Kifordított szerenád 6/7

Feltápászkodtunk, és visszamentünk. Tibi leleményesen a ponyva egyik végét a kocsi csomagtartójához és a fához kötötte, a másik végét pedig kifeszítette, két két darabból összetoldott vasrúddal, amiket földbe vert cövekekhez horgonyzott sátorszerűen egy madzaggal. A ponyva alatt felállított asztalon finomságokkal vártak minket. Szalámi, házi kolbász és szalonna, meg kisütött csirkehús. Margit csalamádét készített, egybevágott mindenféle zöldséget, és leöntötte olajjal.
Jóízűen ettünk és közben beszélgettünk. Tibi sört tett az asztalra, és azt kérdezte, erősen fáj-e az oldalam, tudnék egy kevés ágat gyűjteni?
– Tudok. Csak akkor fáj, ha erőltetem.
– Vacsorára konzervet melegítünk.
– Jó lenne egy kis tábortűz is, szeretek éjszaka a tűzkörül üldögélni – mondtam.
– Ahogy gondolod.
– Utána tollasozunk? – kérdezte Ildi.
– Megpróbálhatjuk, de nem tudok ugrálni. Jössz velem fát gyűjteni?
– Jövök.
Két szatyrot kértem Margittól, azokba tegyük a felszedett ágakat. A fák közé mentünk, egész vissza az útig, majd az út menti árok szélén, mert későre teltek meg a szatyrok. A hosszabb ágakat ölbe hoztuk, de így is kevés volt tábortűznek.
– Bemegyek az erdőbe, túl az úton, és hozok még fát.
– Ne menj sehová, Laci – mondta Tibi.
– Veled megyek – ajánlkozott Ildi.
– Vigyázzatok, hogy keltek át, kanyar van.
Fölfele mentünk az erdőben, míg az út nem látszott mögöttünk. Egy helyt, az avarban, egy három méternél is hosszabb, letört ágat találtam.
– Ez jó nagy, leviszem – mondtam, és megfogtam a végét.
Már indultam volna az ággal, de amikor megfordultam, szembe találtam magam Ildivel. Megfeledkezetten, elmélyült mozdulatlanságban állt tőlem pár lépésre. Egyenesen a szemembe nézett, és titokzatos tekintete megdermesztett engem is. Elkerülhetetlenek voltak a tekintetek találkozásából fakadó gondolatok. Az erdőben álltunk, egymással szemben – egy fiú és egy lány, távol a külvilágtól.
– Ezek szerint lesz tábor tűzünk.
– Igen… Mehetünk.
A domblábon leereszkedve annyi fát gyűjtöttünk, amennyit el bírtunk vinni. Amíg távol voltunk, Tibi felállította a sátrat és felfújta a gumimatracokat Margitnak és Ildinek. A régi tűzhelyt körbefogó folyami köveket a rács után igazítottam, a faágakat szétosztottam – a hosszúkat Tibi baltájával aprítottam fel.
– Laci, gyere már ide, ne egyedül kuksoljak az üveg mellett! – szólt rám Tibi az asztaltól.
– Nem! Előbb velem tollasozik!
Félre vettem a rácsot, eltakarítottam a kövek közt; egy jó marék száraz füvet tettem alól, arra rá pedig a letördelt gallyakat.
– Mindjárt tollasozunk – mondtam Ildinek, és elindultam Tibi felé. Leültem a kempingszékre, koccintottunk, majd felhajtottam a felkínált házi pálinkát.
– Laci, te szeretsz dolgozni.
– Dehogy szeretek én dolgozni, Tibi bácsi. Ha lenne egy amerikai nagybácsim és küldene sok pénzt, akkor nem dolgoznék én egyáltalán.
– Ne szerénykedj, elég munkakerülőt látok nap mint nap.
– Hát, ha valamit meg kell csinálni, azt szívesen megcsinálom.
– Tanulni kell, és akkor kevesebbet dolgozol – szólt közbe Margit.
– És akkor ki dolgozna?
– Nem vagy te egy buta gyerek!
Közben szemem sarkából a közeledő Ildire figyeltem. Két tollas-labda ütőt tartott szorosan a kezében. Vállamnak szegezte őket, és erőteljesen nekem nyomta; székestül akart felborítani velük, ha félkézzel nem támaszkodom, oldalt esek.
– Eldobom őket!
Felálltam, kikaptam kezéből az ütőket, sántítva szaladtam vagy tíz métert, és úgy tettem, mintha elhajítanám.
– Nincs! – Fejemet ingatva, fütyörészve közeledtem, hátam mögé rejtve az ütőket.
– Add vissza!
– Nem.
A hátamhoz akart kerülni. Körbe forogtunk, egy kézzel az ingemet cibálta, a másikkal az ütőket akarta elérni, amiket magasra emeltem és eltartottam magamtól. Addig ugrált körülöttem, amíg egyensúlyomat vesztve, összekapaszkodva estünk mindketten a földre. Tréning felsője alatt, a hasán felcsúszott az amúgy is rövid blúz. Rajtam keresztül mászott a kezemhez, hogy kicsavarja az ütőket belőle. Kacarásztunk, aztán megadtam magam, és fekve maradtam.
Tollasoztunk. Ildi sokat szaladgált, vissza akart ütni minden labdát, majdnem minden alkalomkor nálam szakadt meg a játék. Már alacsonyan járt a nap, eltakarták a fák koronái, s Ildi egyszer csak azt mondta, nincs kedve tovább tollasozni, a kocsi csomagtartójához ment, és egy magas nyakú pulóvert vett magára.
Leültem az asztalhoz. Tibi elég jól kiürítette a pálinkás üveget, és ez meg is látszott rajta, de sebaj, jól állt neki. Ildi is az asztalhoz jött, fogott egy széket, mellém tette, leült, és vállamra hajtotta fejét.
– Elfáradtam… Jó volt.
– Hogy megnőttél, lányom! Néztem benneteket, hogy tollasoztok. Ha látna édesanyád… Milyen büszke lenne rád!
Tibi megrázta fejét és vele egyben a sűrű, fekete haját is. Egy tincs a homlokára hullott. Szemét összeszorította, két oldalt az arcán redők jelentek meg, úgy mutatott, mint aki sírást akar elfojtani.
Bizsergés futott végig testemen, Ildi megérezhetett valamit, mert felemelte fejét vállamról, előre nyúlt az asztal alatt, és megfogta kezem.
– Ó! Istenem, miért nem vigyáztál rá abban a pillanatban… Ha többször mondtam volna neki és mellette maradok, akkor itt lenne köztünk.
Margit tőlünk arrébb, a sátor előtt ült egy széken és valami külföldi magazint lapozott. Felemelte fejét, és odaszólt Tibinek:
– Azért te nem vagy hibás.
– De igen, Margit!… „szeretlek”, ezt nem lehet elégszer mondani. Nem mondtam neki elégszer. Sose elég… Ildi, Laci, jegyezzétek meg, az életben sose elég.
– Melinda tudta jól… Biztosan tudta, de ilyen az élet, nem lehet visszajátszani.
– Nem, nem lehet. Csak azt akarom, tudja… Hogy most is tudja… Önző voltam akkor, és most sok mindent bánok. Azt mondta, szeretne egy fiút is…
Ildi megszorította kezem. Némán ültünk egymás mellett. Tibi hangja egy pillanatra elcsuklott, majd folytatta:
– Szombat volt. A kórházban egész délután arra kértem a fenn valót, ne vegye el tőlünk. Ó! Istenem, mennyire akartam még egyszer mondani neki, hogy szeretem… Éjfélkor jött a vég, rettenetes volt!… Az a baj, Margit, hogy fáj. Néha nagyon tud fájni… Ha ti nem lennétek, nem is tudom, mihez kezdenék.
Kiszabadítottam kezem Ildi kezének szorításából, felálltam, és meggyújtottam a tűzet. Tibi is felállt – kissé imbolygott, egy steaklámpát szerelt a ponyva alá. Megvacsoráztunk, Ildi betette az ABBA kazettát a Dacia műszerfalába szerelt kazettás magnóba, és elindította. Vacsora után a tűzhely izzó parazsa fölé ágakat raktam, kúposan egymásnak támasztottam mindegyiket, mint egy kis máglyát, alája fújtam, amitől a száraz fa lángra kapott. Fokozatosan bújtak elő a lángnyelvek, árnyékot vetve mindennek, ami körülötte volt.
– Tetszik? – kérdeztem Ilditől.
– Igen.
A tűz és a steaklámpa fényében a sátor mögötti liget belsősége sötétebbnek tűnt, a fatörzsek közt néha megvillant a műúton elhaladó autók reflektora. Egyszer csak közeledő lépésekre lettem figyelmes. Két fiú és egy lány alakja bukkant elő a sötétből. Köszöntek, majd miután Ildit és engem végigmértek, hívtak, menjünk az ők sátrukhoz is, van zene és lehet táncolni.
A délután folyamán érkeztek, s már akkor magukra hívták a figyelmet. Tucatnyi főből álló, olyan egyetemista forma, hangoskodó fiú és lány vonult végig a réten; vonattal jöhettek, tornyosultan felpakolt hátizsákot cipelt mindegyik. Felállítottak egy házikóhoz hasonló nagy sátrat. Fesztelenül viselkedtek, egy kazettás magnó hangerejét a torzításig feltekerték, később pedig, szürkületkor, a sátorban és körülötte elemlámpák fénypásztája cikázott mindenfelé.
A két fiú és a lány tovább ment, utánuk néztem és a távoli sátorra, ahova tartottak. Társaságuk nem vonzott különösen, de úgy véltem megtörhetné az est monotonságát, mert mint eddig az olvasó is felfedezhette, nem voltam egy, helyben álló gyerek jellem.
– Megyünk? – kérdeztem Ilditől.
Huzakodva tekintett rám. Felegyenesedtem, Ildi elé mentem, és feléje nyújtottam kezem.
– Gyere, lássuk milyen. Ha nem tetszik, visszajövünk.
A sátor előtt néhányan a be-berezgő zene ritmusára össze-vissza rángatták magukat. Ügyet sem vetettek ránk, amikor közel értünk. Nehezen felismerhető rock zene szólt, akik táncoltak, látszólag csak az ismétlődő ritmusra hangolták testrészük minden egyes pontját, mintha mindenki mindenkin túl akarna tenni.
Ildivel ketten szembe állva kezdtünk el táncolni, lazábban mozogtunk, mint a többiek. Ildi behunyta a szemét táncközben, én a sátrat és környékét fürkésztem. Szeretem a rock zenét, de akkor nem tudtam élvezettel átadni magam a zenének.
A sátor feszítőrúdján egy elhalványodó elemlámpa függött, és társaság nagy része elemlámpával a kézben jött-ment, a sátorból szüntelen ki és be. Tettek, vettek, keresgéltek – a hátizsákokat bontogatták, mintha valaki hajtaná őket.
Aztán egy fiú jött elé. Sánta volt, egyik lába rövidebb. Kifordítva vette magára a nadrágját, és hajfürtjeit két oldalt gumiba fogta. Szemfestékceruzával hosszú szemöldököt rajzolt a homlokára, és szájrúzzsal pírosította be az orra hegyét meg a két arcát. Feketével, torzított keserűséget festett a szája szélére, mint a bohócok.
– Attrakció! Attrakció! – kiáltotta, s közben Ildire mutatott. A zene ritmusától teljesen eltérően, lassan, sántán mozgott. A derekát és a két kezét ide-oda csavargatta, igyekezett lehetetlen test-állásokat produkálni, mindig, még jobban kifordulni. Egy pillanatra kézállásba állt, majd újra kiáltotta: – Attrakció! Attrakció!
Furcsának találtam az egész társaságot. Ildi középre lépett, a sánta mellé. Csípőre tett kézzel lábujjhegyre emelkedett, egyik lábát előre nyújtotta, majd felemelte egész a feje közelébe, és megtartotta a kezével. Szabályos, függőleges spárga volt!
Valaki kazettát cserélt, tánczene váltotta fel a rockot, engem valósággal félre löktek. Ildit kézről kézre adták, átkarolták, majd az egyik fiú a fenekétől emelte meg. Ildi a combjával a fiú derekához szorította magát, és úgy táncoltak.
Nem tudtam a közelébe férkőzni, a kör szélén lézengtem egyedül.
– Nehogy elmenj! – hallottam egyszer a hangját váratlanul mögöttem.
Éjfél lehetett, amikor bomlott a kör, és Ildi mellém szegődött. Szótlanul botorkáltunk egymás mellett visszafele.
Tibi mélyen aludt a Dacia hátraengedett ülésén, nekem egy takarót készített elé. Sötét volt, bekukkantottam az autóba, megpiszkáltam a tűzhelyet, a fa tövéből két marék száraz falevelet dobtam rá. Margit lehúzta a sátor cipzárját, és kiszólt Ildinek, hogy elő van készítve minden, jöhet lefeküdni.
– Mindjárt.
Margit eltűnt a sátorban, visszahúzta a cipzárt. A falevelek lángra kaptak, az asztalon megcsillant a pálinkás üveg. Néhány gallyat tettem a tűzre, egyik széket közelebb állítottam, és cigaretta után kotorásztam. Szívem szerint Ildit magamhoz hívtam volna, üljön az ölembe, de nem szóltam semmit, néztem és vártam, mit fog csinálni.
– Szép álmokat – mondta, és bebújt a sátorba.
– Szép álmokat.
Az asztalhoz mentem, megemeltem az üveget, egy kis pohárnyi ital maradt benne – kiittam, meggyújtottam a cigarettát, és csendben felnyitottam a csomagtartót. A válltáskámat kerestem. Mellöle kiemeltem a kazettás magnóm, és a táskába behajigált blúzok közül elő halásztam kedvenc kazettám, amit induláskor tettem oda. Egy magas nyakú pulóvert is magamra vettem, s közben az jutott az eszembe, hátha találok még egy üveg sört. Szerencsémre találtam.
Visszamentem a tűzhöz, az utolsó ágakat keresztbe tettem, hogy később beljebb lököm a végeket. Leültem, behelyeztem a kazettát, és halkan elindítottam a magnót.
Kedvenc kazettám egy régi elnyűtt kazetta, golyóstollal írtam rá: Led Zeppelin, de nem csak Zeppelin dalok voltak rajta. Már rég, a Szabad Európa rádióból válogattam magamnak – sokszor elhalkult. Kényelmesen elhelyezkedtem, előrenyújtottam a lábam, kibontottam a sört, kabátomat összébb húztam, és a cigaretta parazsával meggyújtottam egy másik cigarettát.
Kedves pillanataim közé tartozott, amikor egymagamban a Jimmi Page keze alatt felbúgó gitár hangját hallgathattam. Megszűnt létezni a világ, elfeledtem a bántalmakat, fejembe nem engedtem mást, csak az álmokat. Álmokat és emlékeket, és csakis felemelő gondolatokat, akár a múltból, vagy akár az utópikus jövőből közeledtek felém.
Ernyedten ültem a haldokló tűz mellett. A szétszórt csillagokat bámultam, és utolsó huszonnégy órában történteket igyekeztem megemészteni. Már majdnem kiittam a sört, amikor a cipzár jellegzetes hangjára lettem figyelmes. Ildi négykézláb mászott ki a sátorból, és mellém jött.
– Mit hallgatsz? – kérdezte álmos hangon.
– Led Zeppelin.
– Pisilnem kell, elkísérsz?
Nem láttam értelmét, de elkísértem. Alig hagytuk el a táborhelyet, egy fánál megállt, azt mondta várjak, majd előre ment, míg nem láttam.
Visszafele derékon karolt.
– Álmos vagyok, de nem tudok elaludni.
– Mondok egy mesét.
Hozott egy széket magának, leültünk, és rám hajtotta a fejét, de a karfától nem volt kényelmes, a nyakamba kapaszkodott.
– Volt egyszer, hol nem volt – kezdtem hozzá a mesémhez, – volt egy szegény ember, s annak egy lusta felesége és egy lusta lánya. Egyszer a szegény ember felesége megsokallta a szegénységet, azt mondta emberének és lányának, menjenek el a szomszédkirályságba, ahol gazdagabbak az emberek, próbáljanak ott szerencsét, hátha jobb sorsuk lesz mindhármuknak. A szegény ember három nap gondolkozott, majd azt mondta, gyerünk lányom, elmegyünk a szomszédkirályságba szerencsét próbálni.
Három napja mentek az úton, mikor találkoztak egy nagyon öreg emberrel. Az öregember arra kérte őket vigyék magukkal, ne hagyják egyedül, mert éjszaka egy sárkány jön erre, és rabul ejti, ha egyedül találja őt.
Megesett a szíve a szegény embernek, nem hagyták magára az öregembert. Felkarolták két oldalról, bár nagyon lassan haladtak így. Eljött az éjszaka, és eljött a sárkány is, de mivel hárman voltak, el tudták hajtani a sárkányt. Reggel az öregember megköszönte, és egy ágacskát adott ajándékba, amire azt mondta, hogy varázságacska, megsegíti őket, ha bajba jutnak.
Megérkeztek a szomszédkirályságba, ahol nagy bánatban volt mindenki, még a király is. A szegény ember megkérdezte, miért búsul, sír-rí majdnem minden ember. Azt válaszolták, egy sárkány rabolja el azokat, akiket egyedül talál az úton vagy udvaron. Már minden házból elrabolt valakit, még a királyfit is elrabolta.
A szegény ember azt mondta a lányának, menjenek este az útszélére, ő elbújik, egyedül hagyja lányát, de amikor megjön a sárkány előszökik. Úgy is tettek. Amikor megjelent a sárkány a szegény ember előugrott a bokorból, és a varázságacskával rácsapott a sárkányra, aki úgy megrémült, hogy tüstént elterült.
Megörvendtek a királyságban a sárkány halálának, elmentek az emberek a közeli barlanghoz, és minden elrabolt ember hazamehetett. Volt nagy öröm, dinóm-dánom az egész királyságban, a királyfi örömében feleségül vette a szegény ember lusta lányát, a szegény embert pedig búsásan megajándékozták arannyal. Mikor gazdagon hazatért, kereste a feleségét, de nem találta sehol. A faluban elmondták neki, hogy miután szerencsét próbálni indult a lányával, a lusta felesége azon nyomban sárkánnyá változott, és elhagyta a falút.
– Nem tudtam, hogy mesét is tudsz mondani.
– Nem tudtam, hogy olyan könnyedén tudod a lábad a fejedhez emelni, mint valami Kung-fú mutatványban.
– Az nem kung-nem-tudom-mi. Balett órára járok kedden és pénteken.
– Az jó. Én nem járok sehová, hacsak a barátokat nem számoljuk oda.
Felkacagott, elengedte nyakamat, és kiegyenesedett.
– Megyek lefeküdni, a szegény emberrel fogok álmodni.
– Jó éjt!
Halkan elcsentem a pokrócot a kocsiból, magam köré csavartam, és a kempingszékben aludtam el.
Világosodni kezdett, amikor megébredtem. A tűzhelyhez mentem, elszáradt faleveleket és fűszálakat gyűjtöttem, addig fújtam, amíg felélesztettem a tűzet. Nemsokára Tibi is mellém jött.
– Jól megrészegedtem a tegnap. Az este nem voltatok itt.
– Táncolni voltunk a másik sátornál.
– Jól telt?
– Jól. Ildi jár balettezni?
– Igen, a szakszervezetek házához… Miért? Csinált valami hülyeséget?
– A spárga nem hülyeség. Csak azért kérdem, mert elcsodálkoztam, hogy tudja emelni a lábát!
– Igen, tudja a spárgát. Ha éhes vagy, találsz maradék kaját a hűtőtáskában, amíg felkelnek a lányok.
– Nem vagyok éhes. Le megyek egy kicsit a Maros-partra.
A folyóhoz egyszerre érkeztem a halászokkal, nem elegyedtem szóba velük, csak köszöntünk. Tovább mentek, és elfoglalták a helyüket. Levetettem kabátom, felhajtogattam ingem ujját, és megmostam arcom. Megtapogattam a szemem alatt és az ajkam, felfrissített a víz.
A mart tetejére ültem, oda, ahol előző nap ültünk Ildivel. A szürke vízre néztem. Sokig ültem ott, több mint fél órát. A víz csobogását hallgattam – nem is akartam mást hallani –, tekintettemmel néha egy-egy felröppenő madár útját követtem. Misi is eszembe jutott. A korgó gyomrom hajtott vissza.
A vasárnap délelőtt rövidnek tűnt. A reggeli mellé Margit újból készített csalamádét. Ültünk és beszélgettünk. Szólt a kazettás magnó, de csendesebb volt a rét, mint előző nap.
Margit a kedden kezdődő iskolára terelte a szót. Azt mondta, Ildi az idén a felvételire kell koncentráljon. Már most meg kell szokja a szisztematikus tanulást, ahogy mondta, mert aztán következik az egyetem; heten-nyolcan lesznek egy helyre, jobb, ha időben rákészül, ne járjon úgy, mint Béla. De lehet, hogy jövőre Bélának is segít majd ő. Kész, vége a vakációnak, a tekergésnek! – jelentette ki, de nekem nem tűnt úgy, hogy Ildi agyon tekereg-te volna magát a vakációban, inkább rám értette, a velem töltött napokra. Meg is dorgált Margit: sokat iszok és cigarettázok. Nem válaszoltam, vagy két perc múltán a zsebembe nyúltam, és a fogytán lévő csomagból meggyújtottam egy szál cigarettát.
Később még hoztam fát. Tibi bekente a rácsot szalonnával, egy szatyorban szenet hozott magával, amit most elegyengetett, azt mondta, mikor jó parázs lesz, megsüti a húsokat. Margit és Ildi krumplit pucolt.
Engem futballozni hívtak. Huzakodtam, fáj a lábam. Azt mondták, nem baj, van még más is, aki sántít. Két csapatot alakítottak, aszerint, ki melyik sátortól volt. A legelő déli oldala az északi ellen. A tisztás közepén futballoztunk, nem sokat szaladtam, elől vártam a labdát, és egy gólt is rúgtam.
Kissé elfáradtam, de annál nagyobb kedvel tollasoztam utána Ildivel. Már nem engedtem, hogy földre essék a tollaslabda.
Tibi finom flekkeneket sütött, ebédközben azt mondta, menjek a csomagtartóhoz, az este meghagyott nekem egy üveg sört.
– Pont jól esett az éjszaka – vágtam rá.
Kacsintott.
Ebéd után Margit bejelentette, Ildivel ketten a hatórás vonattal hazautaznak, késő megvárni az éjfélt.
– Ha úgy akarod… Talán jobb is – mondta Tibi.
Ildi hívott, menjünk a Maros-partra. Átvágtunk a tisztáson, megkerültük a bokrokat, fentebb akartunk kilyukadni a partra. Járatlanabb volt erre a part, később a műút kanyarulata is közel ért, betonfal állta el az utunkat, nem mehettünk tovább.
– Októberben lesz a szülinapom, eljössz?
Sétálva indultunk vissza.
– Ha meghívsz – válaszoltam.
– Vedd úgy, hogy meg vagy hívva.
– Elmegyek. Milyen ajándékot vigyek?
– Ezt nem szokás megkérdezni, amit gondolsz.
Ildi elé álltam, hüvelykujjammal megtámasztottam ajkam, másik kezemmel pedig a könyököm, összehúztam szemöldököm, és úgy tettem, mint aki nagyon elgondolkodik. Végig néztem Ildin. Szemembe ötlött vékony, fehér csuklója. Egy karkötő – határoztam magamban.
– Megvan!
– Mi az?
– Nem árulhatom el!
– Rossz! – Gyerekesen felhúzta az orrát, és egy grimaszt vágott.
Mire visszamentünk, Margit vizet melegített, és elmosogatott. Megkért, hozzak még egy veder vizet. Aztán bepakolt a csomagtartóba, és öt óra előtt szólt, hogy indulnak a vonatállomásra.
– Elkísérjelek? – kérdezte Tibi.
– Nem kell.
– Szia. – Csak ennyit mondtunk egymásnak, és többé nem láttam Ildit.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2017-03-21 15:06 Blade

