Kifordított szerenád 5/7

Ütése elcsúszott a nyakam és vállam közt. Nem esett el, csak megtántorodott. Lehajtott fejjel neki támaszkodtam, ne tudjon lendületből ütni. Dulakodtunk, aztán hátulról valaki elfordított, és öklével egyenesen az arcomba ütött. Tompaság és zúgás vette kezdetét fejemben, pillanatra eltévelygett az agyam. Az oldalamat valamilyen kemény tárggyal való ütés érte, majd a gyomromat éreztem úgy, mintha széttépnék.
Két alak körvonalát láttam magam előtt. Felemeltem a kezem és elfordultam, hogy védjem arcom. Vállam, hátam és az oldalamat érték az ütések. Valahol felsikoltott egy női hang. Lábam hajlata meg a combom, mintha kiszakadt volna a rúgásoktól.
Minden erőmet összeszedtem, nehogy leroggyanjak. Kétszer is lebukott az egyik térdem, de sikerült felállnom. Aztán csitultak az ütések. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mi következik még, és erősen fájt az oldalam. A testem többi részét beborította egy tompaság, zúgott bennem minden, de már nem kapkodtam a levegőt. Belém villant, hogy még mindig a markomban szorítom a kulcscsomót. A női hang újra kiabált, és valahonnan, emeletmagasságból egy másik hang társult hozzá.
Felkészültem, majd hirtelen, alulról ütve – összeszorított fogakkal és teljes erőmből, amitől oldalam a szívemig sajgott, az idegen alak pofájába csaptam.
A váratlan ütéstől feje hanyatt bicsaklott, mint egy rosszul odavarrt játékmaci fej. Két lépést hátrált, arcát a tenyerébe temette, ujjai közt vércseppek cseppentek a földre. Misi két lépésre állt tőlem. A társára nézett, majd a kezében kipattant egy rúgós késnek az éle.
Egyikünk se mozdult. Levetettem bársonykabátom, tekertem egyet belőle a csuklómra, a többit pedig leengedtem magam elé.
Misi a levegőbe döfött. A kabátot a késre vetettem, másik kezemmel pedig megfogtam a karját. Erővel csipeszeltem Misibe, az öklömre szoruló kabát alatt szétfeszítettem a tenyerem, és igyekeztem a kést félretartani.
Fejelni akart, de bebújtam a nyaka alá, vállamat mellének támasztottam, és a lábamat hasogató fájdalmat legyűrve, addig löktem magam előre, míg elestünk. Két kézzel, görcsösen szorítottam a karját, egész testemmel ránehezedtem, ne tudjon szúrni.
Kapálózott alattam és erőtlenül püfölte a hátamat. Nem bírtam tartani magam, éreztem, hogy ki fog fordulni alólam. Fogytán lévő, utolsó erőmmel próbáltam a földhöz szegezni kezét és a kabát alatt a pengét oldalt fordítani, mert már egész testemmel rajta feküdtem.
Hangos szó hallatszott felettünk. Valaki két kézzel megragadott, majdnem a levegőbe emelt, és úgy vetett odébb Misiről. Belém nyilalló életösztönből, hirtelen ülő helyzetbe termettem, és a támadómra néztem. Milan magas alakja állt előttünk, de már rá is lépett a Misi kezére. Misi feljajdult. Milan az elejtett kés után nyúlt, megemelte, mint aki szúrni akar.
– Lasăăă! (Hagydd!) – kiáltottam teli torokból.
Rám nézett, majd a földön nyavalygó Misire. Még mindig felemelt kézzel állt – attól féltem, ha megszúrja Misit, akkor nagy balhé keveredik az egészből. A marokra fogott kés ijesztően mutatott a megdermedt Milan kezében, ahogy Misi fölé tartotta.
Elébe álltam.
– Lasă – mondtam már nyugodtabb hangon. Megfogtam a pengét, és vártam, amíg elengedi.
Egy lesben álló ragadozó sem csap le gyorsabban a mit sem sejtő áldozatára, mint, ahogy Milan egyetlen mozdulattal a torkától fogva a lába elé rántotta Misit. Misi félig-meddig az oldalán feküdt, próbált védekezni, de csak a szemei tágultak nagyra. A hosszú ujjak rátapadtak és belemélyültek a nyak puhaságába. Rugdalózott, nem kapott levegőt, és egyre gyámoltalanabbul ütött a Milán karjára.
Megfagyott bennem a vér, nem tudtam mozdulni. Csak néztem – egyre rémültebben. Misi társa a kazánház falához lapult, nem mozdult ő sem.
Aztán Milan lehajolt, engedte, hogy Misi levegőhöz jusson, de nem vette le kezét a torkáról.
– Ha meghallom, hogy még egyszer beteszed a lábad a negyedbe, megöllek.
Egyszerűen mondta, mintha olvasná. Megkönnyebbültem, amikor felegyenesedett. Misi közel járt ahhoz, hogy eltávozzék az élők sorából.
Milan megfogta vállamat, és fény alá vitt.
– Hogy érzed magad?
Fejemmel bólogattam: megvagyok. Elmúlik – mondtam. Hívott, menjek fel hozzája, nézze meg a sebeimet.
– Elrendezem magam egyedül is… Ne csináljak több bajt.
– Vigyázz magadra!
Misiék elvánszorogtak, Milan megcsóválta a fejét, szerbül még mondott valamit, aztán otthagyott. Meg se köszöntem neki.
Apám balhét akart csapni. Egy poharat, amiből épp vizet ittam, a földhöz vágtam. A hirtelen csattanástól, és az üvegdarabok kalimpáló szétszóródásától megnyugodott, legalábbis bevonult a hálószobába. Anyám pityergett, össze akarta seperni az üvegszilánkokat, de rászóltam: majd én, miután kijövök a fürdőből – menjen csak lefeküdni.
Arcom elszíneződését hosszasan nézegettem a tükörben. Jobb felem kissé megdagadt, kipirosodott, és a szemem alatt egy sötét folt éktelenkedett. Mindvégig igyekeztem védeni az arcom, csupán egyetlen ütés hagyott nyomot, nagyobb baj volt, hogy iszonyúan fájt a lábam, sántítottam, és minden mélyebb levegővételbe belesajdult az oldalam, az egész mellkasom.

– Halló!
– …Ildi, te vagy?… Szia, itt Laci.
– Szia!
– A telefonhoz tudnád hívni édesapádat?
– Igen… Valami baj van?
– Majd elmondom, most édesapáddal szeretnék beszélni.
Csak a reggel figyeltem fel arra, hogy a kezem is fáj. Ha a csuklómat nagyobb ívben mozgattam, akkor megnyilallt, de ennek ellenére a markomba gyömöszöltem a telefonhuzalt. Kíméletlenül tördeltem és csavargattam ujjaim közt, mintha gátat tudnék vetni a szavaknak.
– Szia, Laci, mondjad, mi a baj?
– Szervusz, Tibi bácsi… Azt hiszem, nem megyek sehova.
– Miért? Mi történt?
– …
– Otthonról hívsz?
– Igen… Verekedtem az este.
– Öt perc, és nálad vagyok. A sétánysoron laksz?
– Lent… Az alsó kanyarnál, de kilépek a főúthoz.
– Indultam.

A Dacia meleg motorháztetejének támaszkodtam. A számszélébe egy szál cigarettát helyeztem, már megszoktam a délelőtt, hogy a számszélébe kell helyezzem a cigarettát, mert egyfelől megrepedt az ajkam. Sercent a gyufa, mélyet szívtam, és erőteljesen fújtam ki a füstöt.
– Mit akarsz csinálni? Ellenél köztünk is… Biztos, Ildi is vár.
– Meglepetés lennék neki.
– Nem akarod, hogy így lásson?… Ne butáskodj, voltam én is kamasz, aztán később bánja az ember a dolgokat.
Elfordultam, mély levegőt vettem, amitől oldalamhoz kellett kapjak, mert belém hasított a fájdalom.
– Nem erőltetem, de mindnyájan szeretnénk, ha eljönnél és köztünk lennél.
Megemeltem vállam, hogy enyhüljön a sajdulás után jelentkező fájdalom. Tibi kérdő tekintettel nézett.
– Megvársz? Pakolok valami ruhát és írok egy levelet anyáméknak.

A nagykaput meg kellett emeljem ahhoz, hogy kinyissam. Csak a baloldalammal feküdtem neki, de így is felszisszentem. Tibi háttal tolatott az udvarra, leállította a motort, és kiszállt a kormánykerék mögül.
A kapu csikordulására és a motorzajra előjött Margit, kíváncsiskodva lépegetett felém a ház tövében.
– Mit csináltál, gyerek?
– Bicajoztam.
Tudhatta, hogy verekedtem, mert Tibinek már mondtam a telefonba.
– Ilyenek a fiúk! – legyintett, sarkon fordult, és visszament a házba.
Tibi hívott, tartsak vele a garázsba. A ponyvát, kempingszékeket és egy kempingasztalt ráncigáltunk ki a garázs lomjai közül. A Dacia mellé vittük, hogy Tibi felszíjazza őket a tetőcsomagtartóra. A székekkel nem volt baj, de a ponyvát nem tudtam tetőmagasságba emelni, visszaejtettem, mert oldalba szúrt a fájdalom.
– Neked eltörött a bordád!
– Valószínű.
– Na, hagyd a többit, elintézem én… Esetleg az apróságokat, amiket Margit csomagol a konyhában, azokból hozzál ki.
Felmentem a lépcsőn, majd balra, a konyhába. A konyhaasztalon egy hűtőtáska és két utazótáska feküdt, az egyikbe Margit takarókat gyömöszölt. Az asztallábánál egy csomóban szatyrok hevertek.
– Vihetitek a csomagokat, szólj be Ildinek, jöjjön már! Mi a francot csinál ott bent annyi ideig?
Végig mentem az előszobán, és benyitottam.
– Ja, bocs!
Egy blúzt tartott a kezében, amit hirtelen maga elé kapott. Résnyire visszahúztam az ajtót, és félre néztem.
– Gyere be!
A kitárt szekrényajtóra erősített tükör előtt állt, háttal nekem. Meztelen háttal, rózsaszín tréningnadrágban, csupasz, kis dereka nem volt szélesebb két arasznál. Felém fordult. Egy elnyűtt, almazöld trikót tartott maga előtt, a trikó alján friss ollóvágás nyomai látszottak.
– Mit szólsz? Hogy áll? Mehetek ebben kirándulni?
Kedves-morcosra húztam arcom, majd megvontam a vállam.
– Fordulj el!
Magára vette a blúzt.
– Most nézd meg.
Köldöke kilátszott a blúz alatt.
– Szexis.
Összeszorított ököllel egy bokszoló ütését utánozta felém. Elfordultam, és a kezének puha érintését éreztem a vállamon.
– Jöttök már! – kiáltotta Margit.
– Megyünk!… Veled meg mi történt?
– Elütött a villamos.
– Nálunk nem járnak villamosok!
– Az este mégis találkoztam eggyel.
Becsomagoltunk a Daciába. Válltáskám mellé betettem a kazettás magnómat is, ami hátramaradt a vételezéskor. Margit visszament, egy pokrócot hozott a kezében. Tibi bezárta az ajtót, a levélajtóra pedig lakatot tett. Kinyitotta a nagykaput, Margit az Ildi kezébe nyomta a pokrócot, és beült előre. Ildivel a pokrócot a hátsó ülésre terítettük, és beültünk egymás mellé. Tibi kivezette a Daciát az udvarról, bezárta a kaput, majd elindultunk.
Cammogva haladtunk a kétsávos E15-ön. Minden fél kilométerre jutott egy-egy teherkocsi, amiket a szembejövő forgalom miatt csak nehezen lehetett megelőzni. Ráadásul a falvakban lovasszekerek hajtottak ki a mellékutcákból, és emberek akartak átmenni az úttesten szüntelen.
Ildi a surranó tájat bámulta. Időnként feléje néztem, de nem látszott beszédes kedvűnek, és jelen állapotomban jobbnak véltem, ha én is hallgatag maradok.
Aztán Margit megtörte a csendet.
– Van osztályfőnökötök, igaz?
– Van. Minket nem tanít, mert nincs tornaóránk. Tornatanár az iskolában.
– Neki is azt mondtad volna, hogy bicajoztál?
Már értettem, miért legyintett Margit.
– Csak vicceltem.
– Már volt egy osztályom, akikkel végig mentem az öt-nyolcan, és ez a mostani már a második osztályom. Jövőben búcsúzunk, de még mindig nem értem, hogy a fiúk, miért olyan távoliak az osztálytól, meg az osztályfőnöktől?
– Nem minden fiú, Margit néni.
– Szólíts csak Margitnak.
– Nem minden fiú.
– De te igen.
– Én igen – szinte azzal folytattam, hogy például Béla nem.
Margit néha hátra fordult beszélgetés közben, aztán, egyszer csak észrevette, hogy Ildi levágta a blúzát.
– Ildi! Mit csináltál a blúzoddal!?
– Elnyúlt. Az alja meg rondán állt.
– És most nem ronda?
– Kirándulni jó.
– Ezek a mai fiatalok… Az iskolában is… Nincs semmi köszönet, csak szemtelenkedés. Tibi, te nem mondsz semmit?
– Mit mondjak, ha úgy tetszik Ildinek…
Kuncogtam magamban, de nem szóltam egy szót se. Később tettem azt a meggondolatlan megjegyzést – a gumicsizmában és istenverte kalapban járó emberek láttán –, hogy nem laknék falun.
– Jó nektek, mert megszoktátok a városi kényelmet – mondta Margit.
– Nem a kényelemről van szó.
– Akkor hát, miről?
– Az emberekről. Olyanok, mintha nem civilizált világban élnének.
– Nincs annyi lehetőség, mint városon, Laci – szólt közbe Tibi.
– Az a lehetőséghez tart, hogy harmincfokos melegben is kendőkbe bugyolálják a lányokat?
– Hajjaj, most már tudom, hol fáj neked – mondta Margit.
– Nem igaz! Nem az fáj, csak… Hagyjuk, olyan az egész, mint amikor a majom a tükör mögött keresi a társát.
Előttünk lassítottak az autók. Bal oldalt, az úttesttől nem messze, a kaszáló szélén lángokban állt egy szénakazal.
– Vaj egy eldobott cigaretta vég – szólt Tibi.
Hallgattunk és a kazal körül szaladgáló embereket néztük. Az árokból merítettek vizet, vedreket adtak kézről kézre, de az csak egy köpet volt a magasra nyúló lángoknak. Izzó pernyék szálltak az égnek, remegett a levegő a kazal körül.
– Azt már nem oltják el, csak ne gyulladjon meg valami más is – mondta Tibi, és rálépett a gázpedálra, mert előttünk megnőtt a távolság.
Másfél órai autózás után változott a táj, a domblábak egész az útig értek, kanyart kanyar követett.
– Megérkeztünk – mondta Tibi, és egy keréknyomon letért a műútról.
Himbálózott a Dacia a keskeny liget öreg tölgyfáit kerülgető földúton. Ki érve a rétre, Tibi a földútról is letért.
– Annál a fánál, ahol a múltkor voltunk, nincs senki. Ott jó.
Előre hajolt, jobban lássa, hol vezet, majd hátra tolatott a kiszemelt fa alá. Szemünk előtt egy nagy tisztás terült, túloldalt sűrű bokrok takarták a Marost. Körbe, itt-ott, különböző színű autók és sátrak álltak. Később még jöttek autók, estére hangos lett a tér.
Kiszálltunk, Ildi azt mondta, megy megnézni a Marost, hívott, tartsak vele.
– Menjetek csak, addig mi kipakolunk Margittal, de Laci, te várj még egy csöppet, előbb igyunk egy-egy pohárkával… Van valami szív erősítőm.
Tibi felnyitotta a csomagtartót, és keresgélni kezdett a szatyrokban. Házi pálinka és műanyagpohár került elő. Felhörpintettünk egy-egy félpohárral, megborzongtam, a szilvapárlat átjárta testem.
Közben Ildi ölbe tett kézzel előre baktatott. Megszaporáztam lépteim, hogy utolérjem, bicegve álltam melléje, fél futballpályányi távolságra volt még a Maros.
– Miért verekedtél az este?
– Mert nekem rontott egy undok alak. Nem is egy, hanem kettő.
– Mit akartak?
– Még régebbről volt valami elszámolni való köztünk.
– Gyakran szoktál verekedni?
– Nem, de néha nem lehet elkerülni.
– Sántítasz. Nagyon fáj a lábad?
– Igen, és az oldalam is. Azt hiszem eltört a bordám.
– Akivel verekedtél, annak is eltört valamije?
– Nem hiszem. Neki a torkán lehetnek véraláfutások.
– Hát, akkor ti nagyon egymásnak mentetek!
– Késsel támadt nekem.
– Mi?!
Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Közeledtünk a Maroshoz, felettünk fehér felhők tornyosultak. Kezét maga mellé engedte. Szerettem volna megfogni, de hirtelen eszembe jutott Margit, lát minket. A vonzalom jele, egy ártatlan kézfogás. Zavart, hogy némi pro bono elbírálás miatt megfojtom vágyam, és még inkább, mert nem tudtam, Ildi milyen néven venné. Gondol-e egyáltalán Margitra? Az anyai szerepből mennyit tud betölteni Margit Ildi életében? Lehet büszke arra, hogy lányának udvarlója van, vagy csak egy olajbűz srác vagyok a szemében, egy sötét, fekete folt, még csak nem is szürke, mint Éva Lajosa.
Gyávának tartottam magamat, és eltekintettem attól, hogy a leengedett kéz egy kihívás is lehet. Lüktető lázadás dörömbölt bennem.
Két gondolat közt tévelyegtem: a még-azért-is és a megalkuvás közt. Elöntött a méreg, mert adott esetben egyik sem kerekedett fölül. Nehezemre esett lemondani énemről, de meguntam azt is, hogy akaratosan, folyton kilógjak a sorból, ami ráadásul utóbbi időben egyre kevesebb elégtétellel szolgált. Kiszemeltem egy tojás nagyságú követ, de mielőtt a fájós lábammal belerúgtam volna, megtorpantam, belém villant, hogy Ildi az imént mondott valamit.
– Bocs, nem figyeltem. Mit mondtál?
– Nem érdekes. – Újra összefonta karjait.
Nem erőltettem, hogy megismételje; a keréknyomok véget értek a kavicsos parton, ösvény kanyarodott kétfelé.
A hegyekből jövő Maros még sebes, köveken csobog, de már terpeszkedik a lapályos vidék kezdetén. Madarak szállnak felette, és a füves, beszakadt mart tetején egy ösvény vezet tovább pár lépést a bokrok tövében. Megálltunk, majd én előrementem a marton. Farkasszemet néztem a folyóval, átéreztem az iramló vízben rejlő hatalmas erőt.
– Leülsz? – kérdeztem, miközben kissé félszegen elhelyezkedtem, lábamat a mart oldalba támasztva.
Ildi mellém jött, leült, és a lábát előrelógatta.
– Szoktál a felhőkre nézni? Ott ni, egy macska fejet látok… – mondta.
Hatalmas felhők tornyosultak előttünk. Napsütötte domborulataik mintha fölénk akarnának nőni.
– Én a felhőket hegyeknek és völgyeknek nézem.
– Kicsi fantázia kell, ott fölül… Kétfelől, azok a fülei, az orra meg előbbre…
Hallgattam.
– Biztos látod, csak nem akarod mondani.
– Nem, nem látom.
Elfordítottam fejem a felhőktől. Előre néztem, majd oldalt, lefelé a víz folyásán. A fodros víztükör kontrasztjába Ildi arcának profilja rajzolódott. Alant, kissé távolabb, két férfi horgászott. Lábszárig álltak a vízben. Nem éreztem jól magam a bőrömben, Ildi oldalán ülve újra a saját tükörképem villant szemem elé. Hidegen és kegyetlenül hasított belém a látvány, amikor indulás előtt a fürdőszoba tükre elé álltam, és közelről fürkésztem a szemem alatti foltot, valamint ajkam duzzadtságát. Nem akartam, hogy Ildi lásson, de talán igaza volt Tibinek, nyugtalanul tévelyegtem volna egész nap, ha otthon maradok. A szenvedés mindig jó valamire – mondta egyszer Hógolyó, – csak tudni kell, levonni a tanulságot.
– Kedden kezdődik az iskola.
– Várod? – kérdeztem.
– Igenis, és nem is.
– Hozzánk elsőévesek jönnek. Meg kell tanítsuk őket dolgozni a gépeken. Emlékszem, most egy éve, milyen új volt nekem a gyár.
– Nehéz a gyárban?
– Nem, nem nehéz.
– Az iskola?
– Délután járunk. Délutánra kiürülnek a termek, csak az esti tagozat és mi vagyunk. A gyárból jönnek mérnökök tanítani minket. Nem szigorúak, inkább elmagyarázzák, amíg meg nem értjük… Feltéve, ha épp nem, egy kupameccset vitatunk meg közösen… Tavasztól munkás leszek, lesz fizetésem, de valahogy szomorúan nézek a jövőmre.
– Miért?
– Hogy mondhatnám el?… Nem nekem való a dolgok rendje. Dolgozni, aztán család… Nem tudom elképzelni magam, mint családfő és apa.
– Én még sosem gondoltam ilyesmikre.
– Én se sokat, de néha belém villan. Sokszor elégedetlen vagyok… csak úgy, azt sem tudom, miért.
– Jó, hogy mégis eljöttél.
– Igazán?
– Igen.
– Nem akartam. Ha édesapád nem jön értem, nem jövök.
– Megyünk? – kérdezte egy kis idő múlva.
– Igen.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-03-18 14:31 Sren

Sren képe

Ötödik rész. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2017-03-21 18:36 Gitáros

Gitáros képe

Elolvastam, tetszett. Várom a többi részeket...:D

Miki