Kávémesék: A kávéscsésze eltörött

 

A szép zsolnai kávéscsésze harminc éve díszelgett a pohárszéken. Az asszony minden reggel erre pillantott először, amikor felébredt, majd minden este kivette és elmosogatta, mintha használták volna. Ez volt az egyetlen értékes porcelánja, még régen vette a férjének, hogy „úrnak” érezhesse magát, amikor a kávét issza. Mert abban a letűnt világban mindenkinek ez volt az álma: úrnak lenni. De aztán jött a Háború, a férfi már csak nagyritkán vehette kézbe a csészét… Egy nap már csak a postás hozott hírt róla egy szabványlevélben: „ütközet közben eltűnt”.

Senki sem ivott többet belőle. Az asszony minden szeretetét, amit nem adhatott meg az urának, erre az élettelen tárgyra pazarolta. Az árva lányukra vigyázott, óvta, de azt a szeretetet, amit egy férfinak adhatott volna csak meg, ennek adta. Közben azzal nyugtatgatta magát, hogy a férje csak eltűnt, nem halt meg, haza fog térni és milyen boldogok lesznek, amikor ebbe tölti neki a feketét.

Lepergett három évtized, de a férfi nem tért meg otthonába… A nő a kávéscsésze foglyává vált.

 

Ez a nap olyannak ígérkezett, mint a többi, de dél körül megszólalt a csengő. Az asszonyon egy pillanatra végigfutott a „hátha”, de az ajtóban a kis unokája állt.

- Nagyi, jöttem játszani – jelentette ki gyermeki határozottsággal.

- Mit szeretnél játszani, kicsim?

- Teázósat! Nagyi… Kiveszed a szekrényből azt a szép bögrét? Nagyon vigyázni fogok rá, ígérem!

Az asszony egy pillanatra megdermedt; ez a legféltettebb kincse, de az unokája szeme úgy csillogott, olyan reménykedés volt benne, hogy képtelen volt nemet mondani neki.

Kirakta a kávéscsészét az asztal közepére, majd kiment a konyhába, hogy kekszet hozzon a kicsinek.

Hirtelen keserves zokogás hallatszott a szobából. A kislány alig érthetően zokogta:

- Nagyi, a maci összetörte a bögrét! Nagyon haragszol? – tette hozzá megszeppenve.

A nő összeszedte minden erejét és csak annyit mondott:

- Nem kicsim, ez csak egy bögre volt, nincs semmi baj.

Mosolyt erőltetett az arcára és teásat játszott a kislánnyal.

 

Este, mikor magára maradt, összeszedte a cserepeket és egy dobozban az ékszerei mellé helyezte, majd mosogatni kezdett.

Közben olyat tett, amit sohasem, amióta elvesztette a férjét: halkan énekelt. Azt a dalt, amit egykor a férjének nyárestéken.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2013-05-23 06:43 Sren

Sren képe

Ne söbetűzzél, nagyon szépen kérlek! Hidd el, anélkül is nagyon kedvesek a kávémeséid - sőt.
A csillogást sokszor ismétled, ilyen rövid műben nagyon kiugrik.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2013-05-23 07:05 Dokesz

Dokesz képe

Egy ilyen zsolnai kávéscsésze nem hever! Sokkal inkább: trónol, gőgösen terpeszkedik, díszeleg, kevélyen pöffeszkedik stb.
Egyébként jópofa történet élvezettel olvastam.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

cs, 2013-05-23 12:08 Okami

Okami képe

Csupán egyetlen dolog szúrt szemet a novellában:
Tehát adott egy férfi meg az asszonykája, és a férj egy szép napon elmegy háborúba, oszt haza se jön. Harminc év múlva meg hoppá! Egy unoka!
Nem felejtettél ki valamit a történetből?
Tán velem van a gond, de én úgy tudom, hogy egy unokához minimum egy gyerek kell, aki majd felnőttként szintén gyereket csinál. Azonban a történet csak asszonyról tesz említést, és férjéről, no meg annak csészéjéről. Gyerekről szó sincs. Talán direkt hagytad ki, talán nem is lényeges, de sok kérdést felvet számomra. Először is:
"Az asszony minden szeretetét, amit nem adhatott meg az urának, erre az élettelen tárgyra pazarolta."
Aha, és akkor rá is térhetünk egy szerencsétlen gyermek tragikus sorsára, akinek nem hogy meghalt az apja a háborúban, ráadásul teljesen bekattant az anyja, és csak egy kávéscsészével foglalkozik.
Már nem azért, de ha volt ott gyerek, akkor az a sok szeretet, amit az ura iránt érzett nem lett volna sokkal "hasznosabb" és szebb gesztus a gyerekre fordítani? Csórinak mégiscsak meghalt az apja, nem olyan könnyű azt feldolgozni. Főleg, hogy mivel az unoka csak harminc évvel később tűnt fel, feltételezhetően még igencsak kicsi volt a gyermek, amikor az apja meghalt.
Persze ha szándékosan hagytad ki a kölyköt, akkor nem hiba, csupán − meglátásom szerint − pazarlás. Remekül ki lehetett volna bontani a gyermekét elhanyagoló, sőt, a család szeretetét a kávéscsészére átruházó asszony pszichés megtörését, amivel vélgül is senki sem jár jól, kivéve a csészét − ami persze élettelen tárgy lévén nem értékeli.
Vagy akár ugyanezen gondolatot továbbvíve lehetett volna szó a gyermek növekvő megvetésről a kávéscsésze iránt. Hiszen a kávéscsésze, melyre az anya oly sok figyelmet fordít, a féltékenység és a gyermeki képzelet tükrében akár lehetett az apa halálának okozója is.
És megint csak kibontakozhat a konfliktus, ahogy a kisgyerek és a kávéscsésze nem tud megférni egymás mellett, az asszonynak pedig választania kell kettejük között − a három évtizedet tekintve utóbbira tette a voksát.
Noha én biztosan nem vinném a gyerekemet egy kattant nagymamához, aki jobban szeret egy kávéscsésézét, mint engem...

Ez csak az én személyes véleményem. Az is lehet, hogy szándékosan hagytad ki a gyereket lehet, hogy én siklottam át valami fölött, értettem félre valamit.
Mindenesetre ez a meglátásom, remélem nem veszed rossz néven kedves szerző.

_________________________________
„Költő vagyok én!
Kiáltottam nagy gőggel,
Nem kell nekem kritikus.
Felismertem tehetségem önerővel,
Ki nem ért lírámhoz, annak kuss!”

p, 2013-05-24 19:13 Rozványi Dávid

Nagyon köszönöm az észrevételeket, javítottam is az írást!

cs, 2013-05-30 08:15 A Nyolcadik (nem ellenőrzött)

Kissé felszínes történet, aminek ugyan van tartalma, de az írásmód üres, nem nagyon tudtad velem átéreztetni a nagymama lelki világát.