A szegény földműves története

Élt egyszer egy szegény öreg ember, kinek volt egy drága kutyája és semmi más.
Bogdán Sándornak hívták őt, akinek ugyan birtokában volt egy talpalattnyi kis telek, rajta egy viskóval, de azt is úgy hagyták rá. Nem volt neki sem fia, sem lánya, apja már gyerek korában meghalt, anyja pedig titokban odaajándékozta őt egy otthonnak. Tőlük kapta azt a kis telket is.
Nem volt neki semmije, mégis gazdag volt, mert abból adott, ami ugyan nem volt, mégis maradt.
A faluban mindenki ismerte őt. Ő volt a kis öreg, ahogyan szólították. No nem mintha nem lett volna neki becsületes neve, neki mégis ez jutott.
Ha valaki elment az utcájában, két dolgot biztosan megnézett; az utat a lába előtt és az öreg házát. Egyszerű kis fa viskó, aminek minden porcikája kívánta a felújítást, de azért még hűen szolgálta a kis öreget azzal, amire rendeltetett. Ó hogy mennyi eső, hó, szél és fagy, és mégis állt még a kis házikó, mint valami veterán remete, ami a jobb érzésű emberek szemébe hol könnyeket csalt, hol pedig döjfös duzzogással ingerelt. miért nem rombolják már le ezt a semmirevaló tákolmányt?
Látnivaló híján szóbeszéd tárgya volt ez a birtok, ami különös módon inkább birtokolva volt, mintsem birtookolt.
Nem történt semmi érdekes azon a helyen, mégis mindenkit izgatott. Teltek múltak az évek, és a generációk egyet biztosan megtanultak. Véleményt alkotni a falu egyetlen szégyenfoltjáról, hol a kis öreg élt, éldegélt már maga sem tudja miért.
Ha kellett valakinek kölcsönbe egy gerebje, ő odaadta azt örökbe. Bár remélte, hogy visszahozzák, az ígéret sokszor elmaradt.
Ha kevés volt a segítő kéz, ő kéznél volt, hisz mással úgysem volt elfoglalva, hiszen munkája csak annyi volt, amennyi egy jól megtermett marhának. Leeresztett a kerékpár kereke? Semmi baj, láttam egyet az öreg udvaránál. Hét éve szerezte egyik munkájából, biztosan azzal fizették ki. Oda is adta azt, hiszen mit is kezdhetne egy kerékkel, ha úgy sem tud kerékpározni?
Hát így esett, hogy a sok segítség és adakozás után nem maradt semmije, mit odaadhatna. Egyedül hűséges kutyája tartott vele, aki úgy szerette őt, ahogyan volt.
De ha nincs pénz, az szegény puli sem eszik. Ha nem eszik, éhen hal. Ezért kellett komoly elhatározást tenni. Valahogyan fenn kell tartani az ebet, különben elpusztul és akkor végképp nem marad semmi ebben a faluban, amiért érdemes életben maradni.
El is ment Sándor, hogy kölcsönt kérjen, de senki nem adott. Ugyanis senkinek sem volt azon a héten, amikor ő kért. Hiába minden igyekezet, hiába a beígért munka, úgy látszik, azon a héten mindenki meghúzta magát. Recesszió volt a faluban, méghozzá olyan, amilyet a megyében, de még az országban sem láttak soha.
Nagy volt a baj. Se pénz, sem étel, a kutya meg csak éhezett. Megsajnálta kedvencét, ezért odaadta neki utolsó kis darab kenyerét, amit a viskóban őrzött, hiszen inkább barátjáé legyen, mintsem magányosan haljon éhen.
Így is tett. Immár se gerebje, se szerszám, se étel. Üres a viskó, mint aminek nincs gazdája. Sándor bánatában sétálni ment, hátha megenyhül szíve. Még mindenki más dolgával volt elfoglalva, a kis öreg csak saját nyomorán töprengett.
Talán a teremtő direkt csilta ezt. Talán szándékosan élnek olyan szerencsétlenek, akik nem azt kapják, amit érdemelnek. Aztán egy végtelen mezőre érve megpillantotta a tájat, hol virágok ezreinek tarka kavalkádja hajlongott ide-oda és semmi bajuk nem volt. Nem kaszált ott senki sem, nem ültetett, nem trágyázott, gyomlált, öntözött senki, mégis szebb volt az, mint amit ember csinálni tud két kezével.
