Violet Doll - A kezdet (6. rész -- 18+!)

...áttetszővé vált, és beleveszett a tejföl sűrűségű ködbe. Daniel sikolya lassan fuldokló zokogásra váltott, ahogy megérezte, hogy mellkasán enyhült a ránehezedő nyomás. Perceken át feküdt így, hisztérikus sírása szép lassan szipogássá csillapodott. Akkor az oldalára gördült, és kinyitotta a szemét.
Egyenest Abigaillel nézett farkasszemet. A lány nyakán a seb úgy vöröslött, mint egy második, gúnyos mosoly. Sötét bőre a vérveszteségtől szürkésnek tűnt, csak az arcának volt színe: rozsdabarna, száradt vérfoltok tarkították. Keblein késsel vágott minták kacskaringóztak, az egyik mellbimbója hiányzott. Danielnek úgy rémlett, Viola levágta és megette. Abigail kinyújtotta felé a kezét, hogy megérintse, száját szóra nyitotta.
Daniel ismét a fejében hallotta a szavakat, ezúttal a lány érdes, mély hangján: „Lássad, mit tettíl vélem!”.
Az öregember holtsápadtan, korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott talpra. Menekülési utat kutatva körbenézett – de nem volt hová menni. A holtak körbevették.
Mindenütt ott voltak. Némán, vádló tekintetüket rá szegezve közeledtek. Már akinek megvolt a szeme. Egy fiatal lánynak például, aki megszökött otthonról, és vesztére a Violet Dollban akarta meghúzni magát egy éjszakára, mindkét szeme helyén véres lyuk tátongott. Mellette egy szalmasárga hajú legényke lépdelt – neki saját fülét kellett levágnia, és megennie sóval, kenyérrel. Egy vértől iszamós, szétmarcangolt testű szajha bicegett az oldalán – őt megvagdosták, aztán kiengedték a parkba néhány éhes, veszett kutya közé. Ez a lilakurva ötlete volt; a nőt nem ölték meg, hanem kivárták, míg elhatalmasodik rajta a betegség. Ott volt az a nő is a pincéből, valószínűleg a ház utolsó áldozata, fél karja könyökből hiányzott, elkínzott arcát karmolások szabdalták. Egy megskalpolt, rézbőrű férfi vonszolta magát a balján – Daniel északi körútja során találkozott vele. Miután az indián merevrészegre itta magát, egyszerűen bepakolta autója csomagtartójába, és elhozta a Violet Dollba. Egy öregasszony, meztelenül. Viasz borította aszott, lógó mellét, ősz szeméremszőrzete vértől piroslott. Viola szabászollóval szabdalta szét, miután megdugatta egy fiatal fiúval, akit a kikötőben szedett fel. A fiú is ott állt a többiek között, neki a péniszét vágta le Viola. A véres húscafat a fiú szájából türemkedett ki.
Daniel akármerre nézett is, mindenütt ott voltak. Rengetegen. Nők és férfiak, fiatalok, öregek. Mind felé nyújtották a kezüket, és mind ugyanazt ismételgették a maguk hangján, a fejében: „Lásd, mit tettél velem!”, „Lásd, mit tettél velem!”. Körbevették, tapogatták. Daniel érezte a szagukat, a hangjuk betöltötte az elméjét, mint valami orkán. Forgott, forgatták, beleszédült az arcokba, a sebek, csonkok, a vér és nyüvek látványába.
– Elég! – kiabálta égnek emelt arccal. A holtak gyűrűje szorosra zárt körülötte, és hiába oszlott semmivé egyik a másik után, mintha mindig lett volna egy újabb, aki a helyébe lépett: áradatuknak nem akart vége szakadni.
– Elééééég! Legyen vége már! – sikította az öregember újra és újra, imára kulcsolva a kezét.
Lehunyt szemhéja alól könnyek…

