Kifordított szerenád 4/7

Miután befordultunk az utcába megfogtam a kezét. Engedte, pár lépésre rá elhúzta, aztán a kezem után nyúlt, és megfogta. A kapuig kísértem. Az óra fél kilencet mutatott, gyér utcavilágítás oszlatta az est sötétjét.
Háttal a kapunak dőlt, megmarkolta a kilincset, de nem nyomta le. Üde tekintetét rám emelte, és várt. Egy szál cigaretta után kezdtem kotorászni zsebeimben.
– Ízlett a Dobos? – Azon gondolkodtam, vajon megérti-e, mire célzok.
Továbbra is zavartalanul, felemelt fejjel, egyenesen a szemembe nézett. Szerettem, amikor a szemembe nézett. Különös nyugodtság áradt szeméből, elbűvölt vele, nem bírtam a fejemet elfordítani. Úgy látszik tudta, mert kereste a tekintetemet.
– Várj, még ne válaszolj… Ha ízlett, mond a telefonszámod. Reggel felhívlak, és elmondod. – Sercent a gyufa a skatulyán, lángra lobbant, és a cigaretta elé tartottam. – Ha nem, akkor ne szólj semmit, holnap utolsó nap, hogy jövök. – Nem akartam említeni, hogy Tibi a hétvégére kirándulni hívott.
– Huszonöt-kétszázharminchét.
Gondolkodás nélkül mondta.
– Huszonöt-kétszázharminchét – ismételtem.
– Szia. – A hátával benyomta a kaput, majd befordult az udvarra.
– …Szia.

Vélekedésem, miszerint tetszem Ildinek, feltöltött energiával. Megfeledkeztem arról, hogy Fortuna istennőt vagy a fél világot okoljam mindazért, ami az univerzumnak ezen a pontján a nemtetszésemre működött. A reggelt vártam. A nyűgös, zavaros, kábult reggelt, azt a napszakot, amit nem szerettem, mert még soha semmi jó nem pottyant elém napkezdetén. A reggelt vártam, hogy felhívhassam Ildit. Ismeretlen, szokatlan érzések költöztek belém, az ember ilyenkor még bolondságokra is képes.
Nem tudom, mi vezérelt, hogy egy megállóval előbb szálljak le a buszról. Talán kedvből. Át akartam sétálni a parkon, keresztül az egész lakótelepen, megzörgetni a hintákat, felrugdosni az aláhullt, sárga faleveleket.
A mellékút mielőtt a parkhoz érne, a „deszka” mellett halad el. A „deszka” kilenckor bezár, csend honolt a környéken. Csend, ami elől addig elmenekültem, mert ahol csend van, onnan ugyebár elpárolgott a nagybetűs élet. Csend, ami viszont most oly magasztosan ölelt és simogatott.
Lámpafénytől megvilágosodott ablakok vettek körbe, a távolból pedig, a park körüli, alacsony villanyoszlopok fényei látszottak. Kimért léptekkel lépkedtem feléjük, amikor hirtelen zajra és zilált szófoszlányokra lettem figyelmes. Figyelni kezdtem a hangokat. A sötétben tornyosuló ládák közt, a „deszka” mögül szivárogtak.
Megtorpantam és tovább füleltem. Érződött, hogy valami nincs rendben. Bár szívem összeszorult, elindultam a keskeny ösvényen, vigyázva, nehogy megbotoljak a sötétben. Közelebb érve már tisztán hallottam a Misi mély, goromba hangját és egy esdekelő lányhangot.
A saroktól alig egy méterre álltak. A félhomályban azonnal ráismertem Simonára. Misi az egész testével a „deszka” falához szorította, egyik kezét a lány vállára nehezítette, és a hajába kapaszkodott. A kezdeti tülekedésben Simona blúza felcsúszott. Misi a másik kezével a lány csupasz derekát fogta, s valószínűleg térdre akarta kényszeríteni.
– Enged el!
Mielőtt kimondtam, felkészülten arra, hogy amint leveszi kezét Simonáról, azonnal ütni fog. Nem tévedtem, Misi teljes lendületből irányította öklét arcomnak. Egy lépést hátráltam, és csak alig húzódtam el: a karját akartam elkapni. Kihasználva lendületét, nem esett nehezemre, hogy egyetlen rándítással előre buktassam. Feldöntötte a ládákat, és keresztül esett rajtuk. Amikor négykézlábra állt, minden megvetésemet beletéve, akkorát rúgtam a gyomrába, amekkorát csak bírtam. Felnyögött és elterült a földön. Akartam még egyet rúgni belé, de látva, hogy nem mozdul, lemondtam a szándékomról. Simona már akkor elszaladt, amikor kiszabadult Misi kezeiből. Otthagytam a jajgató Misit, és haza mentem.

