Kávémesék: Emléklomizás

Egy magyar, nyugati sorstársaihoz képest szerencsés helyzetben van: ha kalandra vágyik, nem kell repülőre ülnie, elég, ha kibuszozik a kies Józsefvárosba: már ott is megtapasztalhatja, mi is az a multikulturális környezet. No, azért „No go” zónának nem nevezném: a gázspray az utastérben és a hatósági útzárak csak színesítik az egyébként unalmas hétköznapokat.

Naponta elmentem egy foghíjtelken kialakított piac előtt, semmi különös, bádogfallal választották el az utcától, anélkül, hogy egyszer is alaposabban megnéztem volna, tartva magam azon alapelvhez, amely Józsefváros ezen részén nagyban segíti a túlélést: „Ne kíváncsiskodj, ne állj meg, ne menj be!”. Egy napon, amikor a buszról leszállították az utazóközönséget (már nem is kérdeztük miért, annyira megszoktuk, hogy a járat nem megy végig), el kellett sétálnom a kapujuk előtt és feltűnt, hogy a belépők mind gondterheltek (ezen azért nincs mit csodálkozni), de a kijövők mind felszabadultak, mintha valami nagy terhet ráztak volna le magukról.
Már lejárt a munkaidőm, tehát ráértem, gondoltam, kockáztatok, s kicsit veszélyesen élek, hát betértem én is. A földre terített ponyvákon milliónyi kacat látványa fogadott. Az emberek ráérősen sétálgattak, néha lehajoltak, kézbe fogtak valamit, amit vagy visszaraktak, vagy zsebre vágtak.
„Ha Rómában élsz, viselkedj úgy, mint a rómaiak” - gondoltam, s én is így tettem. Egy száraz rózsaszálat vettem fel. Hirtelen egy érzés szállt meg: egy fiú adhatta egy lánynak, talán ez volt az első virág, amit egy férfitól kapott. A lány a rózsával együtt őrizte a szerelem lángját, de már egy idő, talán hónapok, talán évek múltával már szabadulni akart az emléktől és ide hozta. Pedig az emlék akkor is szép, ha fáj…
Egy plüssmaci - látszott rajta, hogy még senki sem játszott vele. Talán egy várandós nő, aki áldottnak fogta fel állapotát, vette születendő gyermekének, de aztán elvetélt. Talán már többször nem fogant meg benne egy magzat sem, már feladta a reményt, s a plüssmacit, ami érintetlen maradt a gyermeki öleléstől, idehozta.
Ezernyi apróság, fájóan szép emlék… Már értettem, miért hozzák ide az emberek a terheiket. De mi visz rá valakit, hogy bármit is hazavigyen, a vállára véve más terhét? Hiszen nincs semmi piaci értékük ezeknek a kacatoknak.
Egy jó ötvenes nő lépett mellém és lehajolt a rózsáért.
- Tudja – nézett rám magyarázkodón -, az első csók után kaptam a kedvesemtől. Sokáig őrizgettem, arra gondoltam, hogy egyszer talán ez az elszáradt virág lesz a menyasszonyi csokrom. De egyszer összevesztünk és elhagytam. Aztán, szerettem volna már vissztatérni, de tudtam: amíg nem szerzem vissza a rózsákat, hiába. Elképzeltem, hogy újra látom és ő szomorúan csak azt kérdezné: „Hol vannak a rózsáim?” Most már van rózsám – szépült el a mosolyában. – Vissza fog térni, tudom.
Indultában lehajolt a maciért is. Nem kérdeztem: tudtam, a vetélés emléke segít feldolgozni neki, hogy nem akart gyermeket szülni a kedvesének.

Szemerkélni kezdett az októberi eső, egyedül álltam a foghíjtelken. Kicsit gondolkoztam, nekem milyen emléket kellene itt hagynom… Nem, ráztam meg a fejem. Minden emlék, minden út fontos, még a tévutak is, mert ezek formáltak azzá, aki vagyok.
Hazaindultam volna, de a sárban észrevettem egy kicsiny feszületet.
- Csak mi maradtunk, Uram – néztem a corpusra. – Mi egymásnak. Téged vajon ki hagyott el és miért?
Felvettem és megtöröltem az ingemben.
Azóta mindig magammal hordom. Ha félek, vagy fojtogat a hiábavalóság, mindig megérintem.