…peregtek. Egészen pontosan az egyik alól, mert a másik szemét vastagon borította a rászáradt vér, amely a homlokán húzódó mély vágásból még most is csordogált. A pincelépcső alsó fokán ült. Kezében a zseblámpáját szorongatta, amely csodával határos módon, bár pislákolva, de világított. Nem emlékezett rá, mikor és hogyan találta meg. A fénysugár még így is messzire hordott. Daniel a könnyei fátylán át látta a kisebb-nagyobb, jelöletlen halmok hosszú, végtelenbe nyúló sorát. Még sosem tekintett rájuk így. Az őrület, amellyel Viola, és később a lilakurva megfertőzte az elméjét, hályogot vont a szeme elé, ha dolga akadt idelent. Tudta, hogy sokan voltak, mégsem fogta fel. Nem kellett gondolnia velük. Csak halmok voltak a pincében, nem többek. Cserébe értük megkapta Violát, ahányszor csak akarta.
– Hát számítottak valamit?! – suttogta az öregember maga elé meredve.
Csak mi számítunk, szerelmem! Csak te és én! Szükségünk van egymásra! – A Violet Doll hangja édes volt, mint a méz.
Daniel nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Arra gondolt, ahogy a nagyanyja fogta a legyeket a farmjukon: galóca levét csepegtette mézbe. Édes volt az is, halálosan édes. Az öregember válla előregörnyedt, szemét marták a könnyek. Sírt, amíg eltemette a csonkolt karú nőt, és sírt, mialatt ellapogatta a földet a Viola maradványait rejtő hanton. Könnyei áradata csak akkor apadt el, mikor felfelé indult a lépcsőn.

