Kifordított szerenád 7/7

Tibivel ketten lebontottuk a ponyvát meg a sátrat, sötétedés után felkötöttük a székeket is, és Tibi kivezette az autót a falú központjában lévő parkolóba. Egy rendőr már messziről intett nekünk: álljunk félre. Aztán éjfélkor elindult a kocsisor, cammogva értünk a városba. Tibi hazavitt, és elköszöntünk.
Későn aludtam el, sokáig gondoltam még Ildire. Újraéltem minden egyes együtt töltött pillanatot. Magam előtt láttam kecses járását, ahogy karba fonja a kezét vagy a tollaslabdát visszaüti. Láttam arcán a mosolyt, a grimaszt, a bájt, és főleg elbűvölő tekintetét. Később a haja illata kísért álomba, átöleltem a párnát, mintha magam mellett tudnám.
Még hallottam, amikor anyám s apám munkába indult, aztán mély álomba borultam. Hasamra sütött a nap, amikor megébredtem.
Kettő, öt, kettő, három, hét.
– Ildi az ágyban van, lázas. Csak holnap lenne jobban egy kicsit… Majd máskor. – Egy óra volt, a telefont Margit vette fel.
Mi a fene!? Tágra meredtek álmos szemeim. Lázas? Ennyire bunkónak néznék én ki?
Később arra gondoltam: talán tényleg belázasodott Ildi. Felemeltem a kagylót. Á! úgyis, csak Margit emelné fel. Visszaraktam a villába.
Megkezdődött az iskola, beálltunk a rendbe. Azt határoztam, várok szombatig, és akkor újra telefonálok Ildinek.
Pénteken nem bírtam magammal: kettő, öt, kettő, három, hét.
– Ne zavard, sok a tanulnivaló.
Mi a franc tanulnivaló lehet, három nap iskola után!?
Leakasztottam kabátomat a fogasról, és céltalanul indultam útnak. Nem is tudom, hány helyen fordulhattam meg. Kerestem valakit. Akárkit, akivel beszélhetek.
– Meg vagy vadulva!? – kiáltott rám Hógolyó. – Ki a fenét céloztál meg?
Ledobtam a dákót.
– Gyere fizess egy vodkát fizetésig. Nincs egy árva vasam se!
A sarki lebujba ültünk be. Kocsmaszag csavarta orrom.
– Benne vagy a telefonkönyvbe, nem?
– Igen.
– Akkor várd ki! Ha nem hív, akkor nem is érdemes rágondolnod, öregem. Akkor tévedtél, és annyi. Hiába húztad fel magad.
– Szoktak kezdeményezni a lányok?
– Szoktak hát! S de még mennyire, csak érdekelje őket a pasi.
Nem tudtam, mit válaszolni, és nem tudtam Hógolyónak elmesélni. Azt kívántam, bár csak látott volna minket együtt, talán akkor másként beszélne hozzám. Kábult voltam.
– Kérsz még egy vodkát?… Idővel elmúlik – tette még hozzá, miután újabb két vodkát hozott az asztalhoz.
– Már egy hete, hogy nem beszéltünk… Biztos, nem azt várja, hogy megkeresem?
– Aztán neked is hiába beszél az ember! Nehéz a fejed. Felejtsd el, jóember, ne még bohóckodj!
Kissé kijózanodtam Hógolyó dumájától, de elfelejteni sehogy sem tudtam. Egész idegronccsá váltam azokon a napokon, Margitot pedig meg tudtam volna fojtani. Az elsőéves, akit mellém állítottak, még szombat délben sem mert mondani egy pisszt se, mikor a gépet takarítottuk. A többiek a hétvégére egyeztettek, de én egész héten szekáltam szegényt, semmi sem tetszett nekem. Nyárád menti, alacsony, szeplős fiú volt, s csak állt a gép előtt megszeppenve, várta, milyen kivetnivalót találok a munkájában.
Eltelt a hét, s még egy. Alig vártam, hogy az októberi ebédjegyeket osszák már.

*
A kapusszoba előtt tizenöt-húsz ember gyűlt egybe. Kétkezi sopánkodók, kik most fittyet hánynak a rendre és szabályra. Kezükben kopott táskát szorongattak, hátukon szélkabátok lengtek. Beszélgettek, a mindentudók hangoskodtak, a kapust győzködték, hogy két óra, ki lehet nyitni, meg szidták is, pont úgy, mint a rendszert.
Ösztönösen hátrább álltam tőlük, távol tartva magam a melós észjárás unalmas és faragatlan vicceitől. A suhanó forgalmat bámultam, pedig aznap kivételesen siettem.
Aztán megszólalt a gyárduda. Felbődült, mintha a környék összes rozsdás acélját oldalba döfték volna. Mély hangjára meglódult a tömeg, és kivonultunk a gyárudvarról.
A járdán özönlöttek az emberek. Ide-oda cikázva igyekeztem elkerülni őket, de néha mégis beleütköztem egy-egy járókelőbe. Törődöttség nélkül siettem tovább. Az iskola negyedórányi járás, Petrikát, a pénztárost akartam elcsípni, péntek délben, mielőtt ellóg, és egy árva vas nélkül hagy engem.

*
Farkasszemet néztem a szakszervezetek házának ablakaival. Vártam. Cigarettát cigarettára gyújtottam, felkavartak az emlékek, és minél jobban közeledett a balettóra vége, annál feszültebbül fészkelődtem a padon. De nem volt elég a kétség általi sanyargatás, mikor ideje közeledett, az épület előtti járdán, Bélával a jobbján, Margit viharzott végig. Szerencsére távol ültem, és nem néztek felém, befordultak a főbejáraton.
Talán tíz perce se telt, és máris a Rozsdás asztalánál ültem. Hallgattam. A vodka sem ízlett, csak a poharat forgattam ujjaimmal a fehér abroszon. Rozsdás azt mondta, látta az Opelt. Dicsért, majd megkérdezte, mi bajom.
– Semmi. Megkezdődött az iskola.
– Nem hiszem, hogy búsulnál te azért. Aztán nem sokára szabadulsz, dolgozni fogsz, mint a nagyok.
– Dolgozni, meg… Te, Rozsdás!
– Mondjad.
Elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan mondjam el, amire gondolok. Csak kerülgetném, mint a macska a forró kását.
– Á… Semmi, már nem érdekes.
Az járt a fejemben, mi lenne, ha meglépnék az országból. Csak úgy – nem szólnék senkinek. Azonban fogalmam sem volt, hogy is kellene, de az biztos, csak egy embernek mondanám el a dolgot. Úgy véltem, ha egyszer komolyan gondolnám, akkor Rozsdás lenne az az ember, és hozzája akár még segítségért is fordulnék.
Teltek a napok és a hét végek. Fizetésemnek háromnegyedét elittam, de nem részegedtem le egyszer sem. Eleinte keserűségemben néztem a pohár aljára, aztán, már csak a szomjúság vezérelt. Hógolyóval a késő estékbe vittük a partikat, azt mondta, megjött a színem.
Engem is egészen meglepett, mennyire begyógyította sebeimet az idő múlása. Sok fájdalmat ráztam le magamról, és a dákó már könnyedén siklott kezemben, de megváltoztam. Teljesen más embernek éreztem magam, mint előtte. Mintha megnőttem volna, vagy az emberek lettek kisebbek körülöttem. Mindig eljön egy idő, amikor hisszük, megváltoznak a dolgok, nem tarthat örökké. Megszűnik létezni a múlt, a rohanó napok egyhangúsága, a kötelezettség által elrabolt órák és percek ólomsúlya. És mintha eltelt volna száz év.

A gyárban az inasomnak elmagyaráztam, hogyan kell rögzíteni egy munkadarabot, ha nem satuba fogjuk. Honnan ellenőrizze a párhuzamosságot, mekkora palástfelületnél, mekkora előtolással dolgozunk. Csupa szem és fül volt. Többet bíztam rá, mint a többi osztálytársam a segédeikre. Minél csendesebben állt mellettem egész nap, annál jobban hallottam a hangját délben az öltöző végéből.
– Ha valamiben nem vagy biztos, várj, amíg visszajövök. Megyek egyet cigarettázni.
Lajpi hívott, kísérjem el a mosdóba, ne menjen egyedül, aztán azt is kérdezte, ha lenne kedvem felmenni a Grand-teraszra este. Rég nem látott ott.
– Meglehet, hogy felmegyek, jönnek a hidegek, hamarosan bezárják a teraszt.
Amikor visszamentem a műhelybe, a mesterem a gépemnél állott és gesztikulált, Tibinek magyarázott valamit. Megtorpantam. A két gyár, ahol Tibi és én dolgoztunk egymás mellett helyezkedett. A foghíjas kerítésen átjártak az emberek. Néha csak heccből, de legtöbbször kellett valami, vagy ezt, vagy azt kerestek, amit épp a közelükben nem találtak.
