Az istenek halnak, az emberek élnek

Régen, mikor az emberek gondolata még csak csírába szökkent, de meg nem fogant, a különböző világok, síkok vetélkedése maga volt az Egyensúly. Nem volt semmi sem több, mint Gondolat. Nem voltak akkoron még Határok, sem Korlátok, szabadon száguldott az Akarat, a Vágy, minden, mit csak a Gondolat akart és teremtett.
Ebbe a kuszaságba és önfeledt létbe rondított bele az emberek létrejötte. Mert magukkal hozták a Pusztulást és a Halált. Ugyan csöppnyik voltak, egy észre nem vett, felbukkanó Vágy szüleményei, mégis képesek voltak ők maguk is Gondolatot teremteni. Így született meg a Halál gondolata. Majd a Riadalom és a Fájdalom. A Gondolatok újabb Gondolatokat szültek, nem volt megállás. Az emberek pedig, - mint valami hatalmas, kozmikus tömeg - terjedni kezdtek. Gondolataiknak nem tudtak határt szabni, hisz maguk is akaratlanul születtek és hatalmuk mégiscsak emberi volt.
Az embereket szülő pillanatnyi Vágy, a tiszta teremtés Vágya nem csak születésüket eredményezte, hanem kijelölte céljukat és bukásuk okát is. Céljukká vált hatalmasat, nagyot teremteni:
"Amikor az emberek imádkoznak, isten születik." Szól máig az örök érvényű mondat. Akkor, az emberi Gondolatok által maguknak való, új istenek születtek, sorra, míg az emberek végre elvesztették hatalmukat. Nem volt immáron hitük, hogy magukban és hatalmukban higgyenek, az istenek pedig nem táplálták hatalmukat, így először hatalmuk, majd hitük is semmivé vált, régi erejét vesztve. Így vesztették el a képességet, hogy újabb és újabb isteneket teremtsenek. A régieket pedig már nem táplálták elegen, hogy továbbra is élethez jussanak.

Ezer év, s ezer hónap első napja. Immáron túl gyenge volt, hogy létét fenntarthassa... fáradt volt, nagyon fáradt. S idős, az elsők között jött létre, ha nem ő maga volt az Első. S kíváncsi... ez elszórakoztatta, hiszen aki halála szélén áll, nem kíváncsi. Egy pár pillanatig eljátszott még a halál gondolatával, majd úgy döntött, hogy ő maga Élni fog!
Az ezredik év ezredik hónapjának második napján öltött testet. Ismerte már a Kétségbesés gondolatát, ó, hogyne ismerte volna, így ismerős volt az érzés, mi végigkígyózott rajta a felismeréssel karöltve: az emberi test korántsem volt olyan fejlett mind gondolta. Hatalmas tudása hirtelen apadni kezdett, elveszni látszott minden. Mélyen, s halálosan megbánta tettét, de ekkor már nem volt visszaút.
Végül, az ezredik év, ezredik hónapjának, harmadik napján egy új lény született. Az emlékek elkerülték, egyszerűen semmire nem emlékezett; ki volt ő, mit csinált, hogy került oda... egyszerűen azt sem tudta, hogy mi ő. Majd idővel, évekkel tapasztalatok kavalkádja érlelte meg lelkét, miközben teste már felnőtt volt. Rá kellett döbbennie, hogy nem ember, s nem is valami más faj szülötte.
Ennyit tesz az emberi test. Mikor az isten leköltözött, s halandóvá vált, egy része meghalt. Az emberi test nem bírta befogadni a tudást, a kozmikus erőt és hatalmat. Egyszerűen minden darabokra tört, szétszakadt. Így egy új lény született, ki felnőtten jött a világra, emlékei nem szolgálták múltját, s ki elrejtette képességeit… mert nem veszett el minden örökre, a dölyfösség volt az, mi akkor az istent vezérelte. Az utolsó pillanatban döntött: feladta emlékeit és tudását, csakhogy hatalmának egy töredéke megmaradjon, és hogy élhessen. Azonban már részben ember volt, mikor így döntött, így képes volt tévedni, s hibásan gondolkodni. Tehát megszületett a férfi, kinek emlékei nincsenek, azonban testében, elméjében különös erő lakozik. Nem emlékszik valódi önmagára, talán már rég nem is önmaga... de maradt azért egy töredéke múltjából: a teste, ami utolsó hívőinek Gondolatából eredt. Ez a Gondolat pedig nem volt más, mint az emberi fantázia, mi alakot képzel az isteneknek…