Az a levegő...  az útról lelépve nagy, puha fűben járhatott az ember. És nem mondta senki, ne tedd!
Nem volt szigor s fegyelem, eddig és ne tovább, most már nem mehet tovább, csak ha fizet érte.
A természet lágy öle többet adott, mint a falu összes jóakarója. Milyen édes volt, milyen drága a szabadság.
El is határozta a kis öreg, hogy hazavisz valamit ebből a felhőtlen gyönyörből. Vidáman hazatért, de úgy, hogy aludni is alig tudott. Várta ugyanis a reggelt, amikor elindulhat, hogy elhozzon néhány virágot a mezőről.
El is jött a reggel, mint ahogyan szokott. Tényleg, valóban akkor amikor kell neki. Mijen jó is ez!
A kis öreg sietve rendbe rakta magát. Szorgos kis léptekkel igyekezett a viskó hátuljához, ahol tartott pár alkamas eszközt a munka véghezviteléhez. Egy ásó feje és egy fonott kosár, aminek előző tulajánál letört az egyik füle.
Most már mehetünk! Gondolta magában és miután elköszönt kutyájától, célba vette azt a gyönyörű kis mezőt, ahol megálmodta a tervét. Útközben elgondolta, melyik virágot hova fogja ültetni. A nárciszt a kerítés tövébe, a tulipánt a ház közelébe, az árvácskát pedig a terasz mellé. Most, hogy minden a helyén van, már csak cselekedni kell.
És ott volt a mező, ahol tegnap hagytam, nem lopták el, nem zárták el és odébb sem tolták. De jó!
A virágok is ott voltak. Minden úgy zajlott, ahogy Sándorunk hitte.
Hazaérve a faluban észrevették, hogy az öreg felettébb örül valaminek. Talán kapott valamit - gondolták egyesek. Biztos elkopzott valamit abban a kosárban, azért örül ennyire, hangzott el valaki szájából és aztán visszarakta a söröskorsót az asztalra.
Elkezdődött a munka. A virágok szépen sorban kerültek a helyükre. Ahogy telt az idő, úgy erősödtek és jöhetett szél, zápor, zivatar, ők akkor sem bújtak vissza a földbe.  Mi tagadás szép volt a kis kert.
Ezután, ha valaki abban az abban utcában járt, már nem csak a lába elé kellett néznie és nem csak az öreg háza nem kerülhette el a figyelmét, de a virágok illata is átjárta a levegőt. Ezt mind átélhette az, ki arra járt, ezért volt oly érdekes az az utca.
 Majd eljött a szeptember és történt valami szokatlan a faluban, mely legalább annyira fontosnak bizonyult, mint Sanyi bácsi létezésének, alkalmatlanságának konstatálása. Egy igen gazdag ember jött, aki útépítéssel foglalkozott és közölte a kis közösség apraja-nagyjával, hogy út fog épülni és hogy nem pont a falu irányába. El is indult mustrát tartani, hogy felmérje a helység adottságait, mikor megpillantotta Bogdán bácsi házát.
- Hát ez? –kérdezte fölényesen, mintha csak azt mondaná; mit keres ez még itt az utamban?
-  Óóó! Ez csak egy öreg bolondé, de úgy is mindjárt feldobja a bakancsot.
Majd egy lenéző, becsmérlő tekintet kíséretében elfordította a fejét és valami fontosabb elfoglaltságnak vette elejét.
Néhány ember a közösségből, kik talán többel tartoztak a Bogdánnak, mint amit beismertek volna, kitalálták, hogy elejtik őt, mégpedig azért, hogy elvéve a telkét, maguk árusíthassák jó áron.
De nem akartak a maguk kezével ilyet tenni, mert azt a törvény bünteti és féltek, mi lesz, ha valahogy mégis lebuknak. Kevés tanácskozás után kiötlötték a legjobb tervet, mi valaha abban a faluban egy ember fejéből kipattant.
