleli a választ, akkor neki is el tudja mondani, akkor az ő élete talán boldogabb lehet, mint az övé volt. Nem tudott megszólalni sem, mert nem tudta, mi a szó, mi a válasz, amit ki kell mondania.

Már Péter is megöregedett, már nem bírta tovább ápolni az apátiába zuhant asszonyt. Az otthonban úgy élt, mint egy virág a virágágyásban. Éjjel az ágyban feküdt, reggel kiültették a folyosóra, a fal elé, ott etették, itatták. Nem tudott magáról, már nem létezett számára a külvilág, csak a belső, csak egy-egy csendes mosollyal, ahogy a szár virágot hoz, jelezte a külvilágnak, hogy még él.
Amikor az unokája, már maga is felnőtt nő, aki lassan nagymamává válik, meglátogatta egy pillanatra visszatért a világba és ennyit mondott:
- Tegyétek rendbe magatokat…
És az unoka nem értette, hogy a boldogságra, vagy a kötelességre érti.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2013-09-19 18:56 Sren

Sren képe

Gyűlnek, gyűlnek a kedves Kávémesék.:) De jó is sok nap (hét?) után holtfáradtan erre beesni!

Központozás, a gondolatok ábrázolásában is helyesen kéretik használni. Ha gondolatjellel szakítasz meg valamit, mindig a közbevetés UTÁN vagyon a vessző, és nem előtte.
Ha már alakizunk: gondolatjel és kötőjel, nem mindegy. A Word nem hajlandó bizonyos helyeken automatice endash-t produkálni. Juszt se és ezredszerre se, míg a szerencsétlen író már a haját tépi, majd rálegyint: le van ejtve, hadd menjen csakígybe. A megoldás Ctrl+mínuszjel (laptopon bekacsolt Numlock mellett, persze).

Apróbb lükeségek is akadnak, amikért tiszta ciki szólni, de hát inkább engem szidj, én elbírom: „a két család feje”. Ne haragudj, Dávid, de ez a fajta fogalmazás… izé… A két családfő, mondjuk (közben szövegkörnyezetben full félreérthetetlenné tenni, ha már így van, és másként nem lehet).

Sok létige. Derék ember volt, kötelessége volt, negyven éves volt, mikor volt, volt egyáltalán, ez a találkozás mégis más volt, volt, volt, és végül, hogy totál pásszoljon minden, bejön egy (aztán több) „volna” is. Ezeken karcsúsíts. A fogalmazás változatosításával hihetetlenül sok minden kiküszöbölhető.

A történet olvastát folytatva, továbbra is a fogalmazás gyengesége szúr szemet. Folyamatosan millió létige, erőtlen, semmitmondó, idegesítően általánosító narrációval spékelve, úgymint: „nekiállt takarítani”, „minden elrendeződött”, estébé. Ne haragudj, Dávid, de aki huzamosabb ideje kávémesékkel jön, annak betéve kellene vágnia a jellegzetes történet-rövidítéseket: a sarkokat, melyeken hirtelen befordulunk mesélés közben, ugye érted? Sose szőj bele általánosítást, pláne ilyen elcsépelt szófordulatokat. Elszürkítik, pókhálóval szövik be a gyöngyszemeidet. Ugyanez vonatkozik az általános szlengre. „…nem bírta tovább…” Nem tudta - inkább. Képtelen volt. Ilyenek. Nem bírok tovább aludni, egyből rájöttem; elszállt, mikor felrúgtam, így gyerekek mesélik el a kis dolgaikat, és nem az írók.

A jegyűrű, az két gyé…

Szeretem a Kávémeséidet, hiszen tudod. De ezen most sokat kellene faragni; a történet – legalábbis számomra – elvész a fogalmazási, helyesírási döccenők tengerében.
Viszont nagyon várom a következőt.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2013-09-20 12:41 Roah

Roah képe

Tippet kaptam rád; mondták:"- Olvass kávémesét, mert jó."