Blade képe

A hatodik rész, de már az előzőt se nagyon olvasták Jobban jársz, ha rövid történeteket teszel fel.

k, 2017-03-21 17:43 bupber 81-Szomb...

Már a negyediknél abba akartam hagyni, de aztán azt gondoltam, ha már elkezdtem, akkor menjen végig.
Mondjuk egy ezer leütés elolvasása után is lehet valamilyen véleményt mondani. Ha felütöm egy könyv oldalait, és találomra elolvasok két oldalt, tudok véleményt formálni. De gondolom, egyéb okok mögött, a műfaj sem Karcos kedvenc.
Mindegy, a csöndből is okulhat az ember.

sze, 2017-03-22 08:10 Blade

Blade képe

Rengeteg dolog lehetséges, mégse történik meg...szóval erre nem lehet alapozni.

sze, 2017-03-22 19:29 bupber 81-Szomb...

Nem, de az elmúlt három hónapban elgondolkoztatott a dolog. Összegyűjtöttem a kapott véleményeket és megjegyzéseket, van köztük három munkatárs, még három ismerős – vegyesen fiatal is és idős is. E mellett van két szakmai véleményezés is. (külön köszönet Horgas Juditnak a rengeteg Liget Műhely pályázatokkal meg egyébbel járó munkája mellett a nekem szakított idejéért) És persze Gitáros véleményezése.
Összegezve arra jutottam, hogy pont azt az olvasó közeget csaptam be ebben az írásomban, amely szereti az ilyen típusú elbeszéléseket. Tévedés volt figyelnem a szavak és a leütések számát, korlátozzam a terjedelmet.
Az a meglátás alakult ki bennem, hogy a cselekmény köré/mellé több gondolatot helyezzek. Nem tudom, ha érthető pontosan mire célzok.
Példaként egy részlet: „A mart tetejére ültem, oda, ahol előző nap ültünk Ildivel. A szürke vízre néztem. Sokig ültem ott, több mint fél órát. A víz csobogását hallgattam – nem is akartam mást hallani –, tekintettemmel néha egy-egy felröppenő madár útját követtem. Misi is eszembe jutott. A korgó gyomrom hajtott vissza.” – Egy kicsit szikár, darabos így.
Összehasonlításképp:
„Ott ült a belső szobában, dísztelenül sima íróasztalánál súlyosan, akár egy öreg fejedelem. Csak nem örökölte, maga szerezte a hatalmát, s most, mikor megfosztják tőle, nem látszott összetörtnek. Talán ez is hozzátartozik a fejedelemséghez, az összefogott arc, a keményre kalapélt vonások hallgatni tudása. Csak a koponyára boruló fehér haj adott némi lágyságot a mozdulatlan képnek, ez a dús, omló sörény, mely alattomban kezdett már visszasárgulni.
Bólintott, kezét a kötegen pihentette. Eres, szögletes ujjú kéz volt, semmi túlfinomodottság, faragottság rajta. A színe is barnássötét, mint a szabadban, napon dolgozóké” – Vidor Miklós: Sebesültek.
Persze nem mindenkinek van idege, nyugalma Vidor Miklóshoz hasonló szöveghez. És meg kell találni az arányt a túlírás és a száraz szövegközt.
De én azt mondanám, akinek tetszik az életkép szerű elbeszélés, az szereti, ha fűszerezve van a szöveg, csak akkor még van egy dolog: a szókincs, a megfelelő szó.
A második dolog, amit még látok: a jelenetek élesebb elhatárolása, úgy mint a kamera váltás.
Ez lenne részemről, de bármilyen tanácsra figyelek.

sze, 2017-03-22 19:56 polgarveronika

polgarveronika képe

"Tévedés volt figyelnem a szavak és a leütések számát, korlátozzam a terjedelmet."
Ez egy igen lényeges megállapítás. Valóban: ha a cselekmény, a mondanivaló megkívánja, nem szabad korlátok közé szorítani, de meg kell találni a helyes arányt. Ezt jól látod.

Egyetértek Blade-del, hogy erre a felületre nem szerencsés a hosszabb terjedelmű írások felpakolása. Sajnos az a helyzet, hogy idő hiányában én is jobbára a rövidebbeket kedvelem, meg gyakran a szemem sem bírja sokáig.

De ne add fel, esetleg legközelebb rövidebb adagokban tett közzé. Ha érdekesnek látszik az első egy-két rész, biztosan várják/ várjuk majd a folytatást.

Üdv: V.

 

_______Tertium non datur ______

p, 2017-03-24 15:35 bupber 81-Szomb...

Köszönöm, Vera!
Nem adom fel, és szép lassan egyre több embertől hallom, hogy drukkol nekem, várja a következő írásom. Először fordul elő, hogy írás közben az is beugrik, hogy ehhez mit szól majd X.
A Kifordított szerenádot kinyomtattam három példányban, egyiket egy családi összejövetelen a kicsi fiam sógornőjének a kezébe adtam. Azonnal elvonult, majd egy óra múlva visszajött, és a fejemet verdeste a papír-tekerékkel, hogy miért van vége, és miért így!
Fordulóponthoz jutottam több szempontból is.
Az első a szöveg. Emlékszel, vagy két-három évvel ezelőtt írtad, hogy tetszenek egyes mondataim. Akkor a szöveg egy borzasztó túlírás volt. Ma, a Kifordított szerenád szárazságára tekintve, van egy olyan érzés bennem, hogy térjek vissza a gyökerekhez. Évek teltek el közben, s talán ma vissza tudok lopni a régi fogalmazásból, anélkül hogy szétszórt szalmakazal legyen.
A második a társadalmi kritika. Csak suttogva mondom, pont az olvasótáborra való tekintettel vettem vissza egy ötszáz szavas írásom: Szép csendes, napsütötte tér, egy huszonéves lányt hoznak megkötözve, majd a felállított máglya tetejére kötik. Könyörög, szitkozódik – engedjetek, elment az eszetek – pontos munkát végeznek, odakötik lábát, nyakát, majd meggyújtják a máglyát. Megkezdődik a boszorkányégetés, sikoly, majd az éget hús szaga. Telefonok vakui villognak közben, majd feloszlik a tömeg, a rendőrök visszaterelik a forgalmat a főtérre. – De ezt nem most. Valahol, valamikor, és talán álnév alatt.
Fordulóponton vagyok abból a szempontból is, hogy az utóbbi két évben az írók nyomon követése, a felhalmozódott, innen-onnan kapott tanácsáradat; a sok, különböző stílusra való gyakorlás összezavart, megbénított. Most lenne ideje, mint vihar után, letisztulni és a kiválasztott útra térni.

cs, 2017-03-23 08:41 Blade

Blade képe

"akinek tetszik az életkép szerű elbeszélés, az szereti, ha fűszerezve van a szöveg"

Ez így van, de ennyi erővel azt is mondhatod, hogy vannak piros almák meg sárgák is - semmivel se vagy előbbre.

Persze kérdés, hogy azt akarod, sokan olvassanak, vagy azt, hogy az a pár ember olvasson?

Ja és még egy kérdés, miért küldesz be mindent kétszer?

cs, 2017-03-23 18:16 bupber 81-Szomb...

Az emberi sóvárgás határtalan, és néha az agy feladja a harcot – lehorgonyoz egy-egy mérföldkőnél, és a beteljesülés illúzióját árasztja a testbe.
Azt akarom, hogy az a pár ember olvasson, aki majd továbbadja a soknak.
A beküldésnél többször Server erorr jelenik meg, nem tudtam, hogy közben átment.

cs, 2017-03-23 20:54 polgarveronika

polgarveronika képe

"Azt akarom, hogy az a pár ember olvasson, aki majd továbbadja a soknak."
Ez szép. Akár ars poetikának is felfogható.
De addig sokat kell tennie mindenkinek, aki valóban el akarja hinteni a magot.
Drukkolok neked!

Más: nekem is szokot Server errort jelezni, de nem kell törődni vele. Ilyen, és kész:)

Üdv: V.

 

_______Tertium non datur ______

k, 2017-03-21 18:59 Gitáros

Gitáros képe
4

Minél többet olvasok tőled, annál jobban tetszik az írói stílusod - ha szabad ilyet mondanom.
Ez a rész is tetszett - attól függetlenül, hogy néhány hiba azért van benne (egybeírás-különírás, stb...:) - és valami meghatározhatatlan báj, természetesség, a kicsit anakronisztikusnak tűnő nyelvezet teszi vonzóvá - számomra - a novellát.
Az ember elkezdi olvasni, és egy idő után belefeledkezik, ez a kényelmes, lassan hömpölygő, mindenféle sallangtól mentes elbeszélési mód nekem baromira tetszik. Olyan, mint amikor egy langyos nyári estén kiülsz egy lassan csordogáló folyó partjára, és élvezed a hullámok csendes loccsanásait, nézed a fekete égbolton szikrázó csillagokat, és nem csinálsz semmit, nem rohansz, nem hangoskodsz, mert nem kell.
És, amíg az ember olvassa a novelládat, észrevétlenül ízelítőt kap a határon túli magyarok életéből is, a mindennapjaikról, a szóhasználatukból, a gondolkodásukról, ami megint csak nem egy utolsó szempont.
Természetesen tudom, hogy ez a fajta elbeszélési mód nem mindenkinek jön be, nekem igen.
Várom az utolsó részt...:)

Miki

sze, 2017-03-22 19:29 bupber 81-Szomb...

Köszönöm.
Miki, a hsz. megírásánál nem kapott el egy kicsit el a gépszíj :)))) – felénk így mondják a túlzásba vivésnek.
Mit mondjak? Örvendek, hogy tetszik. Az olvasással kapcsolatosan megjegyzem, egybeolvasva élvezetesebb. Ki hogy olvas, de átlag másfél óra.