Adjuk férjhez a falu legcsúnyább lányát. Tartsunk nagy lagzit, amire meghívjuk a vén csatalovat, majd amég odavan, gondoskodni fogunk róla, hogy emlékezetes legyen neki az a nap. Ez lesz a mi ajándékunk neki. Megkeresték Sanyi bácsit a menyegzőre való invitálással, aminek ő igen megörült.
És hát hogy nem csakhamar  fellángolt egy szerelem a falu legcsúnyább lánya és egy ifjú között, ki igen örült, hogy sikerült meghódítania egy lány szívét.  Nem kellett sokat várni, lóháton közelgett az esküvő időpontja. Mikor eljött a nagy nap, a kis öreg szépen felöltözött a kölcsönkért ünneplőjébe és elindult nagy eseményre. Pontosan érkezett, se nem későn, hogy ne érje szó a ház elejét, se nem korán, nehogy az alkalmatlankodásával kivívja az emberek utálatát. Mikor belépett a sátorba, minden szem rá szegeződött. Mosolygó tekintetek várták őt, s talán fontosabb is volt Bogdán Sándor jelenléte, mint az ifjú pár örökké tartó szerelme.
Elkezdték feltálalni a fogásokat. Szorgosan hozták a konyhából a tányérokat, kimérve mindenkinek az adagját, pontosan annyit, amennyitől jól lakik, de nem többet, ugyanis itt tudták, kinek mennyire van szüksége.
Hol ennyit, hogy annyit mért a merőkanál, de mindig pontos volt, vendégét elégedettséggel szolgálta ki.
Sanyi bácsi! Itt a helye, tessék! Mint hogy minden készen állt egy jó esküvőhöz, elkezdték az evést ivást. Szólt a nóta, csörögtek a porcelánok és zavart lármával cseréltek szót a messziről jött vállalkozóról.
-Azt mondják, annyi pénze van, hogy számát se tudja. -Olyan palotában lakik, amit még képen se igen láttunk. -Van két lánya. Akik elveszi őket, mesés gazdagságba veszik be maguk.
Az útépítő igaz csak beosztotta volt annak a mesés vagyonnak, miről álmodtak, de ezt a kis viskóval foglalkozó nemes társaság akkor sem hitte volna el, ha elgondolkodik rajta.
Mivel az étel, ital elfogyott, ideje volt nyugovóra térni. Szétszéledt a díszes társaság ki-ki a maga dolgára, nem ágyába, mert még korai volt ahhoz. Sanyi bácsi, ki fellegekben járt az örömtől, hogy ő ennyire fontos ember a faluban, boldogan bandukolt régi kis hajléka felé a megszokott úton. Annak pedig egyedisége változatlansága volt, hogy mióta ember járja, semmit sem változott, biztos azért, hogy ne tévedjen el rajta az sem, ki későn dülöngél haza.
A gaz se nő tovább, ha nem tud és a kerítés se rázza le a festéket magáról, ha nincs. Egyedül a gödrök kúsznak kicsit ide-oda az úton, mint a háton a bőr, amit benyom a kéz, ha maszírozzák.
De míly tragédia, míly veszteség!
Az új kertet valaki feldúrta! A virágok leszakítva, az évelők kiásva, a kerékpár elhajlítva s a kutya sem ugat, s fut ide-oda, hogy szokott dolga volt látván a gazdát. Se virág, se barát. Az öreg torkában rég nem látott vendég gombócot vert sátrat. Oda lépett barátjához a fekete pulihoz és nevén hívta. De az nem válaszolt, nem vakkantott, nem mozgott.
-Ó én szerencsétlen! Kinek ártottam, hogy ezt érdemlem? S mire lecsurgott volna az első könnycsepp az arcán, ő leült a kerítés beton tövébe és elaludt, többé nem kelt fel.
Így lett hát, hogy az utolsó telek is beállt a sorba, hol az idővel dacolnak.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-02-23 18:04 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Látom, hogy szeretsz mesélni, de íráshoz kevés lesz ez. Sok elütés, sok hiba, a történt meg csámborog ide-oda, hogy a végén agyoncsapd. Stílusra, ízre nem az elsőnek hangzik, de ha a történetét nézem, nagyon messze állsz még attól, hogy ezt te tényleg le szeretnéd írni és kezdeni vele valamit. Ha tippelnem kéne, szóban szoktál mesélni, igaz?

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2018-03-02 08:23 Roah

Roah képe

Elolvastam.
Feltételezem, nem ezt szeretnéd hallani, de az van, hogy nekem sajnos nem tetszett.
Nem, mert olyan elütések, helyesírási, és egyéb hibák vannak benne, amiket még egy hozzászólásban sem szokás hagyni, nemhogy egy publikálásra szánt írásban. (És ehhez még hibátlan nyelvtani ismeretek sem kellenek, fejből, ugyanis van már intelligens mosópor, intelligens, okos telefon, intelligens gyűrű, intelligens mosógép, és a portál rendszere is intelligens, ergo pirossal aláhúzza az elütéseket, helytelenül elkövetett szavakat.)

Mi lehet ennek az oka? Kapkodás? Vissza sem olvastad, csak nyomtad a küldést? Tapasztalatlanság? Első nyilvánosság elé tárt írás? Meggondolatlanság? Átgondolatlanság?
Tarts nyugodt szívvel naivnak, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezek a hibák, ez a tonna hiba egy (!) darab ön-kontroll olvasás után benne marad mondjuk igénytelenségből, vagy abból, hogy nem tiszteled az olvasókat; a tematika miatt nem igazán megy ez utóbbi teóriám. Mert aki egy ilyen karakterrel szeretne dolgozni, az nem lehet igénytelen és tiszteletlen, marad a kapkodás és a rutin hiánya az indok terén. (Mondtam. Nyugodtan tarts naivnak.)

Nézzük, mi van ebben az írásban…

Kisbetűs mondat:

„miért nem rombolják már le ezt a semmirevaló tákolmányt?”

Durva helyesírási hibák:

”… ami a jobb érzésű emberek szemébe hol könnyeket csalt, hol pedig döjfös duzzogással ingerelt.”

„Ha kellett valakinek kölcsönbe egy gerebje, ő odaadta azt örökbe.”

„Mijen jó is ez!”

Durva elütések:

”Látnivaló híján szóbeszéd tárgya volt ez a birtok, ami különös módon inkább birtokolva volt, mintsem birtookolt.”

„Talán a teremtő direkt csilta ezt.”

Szóismétlések:

„Látnivaló híján szóbeszéd tárgya volt ez a birtok, ami különös módon inkább birtokolva volt, mintsem birtookolt.”

„Nem volt neki semmije, mégis gazdag volt, mert abból adott, ami ugyan nem volt, mégis maradt.”

Ellentmondásosságok:

”Élt egyszer egy szegény öreg ember, kinek volt egy drága kutyája és semmi más.”

Szegény öreg drága kutyával?

Képzavarosság:

„Egyszerű kis fa viskó, aminek minden porcikája kívánta a felújítást, de azért még hűen szolgálta a kis öreget azzal, amire rendeltetett.”

Ha most a cinizmus beszélne belőlem, meg kellene kérdeznem, hogy a viskó melyik porcikája az, ami felújításra szorul: a csípője, combja, füle?

Értelmetlenségek:

”Nem történt semmi érdekes azon a helyen, mégis mindenkit izgatott.”

Stílusidegennek tűnő szavak:

„Recesszió volt a faluban, méghozzá olyan, amilyet a megyében, de még az országban sem láttak soha.”

„Teltek múltak az évek, és a generációk egyet biztosan megtanultak.”

Fogalmazási gyengeségek, vesszők nemhasználata:

”Teltek múltak az évek, és a generációk egyet biztosan megtanultak. Véleményt alkotni a falu egyetlen szégyenfoltjáról, hol a kis öreg élt, éldegélt már maga sem tudja miért.”

Sajnos mutathatnék példát arra nézvést is, hogy a ’történet’ nem történik, nem történt, egyszerűen nem tesz semmit, olajként folyik szét a Karcolat egyéb írásai között.

A karakter az, aki miatt végigolvastam az egészet.
Bevallom, nem volt könnyű, pedig az nálam kifejezetten ritka eset, egy kezemen megtudnám számolni, hogy az évek alatt hány olyan írással találkoztam, aminek az olvasása felért egy erőltetett menettel, nagyjából olyan, mint teljes menetfelszerelésben gyalogolni a sivatagban: húhára megizzaszt.

Hallgass ide!

Noha lövésem sincs, mi a szándékod az írással, és miként is lett ez ilyen, néhány Karcos jó tanácsot hadd adjak, hm?
Első lépésként légy türelmes az íráshoz, és olvasd át, még egy hozzászólást is, alaposabban, mielőtt publikálásra szánod. Ha nincs időd rá, tedd félre – az írás is és az olvasók is megérdemlik, szerintem.
A helyesírás megtanulása, a tévhittel ellentétben, nem az írás ellensége, hanem barátja, hű szolgálja, egy író legnagyobb szövetségese a munkája során, szerintem.

Aztán – egy szerző hasalva tiszteleg az Anya-nyelve előtt, a Magyar Nyelv előtt, mondhatni, rajongja a nyelvet, ezért nekik olykor-olykor fizikai fájdalmat is jelent, ha találkoznak publikáláskor durva hibákkal, hanyagságból, felszínességből, trehányságból és slendriánságból fakadó hibákkal, nem túlzok, fáj nekik.
Ilyenkor a legkevesebb, hogy sziszegő hangot hallatnak, netán hujujujuj, nananananah, áááucs, jaj, jaj, júj, júj, ej, ó, óúa, úaó, chhh jelzéseket adnak ki fejük felől, egyesek egy idő után káromkodnak is – Isten óvjon egy káromkodó írótól! tudod, micsoda szókincsből és fogalmazásból gazdálkodnak?! :D akkorát tudnak vele ütni, amihez képest egy jól irányzott állas kis hátra bukfenc a flaszteron :D -, vagy elszomorodnak, és/vagy szívhez kapkodnak, mellkashoz, a többit már nem is ragoznám.

Az olvasóknál az a helyzet, hogy eme hibák láttán nem veszik komolyan az írást. Néhány sor után feladják; professzionális, avagy elvetemült olvasók egy sor után tovább is állnak.
Nos, ha publikálsz, vagy eljutottál a publikációhoz, kvázi kíváncsi lehetsz, lehettél mások véleményére, olvasók, esetleg szakmabéliek véleményére, az azt jelenti nekem, hogy nem magadnak írsz, nem a vinyónak, tehát azt javaslom, fuss neki még egyszer az írásnak, de ezúttal figyelmesebben, türelmesebben.

Egy írás, nem írás – szoktam mondani. Első Karcos nyilvános írás még egy semmiség, és saját elvem az általánosságban is, hogy mindenkinek jár egy második esély.

Szóval hajrá – ahol ilyen karakter van, mint itt az öreg, kvázi a mesélési szándékot nemesnek érzem, ott megéri szerintem egy alaposabb felkészülés, és nagyon is jár egy második lehetőség.
Előttem mindenképpen.

Végezetül egy kérdés: ismered a Tüskevárat?
Úgy tartják, hogy egy szerző egyik kezében legyen mindig egy toll, a másikban egy könyv.
Hm? :))))

Sok szerencsét és több időt neked!

Isten hozott a Karcolaton! :))))

Zenével mi a pálya? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=JU5LMG3WFBw

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."