A nagyszoba falán egy régi, sötétre pácolt kazettás óra függ. Már vagy három perce bámulok rá: mindjárt ütni kezd – majd számolom… Öt, hat, hét, nyolc.
Fogtam a telefont, a térdemre helyeztem, egy lábon egyensúlyoztam, a kagylót a fülem és a vállam közé szorítottam, és elkezdtem tárcsázni: kettő, öt, kettő, három, hét. Míg a vonal túlsó végén kicsengett, hála a hosszú huzalnak, fel-alá sétáltam az előszobában.
– Szia! Felkötöttelek?
– Nem. Megébredek, amikor Margit megy… Be szokott szólni.
– Attól féltem megzavarom álmod.
– Nem lett volna baj, amúgy sem szoktam emlékezni, hogy miket álmodok. Te emlékszel arra, amit álmodsz?
– Csak ritkán, de akkor több napig is az eszemben van.
– Biztos érdekes.
– Általában lehetetlen dolgokat álmodok.
– Mesélj el egyet.
– Majd egyszer elmesélem.
– Miért nem most?
– Mert nincs kedvem… Ha majd úgy lesz, egyszer egy mesét is fogok mondani neked.
– Olyant, mint a kicsi gyermekeknek?
– Nem éppen… De olyant.
– Ígéred?
– Ígérem. De még nem tudom, ha ízlett a Dobos az este?… Elindulnál még egyszer velem az úton?
– Ne légy gonosz! Jó volt, hogy Katival is találkoztam.
– Miért nem találkoztok gyakrabban?
– Nem tudom. Szombaton jössz velünk a Maros-partra? Az este, amikor hazajöttem, azt beszéltük édesapámmal, hogy elvisz kirándulni mindnyájunkat, szabad-szombatos, nem dolgozik.
– Igen, nekem is mondta.
– Ugye, jössz? Gondolom, értem hívott, ha csak Margittal ketten mennének valahova, nem hiszem, hogy akkor hívott volna téged.
– Még tudod? Édesapáddal jól el szoktunk beszélgetni.
– Észre vettem, hogy tegeződtök… Sok embert ismersz a városban, az este háromszor is köszöntek neked.
– Nem tudtam, hogy valaki számolja… Az este Margit mondott valamit?
– Mit hogy mondjon?
– Mit tudom én, valami megjegyzést, arról, hogy velem voltál.
– Mondott.
– Elárulod?
– Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel, és nem lesz, aki randira hívjon.
– Szeretem, hogy benned is bujkál egy költő. – Szinte azt mondtam: szeretlek, mert akörül forgott agyam, s mivel akaratlanul szaladt volna ki a számon, talán életem legőszintébb vallomását mulasztottam el akkor. A ki nem mondott szó is hatalmas. Lelkünkben marad, beköltözik a szív alá, s ott szúr, ahogy múlnak az évek, annál fájdalmasabban. – Ha már randiról beszélsz, ma is kimehetnénk valahová.
– A Flórába?
– Valami változatost… A Grand Hotelbe, a teraszra.
– Ott nem voltam soha, nem tizennyolc éven felüli…
– Azt bízd csak rám!… Jössz?
– Még meggondolom.
– Akkor hagylak gondolkodni… Szia.