Sokáig lehetett öntudatlan. Egy egész éjszakán át legalább, mert amikor az ajtófélfába kapaszkodva, remegő lábakkal előtántorgott a pincéből, a nap éppen a látóhatár pereme fölé emelkedett odakint. A nyitott bejárati ajtón át narancsos fény ömlött be az előcsarnokba, lángba borítva a márványt, és átszínezve a lila szőnyegeket. Daniel kikapcsolta, majd zsebre dugta sokat szolgált zseblámpáját, aztán átadta magát a hűs, hajnali szellő simogatásának. Körülötte a Violet Doll halkan megreccsent, mintha a ház maga is kinyújtóztatta volna falaiból az éjszakai zsibbadtságot.
Néhány percig így állt, mélyeket szippantva a friss levegőből, és azon töprengett, hogyan tovább, hol kezdje. Sebei sajogtak, arcát törmelék szabdalta össze, mikor a pincében elesett. A mély vágás a fején még mindig vérzett. Keze-lába viszont ép maradt, s neki pont ezekre volt szüksége ahhoz, hogy valóra váltsa, amiért valójában idejött. Kitapogatta a zsebében lapuló szögletes tárgyat, aztán magához vette korábban a falhoz támasztott botját, és lassú bicegéssel megindult a folyosó végébe, a könyvtárszoba felé.
Daniel ezt a helyiséget szerette a legjobban az egész Violet Dollban, még most is, mikor a mennyezetig érő polcokról rég elszállíttatta a könyveket. Korábban rengeteg időt töltött itt: egy-egy estét követően szinte fuldokolva menekült be ide, hogy végre lélegezzék, és tiszta fejjel gondolkodjon.
Azt remélte, a lilakurva itt kevesebb hatalommal bír. A könyvtárszobában egy folt nem sok, annyi lilára sem bukkanhatott az ember, ezt a szobát Daniel maga rendezte be. A levegőt öreg könyvek, fa, pipadohány és a kandallóban kihűlt hamu enyhén kormos illata hatotta át. Kézzel szőtt, bordó szőnyegek fedték a parkettát, a mennyezet fagerendái és a bútorok mind szinte feketére sötétedtek az évekkel. A kopott, zöld kárpitú, öblös fotel a sarokban még most is úgy állt, mintha rá, Danielre várna. Mellette egy asztalkán régi szemüvege árválkodott, ahogy utoljára letette. Az ablak alatti íróasztalon megsárgult papírlapok, toll, benne a tinta rég beszáradt. Az öregember odacsoszogott. A legfelső lapra valaki rövid, hibáktól hemzsegő bejegyzést firkantott.
„A nevem Joshua. Egy fickó monta a kikötöben, hogy erefele üresek a házak, tegyek probát, hátha leesik valami. Téli szállás vagy guberálni valamit. Áttmásztam ennek a… háznak a keritésén. Vagy három napja már. Megprobáttam leszedni a pinceablakot, de jött egy hőlgy és fülön csipet. Jó nő, asztat meghiszem. A neve Viola, asztat monta. Sötét haj, sötét szem, jó dudák. Egyáltalán nem volt mérges, sőt megkérdeszte, nem akarnék-e neki dógozni. Má hogyne akartam vóna. Még hunyoritot is a szeméve, meg megnyatta a száját. Szóval belementem. De valami fúrcsaság van itt, én nem is tudom. A szép hőlgyet nem látam aszóta csak a hangját halom. Sutog. Mindenféléket. Tegnap vótt it egy lány. Velem egykoru lehetet. A suttogás aszt monta neki, döffjön vilát a saját kezébe. Megtette. Nem szoktam berezelni de most igen félek. Probáttam elmenni de nem sikerütt. Nem nyítt az ajto és az ablaktáblák is zárva. Éjel megprobálok megin…”
Daniel szemét újfent elfutották a könnyek. Évek óta nem gyújtott rá, de most úgy érezte, szüksége van rá. Bal zsebéből bontatlan csomag cigarettát húzott elő. Szipogva feltépte a piros-fehér csomagolást, kiütögetett egy szálat a dobozból, és a szájába dugta. A paklit a maradék cigarettákkal hanyagul az íróasztalra dobta. Újból a zsebébe nyúlt, és ezúttal az öngyújtóját húzta elő onnét. Hűvös, fémes tapintása megnyugtatta: biztos kézzel kattintotta fel a gyújtó lángját, majd tartotta a cigaretta végéhez. A dohánylevelek egy pillanatra lángra kaptak, majd a lobbanás parázslássá szelídült, ahogy Daniel mélyet szívott a cigarettába.
Az öregember megszédült. Nem is annyira attól, ahogy az aromás íz szétáradt a nyelvén, a füst pedig átjárta a tüdejét, hanem a gondolattól, mire készül. Halvány fénykör vetült az íróasztalra, és lett mind nagyobb és nagyobb, ahogy Daniel közelítette a kezét hozzá. Az öregember pillantása véletlenszerűen megakadt néhányon a papírra vetett szavak közül: „ház”, „Viola”, „fúrcsaság”, „Sutog”, „félek”.
– Olyan sok élet… – motyogta, kivéve a szájából a cigarettát –, de több nem veszhet oda! Nem engedem, nem szabad!
Ezeket az utolsó szavakat már kiáltotta, közben odaérintve a lángot a papíroshoz…
…amely azonban nem gyúlt be: az évek alatt megszívta magát nedvességgel. Pont annyira, hogy Daniel elveszítse az előnyét a Violet Dollal szemben.
És a ház már jött is, felháborodott visítással:
Te vén fartúró, te! Mit akartál tenni? Majd adok én neked…
Daniel szűkölve húzta össze magát. Kezében az öngyújtó még egyet lobbant, aztán kialudt. Cigarettája kifordult a szájából, és a padlóra hullva parázslott tovább. Érezte, ahogy a ház tudatának láthatatlan ujjai belefúródnak az elméjébe, és többé már nem ura a testének, cselekedeteinek. Azt tette, amit a ház parancsolt neki. Az egyik pillanatban még próbált életet lehelni a gyújtóba, a következőben meg már félredobta, eltaposta a cigarettát a földön, aztán a lilakurvának engedelmeskedve megindult az előcsarnok felé. Minden idegszála tiltakozott ellene – mégis ezt kellett tennie. Tudta, hogy meg fog halni, a rá ható erők mégis odavitték a lábát, ahová a Violet Dollnak csak tetszett.
Útja a tükör előtt ért véget. Az előtt, amelyben korábban megpillantotta saját magát negyven évesen. Most öregkori önmagát látta viszont, nem holmi illúziót. Maradék ősz haja ziláltan meredezett szanaszét, fél szemén vér kérgesedett. A másik szeme fakó volt, fénytelen, és mélyen ült üregében. A ráncokat az arcán elmélyítette a beléjük rakódott mocsok. Apróbb vágások szabdalták a bőrét, ezekre még a pincében tett szert. Ruhája is ott ment végleg tönkre: a nadrág foszlányokban mállott a térdén, a zakón több szakadás tátongott. Megrémítette, milyen görnyedt a háta, mennyire imbolyog álltában. Szerette volna felemelni a botot, és belevágni vele a tükörbe, hogy eltüntesse onnét a vénember látványát, de persze sem az akarata, sem az ereje nem volt meg hozzá.
A komód felső fiókja! – jött a pattogó utasítás a lilakurvától.
Daniel engedelmeskedett. A fiókban kések lapultak lila bársony bélésen: tizenegy darab, nagyság szerint rendezve. Azon gondolkodott, melyik okozza majd a halálát. A válasz nyomban meg is érkezett.
Balról a második!
Egy filézőkést jelölt ki a lilakurva, vékony pengéje megvolt vagy huszonöt centi hosszú. Daniel a nyelénél fogva emelte ki, majd messzire eltartotta magától.
Ó, Daniel...
Az öregember várta a Violet Doll következő utasítását. Az járt a fejében, vajon ki tudná-e cselezni a lilakurvát, és végezni magával, mielőtt még a ház utasítaná rá. Megpróbálta megmozdítani kést tartó kezét: az remegett, rázkódott – de tapodtat sem mozdult.
– Ó, Mr. Duprene – sóhajtotta váratlanul egy hang a háta mögött. Viola hangja. Nem a lilakurváé, Violáé.
Daniel szeme a tükörre villant. A háta mögött ékszerdobozként tündökölt a Violet Doll, ahogy fénykorában – még a szörnyűségek előtt. A kristálycsillárok és fali karok égtek, megvilágítva minden zugot. A fafelületeket fényesre polírozták, a márvány ragyogott. Egy libériás inas tálcán színültig töltött pezsgőspoharakat egyensúlyozva lépdelt az ebédlő felé, melynek szélesre tárt ajtaján át nevetés és zene hangja szűrődött ki. Viola magassarkú cipőjének kopogását elnyelte a lila, bolyhos szőnyeg, amelyen Daniel felé lépdelt. Uszálya lebegni látszott mögötte, szoknyáját felcsippentette, így kivillant formás bokája, karcsú, harisnyába bújtatott lábszára. A fűző kiemelte keble hetykeségét, hattyúnyakát ametiszt kövekből álló, több soros nyaklánc ékesítette. Daniel lélegzete elakadt: Viola gyönyörű volt, szavakkal le sem írhatóan. Az öregember szíve ugyanúgy összerándult szépsége láttán, mint amikor először pillantotta meg az operában.
Mosollyal az arcán közeledett hozzá a nő, szeme huncutul csillogott. Daniel ajkára szavak tolultak, amolyan mentegetőzésféle.
– Nem tudom, mi lelt! Az öregség elvette az eszem... – motyogta.
– Csak fáradt vagy, ez minden! – suttogta Viola, a háta mögé lépve. Tekintetük összekapcsolódott a tükörben, ahogy a nő kesztyűs keze az ő még mindig mereven előrenyújtott, kést tartott kezére simult.
Lehűlt körülöttük a levegő. Hirtelen, mintha nulla fok alá süllyedt volna a hőmérséklet, Daniel elkékült szájából fehéren gomolygott elő lélegzete. A tükör keretén zúzmara képződött, üvegén jégvirágok cirádái kezdtek kirajzolódni. Az öregember reszketett – most már nemcsak félelmében, hanem a hidegtől is. Viola persze nem tűnt fázni: nem szűnő mosollyal az ajkán, egészen szorosan a férje hátához simult, majd lassan elkezdte annak kezét önmaga felé forgatni. Egészen addig csinálta ezt, míg a filézőkés hegye Daniel mellkasának nem szegeződött. Daniel érezte, hogy öreg szíve majd kiugrik a helyéből, úgy dobog.
– Kegyelmezz! Hagyj futnom! Legalább az elmúlt idők emlékére... – A torka kiszáradt, a hangja furcsán recsegett. A felesége a válla fölött átkukucskálva, őt nézte a tükörben. Daniel nem látott a szemében irgalmat.
Nem is volt, Viola nem ismert könyörületet.
– Nem engedhetem, hogy megszabadulj! Nem is bízom benned, szükségem is van rád! – Megkeményedett a hangja, miközben ezt mondta. Karcsú ujjaival harapófogóként tartva Daniel csuklóját előbb enyhe, majd egyre erősebb nyomást gyakorolt az öregember kezére. A kés hegye könnyedén áthatolt az ing vékony anyagán, majd ugyanilyen könnyedséggel vágott utat magának bőrön és húson, egyenesen a szívig. Gyorsan terjedő, élénkpiros folt jelent meg az öregember ingén. Az utolsó, amit Daniel még érzett életében a mellkasát átjáró izzó fájdalom mellett egy csók volt, amelyet felesége lehet a nyakára.

Daniel szürke árnyként lépett ki a Violet Doll teraszára. Ahogy a napsugár rávetült, vonásai megteltek színekkel, élettel. Talán ha egy vonással lehetett halványabb, mint életében. Még mindig Daniel Duprene volt, kilencven éves, de a súlyt, amely kora révén tagjait nehezítette, maga mögött hagyta. Valójában a testét is, amely most az előtérben hevert mereven, semmibe révedő, halott tekintettel.
Később majd gondoskodunk róla, ne aggódj!
Daniel nem aggódott. Viola ellátta őt utasításokkal, most az volt a lényeg. A városba kellett mennie, előbb az ügyvédjéhez, aztán egy ingatlanirodába. Nem pihenhetett.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2016-03-23 08:48 Sren

Sren képe

... És itt a vége, legalábbis ennek a ciklusnak.
De mert a lilakurva mindig éhes, közel sem lehetetlen, hogy valamelyikünket még munkára fogja újra...

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

sze, 2016-03-23 09:40 Gitáros

Gitáros képe
5

"felesége lehet a nyakára" - lehelt

Nagyon tetszett, szívesen tovább olvastam volna...:D

Miki

sze, 2016-03-23 17:45 Roah

Roah képe

Természetesen megjelenéssel párhuzamban olvastam, részenként, igen, bent telóról a legtöbbet, és naná, hogy összességében tetszett. A stílusodat nekem találták ki, nagyon szeretem a fogalmazásodat olvasni, illetve, ahogyan mondani szoktam: könnyed, laza, jó a ritmusa.
Mint mindig.

Ami most jön, az ízlés, és egy-két észrevétel, röviden, ami hirtelen eszembe jut. :)))

Hát nem fogod elhinni, de nekem túl véres lett. Valahogy annyira bokáig álltam a sztori végére a vérben, hogy úgy megszoktam, mint afrikai kiskölyök a maláriás beteg látványát, halálát, majdnem közönyös lettem a vérességre - van néhány mondat, a fekete lányos résznél, akinek vérében fürdött...na, hát ott kapásból előttem volt a Hostel 2, amikor egy perszona őrülállat nő egy üres kádban van, pucéran, fölé lógatnak szintén pucéran egy lányt, fejjel lefelé, torok nyissz, vér spricc, őrülállat perszona meg a pettyező vérben tusol alatta a kádban, kenegeti magát vele, mint aki napozik, és csak olajozza a bőrét.
Szóval ezek számomra túlzóak - a Hostel-filmek megtekintésével is azért hagytam fel, mert full öncélúnak véltem vérfürdőt, ami nettó szadizmussá fajult, oké, figyelem örökké a gonosz arcát, de a rendezői ostobaságra már nem voltam vevő.

Az a baj a sok vérrel, mint a sok kiadott bankóval: elkopik az értéke, vagy elkophat az értéke. (Nem, inflációba nem megyek bele, nyugi. :D)

Elmondom, mit várok el az egyik szívem csücske szerzőmtől, akinek imádom a stíljét - amúgy rá is lehet szokni, tudtad? ;) -, novelláit, jó? :)))

Több kreatívságot! :))))

Sokkal többet!

Ha gondolod, egyesével átmegyek az epizódokon, és néhány apróságot kiszedhetek még neked. :)))

Dana?

Imádtam! :)))

Pacsi! :)))

"Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak"

https://www.youtube.com/watch?v=icDf3R6KgpE

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2016-03-23 18:13 Dana

Dana képe

Motel, naná. :)

Igazad is lehet, de ezen nem gondolkodtam: az események nagyjából hozták magukat. És mindenképp érzékeltetni akartam, hogy itt több szadista esetről van szó.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-03-23 19:15 Sednol

Sednol képe
5

Sajnos vége lett. :(
Erős voltam, és nem olvastam el telefonon.
Az összes tetszett. A befejezés adta magát a többi novellából, így nem okozott meglepetést, de ez nem a te hibád. A jó oldala, hogy most elolvashatom Zora és Sren írását is újra.
Jól állt a befejezésnek, hogy Viola legalább Daniellel kegyelmes volt, és nem találtál ki neki valami borzalmas halált.