– Szervusz, Laci! Nehéz téged megtalálni.
– Szervusz, Tibi bácsi! Pedig majdnem minden nap itt vagyok.
– Sietek, nem maradhatok sokat. Azért kereslek, mert személyesen akarom elmondani: Ildi azt üzeni, tartozik neked egy szülinapi meghívással.
– Mondta, hogy októberben van a születésnapja.
– Pontosabban csütörtökön. Úgy beszéltük otthon, eljöhetnél egy finom vacsira csütörtök este. Csak mi leszünk, a nagyszülők szombaton jönnek.
Mikor látta, hogy mély levegőt veszek és nem válaszolok azonnal, hozzátette:
– Ildi vár.
– Akkor majd elmegyek…
– Ne kérleltesd magad! Megegyeztünk! És szia, mert eddig biztos keresnek engem… Várunk – kiáltotta az ajtóból.
Megrohantak, honnan ismerem Tibit, de az én agyamban elfelejtettnek hit gondolatok kezdtek keringeni, nem válaszoltam.
Csütörtökön a munkából egyenesen a főtérre mentem. Összejártam az összes ékszerboltot, míg végre egy kedvemre való karkötőt találtam. Válogatás közben odaképzeltem Ildi vékony csuklóját. Borostyán, opál, rutilkvarc – hemzsegtek a megnevezések a kiszolgálók szájából, és szebbnél szebb karkötőket mutogattak.
Végül egy mélysárga, barnás árnyalatú, élein gömbölyített, kocka-formákra csiszolt kövekből álló karkötőt választottam. Anyám, amikor meglátta, egészen odavolt tőle. Meg a két csokor piros rózsától is. Azt mondta, jól teszem, hogy az anyukának is vásárolok virágot. Nem mondtam neki, hogy Margit Ildinek nem az édesanyja, és legszívesebben megfojtanám.
Hét óra körül toppantam be Ildiékhez. Tibi nyitott ajtót, és a konyhába tessékelt.
– A lányok a konyhában vannak.
Lenyomtam a kilincset, Margit az ajtóhoz közel állt, Ildi az asztal túlsó végén, a nyitott ablak előtt sürgölődött. Kötényt viseltek maguk előtt és a fejükön fehér fejkendőt.
– Ez az enyém? Nahát! Köszönöm szépen! – gyönyörködött Margit a csokor rózsán, majd megpuszilt.
Ildihez közeledtem.
– Szia, várj! Most kell a tésztát…
Energikusan hajolt az aragáz sütőjéhez. Hátráltam egy lépést. Két kezén óriás, egyujjas konyhakesztyű virított. Eltekerte a gázcsapot, lenyitotta a sütő ajtaját, és kivett egy forró tepsit, amit az asztalra, egy lapítóra helyezett.
– Kész!
A gőzölgő almás tészta orrot csiklandozó illata terjengett a levegőben. Ildi kitárta a kezeit, óriás, pepita kesztyűk néztek rám.
– Gyere, most, amíg forrók, ezekkel öleljelek.
– Na ne!
A kesztyűket a kagyló szélére dobta, és szemét a rózsákra szegezte.
– Isten éltessen sokáig!
– Köszönöm szépen – mondta, és megpusziltuk egymást.
– Laci, menjetek Tibivel a szobába, mindjárt végzünk mi is – mondta Margit.
Megfordultam, ujjammal lakatot tettem a szám elé. Otthon, azon töprengtem, hogy a karkötőt a dobozában nyújtsam át vagy bűvészmutatványszerűen az Ildi kezére varázsoljam. Mivel mind a két változat tetszett, úgy határoztam összekombinálom őket. Bal kezemmel kivettem zsebemből az aranyozott szélű fekete bársony dobozt.
– Huj! Mit kapok?
Közben jobb kezemmel észrevétlenül – tenyerembe rejtve – kiloptam másik zsebemből a karkötőt. Ildi a doboz után nyúlt, de visszatartottam, vigyázva, nehogy kilátszódjék a karkötő. A levegőben köröket rajzoltam, és úgy tettem mintha elkapnék valamit a dobozból. Nyomatékosan, előbb körbe, majd az Ildi szemébe néztem. Letettem a dobozt – ami természetesen üres volt –, és tenyeremmel átfogtam a csuklóját, egyidejűleg ráhelyezve a karkötőt. Két ujjammal megszorítottam – majdnem felszisszent –, hogy a szorítás elvegye figyelmét, ne érezze a karkötőt. A ballal összekapcsoltam alól, majd mindkét kezem visszahúztam.
