Violet Doll - A kezdet (5. rész -- 18+!)

...rád! Etess meg!
A Violet Doll csábító hangja minden mást elnyomott Daniel fejében. Az öregember automatikusan, gondolkodás nélkül cselekedett: csontjai ropogásával, ízületei tiltakozó visításával nem törődve térdre ereszkedett, és a sötétítőből formált alaktalan batyut – amelybe valószínűleg a felesége maradványait csomagolta a kiesett időben – a mélybe taszította. A csomag kisebb porfelhőt kavarva, tompa puffanásokkal bucskázott le a lépcsőn. Az aljában heverő holttesten landolt, hosszú, száraz böffenést csikarva ki belőle.
Daniel lefelé irányította a lámpáját.
– Persze, drágám, amint végzek a piszkos munkával! – sóhajtotta. A botját a falnak támasztotta, aztán kitapogatta a falhoz erősített kapaszkodót, és megindult lefelé.
Percekbe telt, míg leért, habár a lépcsősor nem volt hosszú, tíz fok talán. Ám egyrészt minden lépést alaposan megfontolt – nem vágyott rá, hogy törött tagokkal végezze odalent egy óriási, okosnak tűnő patkány és jó pár holttest társaságában, a lilakurvát hallgatva –, másrészt olyannyira émelyítette a pince erős kipárolgása, hogy meg-megállt, és arcát az ajtónyílás felé fordítva próbált mélyeket lélegezni az onnét érkező, frissebb levegőből. Időközben a fájdalom is visszatért a tagjaiba, erősebben, mint korábban. Volt még nála az enyhülést hozó pirulákból, ennek ellenére el nem tudta képzelni, hogyan fog legalább két gödröt kiásni, ha nincs szerencséje, és nem talál odalent egyet sem.
Ám a szerencse ezúttal is melléállt. Megkerülve a lépcső közelébe halmozott ócskaságok – rozoga, korhadt faládák, sárgult lapú újságok kötegei, bicegő lábú székek és hasonlók – kupacát nemhogy kettő, de négy mélyedésre bukkant. Az egyik közülük sekélyebb volt, és friss földhalmok sorakoztak mellette. Daniel feltételezte, a halott nő ásta – saját magának.
– Az élet apró örömei – sóhajtotta, majd a zsebéből előhalászott egy fájdalomcsillapító tablettát, és a szájába dobta. Amint a keserédes íz szétáradt a nyelvén, nyögve megragadta a felesége holttestét rejtő batyu egyik összecsomózott sarkát, aztán elkezdte vonszolni a legközelebbi gödör felé.
Most komolyan: a pincébe, a söpredék mellé?! Tréfálsz velem?! Ennél azért többet érdemelnék…
– És meg is kaptad már évtizedekkel ezelőtt: márványból, faragványokkal, aranyozott betűkkel, futórózsával. A mai napig csodájára járnak az emberek, annyira grandiózus. Az újságokba is bekerült.
De a testem…
– Drágaságom! – Daniel felegyenesedett, és pihegve a homályba vesző mennyezetre szegezte a tekintetét. Meg sem próbálta kendőzni a gúnyt a hangjában. – Manapság már nem úgy mennek a dolgok, mint régen. Jómagam örülök, ha a seggemet ki tudom törölni segítség nélkül, a sír megbontásához pedig munkagépek, emberek kellenek. Ha ilyesmibe kezdenék, az kérdezősködést szülne, és azt szerintem te sem szeretnéd. Még árnyék vetülne ragyogó tisztaságú nevedre…
Daniel a Violet Doll hallgatását beletörődésként elkönyvelve, tovább rángatta a csomagot a mélyedés irányába. Támaszul szolgáló botját kénytelen volt odafent hagyni: a törmelékkel borított, egyenetlen talajon, szűkös helyeken inkább csak hátráltatta, mint segítette volna. Hiányát azonban megérezte: ingatag léptekkel, lassan haladt, homlokán verejtékcseppek ültek.
Karnyújtásnyira lehetett már csak céljától, amikor a csomag megakadt valamiben. A csücsök, amit szorongatott, kicsusszant a kezéből, ő pedig lépett egyet, mielőtt észrevette volna, mi történt.
– Hogy az a… – nyomott el egy káromkodást Daniel, aztán sóhajtva visszafordult.
Egy patkány.
Vagyis inkább a patkány. Daniel biztosra vette, hogy ezt az állatot látta korábban is. Nagy termetű volt; Daniel sosem látott még ekkora patkányt, ezért is vélte felismerni. Az állat a batyu mellett kuporgott a két hátsó lábára emelkedve, úgy figyelte őt. Hosszúkás orra mozgott, ahogy szimatolt. Bundája csillogott, pikkelyes, piszkos rózsaszín farkát elegánsan maga köré tekerte. Egyik elülső mancsával a sötétítőfüggönybe kapaszkodott, a másikban rozsdabarna kóccsomót szorongatott. Daniel csak kis idő elteltével jött rá, hogy nem holmi tömítést vagy faforgácsot, hanem Viola egy hajfürtjét, amely valahogyan kibújt az általa tákolt zsákból.
Megtennéd, hogy elzavarod? Nem kedvelem!
Danielnek szándékában állt így tenni – ő sem kedvelte a patkányt, aminek értelem csillogott a szemében, a pofája pedig gonosznak, metszőfoga meg határozottan veszélyesnek látszott. Sokat adott volna érte, ha botja megnyugtatóan vaskos markolatát érezheti a tenyerébe simulni, ám azt odafent hagyta. Jobb híján az elemlámpával hadonászott az állat felé.
– Takarodj innen! Hagyj nekem békét!
Harciasnak szánt kiáltása, amellyel a patkányt akarta elijeszteni, reszketegen enyészett el a pince sötétjében. Az állat meg sem moccant. Daniel megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott.
– Tűnj el, te mocskos féreg! – kiáltotta, lámpájával a patkány felé suhintva.
Mozdulatával egy időben, mintha kisebb földrengés kélt volna, a ház megrázkódott. Rothadásszagú, fojtogatóan meleg, erős léghuzat söpört végig a pincén, port kavarva és pókhálókat szaggatva. A patkány riadt vinnyogással sarkon fordult, és eliszkolt az egyik sötét sarok irányába. Ahogy elrohant a lépcső tövébe halmozott limlom mellett, a kupac tetejéről leszánkázott egy láda, egyenest az útjába. Daniel felkészült rá, hogy telibe találja az állatot; nevetve rázta ökölbe szorított, aszott kezét utána. Ám a patkány, időben észlelve a veszélyt, ügyesen irányt váltott. A láda nagy csattanással ripityára tört, ám őt csak néhány ártalmatlan fadarab találta el. Nem torpant meg, továbbrohant, ezúttal a lépcsővel szemben terpeszkedő hatalmas, hideg kazán irányába.
– Ez az! Menekülj csak! Átkozott! – kurjantotta Daniel. Önkéntelenül is tett egy-két lépést előre, szemét és lámpáját még mindig az ide-oda cikázó állatra szegezve.
A felesége holttestét rejtő csomag teljesen kiment a fejéből nagy izgatottságában. Ahogy lépett, bal lába megakadt benne, és ő egyensúlyát veszítve, hadonászva és kiabálva zuhant előre. Lámpája messzire repült a kezéből, majd csattanva földet ért, és pislákolva kialudt. Daniel esését részben felfogta a batyu, ám a fejét így is beverte valami kiszögellésbe. Fogai összekoccantak, még érezte a halántékában lobbanó, vörösen izzó fájdalmat, a forrón előtörő vért, sőt öntudatának elveszítése előtt egy pillanattal még a lilakurvát is megérezte, amely mohó sietséggel vetette rá magát: meleg, nedves burokként tapadt rá, simogatón és kínzón egyszerre, ezer kézzel és szájjal, fogakkal a húsába marva, előbb finoman, aztán már mélyen, fájón. És a hangját – Kín! Édes, finom! Adj még! Adj! –, azt is hallotta. Aztán a világra jótékony sötétség borult: Daniel elájult.

A puszta földön feküdt furcsa, kicsavarodott pózban. A lábai magasabban voltak, mint a törzse és a feje. A fülét fűszálak csiklandozták, gyér haj borította fejbőrén nedvességet érzett. Köd gomolygott körülötte, de olyan sűrűn, hogy a feje fölött függő nap halvány, zöldessárga pacának tűnt csupán. Orrát, mintha eső után lenne, a frissen ásott föld jellegzetes kipárolgása töltötte meg. Nehezére esett megmozdulni, kora ólmos súlyként nehezedett a tagjaira.
– Egy vicc vagyok – suttogta, szeme elé emelve csontos kezét. A májfoltos bőr alatt sötét vonalként kanyarogtak öreg erei. – Egy madárijesztő! – motyogta, aztán óvatosan ülésbe tornázta fel magát, és körülnézett.
A táj egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Egyszerű sírhantok vették körül, ameddig csak ellátott – ami a köd miatt nem is volt túl messze. Danielt a halmok a keresztek erdejére emlékeztették, amit francia útja során látott: a partraszállásnál elesett katonák ezrei aludták ott örök álmukat. Ezek a sírok viszont jelöletlenek voltak; néhány frissebbnek, magasabbnak tűnt, másokat az eső és a szél szinte a földdel tett egyenlővé. Daniel lába egy ilyen, alacsonyabb hanton pihent – rémülten vonszolta magát odébb, nem akarván érintkezni a buckával, amely fehéres, hűs párát lehelt fel a mélyéből.
Daniel el nem tudta képzelni, hogy került ide. Még mindig barna, méretre szabott öltönyét viselte, amelybe szinte újként bújt... Mikor is? Már idejét sem tudta. Az öltönyt most piszok szürkítette, és több helyütt szakadások és lyukak tátongtak rajta. Az öregember úgy vélte, ha most botjára támaszkodva kiállna valamelyik belvárosi áruház elé egy tömött szatyor és valami szívhez szóló szövegű kartonpapír társaságában, lába előtt zsíros belsejű kalappal, szép bevételre tehetne szert mint koldus.
Üldögélt a földön, töprengett, mitévő legyen. Remélte, érkezik holmi kézenfekvő magyarázat, esetleg történik valami – de csak a köd gomolygott körülötte sűrűn, átláthatatlanul.
– Hol vagyok? – kérdezte végül fennhangon, jobb ötlete nem lévén.
Kérdésére tompa puffanás érkezett válaszként, valahonnét a háta mögül. A hangot nyálkás cuppanás követte, mint amikor a sárból szabadul ki egy cipő. Daniel hátrafordította a fejét, meresztgette a szemét – de csak a ködbe vesző földkupacok sorát látta, semmi egyebet. Újabb puffanás, majd cuppanás hallatszott – ezúttal szemből. Az öregember odakapta a fejét: semmi. A köd jótékonyan elfedte, bármi adta is ki a hangokat.
– K-ki... – Daniel gombócot érzett a torkában, alig bírt beszélni. Nyelt egyet, majd nagy nehezen kinyögte: – Ki van ott?
Mintegy válaszként jobbra tőle, szinte karnyújtásnyi közelségben tompán puffant valami, amit nyomban követett az émelyítő cuppanás. Daniel tarkóján égnek álltak a rövid hajszálak, szíve a torkában dobogott. Meredt szemmel, homlokát ráncolva koncentrált, hogy meglássa, ki vagy mi zajong. A köd mélyén szürkén, tétován moccant valami, kavics csikordult. Daniel bőrét hideg, nagy cseppekben lepte el a verejték, halántékba metsző fájdalom nyilallt. Árny közeledett felé, méretre, mint egy kutya; vontatott, szaggatott mozgással lökte magát egyre közelebb és közelebb hozzá.
Danielt a földhöz szegezte a rémület, mellkasából vékony, szűkölő hang szakadt fel. Meg sem próbált menekülni. Körülötte most már mindenfelől hallatszottak a puffanások és cuppanások – észlelte őket, de a világ minden kincséért sem nézett volna oda: kiguvadó szemét a szürke, formátlan tömegre szegezte, amely egyre csak vonszolta magát felé. Óráknak érezte, mire az árny előbukkant a ködből.
Egy fiatal férfi volt az, aki egyetlen szemét végig rajta tartotta, míg közeledett. A másik szemgolyója kipukkadt: a kocsonyás anyag az álláról csüggött alá dermedten, mint valami szakáll. A bőre több helyütt megfeketedett és felrepedt, a hosszan elnyúló hasadékokból genny szivárgott. Ahonnét a bőr le is hámlott – nagy, szabálytalan alakú foltokban –, ott a hús nyersen vöröslött elő, rajta nyüvek araszoltak. Húsos ajka kicserepesedett az őt ért hőtől, nyelve dagadtan lógott ki a szájából. Daniel előtt felsejlett, milyen mesterien is használta...

– Peter – bukott ki belőle hangosan a név, amin a felé vonagló emberi roncs egykoron bemutatkozott.
1935-ben szedte fel, őt is New Orleans francia negyedében. A lilakurva valami különlegesre vágyott. „Hozz egy fiatal köcsögöt” – suttogta neki. – Jó móka lesz!
Mindenféle emberek megfordultak addigra a Violet Dollban, a jól nevelt úrilánynak, aki egykoron Viola volt, már az emléke is odalett. A házban élő démon mindent behabzsolt: fájdalmat, gyönyört, szavakat. Senki és semmi nem szabadulhatott, ha egyszer belépett a házba.
Peter sem. Kéjesen nyöszörögve szopta Daniel farkát – aki tudta, Viola azt az illúziót kelti homoszexuális partnerében, hogy van velük egy harmadik, ébenfekete bőrű tag is hatalmas, álló szerszámmal. Peter azt hitte, az ujjak, amelyek ki-be jártak a végbélnyílásában, ehhez a másikhoz tartoznak – pedig a lilakurva volt az, az ő szellemujjai. Ugyanilyenek nyomták Daniel vörösen lüktető péniszét is Peter szájába. Igaz, neki, Danielnek volt annyi szerencséje, hogy a lilakurva vele Viola kezét láttatta, nem egy másik férfiét. Amikor egyszerre, üvöltve elélveztek – Daniel attól, ahogy a lilakurva kiverte neki Violaként –, Peter pedig azt képzelve, hogy a néger fickó húsos ajka csúszkál fel-alá a farkán, a Violet Doll rájuk vetette magát. Felnyalta, magába szívta gyönyörük lüktető hullámait. Aztán, mialatt Daniel nyüszítve és anyaszült meztelenül a sarokba menekült, az önfeledt kacagás, amit Peter hallatott, miután elélvezett, sikolyba fordult.
A lilakurva felfedte a kártyáit: megmutatta Peternek, mit fog tenni magával. Mit kell tennie. Úgy is lett, ahogy a ház akarta, Peter nem tudott ellenállni. Sikoltozva követte a Violet Doll utasításait. A pincéből felcipelt egy teli benzineskannát, a kandallóból magához vett egy parázsló végű, vékonyabb fahasábot. Ily' módon felszerelkezve kivonult a ház elé, ahol tetőtől talpig lelocsolta magát benzinnel. Aztán beleállt a szökőkútba – a ház mindenre gondolt –, és egyszerűen a bőréhez nyomta az izzó fadarabot. Fáklyaként égett, és bár a bokáját nyaldosta a szökőkút hűs vize, a lábujjait pedig aranyhalak csipkedték, nem hemperedhetett le, hogy eloltsa magát, és véget vessen a kínjainak. A lilakurva csak akkor engedte meg neki, hogy összerogyjék, mikor már a testfelületének több mint hetven százaléka megégett. Addig ugyanis rátapadva szívta magába a kínt, amit áldozata átélt, életerejének maradékát, sikolyait és könyörgését, átkait, lelkét – mindent.

