Kávémesék: Vár a határ túloldalán

Mondtam Jánosnak, hogy minden horrorfilm úgy kezdődik, hogy tudok egy rövidebb utat.

Persze nem hallgatott rám, és mivel a GPS-t sem töltötte fel, már egy órája kacskaringóztunk a hegyek között. Természetesen percenként biztosított arról, hogy perceken belül visszatalálunk a főútra.
- Most már tényleg álljunk meg egy cigire! – szóltam rá az egyik faluban.
Kiszálltunk. János nekiindult gyalog, hogy valami tájékozódási pontot keressen én meg rágyújtottam és sétálgatni kezdtem. Egy ismerősnek tűnő házon ott virított az „Eladó” tábla, mint a falu gyászjelentése. János már eltűnt a látóhatáron, ráértem nézelődni, közelebb léptem és már tudtam, hogy hol vagyok: Léna falujában.

Lénával egy osztályba jártunk. Aranyosnak tartottam, de semmi több. Mint falusi és koleszos, nagyon kilógott a sorból a városi gimnáziumban. Az utolsó tanítási napon megígértem neki, hogy majd a nyáron meglátogatom.
Egy unalmas nyári reggelen buszra szálltam, hogy meglepjem. Még a nyolcvanas években jártunk, a faluban csak három telefon működött, de egyik sem Lénáéké, így csak meglepetés alapon tudtam ellátogatni hozzájuk. Sürgönyözhettem is volna, de a buszjegy olcsóbb volt.
A házat gyorsan megtaláltam, de bosszúsan konstatáltam, hogy a kapu zárva van. Épp dolgavégezetlenül fordultam volna vissza, amikor az ablakból kikiáltott egy jól ismert leányhang:
- Szia! Mássz be!
Még nem született olyan kamasz, aki ne kelt volna át egy üveghegyen is, ha egy lány várja a túloldalon. Így vigyázva, hogy ne húzzam magamat karóba a kerítésvason, átmásztam.
- Apád így akarja távol tartani az udvarlókat?
- Dehogy! Tudja, hogy azoknak nem akadály egy kerítés – nevetett fel. – Szegény nagyit tartjuk itt bent. Látszólag teljesen normális, de néha rátör a mehetnék és neki akar vágni a világnak. Múltkor is a határőröktől kellett hazahoznom.
- Vajon hova akart eljutni?
- Ki tudja? Nem látok bele a fejébe, ő meg nem mondja el. Csak annyit ismételget, de nehezen érteni, hogy valaki várja…
Aztán ennyiben is hagytunk. Beültünk a sötét szobába és lemezeket hallgattunk és mindenféléről beszélgettünk, ami éppen az eszünkbe jutott.

Talán egy hónapba is beletelt, mire újra elvetődtem a faluba. Most nem volt szerencsém, Lénáék nem voltak otthon, de a nagyi a kapuban volt.
- Fiatalember, engedjen ki!
- Kezicsókolom! Sajnos nincs kulcsom.
- Az kár – sajnálkozott. – Tudja, vár – tette hozzá magyarázólag, bár ettől semmi sem lett világosabb. – Mondja, fiatalember, nem kér egy pohár vizet?
- Ha nem nagy fáradtság, megköszönném. – Mi tagadás, nagyon szomjas voltam, a kánikula megült a hegyek között.
- Lénáék bementek a városba – mondta, miközben átadta a vizet. Meg sem várva, hogy reagáljak, folytatta: - Mondja, fiatalember, maga is a faluból származik?
- Nem, a városból jöttem – vallottam be töredelmesen.
- Furcsa – elmélkedett a néni. – Nagyon hasonlít egy kisfiúra, akit valaha ismertem.
- Ki volt az? – kérdeztem inkább udvariasságból, mintsem kíváncsiságból.
- Egy fiú az alvégről. Tudja, akkoriban a felvégiek nem közösködtek az alvégiekkel. Ők voltak a kódisok, akikhez egy tisztes gazda lánya nem is szólhatott. De ez a Peti nagy csibész volt, rendszeresen járt a felvégi kertekbe gyümölcsöt lopni. Talán nem is az íze miatt, csak meg akarta mutatni, hogy őt sehonnan sem lehet kizárni. Egyszer éppen a mi kertünket szemelte ki magának, amikor egymásba botlottunk. nem jött zavarba, felmászott a fára, beleharapott egy zamatos körtébe, az édes lé ömlött le a száján, szinte éreztem az ízét. Rám nézett azokkal a nagy kék szemeivel és megkérdezte: „Van-e kedved kódorogni, Mari?” És, - pirult el a néni ráncos arca – nekem volt kedvem kódorogni.
De – tette hozzá sietve – ne gondoljon semmi huncutságra. Csak jártuk az erdőt, virágot szedtünk, fürödtünk a patakban és meséltünk egymásnak. Peti minden fáról, minden szikláról tudott egy új mesét, amit szájtátva hallgattam.
- És aztán? – támadt fel bennem az érdeklődés.
- Így telt el a nyár. Aztán ősszel új csibészséget talált ki: menjünk fel a várba!
- A várba? – csodálkoztam.
- Igen. Régebben a faluhoz tartozott, de kilencszázhúszban a határt a falu és a vár között húzták meg. Úgy nőttem fel, hogy egyszer sem láttam, pedig egy órányi gyalogútra sincs, csak a szüleim meséltek róla. Ebbe a várba hívott engem Peti. Megijedtem, de ő nyugtatgatott; ismeri a zsandár nem járta ösvényeket. De én rettegtem, hiszen tudtam, hogy az őrök gondolkodás nélkül lőnek mindenkire, aki a tiltott területre merészkedik.
Vagy, ami még rosszabb, lefognak és akkor mindenki megtudja, hogy felvégi lány létemre egy alvégi legénykével kóboroltam. Ez még a halálnál is rosszabb lett volna a szememben.
Peti nagyon csalódott volt. Suhogtatta a vesszőjét, tépte a leveleket, morcoskodott, gyáva kukacnak nevezett és azt mondta, hogy akkor sohasem fogok eljutni a várba! És ez jobban fájt, mintha az arcomat ütötte volna meg. De akkor sem mertem belevágni az útba. Inkább hazaindultam, de Peti még utánam kiáltott: pedig ott mondtam volna el neked a legszebb meséimet!
- És aztán? – kérdeztem, bár sejtettem a folytatást.
- Nem játszottunk többet. Jött a tél és elvitte Petit magával. Tudja, kegyetlen hideg volt, az alvégről sokszor indult halottas menet.
És a következő évben jöttek a honvédek, ledöntötték a határpóznákat, azt mondták, nincs többet határ és a várra kitűzték a magyar lobogót. Az egész falu ünnepelt, csak én zokogtam otthon az ágyamban. És sohasem mentem át a várba.
Aztán negyvenötben újraállították a sorompókat és már újra elzárták az utakat.
- Soha nem jutott el a várba?
- Soha – bólintott a néni. – Hozzámentem egy derék felvégi fiatalemberhez, gyerekeim születtek. Aztán jött az új rendszer és már nem volt különbség az al- és felvégiek között, mindannyian ugyanolyan kódisok lettünk. Azután a szüleim is meghaltak, nagymama lettem, majd elment az uram is.
Most már szabad lennék, vagy mi, de csak egy bolond öregasszonynak tartanak, aki előtt be kell zárni a kertkaput.
- És? – kérdeztem, mert éreztem, nincs vége a történetnek.
- És megesküdtem, hogy nem halok mega addig, amíg nem jutok el a várba – fejezte be a néni a mesét.

Egy utolsót szippantottam a cigimből és a csikket, szemetes híján a vizesárokba dobtam. Eddig tartottak az emlékek. A szomorú valóság pedig az üres, eladásra kínált ház volt. Lénáék is itt hagyták a falut. Marika nénivel vajon mi lehet? Ha lenne időm, talán megkereshetném a temetőben a sírját – de ugyan minek?
- Hahó! Indulás! – zökkentett ki János a gondolataimból.
Beültem mellé a kocsiba és elindultunk.
- Merre? – kérdeztem.
- Át a határon, azt mondták, arra a legegyszerűbb.

„Át a határon…” – ismételgettem magamban. Már nincsenek határok, feloldódtak az EU-ban. Ha lenne még a faluban Peti és Mari, már félelem nélkül vághatnának neki a vár felé vezető útnak.
De vajon várna-e rájuk új mese?

Az út a vár alatt vezetett el. Sötétedett, már eltűnt a világ színe. Ahogy a romok felé néztem, mintha egy árnyékot láttam volna az ösvényen.
Egy árnyékot, amibe kis fantáziával, egy majd’ százéves öregasszonyt is beleláthattam volna.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2014-01-03 20:10 Sren

Sren képe

Az utolsó tanítási napon. I-vel. Csak elütés, viszont külön kiemeli az utána következő szóismétlés: „egy unalmasnak ígérkező napon”.
Létigék. Dávid, ne már. Az osztálytársam volt, aranyos lány volt. Öregapám is volt, csak megholt szegény, isten nyugtassa, nem akárhogy szerettem.
Létigék, tovább. Három telefon volt, egyik sem Lénáéké volt, nem akartam volna, drágább lett volna, zárva van, fordultam volna, ne kelt volna át…
Aztán: „… kezdett elmélkedni a néni.” Utánvetésben. Nem lenne egyszerűbb az „elmélkedett a néni”? Utánvetésben holt felesleges előre-utólagra utalni, megteszik azt az igeidők.
Létige-tömkeleg továbbra is. Ők voltak a kódisok, a Peti nagy csibész volt, van-e kedved kódorogni, Mari, és még előtte: az édes lé ömlött le a száján. Utóbbival az a bajom, hogy a történet, mivel E/1 narráció, itt a narrátor NEM tudhatja, hogy édes volt. A narrátor NEM érezheti más érzéseit, a narrátor kívülálló, és max azt mondhatja el, amit lát. Honnan tudod, hogy amit a másik eszik, számára édes-e vagy épp savanykás? Abszolút etikátlan bármi ilyesmit feltételezni, történetírásban szarvashiba.
A vesszőhibákon és a fogalmazás gyengeségén kívül kiemelem még az utolsó mondat helyesírási hibáját, nem azért, mert morogni akarok, hanem mert csattanó lévén nagyon fontos. „… egy majd százéves öregasszonyt…”. Hát nem, ezt zárómondatban nem. A „majd” után aposztróf! Egy esetleges „hogy” és „hogyan” közt még csak-csak elmegy a különbség (bár nyomtatásba azt sem engedném), de a majd’ – a „majdnem” rövidítéseként – kötelező jelleggel kéri a hiányjelet. Mindig. Nincs kivétel.
Dávid, tudod, hogy nagyon szeretem a kávémeséidet. Ezt is örömmel olvastam… volna, ha nem lenne tele nyelvtani és helyesírási buktákkal.
Rendszeresen megjelensz nálunk. Nem viccből, mert tényleg egyedi és eredeti a kávémesék hangulata. De nagyon kérlek, gondolkodj el – megjelenni már elég? Ezen a szinten már meg is állhat a fejlődés? Mert valaki nagylelkűen úgy ítéli meg, hogy a korrektúra az olvasószerkesztő feladata, akkor már nem is kell „erőlködni” változatos fogalmazáson, helyesírási hibák kiküszöbölésén?
ÉS a végére, bónuszként újabb duplázott létige: ha akartam volna, egy (majd' százéves öregasszonyt) is beleláthattam volna. Volna, volna - ha megnyertem volna tavaly a lottót, igen ütős részt a Spiritnek utaltam volna, ha ráértem volna, meg ha a váteszem is azt jósolta volna.......

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2014-01-18 12:42 Rozványi Dávid

Köszönöm az észrevételeket, a nagy részét, amivel egyetértettem, átvezettem.

p, 2014-01-03 20:38 Lao-ce

Lao-ce képe

"Egy árnyékot, amibe, ha akartam volna, egy majd százéves öregasszonyt is beleláthattam volna."
Semmit sem fejlődsz.

_____________________________________________________________________________

"Lásd meg a bonyolultságban az egyszerűséget!" Lao-ce
"Adj valakinek hatalmat, és megtudod ki ő."

p, 2014-01-03 21:41 Dokesz

Dokesz képe

Szia

A nagymama karaktere sem elég markáns. Ha már azt mondja kódis, akkor mondjon egyéb tájjellegű szavakat, szófordulatokat is, mert a kódison kívül kifejezetten irodalmi a stílusa. Ettől még én is ízesebben beszélek -beszélünk itt Szabolcsban-, így hiteltelenné válik a nagyi.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"