Üzenem annak, aki valahol a kies Józsefvárosban elvesztette régi hitét, hogy megtaláltam és vigyázok rá. Ha jelentkezik érte, szívesen osztozom rajta – de nem mondok le róla!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2016-11-15 20:38 Blade

Blade képe

Villamosra, metróra végül is jó.

sze, 2016-11-16 19:56 Rozványi Dávid

És ennyi nekem pont elég :-)

k, 2016-11-15 21:16 Sednol

Sednol képe

Olvastatta magát. Tetszett.

Ez most hülyén fog hangzani:
Kétszer is elolvastam, de nem változott az érzés: fiatalosnak érzem a hangvitelét. Felpezsdített. :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

sze, 2016-11-16 19:58 Rozványi Dávid

Ezt a dicséretet feljegyzem a naplómban! :-)

sze, 2016-11-16 18:40 A. Dixon

A. Dixon képe

Szia,

Jó az ötlet, a hangulat, néha azért megdöccent az olvasás.
Tetszett a novella, megnyomott pár pontot a lelkemen.
Imádok bolhapiacozni (így bővítem a gyűjteményemet), gyakran járok. Számomra, ha egy tárgyat kitesznek eladásra, sterilizálódik, nem hordoz semmilyen pozitív vagy negatív töltetet. Meglátom, megveszem, örülök, hazaviszem, lecsutakolom, és onnantól már az enyém.

Kiszedegettem neked néhány gondolatot:

- tartva magam azon alapelvben, - tartva magam ahhoz az alapelvhez

- Egy napon, amikor a buszról leszállították az utazóközönséget - történ valami? nem a szokványos megállóban állt meg a busz? Szerintem egy fél mondat indoklás kellene ide, legalábbis nekem hiányzik.

- de a kijövők mind felszabadultak, mintha valami nagy tehertől szabadultak volna meg. - szerintem közel van egymáshoz a két szabadult

- Már lejárt a munkaidőm, volt hát időm, - két idő szerintem közel van egymáshoz, nekem suta így, számomra az elejétől kedzve úgy tűnt, hogy a munkából hazafelé buszozik a főhős.

- ,Hol vannak a rózsáim?’ - Talán " jelet kellene használni.

- Talán már többször meg sem fogant, - talán a gyermek fogan meg, nem a nő.

- Naponta elmentem egy foghíjtelken kialakított piac előtt, el kellett sétálnom a kapujuk előtt - a foghíjteleknek van kapuja? Lehet, hogy nekem furcsa, és a szemem előtt egy nyitott, üres telket képzeltem el.

- Egy jó ötvenes nő lépett mellék és lehajolt a rózsáért. - mellém

Van még benne elütés, nem másoltam be mindet, és a központozáson is kellene még dolgozni.

Jó volt, nekem tetszett! :)

Szép estét,

D.

sze, 2016-11-16 20:25 Rozványi Dávid

Nagyon köszönöm a segítséget, javítottam! Neked is szép estét!

sze, 2017-01-11 22:44 Györeizé

Györeizé képe

Ez az írás engem megrázott. Nem, ne örülj, nem úgy. Nem jól. Rosszul.
Mielőtt belekezdek, elmondom, hogy nem áll szándékomban személyeskedni. Nem is tehetném, hisz' azt sem tudom, ki vagy. Próbálok olyan szinten politikailag korrekt lenni, amennyire csak tudok, ami nem lesz egyszerű.
Hogy kezdjem valahol: van úgy, hogy látsz egy színészt, aki egy elmezavarodott illetőt alakít a színpadon, hitelesen, úgy, hogy az meghat, megráz, de tudod, hogy a darab végén leveti az álarcot, visszaalakul, te pedig megtapsolhatod és csodálhatod a művészetéért (művész = mű-vész, nem valódi). A jelszó: kontroll. Aztán van az úgy, hogy látsz egy elmezavarodott illetőt az utcán, a buszon, az aluljáróban, akárhol, és megrettensz, mert nincs kontroll, nincs normálissá alakulás, nincs taps, csak a rohadt valóság van, amiben az illető - talán kezelhetetlen - beteg. A jelszó: beteg.
A te írásod kapcsán minden az eszembe jut, csak a kontroll nem.
Még egyszer leszögezem: az írásodról beszélek. Nem személyeskedem.
Nem is tudom, hogy álljak az elemzéshez; haladok sorban, aztán lesz, ahogy lesz. Előre szólok, hogy hosszú lesz, lehet bekészíteni kávét meg szendvicset.
A cím szerint ez egy mese, és ahogy a kezdő sorokból kiderül, egyes szám első személyben elmondva a főszereplő által, ami jó: az illető megfogalmazza, kimondja a véleményét és azt, hogy hogyan éli meg a történteket, ezáltal felelőssé tehető az elmondottakért, ami fontos. Ezek ténylegesen az ő szavai, ténylegesen róla tanuskodnak.
Kénytelen leszek egész idézeteket kimásolni, hogy meglegyen a kontext.
* "Egy magyar, nyugati sorstársaihoz képest szerencsés helyzetben van: ha kalandra vágyik, nem kell repülőre ülnie, elég, ha kibuszozik a kies Józsefvárosba: már ott is megtapasztalhatja, mi is az a multikulturális környezet. No, azért „No go” zónának nem nevezném: a gázspray az utastérben és a hatósági útzárak csak színesítik az egyébként unalmas hétköznapokat."
Évek óta Londonban élek, elég ideje ahhoz, hogy tudjam, mi a helyzet itt, de nem elég régóta ahhoz, hogy elfelejtsem, mi van otthon. Össze tudom hasonlítani a kettőt, nem úgy, mint a mesélő, akinek nyilván semmi fogalma arról, hogy a nyugati "sorstársak" kifélék-mifélék, miképp tartják magukat szerencsésnek vagy sem, vagy mi a fogalmuk a kalandról. London legendásan, egy Magyarországot soha el nem hagyó magyar számára (mint amilyen én is voltam a kiköltözésem előtt) elképzelhetetlenül multikulturális. Oldalakon keresztül ecsetelhetném, hogy mennyire. Ha egy nyugati "sorstárs" multikulturára vágyik, nemhogy repülőre vagy buszra nem kell ülnie, de még a szobából sem kell kimennie; elég, ha kinéz az ablakon. A szereplő igazából nem tudja, miről beszél, nem tudja, milyenek a nyugatiak, de ez nem akadályozza meg abban, hogy öntörvényűen sorstársaknak titulálja őket; hangvétele a tájékozatlanságon túlmutatóan arroganciáról és az empátia hiányáról tanuskodik. Egy kies helyet tart kalandosnak ("kies Józsefvárosba"). Az útzárakat unalmas hétköznapokat színesítő elemeknek tekinti, pedig azok funkciója pont az ecseteltek ellenkezője: távol tartani az embereket az igazán "kalandos" területektől. Ha egy busz útzárhoz ér, akkor elterelik, kerülnie kell, ami az utasok számára nyűg, kellemetlenség; nem így a mesélőnek, akinek ez kaland. A "gázspray az utastérben" megfogalmazás arról tanuskodik, hogy a mesélő képtelen egyszerű információt érthető formában átadni. Az utastér be van fújva gázspray-vel, permet van az utastérben? Az illetőnél van gázspray, mint magánál tartott tulajdon? Akkor miért nem zsebben/táskában/kézben van? Ha a gázspray-t tartalmazó halmaz tetszés szerint nagyítható, írhatom azt, hogy "gázspray a naprendszerben"? Úgy tűnik, a mesélő szerint igen.
Az első bekezdésből kiderül, hogy az illető egy alapvetően zavarodott, empátiára képtelen, arrogáns, a térbeli helymeghatározás alapvető koncepciójával tisztában nem lévő, ebből kiindulva feltételezhetően alacsony intelligenciájú egyén, aki nem képes elfogadni a másságot. Ahelyett, hogy elfogadná és meg akarná ismerni azt, mindenre és mindenkire a saját szemléletét vetíti ki, csak saját magát akarja viszontlátni, ami a szociopata személyiségzavar egyik alapvető megnyilvánulási formája.
Ideje elkezdeni strigulázni az árulkodó jeleket. Arrogancia: 1, szociopata megnyilvánulás: 1, zavarodottság: 1. Mármint minimum 1.