Daniel üvöltött, ahogy a torkán kifért. Peter egyetlen szeme őrülten forgott üregében, hámló bőrű kezét felé nyújtotta. Elfeketedett ujjai ráfonódtak Daniel bokájára. Az öregember megpróbált belerúgni, ám keze minduntalan a puha földbe nyomódott. Nem lévén szilárd támasza, rúgásai erőtlenül csúsztak meg Peter vállán – próbálkozása inkább tűnt egy csecsemő rúgkapálásának, sem mint komoly ellenállásnak. Daniel nekifeszítette kezét Peter arcának, hátha úgy visszatarthatja. Érintése nyomán a halott húsa cafatokban mállott le a csontról, ám meg nem állította: Peter már ott kuporgott az öregember mellkasán, fekélyes, dagadt nyelvével ide-oda csapkodott. Daniel sikoltva vergődött, orrát megtöltötte az égett hús émelyítően édeskés szaga. Combja belső felét melegség öntötte el: bevizelt félelmében. A ránehezedő test terhe, a halott szorítása meghaladta az ő erejét: képtelen volt szabadulni. Peter egészen közel nyomta égett arcát az övéhez, száját kitátotta, mintha szólni akarna.
És szólt is, bár a szavak nem a száján jöttek ki; Daniel a fejében hallotta őt. „Lásd, mit tettél velem!” – ezt mondta a halott, miközben tovább közelített. Arcbőrének egy ernyedten lefittyedő darabja hozzáért a visítva vergődő öregemberhez, aztán...

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2016-03-22 08:21 Sren

Sren képe

Újabb Violet-rész, kezdhettek sajnálkozni, mert ezután már csak egy lesz... :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2016-03-22 09:29 Gitáros

Gitáros képe
5

Ez egyre borzasztóbb...:DDD

Miki

k, 2016-03-22 09:40 Dana

Dana képe

Már nincs sok hátra :).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-03-22 18:49 Sednol

Sednol képe

Ma végre jól fogok aludni. :D

Az eleje lassan indult, de a második fele kárpótolt mindenért.

Találtam pár apróságot.

„Vagyis inkább a patkány. Daniel biztosra vette, hogy ezt az állatot látta korábban is. Nagy termetű volt; Daniel sosem látott még ekkora patkányt, ezért is vélte felismerni.” Látta/látott.

„Ahonnét a bőr le is hámlott – nagy, szabálytalan alakú foltokban –, ott a hús nyersen vöröslött elő, rajta nyüvek araszoltak.” A megjegyzés itt kizökkentett. Ajánlanám, hogy ne törd meg a kép folytonosságát, mert elvész a szépsége.
„ott a hús nyersen vöröslött elő, rajta nyüvek araszoltak.” Ebbe a részbe bele tudod forgatni a megjegyzést, akár egy tenyérnyi foltokban-nal, vagy bárhogy, ahogy jobbnak látod.

„A lilakurva csak akkor engedte meg neki, hogy összerogyjék, mikor már a testfelületének több mint hetven százaléka megégett.” A hetven százalék helyett nem lenne szebb a testfelületének szinte egésze, vagy valami, ami a kiterjedésre utal. A hetven százalék, olyan tényszerű, mintha lemérted volna.

Már előre sajnálom, hogy holnap vagy holnapután vége szakad az élvezeteknek.
Várom a befejezést. Csinálok helyet az e-book-on. Felrakom egyben az egészet, és újraolvasom, hogy a végét ne önmagában kelljen hozzáolvasnom.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

k, 2016-03-22 19:04 Dana

Dana képe

Majd javítgatok, ha nem mobilról leszek. Köszönöm. :)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-03-24 04:11 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

"bicegő lábú székek" - a bicegésről nekem a lassú haladás jut eszembe. Esetleg ingatag vagy instabil?

"Az állat a batyu mellett kuporgott a két hátsó lábára emelkedve" - ez megint csak én vagyok, de nehezen tudom összeegyeztetni a kuporgást a két lábra történő emelkedéssel, valamint a függöny és a hajfürt szorongatásával (bár ez utóbbiakkal talán még igen, de az összképet magam előtt látva a kuporgás az utolsó szó, amire emlékeztet).

"Harciasnak szánt kiáltása, amellyel a patkányt akarta elijeszteni, reszketegen enyészett el a pince sötétjében" - két okból is kivenném a középső részt: Mert fölöslegesnek érzem, ugyanis egyértelmű, valamint azért, hogy csökkentsem a szóismétlések számát. Ebben a néhány bekezdésben feltűnt a "patkány" és az "állat" szavak gyakorisága. Szerintem ahonnan lehet, el kellene hagyni őket, továbbá hiányoltam a "rágcsáló" szinonímát, amivel legalább egyet-egyet kiválthattál volna:

"Egy patkány.
Vagyis inkább a patkány. Daniel biztosra vette, hogy ezt az állatot látta korábban is. Nagy termetű volt; Daniel sosem látott még ekkora patkányt, ezért is vélte felismerni. Az állat a batyu mellett kuporgott a két hátsó lábára emelkedve, úgy figyelte őt. Hosszúkás orra mozgott, ahogy szimatolt. Bundája csillogott, pikkelyes, piszkos rózsaszín farkát elegánsan maga köré tekerte. Egyik elülső mancsával a sötétítőfüggönybe kapaszkodott, a másikban rozsdabarna kóccsomót szorongatott. Daniel csak kis idő elteltével jött rá, hogy nem holmi tömítést vagy faforgácsot, hanem Viola egy hajfürtjét, amely valahogyan kibújt az általa tákolt zsákból.
Megtennéd, hogy elzavarod? Nem kedvelem!
Danielnek szándékában állt így tenni – ő sem kedvelte a patkányt, aminek értelem csillogott a szemében, a pofája pedig gonosznak, metszőfoga meg határozottan veszélyesnek látszott. Sokat adott volna érte, ha botja megnyugtatóan vaskos markolatát érezheti a tenyerébe simulni, ám azt odafent hagyta. Jobb híján az elemlámpával hadonászott az állat felé.
– Takarodj innen! Hagyj nekem békét!
Harciasnak szánt kiáltása, amellyel a patkányt akarta elijeszteni, reszketegen enyészett el a pince sötétjében. Az állat meg sem moccant. Daniel megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott.
– Tűnj el, te mocskos féreg! – kiáltotta, lámpájával a patkány felé suhintva.
Mozdulatával egy időben, mintha kisebb földrengés kélt volna, a ház megrázkódott. Rothadásszagú, fojtogatóan meleg, erős léghuzat söpört végig a pincén, port kavarva és pókhálókat szaggatva. A patkány riadt vinnyogással sarkon fordult, és eliszkolt az egyik sötét sarok irányába. Ahogy elrohant a lépcső tövébe halmozott limlom mellett, a kupac tetejéről leszánkázott egy láda, egyenest az útjába. Daniel felkészült rá, hogy telibe találja az állatot; nevetve rázta ökölbe szorított, aszott kezét utána. Ám a patkány, időben észlelve a veszélyt, ügyesen irányt váltott. A láda nagy csattanással ripityára tört, ám őt csak néhány ártalmatlan fadarab találta el. Nem torpant meg, továbbrohant, ezúttal a lépcsővel szemben terpeszkedő hatalmas, hideg kazán irányába.
– Ez az! Menekülj csak! Átkozott! – kurjantotta Daniel. Önkéntelenül is tett egy-két lépést előre, szemét és lámpáját még mindig az ide-oda cikázó állatra szegezve."

"Daniel bőrét hideg, nagy cseppekben lepte el a verejték, halántékba metsző fájdalom nyilallt" - halántékába

"Ahonnét a bőr le is hámlott – nagy, szabálytalan alakú foltokban –, ott a hús nyersen vöröslött elő, rajta nyüvek araszoltak" - Ebben egyetértek Sednollal, picit elvesz a kép erejéből.

"Hozz egy fiatal köcsögöt!" - a "köcsög" szlenges, stílusidegennek érzem.

18+

"Igaz, neki, Danielnek volt annyi szerencséje, hogy a lilakurva vele Viola kezét láttatta, nem egy másik férfiét" - szerintem vedd ki a "neki"-t, megtöri a lendületet. Viszont van itt más problémám is. Miért szerencséje? Így olyan hatást kelt, mintha gondot jelentett volna Danielnek, ha azt látja, egy férfi fogja meg a farkát és teszi be saját szájába. És akkor az nem zavarja, hogy leszopja? Úgy értelmeztem, ő a tudatában volt, hogy mi történik (hiszen ő hozta oda Petert és még azt is tudta, mit láttat a lilakurva vele) Lehet, hogy én értetlenkedek, de ez nem áll teljesen össze.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"