Szótlanul nézett a karkötőre. A lámpa fényétől megcsillantak a sárga kövek. Megemelte kezét, és előre tartotta. A karkötő mesebeli szépséggel ragyogott.
Felém fordult, és egy gyors – mintha lopná – puszit kaptam.
– Köszönöm… Eltaláltad, már én is gondoltam egy karkötőre.
Tibivel bevonultunk a szobába. Bársonykabátom mély, belsőzsebéből elővettem egy üveg Ceres gabona pálinkát. Az évek során sokszor kiszolgált a kabátom belsőzsebe.
– Laci, te egy áldás vagy!
A vacsorához Ildi átöltözött. Kaki katonainget és farmernadrágot vett magára. A karkötő le és fel csúszkált az ing alatt, szerette megrázogatni, mutogatni. Margit egész este feltűnően kedves és figyelmes volt hozzám. A szervírozásnál elém tartotta és megforgatta a sülteket, válasszam ki, melyik ízlene jobban. A körítést lassan mérte, szóljak, mikor elég. Kistányéron sült paprika díszelgett, bő olajban – kóstoljam meg, kell-e még cukor vagy ecet rá, mintha anyám állt volna mellettem.
Nem tudtam, mitől a túlzott változás, mert abban kételkedtem, hogy a celofánba csomagolt, három szál rózsának ekkora hatása lett volna, de tény, hogy a fojtogatási gondolataimat feloldottam.
Vacsora után Margit sört tett az asztalra, és engem megkínált egy szál Kent cigarettával, mintha sose mondott volna olyant, hogy sokat iszok és cigarettázok.
Ildi felállt az asztaltól, úgy nézett rám, mintha engem várna. Tibivel beszélgettem, az autókról vélekedtünk általában, kérdően fordítottam fejem Ildi felé.
– Bementek a szobába? – kérdezte Margit.
– Már nem esik. Laci, van kedved egy kicsit kijönni a kertbe, a padra? – kérdezett Ildi. – Rég voltam ott, egyedül már nem megyek.
– Mehetek, ha úgy tartja kedved.
– Hozd magaddal a sört.
– Hideg van kint, miért nem mentek a szobába? Vegyél valamit a hátadra, Ildi – szólt Margit.
Elvettem egy sört az asztalról, és felálltam. Ildi az előszobában egy vastag vatelinbélelésű dzsekit akasztott le a fogasról, ami, gondolom, a Margité volt, mert Ildi majdhogy elvesztődött benne. Hátra vezetett, a kiskapun túl, a diófa alatti padra.
– Kérek egy korty sört.
Keveset, tényleg csak egy kortyot ivott, majd visszaadta az üveget.
– Meglepődtél, amikor édesapám megkeresett?
– Igen, teljesen váratlanul ért.
– Pedig mondtam, hogy hivatalos vagy a szülinapomra.
– Nem felejtettem el, csakhogy nem találkoztunk.
Egy percre elkalandoztam gondolataimmal, Hógolyó szavai jutottak eszembe, és beláttam, nem sok értelme lenne, ha tovább feszegetném a húrt, köztem és Ildi közt.
– Láttalak a parkban, amikor a padon ültél… Rosszul esett, hogy már nem voltál ott, amikor leértünk.
– Láttál?
– Igen, a másodikról jól belátni az egész parkot. Miután átöltöztem, gondoltam, elém jössz, vagy ha nem, akkor hozzád mentem volna. Erre fel, eltűntél, mint a kámfor.
Ittam a sörből. Szemem lassan megszokta az udvar sötétjét, Margit valószínű, a konyhába jött, mert megvilágosodott előttünk a konyhaablak.
– Találkozni szerettem volna akkor veled… De csak ketten.
– Butus! Kérek még egy korty sört… Köszönöm a karkötőt, nem veszem le, azzal fogok aludni.
– Nem félsz, hogy velem álmodol?
– Nem. Tudsz másik mesét? Nem szegény emberről, másról.
– Nem… Különben, nem is szeretem a meséket, amit a múltkor mondtam, az egy nagyon régi. Milyen másik mesét szeretnél?
– Egy lányról.
– Egy lányról? Nem ismerem a lányokat. Talán egy varázsló?
– Nem is lenne rossz, csak úgy tudjon varázsolni!
