Violet Doll - A kezdet (3. rész -- 18+!)

...az asztal szegélyébe. Daniel kinyitotta a szemét. Kellett kis idő, hogy hozzászokjon a félhomályhoz, és rájöjjön: öntudatlan perceiben az ebédlőben kötött ki.
Ott, ahol elkezdődött.
Ott, ahol az első gyilkosság történt.
Aztán jött a többi, szép sorban.
Daniel igyekezett kizárni a tudatából a Violet Doll kéjes mormolását; hunyorogva körülnézett. Zseblámpája reszketeg fényében úgy tűnt, az idő vasfoga az ebédlőt sem kímélte: a faburkolatok megfakultak, a lakkozás lepattogzott az évek múlásával. A drága kelmék, amiket az ő gyáraiban szőttek és festettek, színehagyott, molyette rongyokként lógtak. A falak mentén szétszórtan heverő fadarabokból és -törmelékből Daniel úgy ítélte meg, valaki azt az utasítást kapta, fűrészelje szét a bútorokat tűzifának.
A legszebb az volt, amikor arra kértem – és nem utasítottam –, a karját is fűrészelje le könyökből. Megtette. Tudod, mit kértem tőle utána?
Lámpája pásztázó fénysugara ekkor végigsöpört az ebédlő egyetlen épen maradt bútordarabján, az asztalon. Túlsó felén, átellenben Daniellel, fajansztányér árválkodott. A mintázata nem látszott, mert a tányért és környékét vastagon beborította valami sötét, ragacsos anyag. Keresztbe vetve rajta egy alkar nem is olyan régi maradványai hevertek.
Mosolygott, miközben saját magából evett. Boldog volt.
A csontokat egy részen szinte fehérre csupaszították, másutt, az oszladozó húscafatokon nyüvek araszoltak. A tányértól pár arasznyira, mocskos géz- és textildarabok között egy faragott csontnyelű kés hevert. A villa, amit valaki utolsó mozdulatával a húsba döfött, még mindig a bomló testrészből meredt elő.
Daniel magában hálát adott az égnek, hogy a szaglása már nem olyan jó, mint egykoron, aztán elfordította a fejét, és lassú csoszogással megindult kifelé az ebédlőből.
Mész? Tényleg mész? Pedig olyan izgalmas dolgok történtek még itt! Biztosan nem emlékszel már mindenre?!
Botját, amelyre az előtérben bukkant rá, pont ott, ahol öt évtizeddel azelőtt valaki másé támaszkodott, hálás örömmel markolta meg. Lámpája fénysugarával belőtte az irányt, és mit sem törődve a Violet Doll suttogásával és mormolásával, megindult a pinceajtó felé.

Törmelék gyűlhetett a lépcső tetejére, mert az ajtó fülsértő csikorgás közepette is csak lassan, centimétereket mozdult. Az öregember érezte önnön testének egyre erősödő kipárolgását, amely máris savanykás felhőben övezte, és azt is, hogy az ereje gyors ütemben fogy. Zsebre tette hát a lámpáját, és vállal is nekifeszült a rozsdás zsanérokon függő, súlyos darabnak. Közben azon gondolkodott, mi tévő legyen, ha nem nyílik.
Ám nem így történt: az ajtó váratlanul engedett a nyomásnak, és kivágódott. Ő, aki a kilincsbe kapaszkodott, térdre esett. Izzó kín lobbant agg lábában, a csípője ijesztően nagyot reccsent. Önkéntelenül is felkiáltott, szemét elfutották a könnyek. Ezzel egy időben orrát megcsapta a pince lehelete: föld, korhadó fa és patkányürülék szagának elegye, amely éppen csak hajszálnyival volt tolakodóbb, mint a bomlás mindent átható, édeskés bűze. Erős émelygés fogta el, korai ebédje feltörni készült a gyomrából. Nyeldekelve, lehunyt szemmel, forró fémként izzó térde tiltakozása ellenére is előbb négykézlábra tornázta magát, aztán ülésbe fordult. Fájó lábát előre nyújtva, pihegve ült a legfelső lépcsőfok tetején.
– Nem ájulhatsz el, vénember! Szedd össze magad, Daniel! – biztatta magát hangosan, miközben jobbjával a zsebébe túrt. Elővigyázatossági okokból lapult ott néhány fájdalomcsillapító pirula.
– V-violet… ú-úrnő?!
Reszketeg hang kélt a semmiből, sípoló lélegzetvétel kísérte. Daniel a hang irányába kapta a fejét, különben viszont ledermedt. Valahol a közelben lomhán mozdult egy test. Az öregember szíve nagyot ugrott a mellkasában, tarkóján égnek meredtek az apró pihék. Kiguvadt szemmel figyelte, ahogy egy kéz elővágódott a sötétből, mint valami kígyó, és lecsapott a bokájára. Daniel reflexből kirúgott, és bármilyen gyenge volt is, eltalálta „támadóját”. Úgy vélte, talán az arcán. Valami reccsent, valaki éles, magas hangon felvisított. Ezt tompa puffanások sora követte, ahogy az illető lebucskázott a mélybe.
A Violet Doll egész szerkezetében megreccsent.
Finooooom! – Mohó, szürcsölő hang hallatszott. Daniel tudta, mi az: a ház most szívta magába az odalent haldoklóban lobogó fájdalmat, életerejének utolsó szikráit, lelkét – vagy legalábbis, ami abból még maradt. Egy-két percig tartott csupán, aztán csend lett, semmi nem mozdult.
Daniel lihegve kapkodott levegő után, a szeme előtt piros és zöld karikák táncoltak. Kénytelen volt az ajtónak dőlni, mert elnehezültek a tagjai, és a feje egyre húzta a mélység irányába.
– Szedd össze magad, vén trotty! – bátorította magát újfent.
Két tablettát halászott elő a zsebéből. A keze borzasztóan remegett, a szíve még mindig hevesen zakatolt. A szájába dobta, és szétrágta a pirulákat. Keserédes ízt érzett a nyelvén, a szája megtelt nyállal. Nyelt egyet. Próbált mélyen, egyenletesen lélegezni. Amint kezdett tompulni a fájdalom, az ereje is visszatért.
Mikor már úgy érezte, rendben lesz, felkattintotta a zseblámpáját, és levilágított a pincébe. A lépcső aljában...

...a falnak támaszkodva egy nő ült. Fájdalomtól ködös tekintettel bámult felfelé, az ajtó irányába. Jobb karja könyökből hiányzott, a cafatokban lógó húsból vér szivárgott; a felkarra kötött konyharuha legfeljebb annyit segített, hogy a nőt az élete nem gyorsan, hanem lassan, kínok közepette hagyta el.
– Jó vagyok, engedelmes vagyok! – szólalt meg, szavait a semmihez intézve.
Válaszul gunyoros kacagás hullámzott át az előtéren, a málladozó függönyök megrebbentek az ablakokon, az egyik spaletta pedig tompa puffanással landolt a rózsaágyban.
Haszontalan perszóna vagy! Nincs rád szükségem többé!
– Kérlek, könyörgöm! Még annyi mindent megtehetnék! Ha akarod, még… – Tanácstalanul elhallgatott, fejét bágyadtan a falnak támasztotta. Hamuszürke bőrén verejtékcseppek ültek.
A testtelen hang nem hagyta megpihenni.
Talán ha…
– Igen? – egyenesedett ki nyomban a nő. A vérveszteségtől már reszketett, csonkja alatt a kövön tócsába gyűlt a vér.
Ha megtennéd, hogy… fájdalmat okozol magadnak?!
– A másik kezem?! Kéred a másik kezem?! Vagy a lábam?! Várj! – A szerencsétlen teremtés kutakodva körbe nézett, félholt állapotában is készen kedvére tenni kegyetlen, láthatatlan istennőjének.

Láttad, szerelmem, hogy rajongott értem? Láttad?
A pillanatnyi látomás szétfoszlott: Daniel lámpájának fényköre egy holttesten táncolt, amely a lépcső aljában hevert. A nyaka groteszk módon bicsaklott hátra, a fél karja könyökből hiányzott. Egy óriási, szürke patkány ült a mellkasán, és ahogy Daniel nézte, a tetem ajkához kapva kiharapott belőle egy darabot. Az állat apró szeme csillogott a fényben; gonosznak tűnt – és értelmesnek. A halott – egy nő – még holtában is felfelé, az ajtó irányába fordította elkínzott arcát, amelyet mély karmolások torzítottak – ajándékul a ház összes szegletében ott kuporgó, telhetetlen démonnak.
– Phh – köpött ki az öregember –, volt más választása? – Aztán, miközben elkezdett feltápászkodni a földről, halk keserűséggel hozzátette: – Volt bármelyikünknek választása?
A Violet Doll nem válaszolt.
Daniel azt tervezte, valamilyen kárpit- vagy kelmedarab segítségével vonszolja Violát a pinceajtóig, majd le a lépcsőn. Azt, hogy felnyalábolja, és ölben vigye, mint tette ifjúkorában, kizártnak tartotta. Lába túl reszketeg, karja túl gyenge volt ehhez. Kinyitogatta az útjába eső komódok fiókjait, ám a bennük rendre összehajtogatott terítőket, ágyhuzatokat és egyéb textileket mind megrágta az idő vasfoga: egyes anyagok, ahogy megemelte őket, saját súlyuknál fogva mállottak szét, másokat annyi molyrágta lyuk tarkított, hogy bármely halász boldogan fizetett volna értük mint hálóért.
A dohszag minduntalan tüsszögésre ingerelte Danielt, a könnyektől néha a tárgyak körvonalát is nehezen vette ki: botladozott, be-beütötte könyökét, sípcsontját. A pirulák ugyan elnyomták a fájdalmat, de ahogy a tehetetlenség érzése mind jobban hatalmába kerítette, egyre többet átkozódott. A Violet Doll ilyenkor megnyikkant: egy aprócska reccsenés, nyiszogó hang az emelet irányából.
– Jól szórakozol, babám? – kérdezte ilyenkor mindig Daniel; biztosra vette ugyanis, hogy a lilakurva ily módon mulat az ő szerencsétlenkedésén.
Egyre elkeseredettebben keresgélt, a végén már őrült módjára tépte-szaggatta az ajtókat, fiókokat. Ezzel persze újfent csak magával tolt ki, ha azok megmakacsolva magukat nem nyíltak, ő pedig a lendülettől egyensúlyát veszítve, nagy nyekkenéssel nekizuhant a falnak, újabb tompán lüktető horzsolásokat szerezve. Végül rájött: le kell higgadnia.
– Ember, ne táncolj úgy, ahogy ő fütyül! – mondta hangosan. Mély levegőt vett, előhúzta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Néhány bizonytalan lépés után elég erősnek érezte magát, hogy újból a feladatára koncentráljon, vagyis találjon egy nagyobb darab, erős textilt, amit felhasználhat felesége tetemének vontatására.
Elhatározása meghozta a jutalmát: kisvártatva megtalálta a megfelelő anyagot egy bíborszínű bársony sötétítőfüggöny formájában, ami színét és állapotát tekintve is újnak tűnt környezetében. Egy ablak fölötti rúdra aggatták, de nem csíptetőkkel, csak úgy általvetve: könnyedén hullt alá, ahogy Daniel megrántotta. Megmarkolta egy csücskét, és mint valami zsákot, úgy húzta maga után a sötétítőt a folyosó hátsó traktusa felé. Ugyanebben a kezében szorongatta a lámpát is: a sárga fénykör bizonytalanul ugrált a falakon.
Egy ponton elmázolt nyomokat vett észre a lambérián. Tudta, mi az, mégis közelebb lépett, lehajolt, és odavilágított...

...a petróleumlámpával, amiből többet is tartottak kéznél a bejárati ajtó mellé állított kis komódon. 1908-at írtak, és az áramszolgáltatás még mindig nem működött fennakadások nélkül, holott a polgármester égre-földre ígérte, mostanára felszámolják a kimaradásokat. Ám a tél beálltával elszaporodtak az áramszünetek, és néha egy-két percig tartottak, máskor napokon át.
A ház pont akkor borult sötétségbe, amikor Daniel a fogasra akasztotta a felöltőjét. Nyomban a komód felé tapogatózott, hogy mielőbb világosságot gyújtson. Violával ellentétben, aki úgy ismerte a házat, mint a tenyerét, és kiválóan tájékozódott a sötétben is, ő nem szeretett fény nélkül közlekedni. Egyszerűen nyomasztotta a ház, és a váratlan meglepetésekért sem rajongott.
Mint például egy elkenődött folt a falon: erre sem számított. Akkor figyelt fel rá, amikor hátrafelé tartott, a kis könyvtárszoba irányába, amelynek nyitott ajtaján át reszketeg gyertyafény ömlött a folyosóra. Lehajolt, lámpáját egészen közel tartva a falhoz, hogy rájöjjön, mit lát. Friss vérnyomok voltak, minden kétséget kizáróan. Egy tenyérlenyomat, hosszan elmázolva. A márványpadlón sötét plecsnik és foltok szabálytalan mintázata. A vér erősen szaglott, még alig indult alvadásnak.
A könyvtárszobában valami tompán puffant, valaki felhördült. Daniel felegyenesedett, petróleumlámpáját a hang irányába fordította. A szívébe jeges rémület markolt. Nem vendégeskedett éppen náluk senki, vagyis ha Viola nem szedett fel valakit, akkor a vér és a hangok…
Egy alak vonszolta ki magát a folyosóra. Négykézláb mászott, a fejét lógatva. Kapkodva szedte a levegőt, és hozzá halkan, kétségbeesetten vinnyogott.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2016-03-17 18:20 Sren

Sren képe

Harmadik… és a jó hír, hogy még három van a talonban! :D

Elkezdtem olvasni, Dana, aztán azt olvastam, hogy „a faburkolatok meglágyultak”… Nem kicsit vagyok zombi. :D Na persze, könnyű nekem, már olvastam az egészet. Ettől függetlenül nagyon várom, hogy végre legyen pár nyugis percem valamikor. Szép lenne elejétől a végéig nyugodtan elolvasni.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2016-03-17 19:00 Dana

Dana képe

Most már én is izgulok... :) Köszönöm!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-03-17 18:49 Sednol

Sednol képe

Jelentem, olvastam, borzongtam, élveztem.
Mit kívánhatnék még, mint egy újabb részletet. :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

cs, 2016-03-17 19:04 Dana

Dana képe

Kedves Állandó Olvasóm :), köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-03-17 19:18 A. Dixon

A. Dixon képe

Félúton vagyunk, már csak három rész van hátra. :(:)

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

cs, 2016-03-17 19:29 Dana

Dana képe

Kitartás :)!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-03-22 13:18 Dokesz

Dokesz képe

"Daniel a hang irányába kapta a fejét, különben viszont ledermedt." Értem mit mondasz, csak nem szép. Esetleg: Daniel a hang irányába kapta a fejét, majd egész testében ledermedt.

"Finooooom! –" Túl enyhe ide ez a kifejezés, nem illik a hangulatba. Véresen szaftos? Esetleg valami még durvább? De lehet, hogy csak nekem furcsa.

"másokat annyi molyrágta lyuk tarkított, hogy bármely halász boldogan fizetett volna értük mint hálóért." A megszokott szövegkörnyezethez mérten idétlen poénnak hangzik.

Kiválóan adagolod a feszültséget, olvasok tovább. : )

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

sze, 2016-03-23 05:20 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

"mert a tányért és környékét egészét vastagon beborította valami sötét" - egészen? De ki is vehetnéd akár.

"ígérte, mostanára felszámolják a kimaradásokat." - mostanra?

"...és a váratlan meglepetésekért sem rajongott.
Mint például egy elkenődött folt a falon: ez is váratlanul érte." - Itt szerintem magadat ismételted, az "ez is váratlanul érte" részt kivenném, de persze tévedhetek.

Alig tudom abbahagyni, de most muszáj, mert kifolyik a szemem :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

sze, 2016-03-23 16:26 Dana

Dana képe

"egészen" - köszönöm, javítom

"mostanra" - van valami baj a "mostanára" szóval?

"ez is váratlanul érte" - szándékosan ismételtem magam, különben nem állt össze logikailag a szöveg (legalábbis így rémlik, hogy ezért csináltam), mert hogy arra mindig ügyelek, hogy egyik gondolat jöjjön a másikból, és ne csak úgy legyenek egymás után bekezdések. Mondjuk a majdnem szóismétlést kerülnöm kellene, ha lehet, ez tény!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-03-24 02:11 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

A "mostanára" szerintem tájszólásos. Ettől még nem biztos, hogy másnak is zavaró, hiszen régi korban játszódik a történet. Azt mondom, beleférhet, mégis megakasztott. A következő részben Sz. László megjegyezte, hogy szerinte helytelen az "egykoron" kifejezés, ami engem például egyáltalán nem zavart, és szerintem az égvilágon semmi gond nincs vele, sőt, illik is a környezetbe, mert régies szó (és használatos). Ezzel szemben a "mostanára"-t inkább tájszólásnak érzem, mint régies kifejezésnek - talán ezért akasztott meg. De egyébként azért tettem kérdőjelet, mert bizonytalan vagyok. Az tuti, hogy ez megállított egy pillanatra a gördülékeny olvasásban.

"ez is váratlanul érte" helett lehetne esetleg "erre sem számított", de szerintem minimális átalakítással logikailag is összeállna a szöveg, és akkor erre egyáltalán nem lenne szükség - De persze ez a te írásod.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"