„Daniel szemét újfent elfutották a könnyek. Évek óta nem gyújtott rá, de most szükségét érezte egy cigarettának.” Ebben a bekezdésben soknak éreztem a cigarettát. Nem tudom, hogy lehetne ritkítani, de nagyon sikítottak. :D

„látványát, de persze sem az akarata, sem az ereje nem volt meg hozzá.” Itt a persze kilógott a mesélésből, olyan kiszólásfélének éreztem.

Ahogy az összes rész, ez is vitt magával. Gyerek ugrált, tévé ordított, de nem érdekelt.
Reméljük, nem csak a ház éhezik további borzalmakra, hanem ti is, hogy megírjátok. Addig is marad az újraolvasás.

Hagyok itt egy marék csillagot, a többit szétszórom az előző részleteknél.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

sze, 2016-03-23 19:28 Dana

Dana képe

Köszönöm :). Cigin én is agyalok...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-03-24 05:36 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe
5

"Lehunyt szemhéja alól könnyek…

…peregtek. Egészen pontosan az egyik alól," - szerettem volna már korábban is megjegyezni, hogy ezeket a töréseket indokolatlannak érzem. Találkoztam még pár ilyennel, arra gondoltam, először ezeknél akartad befejezni a részt, ezért néz ki így. Más magyarázatot nem találtam, de kíváncsi vagyok a válaszodra.

"Tudta, hogy sokan voltak, mégsem fogta fel. Nem kellett gondolnia velük." - gondolnia? Nem inkább foglalkoznia vagy gondolnia rájuk?

"Körülötte a Violet Doll halkan megreccsent, mintha a háza maga is kinyújtóztatta volna falaiból az éjszakai zsibbadtságot." - bár így is helyes, van egy olyan érzésem, hogy itt simán "ház"-at akartál írni. Mivel az lélegzik, él, de így kicsit olyan, mintha Daniel birtokolná.

"A kopott – zöld – kárpitú," - Ezt is egy olyan közbevetésnek érzem, ami - hogy úgy mondjam - behúzza a kéziféket. A kopott-zöld kárpitú?

"Évek óta nem gyújtott rá, de most szükségét érezte egy cigarettának. Bal zsebéből bontatlan csomag cigarettát húzott elő." - bontatlan csomagot húzott elő. Bár még így is elég sok marad, én is úgy érzem, hogy kezdeni kellene velük valamit.

"Ezeket az utolsó szavakat már kiáltotta, közben odaérintve a lángot a papíroshoz…
…amely azonban nem gyúlt be: az évek alatt megszívta magát nedvességgel." - Ezt csak azért másoltam ide, mert itt pl. indokoltnak érzem a sortörést - hangsúlyossá tetted vele az utána következő részt.

Hát vége! Összességében nagyon élveztem, nem is tudom, hasonló terjedelemű művet olvastam-e korábban ennyire gördülékenyen (netes felületen). Nagyon tetszik a stílusod, a fogalmazásod. Az ötödik résztől éreztem egy minimális visszaesést, a durvább részeknél pedig önismétlést. Egyértelműen a második rész a kedvencem, és úgy éreztem, az ottani kreativitást nem tudtad überelni a továbbiakban, ezért kicsit ellaposodott ebben a tekintetben.
Élmény volt, köszönöm. Nem tervezitek, hogy kiadjátok, ha esetleg összegyűlik elegendő novella? Szerintem megérné. Most pedig én is újra előveszem a másik két történetet :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

szo, 2016-04-02 16:08 Dana

Dana képe

Eljutok lassan ide is a sok teendő közepette. Először is köszi, hogy átrágtad magad rajta.

Észrevételeidre reagálva:

A törések - ha zavaróak is - szándékosak, és nem tudtam jobban megoldani az idősíkok közti váltást, mint így. Egy-egy ilyen törés mindig azt jelzi, hogy a múltból a jelenbe (vagy fordítva) léptünk. Tudnál esetleg javasolni valamit, hogyan oldhatnám meg jobban? Mindenképp a meglepetés erejét szerettem volna belevinni, és nem tartottam helyesnek a folytatólagos írást, hiszen mégis csak egy ilyen ugrásról van szó. De ha rontja az olvasás élményét, ki kell találnom rá valami mást... (Először dőlten akartam szedni a múltbeli részeket, de aztán más dolgokat is szedtem dőlten, így ezt elvetettem.)