– Félnék tőle, elvarázsolna engem.
– Lehet.
– Akarnád, hogy elvarázsoljon?
– Nem mondom meg… Talán majd egyszer, de akkor te nem leszel itt.
– Hát, hol máshol lennék?!
Felém fordította fejét. Pissze orra világított a halvány fényben.
– Messze… Nem akarlak ismerni, mert nagyon messze leszel, távol minden ittenitől.
Kicsi furcsállva hallgattam, és néztem rá.
– Hm… Nem hinném, nem tudhatod.
– Pedig elmész, tudom. Egyik pillanatról a másikra, szó nélkül hagysz itt mindenkit.
– Dehogy megyek! Egybenőttem a várossal.
– Lehet, hogy nem fogsz akarni… Kati is mondta, itt hagysz mindenkit.
– Hát, ha ti jobban tudjátok, nem vitatkozok lányokkal… De mi a franc? Rám van írva?
– Pont így mondta. És hiába is várnának.
– Ígérem, nem megyek… Csak reggel, melózni.
– Pisszt! Ne ígérd és ne tartson vissza semmi.
Beszélgetésünk elcsitult, később bementem és elköszöntem. Ildi a kapuig kísért, szomorú szemekkel nézett rám, nem tartottam fel, újra esni kezdett, összébb húztam kabátom és elváltunk.
Néhány napig felkavartan ténferegtem, aztán megkaptuk a vizsgamunka rajzát, egy ideig lekötött, Misiről pedig azt hallottam, elvitték katonának. Felengedett bennem a feszültség iránta, de nem múlt el. Az esettől másként keltem és másként feküdtem. Mint egy szökevény, aki mielőtt bármit is tenne, előbb végigkémleli az erdőszélet és a környéket.
Ildi egy rövid epizód életemben, de nem felejtem el soha. Kicsi Peti és Nagy Peti mellett sok ember kísérte életemet, időközönként, de mára, java részük kiment az emlékezetemből. Úgy, mint én is másnak az emlékezetéből. Csak egy jópofa gyerek voltam, egy szórakoztató srác, rövid időre útitárs.
Abban az évben korán, már november közepén szállingózni kezdett némi hó, épp elég ahhoz, hogy Hógolyó elcsússzon, és eltörje kezét, de azért majdnem minden nap benézett a terembe.
December szomorú volt és unalmas. Bársonykabátom lecseréltem, korán sötétedet, amit nem szerettem, egy nap Simona meglátott a „deszkában”, és fizetett egy kávét. Másnapokon ráérősen koptattam a latyakos járdát, sálat tekertem a nyakam köré, és hosszú percekig az ékszerüzletek kínálatát bámultam.
Az emberekben beindult a karácsonyi láz, megfordulni sem lehetett az üzletek rajonjain. Talán már egy hét sem volt hátra karácsonyig, a nagyáruház lépcsőin baktattam, amikor valaki rám szólt:
– Laci?
Felkaptam a fejem. Őszinte öröm villant Kati arcán, tőlem két lépcsőfokkal fentebb állt, szembe velem, szemüveglencséjében az alsó rajon kristály csillárja tükröződött.
– Laci, meg se ismersz?
– Szia, Kati.
– De jó veled találkozni, már dolgozol?
– Még nem, és nem sok embertől hallok hasonlót.
– Ne viccelj! Mitől vagy olyan bús kedvű, mindjárt itt a szilveszteri buli.
– Nem hiszem, hogy buliznék az idén.
Elkomolyodott.
– Ildi?
Csak fejemet mozdítottam, nem válaszoltam.
– Vagány a karkötője, le nem venné.
Hirtelen felemeltem a tekintetem a kabátjának gallérjáról.
– Utóbbi időben néhányszor találkoztam Ildivel. Sokat mesélt. Nem tudom, hogy van kettőtök közt, Ildi érzékeny teremtés… Nem tudni mit hoz a jövő… Tényleg nem bulizol szilveszterkor?
– Nem. Kicsi Petiék hívtak, de nem hiszem. Harmincegyedikén korábban zár a billiárd terem, de elsején a bisztró délelőtt tízkor nyit. Benézek… És te?
– Hát, én a családban.
– Tudod mit? Elsején gyere a bisztróba, bemutatok egy vagány srácot!
– Hogy hívják?
– Hógolyó.

Marosvásárhely, 2016. december

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2017-04-03 09:14 Blade

Blade képe

Finálé!