Annyi nap után, mintha akkor fedeztem volna fel – életemben először – a kiskaput, pedig úgy fogadott, mint régi ismerőst. Benyitottam. Az Opel fölül Tibi lebontotta a ponyvát, lombok közt áttörő napsugarak fénykarikái rajzolódtak a megfiatalodott kocsira.
– Más nem is hiányozna… Vadiúj gumiabroncsokkal jól mutatna.
– Meg belül egy új kárpitozás.
– Ne légy olyan elégedetlen, Laci!
– Csak mondtam…
– Az emberek emlegetni fogják, ha meglátják a városban!
Tibi felszerelte a tükröket és az ablaktörlőt. Pasztával és egy száraz ronggyal végigtörölgettem a lépcsőket, a csomagtartót és minden hajlatot.
– Vasárnapra esőt mondott a rádió, de hátha nem áztat el minket, csak éjfél után tudunk visszaindulni, ezen a vasárnap nem közlekedik a kocsiszámom.
Margit is a kocsihoz jött, megdicsérte, aztán hozzám szólt, hogy Ildi készülődik.
– A Flórába mentek?
– Igen – mondtam, s furcsálltam, hogy még csak nem is környékezett a pirulás.
– Holnap egy órára gyere – mondta Tibi, – amikor megjön Margit, indulunk. Nem vagy fázós?
– Nem.
– Mi ketten a Daciában alszunk. Leengedem az üléseket, van jó vastag takaró. Ildi és Margit a kicsi sátorban alszanak. Nem kell hozzál semmit, lesz minden. Rácson is sütünk.
Közben Ildi is közénk került, mellém állt, két ujjal megcsípte és meghúzta kabátomat.
– Mehetünk?
– Mehetünk.
– Jó szórakozást – kiáltotta Tibi utánunk.
Nem volt olyan egyszerű a napom, mint amilyennek tűnik, szüntelenül Misi járt a fejemben. Délelőtt azt reméltem, hogy Ildi mellett sikerül megfeledkeznem Misiről, de sehogy sem ment. Vártam az elkerülhetetlent.
Próbáltam lelkileg megemészteni és felkészülni a következményekre. Magamba zártam és nem beszéltem róla se Ildinek, se másnak. Csak vártam. Feszülten – létem minden egyes mozzanatában és minden egyes pillanatában. Tudtam, hogy a tegnap estével nem zárult le a dolog, mi több, csak most nyílt meg igazán a bosszú csatornája. Azt nem tudtam, mikor és mivel ér véget, de Misit ismerve, nem számítottam hosszú várakozásra. Az is tiszta volt számomra, hogy Misi valószínűleg nem egyedül fog jönni. Ha jól elver és levezeti a bosszúját, akkor elégedett lesz. Őt nehéz legyőzni, mert nem ismer vereséget, csak véglegest és végzetest – ameddig teheti, újra támad, lehetőleg egyre nagyobb erővel.

Az oldal-lépcsőházából a teraszra vezető átjáró boltozatának a végében megálltam, körül tekintettem, majd Ildire néztem. Velem jött, itt áll mellettem. Három nappal ezelőtt, a legmerészebb gondolatomban sem reméltem, hogy kettesben állunk a Grand Hotel teraszának kifutóján, s annyi ember, meg megannyi zsibongó kamasz közt hozzám fog tartozni. Úgy éreztem akkor, mintha egy láthatatlan búra vonna maga alá minket, kettőnket, és elválaszt, más, alkalmi riválistól.
Viszont ott motoszkált bennem az is, hogy a bura mégsem elég szilárd. Szorongtam a gondolattól, hogy sorsomba van írva: akármit tegyek, előbb-utóbb elpattan – és csakis az én hibámból.
Számoltuk az emeleteket, amikor építették a hotelt. Tizenegy emeletes a Grand Hotel. A főbejárat fölötti teraszon, akár egy kézilabda pálya is elférne. Délelőtt csak egy-két asztalnál ül vendég – rendszerint külföldi –, olyankor sétára hívogat. A magasból belátni a főtérre. Itt-ott embermagas, egzotikus növények lapulnak. Csodás a hangulat.
Most alig találni szabad asztalt. Zajos a placc, zsibongás fedi – alulról pedig morajlik a forgalom.
– Ott egy szabad asztal… Vagy keressek ismerőst?
Már csak megszokásból is körbe szoktunk járni. Szétnézni: ki van fent?
Ildi megvonta a vállát, láttam arcán: nem kedveli a helyiséget. Jobbnak véltem, ha kettesben maradunk, és elindultam a kiszemelt asztal irányába.
– Gyere.
Ügyetlenül tolta a betonon a fület-sértő csikorgást hallató nehéz vas-széket. Mielőtt leült, megigazította a párnát az ülőkén. Kissé szeppenten nézett körül.
– Finom a poharas fagylalt, de tésztát is hoznak ki, meg kólát is, ha kérsz.
Otthon ötven lejt kunyeráltam anyámtól kölcsönbe, mert anyagi javam megcsappant a vakáció második felére. Biliárdozni és moziba megyek a barátokkal – mondtam, pedig mennyire várta szegény, hogy a barátok helyébe egyszer leánykát mondjak! Többször kérdezte: mikor hagyok már fel a tekergéssel, mikor mondom végre azt, hogy találkám van?
Oldalvást ültünk egymásnak a kerek asztalnál, Ildire néztem, de nem nézett a szemembe.
Sört rendeltem, Ildi csak fagylaltot. Beszélgetésünk már nem volt olyan élénk, mint előző nap.
Holnap kirándulni megyünk… Együtt… Valahogy mégse hánykolódott bennem semmi izgalom.
Egész nap vártam, csak az állt eszemben, hogy ma este újra találkozok Ildivel. S most, amikor itt vagyunk kettesben, Ildi nem néz a szemembe – mintha érezné belső civódásomat –, én meg kifogytam a szóból.
– Ülj mellém!
Fogtam a széket, és félméterrel arrébb ültem, egész közel Ildihez. Közömbösen kapargatta a talpaspohár alját a fagylaltos kanálnak a hegyével.
– Az osztályotokban vannak lányok?
– Kettő.
Nem mondta ki a többi gondolatát. A terasz külső része huzatos, szeptemberi szellő motozott szőke hajában. Rövid ujjú szvetter volt rajta, keze libabőrös lett.
– Fázol.
Levetettem bársonykabátom, és a hátára tettem.
– És te?… Mehetnénk is… Esetleg valahova be.
– Menni akarsz?
– Ne fázzál meg, csak ingben.
– Nem fázok.
Sorra jelentek meg ismerősök a bejáratnál, de nem intettem egyiknek sem, és semmi jelét nem adtam Ildi előtt, annak, hogy valakit is ismernék, pedig mindegyiküket láttam. Aztán, amikor már egy szabad széket sem lehetett találni, Peti meglátott. Kicsi Peti és Nagy Peti.
Amíg az asztalunkig nyomultak, szóltam Ildinek, hogy ismerősök jönnek – maradunk még?
– Maradj. Barátaid?
– Szervusztok! Leülhetünk?
Kicsi Peti és Nagy Peti kisimította magát, mint aki lányt akar fogni ma este, csakhogy a Grand Hotel nem a legalkalmasabb hely az ilyesmire.
– Hova indultok? – kérdeztem.
– Csak ide, sörözni.
Nagy Peti a rá jellemző ügyességgel, már elcsípett egy pincérnőt két asztallal odébb, mikor termett ott, nem tudom, kiáltottam: rendeljen nekem is egy sört.
– Rég jártál erre.
– Foglalt voltam – válaszoltam közömbösen.
Kicsi Peti le nem vette szemét Ildiről.
– Be se mutatsz?
– De… Ildi, Kerekes Péter, de csak Kicsi Peti-t mondj neki, és Makkai Péter… Nagy Peti.
Kezet fogtak, majd visszaültek. Közben rágyújtottam egy cigarettára.
– Holnap szombat, jöttök diszkóba? – kérdezte Kicsi Peti.
– Nem vagyok itthon, és tudod jól, nem járok diszkóba.
Ildi rám nézett.
– Nem járok diszkóba – ismételtem Ildi felé fordulva. – Nem szeretem a diszkót, a diszkózenét pedig egyáltalán.
– Milyen zenét szeretsz?
– Rock – mondtam alig hallhatóan.
Megjöttek a sörök.
– Kérsz? Hozok egy poharat.
– Hm… Igen.
Elindultam pohárért, visszafele pedig láttam, Kicsi Peti hevesen tartja szóval Ildit. Nem siettem.
Állva töltöttem pohárba a sört Ildinek. A haját néztem. A vállára omló, szőke haját – nem tudtam ellenállni, úgy éreztem megveszek, ha nem érintem testét. Letettem az üveget, majd kabátomat elhelyeztem a vállán, és megsúroltam a hátát.
– Már nem fázol, igaz?
– Nem, nem fázok.
Megittuk a sört, és távoztunk. A lépcsőkön haladva Ildi vissza akarta adni kabátom.
– Hagyd csak magadon… Jól áll a lányoknak, ha nagyobb méretű a kabát rajtuk.
– Bókolsz?
– Nem szabad?
– Add a kezed.
Megfogta kezem, és kézen fogva fordultunk ki a hotel bejáratán. Vállával hozzám simult egy pillanatra, szerettem a haja illatát. A város a megszokott fényében úszott.

Különváltam a srácoktól, akikkel együtt utaztam a buszon. A kazánház mellett, a legrövidebb úton indultam haza. A sötétet és a sötétbe figyeltem. Előre is, meg hátra is, de a járásom ritmusa a megszokott maradt. Jobb kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, és megmarkoltam az ott lapuló kulcsköteget.
Nem láttam senkit a lépcsőház előtt, csak az útnak a túloldalán igyekezett néhány járó-kellő. Vagy tíz méterre voltam a bejárattól, amikor szinte a semmiből lépett elé Misi. Harciasan jött felém.
– Most megvagy…
Rosszallóan forgott a szeme, kezét előre tartotta. Három-négy lépés volt köztünk, bal kezével galléromat akarta elkapni, jobbját pedig ütésre lendítette. Összehúztam a nyakam, és mint egy gyors futó atléta a startvonalon, teljes sprinttel Misi testének szaladtam.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-03-11 17:23 Sren

Sren képe

Negyedik rész Lacinktól, a folytatásosok kedvelőinek. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2017-03-12 06:43 Gitáros

Gitáros képe
4

"Ha ízlett, mond a telefonszámod." - mondd (felszólító mód) és a végén felkiáltójel.
"Kimért léptekkel lépkedtem feléjük" - picit zavaró, szóismétlés jellegű megoldás.
Próbáld esetleg így: "Kimért léptekkel közeledtem feléjük."
"felkészülten" - felkészültem
"Szia! Felkötöttelek?" - Felköltöttelek? (Kedves hiba! Remélem, nem kötötted fel a csajt...:)
"– Enged el!" - "engedd el!"
"láthatatlan búra" - régebben hosszú "ú"-val írva híbás volt, az új helyesírási szabályok szerint így helyes
"járó-kellő" - járókelő
"lépett elé Misi" - elém

"A ki nem mondott szó is hatalmas. Lelkünkben marad, beköltözik a szív alá, s ott szúr, ahogy múlnak az évek, annál fájdalmasabban." - ez viszont színtiszta irodalom! Aki ilyen gondolatokat ilyen szépen meg tud fogalmazni, az előtt le a kalappal!

Hangulatos írás, eddig minden része tetszett, a párbeszédek szóhasználata beleillik, nem tűnik erőltetettnek, úgy látszik, otthonosan mozogsz ebben a közegben, előny, ha valaki olyasmiről ír, amit ismer.
Talán nem elhamarkodott vélemény, ha azt mondom, komoly írói tehetséget árulsz el a tőled eddig olvasott írásokban, én pedig szívből drukkolok neked, hogy ezt ki tudd bontakoztatni.
Sok munka, rengeteg írás, rutin megszerzése, a helyesírási hibák minél kisebb számúra leszorítása persze még rád vár, de az út jó, szép reményekre jogosít.
Hajrá!...:DDD

Miki

v, 2017-03-12 08:10 bupber 81-Szomb...

Köszönöm az olvasást és a véleményt. A legjobban annak örvendek, hogy azt írod: minden részét olvastad, és tetszett is. Titkon reménykedek, hogy van az elbeszélésben egy annyi, hogy magával tudott húzni a tovább olvasásra.
A tehetségre utalva elkényeztetsz, én már lemondtam róla – nagyon sok dolgot kéne pótoljak, nagyon kevés idő alatt. Valami hatodik érzék, ráérzés lenne, de önmagában nem ér semmit.
Helyesírási hiányosság, elütés, ordító hiba biztos van még, lapáttal.
És még egyszer köszönöm.