"gondol valamivel, valakivel" - hm... Nem tudom, miért írtam ezt. Azt jelenti, törődik valamivel, valakivel. Nekem nem tűnt rossznak, de lehet, hogy modorosnak hat.

"háza" --> ház, természetesen. Köszönöm, javítom.

Javítom a kárpitot. Nem tudom, miért vetettem közbe. Talán a "nézés" miatt, hogy látom, hogy kopott, de fontos a színe is, ami zöld.

Abszolút egyetértek, hogy nagyon sok a cigis szóismétlés. Bármilyen javaslatot szívesen fogadok a ritkításukra :-).

"...amely azonban ..." - De ha megnézed, itt nincs egy plusz sor beékelve, mert nem is ugrottunk az időben! Ez csak a feszültségkeltés, a hangulat miatti pötyizés.

Még egyszer köszönöm a kitartásodat.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-04-05 05:34 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Őszintén? Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a törésekkel az idősíkok közti váltást akartad érzékeltetni. De így már összeállt, nyílván én voltam figyelmetlen. Talán azért nem volt világos, mert jelzés nélkül is egyértelműnek tűnt, ha ugrottunk az időben. Szóval szerintem lehetne folytatólagos, de megértem, ha azt nem tartod helyesnek.

A cigaretta: "A paklit a maradék cigarettákkal hanyagul az íróasztalra dobta" - ha a legelsőt nem is vennéd ki, akkor innen a "a maradék cigarettákkal" részt ki lehetne. Az jutott még az eszembe, ha márkanevet használnál, azzal is kiválthatnál egyet-kettőt. Talán még a korhűséget is erősíthetnéd vele, de ez abszolút csak javaslat. Nem biztos, hogy illene az írásodba.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

cs, 2016-04-07 19:03 Dana

Dana képe

Köszi :-). Gondolkodom még ezen a cigis dolgon. Amúgy Amcsiban akkortájt már bőven megvoltak azok a cigimárkák, amik ma is léteznek még (úgy rémlik, mert természetesen akkor utánanéztem, ezért a piros-fehér doboz :-)))

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2016-03-25 18:12 A. Dixon

A. Dixon képe
5

Sajnos véget ért!
Csodálatos történetet alkottál, nagyon tetszett! Szeretem a stílusodat, annyira könnyed, magával ragad.

Sokat gondolkodtam Daniel motivációján: vajon ő is klasszikus sorozatgyilkos, ugyanúgy élvezte a kínzásokat és a gyilkolást, vagy egyszerűen csak alávetette magát először a neje, később pedig a ház akaratának? Mindezeket a szörnyűségetek szerelemből tette, vagy nem volt ura az akaratának?

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

p, 2016-03-25 19:43 Dana

Dana képe

Köszönöm :-)!

Én úgy képzeltem, hogy őt Viola motiválja, vagyis az érzései iránta. Az első gyilkosságnál a nő felnéz rá, ami tetszik Danielnek. A Violet Doll meg egyszerű helyzetben van: mindenkinek azt mutatja, ami a szívének kedves -- egy darabig legalábbis.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2016-03-25 19:52 A. Dixon

A. Dixon képe

Tehát amig Viola él, addig Danielt a szerelem vezeti.Társa a gyilkosságokban, de nem élvezője a történéseknek, mármint ő nem vagdicsál le testrészeket, meg fürdik a vérben, csak segít...
Viola mikor kezd megbolondulni? Vagyis inkább a helyes kérdés: megbolondul Viola, ugye? Mert ezt ki is emeled, ha jól emlékszem. De miért?

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

szo, 2016-04-02 08:27 Dana

Dana képe

Nem a szó legszorosabb értelmében véve bolondul meg, bár az elején mondok ilyet. Az őrülete mélyül el, elhatalmasodik rajta a mohóság.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2016-04-01 20:32 Kyle

Az első két részt külön-külön, de az utolsó négy epizódot egybe letoltam, és még egy napot ülepedni is hagytam magamban a történetet, szóval az összbenyomásomat szeretném veled megosztani, hátha tudsz belőle valamit profitálni. :)

Írni egyértelműen tudsz, elég olvasmányosan, gyakran tényleg magam előtt látom a jeleneteket, és ez abszolút pozitív, gratulálok! :) De mivel ezt már korábban is említettem egy írásodnál, meg ebből nem is tanulsz, inkább mondom a negatívumokat is (mármint amiken szerintem érdemes lehetne csiszolnod).