* "Naponta elmentem egy foghíjtelken kialakított piac előtt, semmi különös, bádogfallal választották el az utcától, anélkül, hogy egyszer is alaposabban megnéztem volna, tartva magam azon alapelvhez, amely Józsefváros ezen részén nagyban segíti a túlélést: „Ne kíváncsiskodj, ne állj meg, ne menj be!”." - Anélkül állapítja meg, hogy a piac "semmi különös", hogy "egyszer is alaposabban megnéztem volna". Arrogancia: 2. Hogyan vehetjük egy mesélő beszámolóját hitelesnek, ha saját elmondása szerint nem is tájékozódik? Az illetőt nem érdekli a valóság, csak az, hogy elmondja, ő mit gondol. Más nem számít. Szociopata: 2.
* "Már lejárt a munkaidőm, tehát ráértem, gondoltam, kockáztatok, s kicsit veszélyesen élek, hát betértem én is" - Az előző bekezdésben az illető a "Ne kíváncsiskodj, ne állj meg, ne menj be!" elvét alapelvnek titulálta, mely "nagyban segíti a túlélést". Itt, az alapelv megszegését "kockáztatásnak", "kicsit veszélyesen élésnek" nevezi. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy nincs tisztában az emberi élet értékével. Hajlandó feladni a túlélést egy "kis veszély" kedvéért. Nem tudom, ezt minek kéne striguláznom. Engedtessék meg, hogy olyat válasszak, ami kívül esik/eshet a szakszerűségen: Idióta: 1. A "hát betértem én is" hangneme elüt az eddigitől, szokatlanul míves, mesélős, ami egy második személyiség felbukkanásának feltételezése nélkül nem is magyarázható. Skizofrénia: 1.
* "Az emberek ráérősen sétálgattak, néha lehajoltak, kézbe fogtak valamit, amit vagy visszaraktak, vagy zsebre vágtak.
„Ha Rómában élsz, viselkedj úgy, mint a rómaiak” - gondoltam, s én is így tettem" - Kvázi-műveltség, frázis-puffogtatás egy olyan szituációban, ahol az illetőnek gyakorlatilag nincs más lehetősége, mint azt tenni, mint a többiek. Ha nem "ráérősen sétálgat, néha lehajol, kézbe fog valamit", akkor mégis mit csinál? Csak ott áll és néz? Kényszerítve van arra, hogy azt tegye, amit a többiek; célja nem az, hogy a közösség részévé váljon, nem. Egy, a messzi múltból származó frázisnak engedelmeskedik anélkül, hogy tudná, kitől is származik az. Valami rég halott fickó, akihez nem kell kötnie magát, akinek nem kell megfelelni. Nincs személyes számonkérés, nincs felelősség, könnyedén tetszeleghet egy civilizált ember álarcában. Csak az számít, hogy ő biztonságban legyen (Szociopata: 3), annak ellenére, hogy eredetileg a "kicsit veszélyesen élés" szándékával jött. Zavarodottság: 2. Vagy több.
* "Egy száraz rózsaszálat vettem fel. Hirtelen egy érzés szállt meg: egy fiú adhatta egy lánynak, talán ez volt az első virág, amit egy férfitól kapott. A lány a rózsával együtt őrizte a szerelem lángját, de már egy idő, talán hónapok, talán évek múltával már szabadulni akart az emléktől és ide hozta. Pedig az emlék akkor is szép, ha fáj…" - Na, itt belecsapunk a lecsóba. "Hirtelen egy érzés szállt meg" - nem, nem és nem megyünk át misztikusba, átszellemültbe, fennköltbe. Nem isteni érintésről, ihletről, megvilágosodásról van szó. Ez skizofrénia a sokadik hatványon. Figyeljük meg, hogyan változik az illető viselkedése, kifejezésmódja. Görgessünk vissza és számoljuk meg, hányszor mondta eddig azt, hogy "talán" (nem kell, már megtettem): egyszer sem. Itt hirtelen kétszer is teszi, feltételez, dadog. Egyszerre feltételez és kijelent, próbálja tartani az eddigi magabiztos "én mondom meg a tutit" attitűdöt, de az keveredik a bizonytalansággal, amit a - számára - nehezen kezelhető empatikus személyiség felbukkanása okoz. Ez elmezavar. (Skizofrénia: pff, nem tudom, feladom).
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az őrület a legnyilvánvalóbbá válik: a következő bekezdés.
* "Egy plüssmaci - látszott rajta, hogy még senki sem játszott vele. Talán egy várandós nő, aki áldottnak fogta fel állapotát, vette születendő gyermekének, de aztán elvetélt. Talán már többször nem fogant meg benne egy magzat sem, már feladta a reményt, s a plüssmacit, ami érintetlen maradt a gyermeki öleléstől, idehozta.
Ezernyi apróság, fájóan szép emlék…"
Nem.
Nem.
Nem.
Nemnemnemnemnemnemnemnem.
Figyelj, szereplő. Nem az íróhoz beszélek, bár szeretnék.
Figyelj, szereplő. Vetélésről beszélsz. Mondom: vetélésről. Kétszer is mondod, hogy "talán", de attól nem lesz jobb, sőt. Csak azért nem gyűlöllek jobban, mert beteg vagy.
Azt írod: "Talán egy várandós nő, aki áldottnak fogta fel állapotát".
Áldottnak FOGTA FEL? Soha, senkitől nem hallottam még ilyen... nem is tudom, minek nevezzem. Úgy beszélsz a nőről, mint egy elmebetegről. Mint egy holdkórosról. Mint egy idiótáról.
De nem is ez a legrosszabb. Nem ez.
Szereplő, egy nőről beszélsz, aki elvetélt, hogy aztán soha többé ne legyen gyereke. Aztán a következő sorban azt mondod, azt mered mondani, hogy "Ezernyi apróság, fájóan szép emlék…".

Vetélés. Fájóan szép emlék.

Te.
Nem.
Vagy.
Normális.

Küzdök, mint állat, mert gyűlölni akarlak, de nem teszem, mert nem tehetsz róla.
Nem a várandós nőnek volt "állapota". Neked van állapotod, szereplő, mesélő, akinek a nevét sem tudom.
Figyu, elmondom, miért nem száz, amit írtál. Azt mondod: "Egy plüssmaci - látszott rajta, hogy még senki sem játszott vele". Azt te honnan tudod? Azért, mert vadonat újnak látszik? Mert tiszta? Nincs kihasadva sehol? Arra nem gondolsz, hogy PONT AZÉRT, mert valaki nagy becsben tartotta? Valaki... nem is tudom, szerette, vigyázott rá? Pont az ellenkezője annak, amit te elképzelsz?
Nem, az nem lehet. Azért nem lehet, mert te azt nem tudod elképzelni. Te minek nevezed azt az embert, aki el sem tudja képzelni, mi az a szeretet?
Tisztázzunk valamit. Olvastam az Amerikai Psycho-t. Láttam a Clockwork Orange-ot. Nem véletlen említettem színészetet a komment elején, az érzést, amikor egy megrázó, felkavaró mű után fellélegzel, mert visszatérhetsz a valóságba, de úgy, hogy kaphattál valamit az adott műtől, mert az értéket képvisel, üzenete van.
Ami a leginkább megráz ebben az írásban, hogy itt nincs érték, nincs üzenet. Nincs fény az alagút végén, csak ásító, feneketlen sötétség.
A legrosszabb, hogy lehetne ez egy jó írás. Lehetne ez egy kitűnő írás. Olyan elevenséggel jön át az elmezavar, hogy az elképesztő. Egy valami hiányzik: a szándékosság. A kontroll.
Lehet azt mondani, hogy túl komolyan veszem ezt az írást és olyat látok bele, ami nincs is ott. Na ja, lehet hogy én vagyok a szociopata és csak magam vetítem bele, hehe. Nem. Mániás-depressziós, az vagyok, szociopata nem.
Végezetül egy magánvélemény, amivel nem a szerkesztők munkáját akarom minősíteni (de tényleg, senki ne vegye magára): én ezt az írást visszadobtam volna addig, amíg az írója bele nem tud tenni valami értéket. Emberi szándékot. Egy ici-pici fényt az alagút végére.
Nem szoktam ilyesmire panaszkodni, ez az első írás, aminél teszem. Magasról nem érdekel, ha egy tinilány mindenféle irodalmi értéket nélkülöző, magenta vérfarkasoktól hemzsegő "műve" kikerül a Karcra, mert az ártalmatlan. Ha elkezdem olvasni és fáj, akkor abbahagyom és elfelejtem, ennyi. Ez az írás nem ártalmatlan. Ebben az írásban egy várandós nő (képzeletbeli, nem, tökmindegy) aberráltnak van mondva, mert áldottnak gondolja az állapotát. Egy nőtől, ki elvetélt, majd meddővé vált, az van elvárva, hogy szép melancholiával gondoljon vissza szomorúan szép múltjára, mert... Fogalmam sincs, miért. Az írás nem mondja meg. Nincs üzenet, tartalom, érték.
Befejezem, mielőtt felakasztom magam. Ez egy rettenetes írás. Nulla csillag.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

sze, 2017-10-04 02:14 ZoltánSz

ZoltánSz képe

Nem vagyok műértő és nem is próbálok úgy tenni, mintha az lennék, hát nem elemezném az irásod.
Viszont, mint olvasó, ha javasolhatom, cseréld le a cimet. Alkalmasint, nekem kell új szemüveg, de bizony, csak harmadszorra sikerült a cim, félreolvasás nélkül.
Emlékmozizás, Emlékizmozás...

"When your wings are broken, then use mine. It's strong enough to carry both of us."