A kívánság

A fehér karácsony fogalma réges-rég átkerült a mítoszok földjére. Helyette a kisgyerekek már a latyakos Szentestének is örültek, csak legyen valami, ami a régi csodát visszavarázsolja az ő életükbe is. Most mégis hatalmas szemekben hullott a hó, és az időjárás szerint minden bizonnyal végig marad a hosszú ünnepen.

A Történet kicsi, felrázott hólabdának tűnt a hóesésben. Bent forró italokat szürcsölve beszélgettek, míg előtte, a fehérbe burkolózott, kis tér elnéptelenedett. A szökőkútban is megfagyott a víz, a benne élő aranyhalak felkészülve a fagyos télre lomhává váltak, teszthalottként várták a tavaszi felmelegedést.

Lucia mielőtt belépett volna a kávéházba, lerázta magáról a hópelyheket, ám csizmája továbbra is nedves lábnyomokat hagyott maga után a pallón. Töredelmesen nézett körül, de Trisha, a hely tulajdonosa megértő mosollyal köszöntötte, majd felvette a rendelését, és egy kényelmes tölgyfaasztalhoz kísérte.

Lucia elmosolyodott, ahogy előhúzott egy piros borítékot. Nem volt rejtély számára, hogy teljesített kívánságlista bújt meg benne. Összesen egyetlen egy kis négyzetből hiányzott a piros, lendületes pipa. Egy kislány különleges és szívbe markoló kívánságát még nem tudta teljesíteni.

Ha ő lehetne Télanyó, csak úgy felpattanna téli szánjára, és egy hohohó kíséretében megadhatná a kislány élete legnagyobb vágyát. Tündérkeresztanya is lehetne, és egy suhintással még ha csak ideig óráig, de valóra válhatna a lehetetlen. Viszont ő csak egy mezei jótevő volt, aki boldogan teljesítette a kis óvodások materiális kéréseit, csakhogy ő egyáltalán nem volt mindenható. Varázsolni sem tudott.

A kislányt Valériának hívták és alig múlt öt éves. Gyönyörű, kékeszöld szeméből csak úgy sugárzott az értelem, az életbölcsesség. A lényéből pedig áradt az életszeretet, pedig az ember azt várta volna, hogy egy ilyen csöppség inkább mérhetetlen dühöt érez azért, mert a Sors kegyetlenül megtréfálta. Mindezek ellenére Luciának egyszer bevallotta, a valóságban mennyire elkeseredett. A szülei és a barátai előtt a világ legboldogabb kislányának mutatja magát. Olyannak, aki erős, bátor és pozitív, de ő sosem volt ilyen. Félt, sőt mi több rettegett. A közelgő sulitól, a pubertáskortól, amiről olyan furcsa dolgokat hallott már az idősebb barátnőitől. Voltak barátai, mégis mindig kirekesztve érezte magát. Ő csak ült egy helyen, ahová lerakták, míg nézte a többieket futkározni, bújócskázni, ugróiskolázni. Egyszer, csak egyszer szerette volna kipróbálni. Milyen is az élet, ha járni tud valaki?

Ezt azt egy esetet leszámítva sosem beszélt erről. Minek? Úgysem változik semmi sem. Nem fog megtanulni járni, nem fogják bevenni a kosárlabdacsapatba, a felnőttek továbbra sem lesznek vele őszinték. Mindig felismerte, mikor hazudnak neki.

– Majd… Amikor… Jó, persze… – És sorolhatta volna napestig a hezitálásokat, a kifogásokat, a visszautasításokat, amiket ifjú élete során hallott már.

Ezért Lucia titkos kívánságlistájára olyat írt, amiről ő maga is sejtette, hogy sosem fog teljesülni: azt kérte, hogy legalább egyszer az életében megtapasztalhassa, milyen önállóan járni.

A társai többsége játékot kért, vagy valamilyen élményt a családjával. A játékokat hamar félre fogják dobni, a családi kirándulásra pedig egy-két év múlva már úgysem emlékeznek, mégis sokkal könnyebb megadni nekik, mint Valériának a járás képességét.

Lucia összehajtotta a papírlapot, visszadugta a táskájába, és miután erőt gyűjtött a fahéjas kávétól, elindult, hogy őszinte legyen a lánnyal, és elmondja, ez a kérés teljesíthetetlen.

A kislány anyukája nyitott ajtót az óvatos csengetésre. Lucia a megszokott fáradt tekintetre számított, helyette a nő különleges mosollyal fogadta:

– Lucia! Jöjjön, Valéria nagyon meg fog örülni magának!

A kislány az előszobában ült az emeleti lépcső legalsó fokán.

– Lucia néni! – ragyogott fel az arca. – Jaj, de jó, hogy itt van!

A kezével odaintette magához, és a fülébe súgta:

– Köszönöm, Öntől kaptam életem legszebb ajándékát!