1) Nagyon sok a vér. Ezzel az a baj, hogy ráfekszik a történetre, és inkább a vérre fogok emlékezni utólag, nem feltétlenül a sztorira. Ráadásul a harmadik véres jelenet után már teljesen semlegesen fogadtam a továbbiakat: "Hja, megint vér, gyorsan essünk túl rajta, ha már muszáj!" *ásítás*

2) Engem hosszú távon zavart, hogy mindent filmszerűen láttatni szeretnél. Ez nekem egy kicsit megakasztotta a történéseket, ráadásul a szép fogalmazás kárára is mehet: emlékszem, valahol viszonylag rövid időn belül a fájdalom egyfolytában "lobbant, lobbant, lobbant". Szerintem nem muszáj minden apróságot nagyon részletesen érzékeltetni.

3) Az én ízlésemnek túl sok hasonlatot használsz (talán az előző pont okán), így néha vicces, amit írsz: pl. amikor bélgörcsös lóhoz hasonlítod a (azt hiszem) négykézláb kúszó embert. Ez a hasonlat/kép egyáltalán nem illik a novella hangneméhez.

4) Ha már törekedsz a választékos fogalmazásra, és elég jól is abszolválod, akkor légy szíves kerüld el a közhelyeket ("az idő vasfoga" pl.), mert a te esetedben ezek még ocsmányabbak!

Amúgy tetszett. ;) Remélem, tudtam valamelyest segíteni.

szo, 2016-04-02 08:26 Dana

Dana képe

Köszönöm :-).

Tegyük fel, hogy kevesebb a vér. Abban a pillanatban, ahogy elintézem egy gyilkossággal, szerintem a ház/a nő mohósága magyarázatlanul marad. Ne feledd, meg kellett alapoznom, mitől vált ez a ház azzá, ami. Elhiszem, hogy unalmas volt, szerintem ezt más is említette, hogy túl sok volt (Roah talán?), de... Én úgy vélem, ha elintézem röviden, ha elintézem részletek nélkül, az is unalmas lett volna, és kellő magyarázatul sem szolgált volna. Gondold át ellenkező irányból: mit kellett volna kihagynom, melyik részt/részeket, és ha kihagyom, akkor tényleg elhiszed, hogy az egy gyilkos ház? A kérdés mindig a miért, miért, miért, hogyan stb. Ezekre válaszolni kell. Ha ez egy romantikus történet, akkor lopott csókokkal, intrikákkal, sokkal. De nem az :-).

Filmszerűség: talán igazad van, talán nem. Az én célom az, hogy ne legyenek hézagok. Nem szeretem, amikor egyik mondatról, eseményről ugrunk a másikra, és nem tudjuk, miért, hogyan jutottunk el oda. Így is, hogy ne menjen az olvashatóság rovására, be kellett vetnem ezeket a "kiesős" részeket, és nem jó kedvvel tettem (habár mégis, mert nagyon utáltam volna tényleg minden hézagot kitölteni). Én szeretem a történetekben a folytonosságot, ha nincsenek elvarratlan szálak, kérdőjelek. Pont ezért mondják, hogy gördülékeny a fogalmazásom (szerintem), amit most észrevételként megjegyeztél. Biztosan lehetne jobban, ezen kell dolgoznom! :-))

Ha láttál kólikás lovat, megérted, hogy miért. Amúgy pont azért használok hasonlatot, hogy ne kelljen mindent kirészleteznem. Meg biztosan azért is, mert nagyon régen, vagy tizenöt évvel ezelőtt még verseket írtam, nem novellákat, és ezt nem tudom teljes egészében "kiírtani" magamból. mindig az lebeg a szemem előtt, hogy visszaadjam, amit látok. Hidd el, sokszor nem is gondolkodom rajta, csak írok. Igyekszem majd ránézni ebből a szempontból (hasonlatok). Amúgy biztos vagyok benne, hogy egy profi se perc alatt írna egy tizenkét oldalas "hol rossz ez" elemzést, tehát nem kétlem, hogy sok-sok-sok hiba van benne, akár a hasonlatok halmozása is.

Igen, a közhelyek! Figyelni fogok!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen