Violet Doll - A kezdet (4. rész -- 18+!)

Viola volt az.
– Baba?! – szólította meg Daniel. A nő nem torpant meg, nem nézett rá – meg sem hallotta. Danielt a vadászlovára emlékeztette, amely bélcsavarodást kapott: az lökte magát így előre a boxában üveges tekintettel, reményvesztetten, mielőtt lelőtték volna, megszabadítva a kínjától.
– Viola, drágám, megijesztesz! Mi a baj? – kérdezte, miközben odasietett az asszonyhoz. A petróleumlámpát a folyosó végi kis asztalkára állította, néhány porcelán szobrocska közé. A figurák hosszú árnyékokat vetettek a falakra, úgy véve őket körbe, mint hatalmas totemoszlopok.
Daniel, miközben hasztalanul szólongatta tovább feleségét, megpróbált a hóna alá nyúlni, hogy felemelje a földről. Ő azonban felsikoltott, aztán fújtatva és morogva letépte magáról férje kezét, körmeivel véres árkokat szántva a bőrébe. Daniel felszisszenve hátraugrott.
– Hé! – Mellkasához szorított kézfejéből vér csordult. Az arcára fájdalommal vegyes meghökkenés ült ki. – Mi lelt?! Ennek már a fele se tréfa…
Ám Viola nem foglalkozott vele, csak visszaereszkedett négykézlábra, és lihegve mászott tovább.
Pár másodperc múlva elérte az asztalkát: esztelen nyomulásában szó szerint fejjel ment neki. A karcsú, hajlított lábú bútordarab megingott az ütközés erejétől; a nippek közül több szanaszét repült, és apró darabokra tört a padlón, a petróleumlámpa pedig az asztalka pereméig csúszott, és most ott billegve azzal fenyegetett, hogy a szobrocskák után veti magát. Daniel odakapott érte, és feltette egy közeli fali tartóra. Elég volt neki Viola baja, nem akart még a lángokkal is küzdeni.
A nő közben az asztalkába és az ablakpárkányba kapaszkodva állásba küzdte fel magát. Hátát a falnak vetette, pillantása ide-oda ugrált, mintha keresne valamit. Férjét, aki alig karnyújtásnyira állt tőle, nem tűnt észrevenni. Nyitott száján át hörögve kapkodott levegő után, alsó ajkán és állán vérhabos nyál ült. Vér pettyezte levendulaszínű selyem hálóingének fodros mellrészét is. A könnyű anyag izzadtságtól csatakosan tapadt a testére. Daniel, aki utoljára két hete látta őt meztelenül, rácsodálkozott, mennyire lefogyott.
Viola arca is beesettnek tűnt, a bőre pedig betegesen sárgának és áttetszőnek a gyér fényben. Pofacsontján lázrózsák nyíltak. Zilált kontyának elszabadult fürtjei az arcába lógtak. Szemhéja duzzadt volt és vörös, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Daniel találgatta, vajon mennyit aludhatott az elmúlt napokban, amióta a várost megülő füst és köd miatt, a fejét fájlalva és köhögve kimenekült a Violet Dollba. „Nem vágyom játszadozni, csak pihenni szeretnék!” – mondta neki bágyadtan, mielőtt bevánszorgott a házba.
– Édes kisbabám, nagyon fáradtnak látszol – mormolta Daniel lágy, megnyugtató hangon, egy lépéssel közelebb lépve a nőhöz, karját ölelésre tárva.
Viola úgy bámult rá, mintha először látná. Aztán lassan elmosolyodott, felfedve fogai vértől pirosló sorát. Véres volt a nyelve is, amelyet végigfuttatott felső, kicserepesedett ajkán. Szólni még mindig nem szólt semmit. Daniel ijesztőnek találta ezt a némaságot, a sok vért, azt az ismeretlen őrületet, amit az asszonya szemében látott. Úgy érezte, tagjait megbénítja a félelem, mégsem adta fel: tenni akart valamit, hogy magához térítse feleségét ebből a furcsa, hisztérikus állapotból.
– Vi… – Mázsás súly ült a mellkasán, küzdenie kellett minden korty levegőért. Elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát. – Drágám, egy forró tea mindent rendbe h...
Nem tudta befejezni a mondatot: felesége, aki addig szótlan zihálással kapkodott levegő után, szavai hallatán felnevetett. A csilingelő hang groteszk ellentmondásban állt a nő zilált kinézetével, és nem is tartott soká: görcsös köhögésbe fulladt.
Viola összegörnyedve küzdött az egész testét megrázó rohammal, ám megérezve, hogy férje hozzá akar sietni, kissé felemelte a fejét, és vértől maszatos jobbját maga elé tartva megálljt parancsolt neki. Daniel megtorpant. A nő álláról friss, véres-habos nyálcsík lógott, szeme elkínzottan guvadt ki üregéből. Az arca úgy nézett ki, mint egy kifacsart rongycsomó.
– Haldoklom, Daniel – hörögte. Legyűrt egy újabb köhögésrohamot, aztán folytatta: – Ahogy a nigger ribanc is megmondta, emlékszel?
A férfi emlékezett. Még a nyáron hozott délről egy fiatal, nyurga lányt, aki hajlék és rokonok nélkül kóborolt New Orleans utcáin. Abigailnek hívták, és roppant lelkesedéssel magyarázott neki a terveiről egész úton. Énekesnő akart lenni, és három gyereket szülni egy gazdag, fehér férfinak. Csak akkor hallgatott el, amikor a Violet Doll teraszán meglátta Violát, aki hintaszékében üldögélve ringatózott. A lány keresztet vetett, aztán két ujjával a nő felé bökött, a szemmel verést hárítva. „A miszisz a pokúba tart, típkedi mán az ürdög a húsát!” – mondta. Még aznap éjjel megölték; Viola a lábánál fogva köttette fel vele, aztán átvágva a torkát, forró zuhanyt vett a még percekig agonizáló lány véréből.
A férfinek eszébe jutottak a néger lány utolsó szavai, amiket már a pengével a torkán prüszkölt ki magából: „A luvász, akive' a nagysága csókolózott, asz csináta esztet. Ütet is a szárazbetegsíg vitte el…”. Danielnek nem rémlett, hogy akárcsak egyszer is beszéltek volna arról, mit mondott Abigail. Elkönyvelték holmi halandzsának, és kész. Viola egészséges volt, mint a makk – legalábbis eddig. Most viszont, ahogy a nőre nézett, Daniel megrémült. Volt valami az asszony szemében, egyfajta őrült és lázas csillogás, ami elmosta a férfi magabiztosságát. Úgy érezte, a hőmérséklet fagypont alá zuhant körülöttük. Az a sok-sok vér mindenütt, az a kínlódó köhögés. A néger lány szavai hirtelen nagyon is értelmet nyertek.
Daniel kinyújtott karja tétován hullt vissza. Furcsa, sosem érzett borzongás kélt a gerince tövében, és futott végig az egész hátán. A karját libabőrös dudorok lepték el, a tarkóján égnek meredtek a rövidebb hajszálak.
Viola kiegyenesedett, jobbjával lágyan cirógatni kezdte a faburkolatot.
– Megijedtél – mondta a férjének. – Pedig nincs miért… Nem fogok meghalni…
Még mondott valamit, de szavai köhögésbe fúltak, így Daniel nem értette. Ám még mielőtt kérdezhetett volna, Viola olyat tett, amivel örökre megváltoztatta kettejük életét: hirtelen az ablakhoz fordult, és jobb kezével beleöklözött az üvegbe, amely csörömpölve tört darabokra.
Hideg szél zúdult be az újonnan támadt résen, meglobogtatva a függönyöket, és hóval terítve be az asztalkát, és a még néhány, ép szobrocskát rajta. A petróleumlámpa lángja pislákolni kezdett, de nem aludt el. Daniel lába az ijedtségtől földbe gyökerezett egy pillanatra. Felhördült ugyan, de nem ugrott oda a feleségéhez. Viola, kihasználva ezt a tétovázást, megragadott egyet a nagyobb darab üvegszilánkok közül, aztán visszafordult Daniel felé.
Az idő elnyúlt, lelassult. Daniel járt már filmszínházban: az események úgy peregtek előtte, mint a filmkockák – csak éppen sokkal lassabban. Ő maga, lerázva tagjairól a bénultságot, megpróbált a nőhöz sietni, ám ahogy megemelte a lábát, úgy érezte, valami visszahúzza. Futó pillantást vetett lefelé, aztán – nem hívén a szemének – újból lenézett: a szőnyegbe szőtt sötétlila indák életre kelve tekergőztek, és kacsokat növesztve, a cipője és a bokája köré fonódva tartották fogva őt. Éles fejhangon felvisított, és rángatni kezdte a lábát. Ám minél jobban próbált szabadulni, a nyúlványok annál erősebben tartották fogva őt. A kacsok már a nadrágja alá is becsusszantak; érintésük hidegnek és nyálkásnak tetszett a bőrén. Felnézett Violára: a nő, nyakához szorítva az üvegszilánkot, az ő küzdelmét figyelte. Daniel látta, hogy nem tréfál: a rá kifejtett nyomástól a bőre máris felhasadt, és apró rubinkövekre emlékeztető vércseppek bújtak elő a vágás teljes hosszában. Viola ujjpercei egészen kifehéredtek, ahogy markolta az üvegdarabot.
– Ne, babám, ne! Ne! – Daniel két kézzel szaggatta le magáról a lába köré fonódó indákat, ám könnyek homályosította szemét még ekkor sem vette le Violáról. – Ne, ne! Találunk orvost, megoldjuk! Ne!
Az asszony higgadtan figyelte férje kínlódását, nem tűnt meginogni abban, amire készült. Amikor megszólalt, hangja nyugodt volt, lágy, még a köhögés okozta rekedtség is eltűnt belőle.
– Megígérte, hogy nem fogok meghalni, és minden úgy lesz, mint régen! – mondta, aztán egy mozdulattal, fültől fülig átvágta önnön torkát. Halk koppanással igazgyöngyök hulltak a padlóra és gurultak szanaszét: Viola a torkával együtt azt a nyakéket is átvágta, amelyet a huszadik születésnapjára ajándékozott neki a férje. A nyakán nyíló piros száj telefröcskölte vérrel a padlót és a falakat, sőt magát Danielt is, aki két-három lépés távolságra, őrjöngve próbált szabadulni az őt fogva tartó, egyre sűrűbben és vadabbul burjánzó nyúlványok erdejéből.
– Szerelmem, mit tettél?! Te kurva, te istentelen, átkozott nőszemély, mit tettél?! – üvöltötte Daniel. Patakzó könnyei csíkokban mosták le a vért az arcáról. A gumiszerűen csillogó, lilás indák már a combjáig kúsztak, sőt egy-egy kacs egyenesen a slicce körül tapogatózott. Tudata egy eldugott sarkában Daniel meglepődve konstatálta, hogy merevedése támadt.
Viola közben lassan csúszott lefelé a fal mentén, mintha csak ülni vágyna egy kissé a földön. Alig észrevehetően, de egész testében reszketett. Az arca fehér volt, mint a gyolcs, csak a vérfoltok sötétlettek rajta. Szája hamuszürkének tűnt a gyér fényben, és mozgott, mintha mondani próbálna valamit. Átvágott hangszalagjai miatt persze nem tudott hangot kiadni, a levegő sípolva áramlott ki átvágott gégéjéből.
Abban a pillanatban, ahogy feneke a padlóhoz ért, Viola kezéből – amely úgy nézett ki, mintha könyékig érő, piros kesztyűbe bújtatta volna – a földre hullt a véres üvegszilánk. Annak csörömpölésére, mintha csak jel lett volna, az indák visszahúzódtak, és Daniel hadonászva zuhant előre, egyenest a felesége elé.
Nyomban négykézlábra vergődött, és nem törődve a fájdalommal, amelyet a tenyerébe vájódó üveg- és porcelánszilánkok okoztak, Violához mászott. A nő felhúzott térdekkel ült a falnak támaszkodva, tekintete a távolba révedt. Daniel orrát megtöltötte a vér fémes, mindent átható szaga. Ujjai, amelyekkel megpróbálta betapasztani a nő nyakán tátongó sebet, ide-oda csúszkáltak a vértől iszamós bőrön, nem egyszer belemerülve a még meleg, élő húsba. Ilyenkor Viola megrándult, Daniel pedig sikoltva próbált új fogást találni a nő nyakán – sikertelenül.
A férfinek úgy tűnt, évszázadokon át térdepelt a felesége mellett, szólongatva, átkozva és biztatva őt – holott csak néhány másodpercig tartott az egész. Végül a nő szíve egy utolsót dobbant, tompán és fáradtan, aztán vége volt. A halott, néma csendet, amely követte, csak Daniel zokogása törte meg.
– V-Viola! Viola! – ismételgette a nő nevét sírva, mint valami mantrát. Hosszú időn át szólongatta így, míg végül már csak rekedt suttogásra telt tőle. Az asszony hűlő teste megmerevedett, vére kocsonyásodni kezdett, valaha élettől csillogó szemére a halál vont hályogot. A férje mégsem tágított mellőle: simogatta, becézgette, és amikor már hangja sem maradt a beszédhez, egyszerűen lefeküdt a földre, fejét a nő hideg ölébe téve. Viola élettelen kezét szorongatva zuhant mély, álomtalan álomba. A hó, amelyet a szél szakadatlanul hordott be a törött ablakon át, lassan belepte kettejük alakját.
Daniel valamikor kora reggel ébredt ugyanabban a pózban, ahogy a gyásztól kimerülten elaludt. Az áramszolgáltatás közben helyreállt, a folyosó fényárban fürdött. A férfit vastag paplanként borította a hó, furcsamód mégsem fázott. Elgémberedett tagjait megnyújtóztatva feltérdelt, és lesöpörte, lerázta magáról a havat. Violára csak eztán nézett. Holtában úgy tetszett Danielnek, csak egy kirakati bábut lát: egy élettelen, üvegszemű, haszontalan műanyag figurát, amely túlontúl fakó és koszos ahhoz, hogy tovább tűrjék a kirakatban. Kábultan meredt a holttestre, aztán hangosan is kimondta az egyetlen gondolatot, amely megfogalmazódott benne:
– A pincében a helye.
Baljával a nő térde, jobbjával pedig a hóna alá nyúlt. Ám hogy fel is emelje, addig nem jutott el. Egyszerre dobbanást hallott, majd kis szünet után még egyet. Danielt a szívdobogásra emlékeztette a hang. Érezte, hogy a padló és a falak megremegnek; a törött ablaktábla újabb darabjai landolt csörömpölve a földön. A szél is feltámadt, fütyülve megrázta odakint a fákat. Nagy kattanással életre kelt a központi fűtés, a radiátorokban csörgedezni kezdett a víz. Aztán egyszer csak sóhajtás kélt, Daniel mindenünnét hallotta: a falakból, a kis porcelánfigurákból az asztalkán, a bútorokból, szőnyegekből és függönyökből. Lüktetés, sóhajtás, lüktetés, sóhajtás. Mint egy hatalmas, alvó óriás, mesebeli szörny: a ház volt, a Violet Doll.
Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, aztán elmúlt a vibrálás, megszűntek a sóhajok és a dobogás, csak a ház megszokott neszei maradtak, még a szél is elállt. A hang, amely akkor is fogva tartja még Daniel Duprene-t, amikor bottal csoszogó öregember lesz, akit éjszakánként néha az a veszély fenyeget, hogy nem jut el időben a mellékhelyiségbe, és így összerondítja a pizsamáját, ekkor szólalt meg a férfi fejében.
Daniel, szerelmem, annyira éhes vagyok! Kérlek, hozz valakit! Szükségem van...

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2016-03-19 20:28 Sren

Sren képe

A negyedik adag. :)
Lehet lesznek, akiknek fura lesz a "baba" megszólítás, csak jelzem, nekem teljesen természetes, családtagokkal, közeli barátokkal simán előfordul bébi, baba, ilyesmi. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2016-03-19 21:09 Sednol

Sednol képe

Tegnap már zombikkal álmodtam, hogy pótoljam a Violet Doll hiányát. :D

A baba megszólítás csak azért volt fura – hacsak nem maradtam le valamiről –, mert itt jelenik meg először. Igaz a cím árulkodik, de magyar valójában csak itt jelenik meg.

Nagyon tetszett.

Csak pár dolgot találtam, de ezek inkább az én kis hülyeségeim.

„Ő azonban felsikoltott, aztán fújtatva és morogva letépte magáról férje kezét, körmeivel véres árkokat szántva a bőrébe. Daniel felszisszenve hátraugrott.”
Értem a mondatot, de valahogy bármelyikük körme lehet.

„A férfinek eszébe jutottak a néger lány utolsó szavai…”
Ez tényleg csak személyes észrevétel, mert nem rossz, de a mondatnak szerintem jobban állna a férfinak, összecsengene a jutottak-kal.

„– Szerelmem, mit tettél?! Te kurva, te istentelen, átkozott nőszemély, mit tettél?!”
Ilyen felfokozott lelki állapotban a nőszemély helyére én a kurva szót tenném. Férfi lévén, tutira azt ordítanám.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

szo, 2016-03-19 21:27 Dana

Dana képe

Köszönöm a kitartó olvasást, Sednol! Már csak két rész van hátra!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2016-03-19 21:33 Sednol

Sednol képe

Adagoljátok rendesen, mert még egy zombis álmot nem bírok ki. :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2016-03-20 09:10 Dana

Dana képe

Feltettem volna én egyben is, de egyszer Kata -- és azóta többen is -- írta, hogy kímélni kell az olvasót, mert a hosszú szövegnek elrettentő hatása van: telefonon, gépen is nehézkes olvasni.
Látod, így se tolonganak az olvasók, pedig kitettem magamért :-)!!! Srent meg köszönet illeti, mert egész héten éjszakásba nyomta, mégis vette a fáradságot, hogy egy-egy részt kiengedjen.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2016-03-20 09:47 Roah

Roah képe

Én szoktam olvasni, telón, este, szóval dobok ám majd egy "itt jártam" hozzászólást, meg javítást; rólam köztudott, hogy Dana Blair fan vagyok - a munkahelyemen lassan szállóige a "lilakurva" :D -, szóval nekem kissé le is kell higgadnom olvasást követően, mert simán kajálom, akár a hibákat is. (A munkahelyen, ha kimegyek az udvarra, eloldalazok a többiektől, és bújom telón a sztorit. Innen a szállóige, hogy nem érek rá dumázni velük, mert a lilakurvát olvasom. :D)

Meg aztán számolnod kell azzal, hogy van úgy, az olvasók, a Karcos olvasók, nem tudnak neked (!) mit tanácsolni. Sok helyi nagyszerű író így járt már - csend volt a sztori alatt, és nem értették az okát. Sokszor innen fúj a szél, hogy mit is mondhatnának neked.
Én már egymilliószor leírtam, hogy akár azt, "olvastam", és tényleg, soha nem tudni, mivel lehet a szerzőnek segíteni, mivel nem számolt, több szem több lát, ilyesmik.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2016-03-20 10:03 Dana

Dana képe

Ez relatív szerintem, már olyan szempontból, hogy ha általában szereted is valaki írásait, nem biztos, hogy mind bejön feltétel nélkül. Én szeretem tudni azt is, ha igen, azt is, ha nem -- lévén sok munka van benne, és máshol nem mutogatom, nekem az itteni reakciók adják az útmutatást: megérte vagy sem.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2016-03-20 11:02 bupber 81-Szomb...

Nos, itt egy érdekes dolgot bontottál fel, kedves Kata. Mert van olyan is, hogy a szerző nem tartja helyénvalónak a javaslatot. Nem tartom magam szakinak, de igyekszek, hogy megjegyzéseim ne legyenek hülyeségek.
És nagyon összpontosítok arra, hogy ne befolyásoljon a műfaj, se a stílus, amiben íródott. Elhatárolom magam, és csak a leírt szöveg érdekel – aztán jön a válasz: mehetek a francba.
Egy részletet emelnék ki a harmadik részből: A csontokat egy részen szinte fehérre csupaszították, másutt, az oszladozó húscafatokon nyüvek araszoltak. A tányértól pár arasznyira, mocskos géz- és textildarabok között egy faragott csontnyelű kés hevert. A villa, amit valaki utolsó mozdulatával a húsba döfött, még mindig a bomló testrészből meredt elő.
Daniel magában hálát adott az égnek, hogy a szaglása már nem olyan jó, mint egykoron, aztán elfordította a fejét, és lassú csoszogással megindult kifelé az ebédlőből. – végig jó a fogalmazás, olvasatos, még az araszoltak-arasznyira ismétlés sem tartom rossznak. De a végén a kalapács rá üt az agyamra: egykoron – hogy a szaglása már nem olyan jó, mint egykor – nem így kéne? Egykoron-don-bon-ron. Minek kell mindent fel- elragozni? Mellékesen, az on-t arra használjuk, mikor valamin rajta: asztalomon.

v, 2016-03-20 11:27 Roah

Roah képe

Joga van a szerzőnek azt megfogadni, amit jónak lát, tehát maga a döntési jog a szerzőt illeti - ha nem javaslatokról, hanem szabályokról beszélünk, az megint más eset.

Van nekem néhány favoritom a Karcon - na és? :)))

Ezért írtam azt, hogy le kell higgadnom, ha a javításnak esek - több olvasással, esetleg első olvasás után nem azonnal klaviatúrához nyúlni, ilyesmik.
Igen, van olyan is, hogyne, hogy a kedvenc szerzőim műve nem tetszik, vagy túl sok hibát találok a novelláikban - ezt is a tudtukra szoktam adni, hajaj.
De ettől még a műveik túlnyomó többségét szeretem; stílust, tematikát, világaikat, Kentaurnak például a sajátos üzeneteit, amit soha senkitől nem szoktam olvasni. Olyasmi ez nála, mint Para zenei szóképei - azt is egyedinek találom -, vagy Kelvin sokkolása, fájdalmas, drámai horrorjai, és Dana hasonlatvilága, fogalmazása. Danát például végtelenségig bírom olvasni, annyira...könnyed számomra a fogalmazási stílusa, hogy ha könyvben lennének a történetei, nem venném észre azt sem, hogy lapozok.

Szóval valahogy így vagyok ezzel, ha azt mondom, számomra egyik-másik szerző fanja vagyok, igen. Ettől függetlenül, ha második vagy harmadik olvasásra hibát találok, azt nemigazán titkolom el előttük, sőt, teketória nélkül lököm hozzászólásban.

Amúgy szerintem minden Karcos olvasó a legjobbat írja véleményben, ami csak tőle telik. :)))) És még egy utolsó: őszintén szólva én nagyon nem vagyok híve annak, ha teljességgel átiratnak egy sztorit, és ezt a szerző még hagyja is. Hol marad akkor ő? Pont a lényeg sérülhet - kimondottan kedvelem, ha a szerző egy-egy fogalmazáshoz, szórendhez, képhez, akármihez ragaszkodik.
Mint mindenben, itt is a középútban látom a jót, azt, hogy a szerkesztési munkálatokat együtt (!), ketten, tehát egy szerkesztő, és az író együtt teszi, és nem valami egyeduralmi döntésekre alapozza egy novella javításának a sorsát, a novella életét.

Nyomatékosítom, hogy ez a fázis, amiről fent beszélünk, nem érintheti a szabályokat, nyelvtant, központozási előírásokat, helyesírást, fogalmak használatát, jelentésük ismeretét, satöbbi, tehát a kötelező formaságokat szigorúan be kell tartani, és tartatni.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2016-03-20 14:24 bupber 81-Szomb...

OK!

v, 2016-03-20 15:02 Gitáros

Gitáros képe
5

Ez a rész nálam megint csak öt csillag.

Úgy látszik, még mindig tartja magát az a szokás, hogy egy több részes anyagnál az olvasók nem mernek pontozni, mert várják a végét.
Szívük joga persze, én viszont úgy vagyok vele, hogy a sztori végkimenetelétől függetlenül, az írás minőségét (is) osztályozom.
Az pedig egyértelműen kiváló.:D

Miki

v, 2016-03-20 15:31 Dana

Dana képe

Köszönöm.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-03-22 13:39 Dokesz

Dokesz képe

"a nippek közül több szanaszét repült, és apró darabokra tört a padlón,"
A nippek nekem olyanok, hogy ha egy repül, akkor mind repül. Valahogy így: a nippek szanaszét repültek, és apró darabokra törtek a padlón Mivel az épen maradt nippekre még kétszer is hivatkozol lejjebb, így nyilván úgy a helyes ahogy megfogalmaztad, csak számomra furán hangzik. Kis nippmánia? : )

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

k, 2016-03-22 13:43 Dana

Dana képe

Nem nyilatkozhatok... ;)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-03-22 13:48 Dokesz

Dokesz képe

Még valami! A vér fémes szaga-íze bődületes nagy közhely, elegánsabb lenne meg sem említeni ilyesmit. Te is tudod, én is tudom, a többi olvasód is tudja, már számtalan szerző tájékoztatott minket a vér ezen tulajdonságáról.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

k, 2016-03-22 13:55 Dana

Dana képe

Igen, gondolkodom ezen én is. Jogos.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-03-23 16:30 Dana

Dana képe

Amúgy az összetörik-nem törik össze témában annyit mondhatok, hogy ha egy asztalkán kisebb-nagyobb tárgyak vannak, és löksz rajta egyet, akkor nem feltétlenül mozdul meg minden - ez nyilván az adott tárgy súlyától függ. Szóval én úgy képzelem, hogy lehet, hogy az asztalka közepén álló cucc a széléig csúszik, de nem esik le, míg valami, ami eleve a szélén táncolt, leesik. Viszont egy nehezebb cucc az asztal közepén esetleg éppen csak megmozdul... Hm?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-03-23 16:53 A. Dixon

A. Dixon képe

Így van, ahogy mondod, én már mentem neki nippes asztalkának. A nagyobb, nehezebb darabok meg sem mozdultak, a kicsi, vékony anyagúak meg szálltak szanaszét.

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

sze, 2016-03-23 17:16 Roah

Roah képe

"A karcsú, hajlított lábú bútordarab megingott az ütközés erejétől; a nippek közül több szanaszét repült, és apró darabokra tört a padlón, a petróleumlámpa pedig az asztalka pereméig csúszott, és most ott billegve azzal fenyegetett, hogy a szobrocskák után veti magát."

Nekem nem a nippek csúszása fura, hanem a helyzet leírása komikus. Tudod, vicces, a szavak mókásak, és a megszemélyesítés is az. Az asztalé. Bohózatos hangulat került egy feszült, izgalmas történésbe, szerintem, illetve a "most" is furcsán fest a mondatban.
Más szavakkal, ugyanez a leírás? ;) :))))

Nekem egy valóságos nipp-kollekcióm van; külföldi mütyürök tömkelege, egy karcsú, keskeny, minden oldalán üveg vitrinben. Üvegpolcokon díszeleg fáraó fej, fából faragott teve, szkarabeusz, azúrkék, és egy nagyobb fekete is, van extra különleges kagyló, vagy teknős, aminek jár a feje, zsebóra, miniatűr tiffany lámpa, hó-gömbbe zárt Eiffel-torony, ami ha olyanja van, világítani is tud, apró, üvegből készült hegedű, cipuroval töltve, szóval polcról-polcra féltve őrzött szuvenírek, kabalák, emlékeim, és mások emlékei - és az összes macskám törzshelye a teteje! :D Torokra mennek azért, ki üljön fel oda, a magaslesre. És amikor ugranak, onnan, a magasból, és elrugaszkodnak, mondjuk a böszme nagy Kálámbó, a kandúr, akkor úgy leng ki a vitrin, mint egy felhőkarcoló földrengéskor. Zizeg az egész, velem sztereóban, ugyanis attól rettegek, hogy előbb vagy utóbb valamelyik négylábú Barátom fel fogja borítani. Érdekes, nekem a teve dől el - kitámasztottam a lábainál, trükkösen, de rendre borul, ha valamelyik szőriszony tigrisként ugrik le a vitrinről -, ami a többi tárgyhoz képest egész nagy, az apróbbak csak szteppelnek az üveg mögött.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2016-03-24 05:19 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

"Férjét, aki alig karnyújtásnyira állt tőle, nem tűnt észrevenni." - az ilyenek miatt zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy hibás vagy szándékosan írtad így, hogy korhűbb legyen a nyelvjárás. Nem tűnt fel neki vagy nem vette észre. De így nekem fura. (Aha! Most értem a végére, és ott is volt egy ilyen, szóval vedd úgy, hogy nem szóltam :))

"a törött ablaktábla újabb darabjai landolt csörömpölve a földön." - landoltak.

Megyek tovább, jó, hogy a befejezésre sem kell várnom :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"