Lucia nem értette, mit adott ő ennek a kislánynak, de Valéria arca csak úgy ragyogott. Mérhetetlen elszántság látszódott rajta. Megragadta a nő kezét, és rátámaszkodva megpróbált felállni. Lucia segített felhúzni. Nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy a törékeny test minden erejét egy helyre összpontosítva próbálja feltornázni magát. Az izmok a használatlanságtól és az erős koncentrációtól remegtek, térdei össze-összecsuklottak, kezei görcsbe rándultak, de Valériának sikerült. Kapaszkodással ugyan, de felállt. Boldog mosollyal nézett először Luciára, majd az anyukájára, aki néhány méterrel arrébb feszülten várakozott. Ő már tudta, mi következik.

Valéria, amint biztosan megvetette lábát, elengedte először az egyik kezével Luciát, majd rá pár pillanattal később a másikkal is. Keljfeljancsira hasonlított, ahogy előre hátra himbálózva próbált egyenesben maradni. Karjával madárszárnycsapásokkal egyensúlyozott, míg fejével a földet bámulta.

Elesek… Nem fogok… Meg tudom csinálni. Anya segíts! A bátorság és a félelem felváltva csapott fel benne, ahogy erőnek erejével próbálta megmozdítani a lábát. Izmai fájtak, látta maga előtt, ahogy hasra vágódik, kezével már-már valami kapaszkodó után kapott. Ahogy viszont sikerült egy kicsit felemelnie a sarkát, és a lábfejével előre csoszogni pár centit, rájött, még áll, sőt haladt is előre! Rendíthetetlen lett, és apró-cseprő lépésekkel leküzdötte az édesanyja és közte álló távolságot. Kifáradva, verejtékezve, de felhőtlen boldogsággal omlott a zokogó anyukája ölébe.

Lucia is megkönnyezte a jelenetet, miközben hálát rebegett az égnek, hogy a kislány kívánsága teljesült, és átélhették ezt a feledhetetlen pillanatot.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-10-03 07:34 Dana

Dana képe

Üdv! Ügyesen fogalmazol, bár van még rajta mit csiszolgatni, a helyesírásod is egészen jól megállja a helyét. Azért lenne pár javaslatom.

Él a fejedben egy kép, amit le szeretnél írni, szép kép, gondolat, ragaszkodsz hozzá, de arra figyelned kell, hogy még ha le is írod, logikailag alkoss egy kerek, egész gondolatot, ne essen szét a mondanivalód csak azért, mert miután túljutottál a képhez, amihez ragaszkodsz, arra már nem figyelsz, hogyan illeszkedik a többihez.

A példám: A fehér karácsony fogalma réges-rég átkerült a mítoszok földjére. Helyette a kisgyerekek már a latyakos Szentestének is örültek, csak legyen valami, ami a régi csodát visszavarázsolja az ő életükbe is. Most mégis hatalmas szemekben hullott a hó, és az időjárás szerint minden bizonnyal végig marad a hosszú ünnepen.

(Mivel túl is írsz, én kicsit másképp fogom megfogalmazni, de érteni fogod, mire gondolok.)

Bár a mai gyerekek csupán dédszüleik elbeszéléseiből hallhattak a fehér karácsony csodájáról, most mégis hatalmas pelyhekben hullott a hó, és az előrejelzések azzal kecsegtettek, ez az ünnepek alatt végig így marad.

Magyarázat: Ha nincs ellentét, nincs értelme az első mondatnak. A középső mondat meg totál felesleges, mivel a fehér karácsonyt a mítoszok sorába emeled, innentől kezdve a latyakos karácsonyt semmi értelme úgy emlegetni, mint csoda.

A Történet kicsi, felrázott hólabdának tűnt a hóesésben. --> Ez megint egy jó példa szerintem, mert nem sok értelme van a bekezdés többi részét figyelembe véve, vagy akár csak úgy általában (nem értem, hogy mit szeretnél vele mondani, mit jelent a hasonlatod).

A Történet kicsi, felrázott hólabdának tűnt a hóesésben. Bent forró italokat szürcsölve beszélgettek, míg előtte, a fehérbe burkolózott, kis tér elnéptelenedett. --> Hol bent? Mi előtt?

"palló" = híd, átkelő -- semmi értelme itt.

Felesleges -- bár biztos menő -- Luciázni és Trisházni. Lehet ez a mi történetünk is, a mi kis csodánk, miért kell mindenáron külföldre helyezned?

"kényelmes tölgyfaasztalhoz" --> A box lehet kényelmes, a tölgyfaasztalra nem hiszem, hogy feldobja magát, így felesleges kényelmesnek nevezni.

Javaslom, hogy sokszor-sokszor olvasd át, amit írsz, húzd ki, aminek nincs hozzáadott értéke.