Asszem négy munkahelyem van. Szobalány (is) vagyok. Olyan helyeken, ahova a népek főként házasságtörni járnak. (A vendégkönyvek közül a kedvenc bejegyzésem ez: "Jót sakkoztunk: Sötétparaszt és a Királynő.)
A vendégek közül majd' mindenki rosszalkodási célból tér be hozzánk néhány órára, kevés az átutazó, kollégista, , és csak egy, azaz, egy olyan vendég-párosunk van, akiket úgy hívunk: hatvanplusszos.
Egy néni és egy bácsi. A munkámhoz úgy tartozik a diszkréció, mint hozzám a karom, nem tudok/tudhatok róluk semmit, de a történeted olvasása közben Ők jutottak eszembe. Másnak tűnnek, mint az összes többi vendég.

"A házasság az az intézmény, melyben az utódok érdekében lemondunk az olyan apróságokról, mint a szerelem és a szabadság " - Háhá! Én sem hiszek benne. Alapjáratból nem; a szobalánykodás pedig megerősítette ezt.

"A két család feje egy apróságon összeveszett, és lavinaszerűen dagadt a vita, egészen addig, amíg már szóba sem álltak egymással és őt is eltiltották a szomszéd fiútól." - Lavinaszerű dagadás? A lavina zúdul, a dagad pedig növekszik, növekedésre utal. Szerintem ide nem jó a lavina.

"És jött a történelem gőzhengere, jött a házasság egy másik férfival, akit tisztelt, de nem tudott szerelemmel szeretni. Derék ember volt, kötelessége volt szeretni, gyerekeket szülni neki, hát elfelejtette a szomszéd fiút, egészen eddig a pillanatig. " - Ez egy furcsa kollázs. (És itt alanytévesztés gyanú is van: kinek volt kötelessége kit szeretni?) Sok a bajom ezzel a két mondattal. Az első az, hogy a férj rendes formának van ábrázolva. Még az is oké, hogy hiába spanol az asszonnyal, ha amaz nem képes beleszeretni. Később azonban, mialatt haladunk előre a sztoriban, egy rideg, érzéketlen papírakármi lesz a fazon, egy színésznek látszó tárgy. Közömbös és közönyös. Ha a nő nem tudott a férjnek adni, milyen buja vágyat, őrjítő érzékiséget, részegítő mámort, eszeveszett szerelmet akart kapni? Mert később ezt írod: "- Ha szeretnél, azt kívánnád, hogy boldog legyek. De ha szerettél volna, nem más mellett találtam volna meg a boldogságot."

"Egy évtizedig élte ezt a kettős életet. Az igazit és a másikat, pár hetente titokban." - Csunyákat tudnék erre mondani. Nem írástechnika, nem nyelvtani törés, még csak írásjel hiba sem; pusztán egy csaj beszél belőlem: hiszem, ha valami nem működik, abból a játékból ki lehet szállni! Tudom, hogy egy elszánt gondolat, egy szökés is segít, még akkor is, ha szakad az eső, késő van és sötét, és csak egy hátizsákra való cucc kísér. Akármekkora trauma is ér egy kapcsolatban, lépni, változtatni kell!

"És másnap délután valóban nem volt alkalmatlan, kávét ittak, a kislányt kiküldték az udvarra, hogy nyugodtan beszélgethessenek és minden mást megtegyenek, amit csak az egymást nagyon szerető férfi és nő között megtörténhet." - Mit mondjak? Ez gyors volt. Kicsit belemásznék ebbe a részbe, ha nem probléma. A gyerek egész nap odakint volt? Félórás eksön? Duhajkodhattak rendesen, ha még össze is kellett pakolni otthon. (Nem vagyok prűd! És konzervatív sem. Igazi liberális, reformpárti, majdnem infantilis, vadorzó, bulizó, vadnyugatért, veszkóért, csipkés fűzőkért, állatokért megőrülő lény/lány vagyok, de ez? Hú, bakker! A férjével közös ágyban...?!) Nem hallatszott ki semmi? Mármint az udvarra?

A Zsuzsi által kiszedett hibákon túl sok szóismétléssel találkoztam, gyakran egy mondaton belül.
De tényleg van benne valami, érdekelt, hova tart a meséd, mit akarsz üzenni.

Írj! :)

Lájt rock?;)

http://www.youtube.com/watch?v=GOJk0HW_hJw

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."