Lucia kapcsán rengetegszer elmondtad, hogy nem tud csodát tenni -- szerintem felesleges. Négy mondaton keresztül ugyanarról beszélsz. Felesleges. Persze, szuper képeket próbálsz bemutatni, de felesleges. Télanyó nem hiszem, hogy mászkált a szánnal, ő csak a papucsot vitte Télapónak, meg felügyelte a manókat. Felesleges nevesíteni, elég ha arról beszélsz, hogy nem volt varázspálcája, amivel egy suhintással csodát tehetne. (Szerintem.)

"materiális kéréseit" (főleg az óvodásokkal egy mondatban) -- ezzel borzasztóan megakasztottál, felesleges. Mit akarsz mondani azzal, hogy materiális? Főleg, hogy Trisha kérése egyáltalán nem materiális.

Ja, várj, és akkor a legjobb: Ki az a Valéria? Mármint ez itt azért nem következetes, mert eddig volt Lucia meg Trisha, aztán jön egy magyar név: Valéria. Ne...

A kislány saját gondolatait illő lenne dőlten szedni vagy gondolatjelbe tenni, plusz a nézőpontváltás sem adja itt jól ki magát, valahogy esetlen lett, talán a jelölés hiánya miatt.

És bár aranyos történet, hagysz nyitott kérdéseket: miért van szükségünk Luciára, ha semmit nem tesz hozzá a sztorihoz? Hogyan lehetséges, hogy egy kislány, aki tolószékben ül és sosem lesz képes járni, egyszer csak -- anélkül, hogy próbálgatta volna --, kivárva, míg ott az anyukája és jön Lucia is, feláll a székből és jár? Plusz fájnak az izmai... és a tolószék... ilyenkor mindig gondolkodom, mi az a betegség, amivel sosem tudott járni, elvileg sosem fog járni, de fájnak az izmai, aztán mégis jár. Csak hogy hihető legyen, én ilyenkor mindig keresek egy megfelelő betegséget, és beleszövöm...

Ne add fel, mert jól fogalmazol, csak érdemes picit átgondolni, hogy ne essen szét a szöveg.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2020-10-05 11:09 Viv

Köszönöm az észrevételeket! Nagyjából értem a hibáimat, későbbiekben próbálok rájuk figyelni. A nézőpontváltás nekem is fejtörést okozott, hogy érthető lesz-e így. Köszönöm az ötleteket hozzá.

Tudom, már rossz, ha az írónak külön magyaráznia kell a dolgokat, de itt néhány hiányérzet magyarázata:

a Történet egy kávézó neve, több, korábbi novellámban szerepel, emiatt felejtettem el itt is kifejteni.

A pallónak én a fadeszka jelentését ismertem. :)

A novella a fejemben is Magyarországon játszódik, a nevek egytől egyik itthon használtak. A Trisha az egyetlen becenév, egy régi barátnőm nevéből származik. Luciának hívják a Magyarországon élő ismerősöm magyar-spanyol származású, de Magyarországon anyakönyveztetett kislányát. :) Általában a neveket úgy választom, hogy felütök egy listát, és onnan az első pillantásra meglátott név. Most a Facebook ismerőseim voltak azok, akiktől kölcsönöztem. :D

A betegség születéskor fellépő oxigénhiány okozta paraparesis plastica. És rengeteg torna, próbálkozás van a felállás, elindulás hátterében, amit viszont Lucia nem láthatott. S a csoda sem úgy köszönhető Luciának, hogy jött és hiphop felállt a kislány. A kislány hite lett volna a lényeg, miszerint a levélben leírt kívánsága eljutott Lucia által ahhoz, aki képes volt csodát tenni.

Maga a felállás, elindulás egy régi, gyerekkori emlék. Leginkább anyum elbeszéléséből ismerem, mert magam nem emlékszem rá, nekem már természetes, hogy járok. A családnak nem. Órákat ültem a folyosó lépcsőjén, anyum pedig tőlem 2-3 méterre állt, és könyörgött, hogy álljak fel, induljak el, menjek oda hozzá. Én meg sírtam, hogy nem vagyok képes. Nem azért, mert nem érzem a lábaim, hanem mert nem jó az egyensúlyérzékem és az izmaim gyengék hozzá. Amikor 5 évesen megtanultam járni, a kisvárosban csodának tartották, hiszen rajtam kívül nem sok mozgáskorlátozott gyerekkel találkoztak, és engem is csak úgy láttak, hogy vagy anyum cipelt, vagy babakocsiban tolt. Régen elkönyvelték, hogy kerekesszékben fogok kikötni.

k, 2020-10-06 06:41 Dana

Dana képe

Lehet, inkább saját szemszögből kellett volna megírnod. Az utolsó bekezdésed lehet, többet elárult, mint az egész írás odafent. Olyan nézőpontba bújj, amelyet teljes egészében át tudsz élni (anyudét, önmagadét...).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen