Papírhajók

Az ifjú Borisz Ivanovics Razin a folyó felől érkezett. Fáradtan állt meg a szépen faragott fakapu előtt. Az udvaron friss lombú nyírfákat borzolt a szél, láthatatlan kezétől meg-meglapuló, élénkzöld fű szegélyezte a fenyőrönkökből épült házat és a pajtaépületeket. A fiú kinyitotta a kaput, és rálépett a kéregdarabokkal szórt ösvényre. Amikor az emelkedő tetejére ért, lenyűgöző látvány tárult a szeme elé. A magányos tanya, mögötte a hosszan elnyúló, tükörsima vizű holtággal olyan érzetet keltett, mintha ezen a helyen megállt volna az idő.
Bekopogott ház vaskos ajtaján. Egy perccel később a rég látott Antonyin Ilijics Voronov jelent meg a küszöbön.
– Keresztapám! – kiáltotta a fiú, és a nyakába borult.
– Borisz! Micsoda szép szál legény lettél – csapkodta meg a vállát a férfi.
– Te semmit sem változtál, keresztapám – mondta Borisz, és ugyanazzal az örömmel nézett a markáns arc mélyén ülő fekete szemekbe, mint gyermekkorában.
Visszaemlékezett azokra az évekre, amikor Antonyin, az egykor híres elmeorvos gyakran vendégeskedett az otthonukban. Sokszor összehasonlította őt Vlagyimir bácsikájával, aki mindig cukorkát hozott neki. Antonyintól sohasem kapott édességet, mégis sokkal jobban szerette. Példátlan meggyőző erő rejlett a tekintetében; tiszteletkeltő fellépése, örök derűje miatt Borisz azt gondolta, nincs nála jobb ember a világon. Aztán történt valami – a szülei annyit mondtak, Antonyin nagyon rossz dolgot tett, ezért el kell mennie Moszkvából –, és sokáig nem hallott felőle. Később Vlagyimir bácsi elmesélte, hogy találkozott vele a háborúban: Antonyin katonaorvosként szolgált. A béke beköszöntével a fiú többé nem kapott róla híreket.
– Kerülj beljebb – mondta a keresztapja. – Épp időben jöttél az ebédhez.

Borisz a konyhában találta a keresztanyját. Átölelte, és elégedetten állapította meg, hogy a vidéki élet cseppet sem csorbított a szépségén. Okszana Voronova most is olyan gyönyörű volt, mint amikor Shakespeare Oféliáját játszotta Moszkva egyik neves színházában. Vörös haja dúsan omlott a vállára, nagy, acélkék szemében vidámság csillogott.
– Hol van Szonja és Alekszej? – érdeklődött Borisz az unokatestvéreiről.
– Hihetetlen, hogy tíz év telt el. Te nem is tudod, mi minden történt azóta! – csapta össze a kezét a keresztanyja.
– A gyerekeink megnőttek, és Pétervárra költöztek – mondta Antonyin. – Szonja remek balerina lett, Alekszej pedig csillagászatot tanul.
– Kitűnő eredményei vannak – tette hozzá Okszana. – Ha így folytatja, egyszer majd professzor lesz.
Asztalhoz ültek, és evés közben folytatták a beszélgetést. A fiú mesélt a kereskedelmi tanulmányairól, az édesanyjáról és a húgairól, meg persze Vlagyimir bácsiról. Már az utolsó falatnál tartott, amikor belibbent a konyhába egy fiatal lány. Megállt az asztal előtt, és tágra nyílt, tengerkék szemekkel meredt Boriszra. A fiú is hasonlóképpen elcsodálkozott.
Antonyin bemutatta őket egymásnak, de semmit sem árult el arról, miért is vendégeskedik itt a lány. A szép, szőke jelenés kért egy tál ételt Okszanától, aztán elsietett.
– Leszja Szerenaja – mondta elgondolkozva Borisz. – Ki ez a lány, keresztapám?
– Egy kliensem – felelte halkan Antonyin.
A szó nem az volt: páciensem, de ahogy a férfi kiejtette, ugyanúgy hangzott. Borisznak lassan összeállt a kép. Döbbenten kérdezte:
– Itt kezeled a házadban? Nem veszélyes ez?
– Úgy néz ki, mint akitől félni kell? Menj, nézd csak meg jobban! – mutatott Antonyin a vendégszoba ajtajára.
Borisz kissé kelletlenül, de bekopogott Leszjához. A lány egy szövőszéknél ült, és nagy szemeket meresztett; látszott, hogy nem az ő érkezésére számított. Borisz érezte, hogy elvörösödik, nem igazán tudta hirtelen, mit is mondjon. A szövőszékből lógó vaskos kendervászonra szegezte a tekintetét.
– Mi lesz ebből? – kérdezte. Arra gondolt, a készülő fehér szövet túl durva függönynek vagy asztalterítőnek.
– Vitorlavászon – felelte Leszja, és közben gyanakvóan méregette a fiút.
– Mire kell az neked? – csodálkozott Borisz.
– Hogy vitorlázhassak – felelte a lány kurtán, mintha a dolog magától értetődő lenne.
– Miért akarsz vitorlázni?
– Antonyin azt mondta, vitorláznom kell.
Leszja újból nekiállt hajtani lábával a szövőgépet, és a vetélő egyre gyorsabban csattogott. Borisz nem győzött csodálkozni a munkájába feledkező lányon. Mivel semmi értelmes nem jutott eszébe, magára hagyta.

A fiú kiment az udvarra, ahol a keresztapja éppen fát aprított.
– Gyere – mutatott Antonyin két tuskóra. – Üljünk le, beszélgessünk kicsit.
Helyet foglaltak egymással szemben. A nap bársonyos meleget árasztott, lehetett vagy tíz fok is. A zölden szikrázó domb alatt ott húzódott az időtlen holtág, fenségesen és titokzatosan.
– Szóval ez a lány… dilis? – kérdezte Borisz.
– Nem jobban, mint bármelyikünk. Történt valami az életében, ami kivetette a fejlődését a szokásos mederből. Többet nem mondhatok.
Boriszt összezavarták ezek a furcsa szavak. Szörnyű sejtés lett úrrá rajta, és ettől a táj, a kora nyári napsütés, még Antonyin barátságos arca is baljóslatúvá vált.
– Anyám ötlete volt, hogy jöjjek el – kezdte a fiú gyanakvón. – Mindvégig tudta, hol talállak, de eddig nem mondta el, hiába is kérdeztem. Most viszont hirtelen fontos lett neki, hogy megkeresselek.
– És ez nyugtalanít téged?
– Azt akarja, hogy változtass meg engem is, igaz?
Antonyin nyugodtan nézett a szemébe.
– Édesanyáddal egyáltalán nem beszéltem a háború óta, de ha elküldött téged hozzám, a család fekete bárányához, akkor valami nagyon aggaszthatja.
Borisz megkönnyebbülten sóhajtott: tehát nem szövetkeztek a háta mögött.
– Az a baja velem, hogy nem akarok megnősülni – nevetett. – Már mindkét húgomat kiházasította, és zavarja, hogy nálam nem éri el a célját.
– Nincs ebben semmi különös, Borisz. Húszévesen nekem sem a nősülés járt a fejemben. Ne aggódj, nem foglak rábeszélni olyanra, amit nem akarsz – kacsintott a keresztapja. – De ha már itt vagy, segíthetnél nekem megépíteni Leszja hajóját. Úgy hallottam, értesz az ácsmunkához.
– Tanultam ezt-azt Vlagyimir bácsitól – mosolygott a fiú. – De mondd, miért kell szegény lánynak vitorláznia?
– A kezelés része – mondta Antonyin, és az ajkára tette a mutatóujját.
– Már értem, miért rúgtak ki abból az elmegyógyintézetből – csúszott ki Borisz száján.
– Nem a módszereim miatt – nevetett a keresztapja. – Volt egy nem hivatalos szakvélemény, amit a cárról alkottam…
– Azt mondtad róla, hogy elmebeteg?
– Igen, mert az.
Borisz azt hitte, nem hall jól.
– Ezért ki is végezhettek volna!
– Szerencsére csak száműztek ide. De tudod, inkább nyertem a dolgon, mint veszítettem. Itt szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok. Ha könyörögnének, sem mennék vissza Moszkvába – mondta Antonyin, és elégedetten nézett végig napfényben fürdő birodalmán.

Alig két hét múlva már feszült a vitorla Leszja kis hajóján, amit Tritonnak kereszteltek el. Miután a holtág finoman fodrozódó vizére bocsátották egy szeles reggelen, Antonyin és Borisz tettek vele egy próbakört. A fiú élvezettel nézte a csónak oldaláról leváló és tovaterjedő hullámokat, a mélyben cikázó apró halakat, és a közeledtükre felrebbenő vízimadarakat.
– Hol tanultál meg vitorlázni? – kérdezte a keresztapját, aki magabiztosan, de szokatlan stílusban tartotta a kormányrudat és a köteleket.
– Egyszer régen Barbados szigetén voltam tanulmányúton. Különös dolgokat láttam ott, például férfiakat, akik állapotosnak képzelik magukat.
– Ez undorító – szörnyülködött Borisz.
– Az, de felettébb érdekes. A környező szigeteken is észleltek eseteket, és én minél többet akartam látni. Kaptam egy kis vitorlás bárkát, térképet meg iránytűt, és szélnek eresztettek – Antonyin kuncogva csóválta a fejét. – Persze időbe telt, mire rájöttem, hogyan kell vele közlekedni, de elég jól boldogultam. Még zátonyra se futottam soha.
A fiú megpillantotta Leszját, aki feléjük sietett a domboldalon. Bizonytalan tekintettel nézte a kis lélekvesztőt, mintha egyszerre csodálná, és félne is tőle. Keresztapja visszakormányozta a hajót a mólóhoz, Borisz pedig tartotta a kötelékeit, amíg a lány helyet cserélt vele. Antonyin a fél napot azzal töltötte, hogy gyakorolja Leszjával a hajó irányítását. Délután a lány már egyedül vitorlázott.
– A többit majd a víz megtanítja neki – mondta Antonyin, miközben zsebre tett kézzel állt a móló végén.
– Nem mondom, ügyes ez a Leszja, de azért érhetik meglepetések. Aggódom miatta, hátha fejbe vágja a vitorlarúd, vagy bármi más baj éri, ami kezdőkkel meg szokott esni. – Borisz mélyet sóhajtott, aztán megvakarta a fejét. – Ráadásul, akármilyen furcsa, néha legszívesebben udvarolnék neki, pedig tudom, hogy az én utam nem erre vezet. Nem értem, te hogyan tudod türtőztetni magad, ha ilyen szép lányokkal van dolgod?
– Nekem itt az én Okszanám.
– Jó, de előtte is meg kellett állnod valahogy.
– Nem árt, ha az ember először úrrá lesz a saját vizén, mielőtt mások érzelmeinek a tengerére merészkedik – mosolygott a férfi. – De áruld el, Borisz Ivanovics, miért gondolod, hogy nem Leszja felé visz az utad?
A fiú gúnyosan felnevetett.
– Felesleges elmondanom, Antonyin Ilijics, hiszen úgyis kitalálod.
Keresztapja szeme olyasfélén villant, mint a vadászé, ha vadat lát.

Az elkövetkező napokban Leszja egyre többet hajózott a holtágon. Borisz úgy látta, mind jobban a csónak megszállottjává válik, és egy különösen szeles reggelen az ételt félbehagyva rohant ki, hogy a hullámokkal dacolhasson. Egészen délutánig elmaradt, és közben nagy vihar kerekedett. Antonyin és Borisz kiszaladtak az esőbe, hogy megnézzék, merre lehet. A lány éppen a kikötéssel bajlódott: hiába próbált a móló közelébe evezni, a hullámok folyton elsodorták. Intett segítőinek, és feléjük dobta a csónak kötelét. Borisz rögtön húzni kezdte a kis hajót, és a következő hullám a vízbe rántotta volna, ha keresztapja el nem kapja a derekánál fogva. Nagy nehezen odakötötték a móló mellé a Tritont, és Borisz kisegítette belőle Leszját.
A csuromvizes lány remegve borult a karjába. A fiú átölelte, aztán talpra állította, és mindhárman beszaladtak a házba, ahol Okszana törölközőkkel várta őket. Később, amint a forró teával teli szamovár köré ültek, Leszja könnyes szemmel így szólt:
– Már előbb vissza akartam jönni, de valami belül nem engedett, hajtott, hogy folytassam. Nem tudom, mi történik velem!
Antonyin átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezét.
– Én tudom, és hidd el, ennek most így kell lennie.
Borisznak megvolt a maga véleménye erről. Majdnem el is mondta, de az utolsó pillanatban féket tett a nyelvére.

Egy tiszta, holdfényes estén Leszja ismét csónakba szállt, és teljes szélcsend lévén, beevezett a holtág közepére. Ott aztán a hajócska peremére könyökölve kémlelte a víz alatti világot. Borisz egy ideig a mólóról figyelte, majd visszaballagott a házba. Megvacsorázott, és lefeküdt aludni. Az éjszaka közepén nyugtalanító álomból ébredt: Antonyint látta, amint sátáni mosollyal az arcán Marionett-bábut mozgat. A köteleken csüngő faemberke nagyon hasonlított Leszjára.
A fiú megtörölte az arcát a lepedőben, majd kiment a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet. Meglepetésére ott találta Antonyint az asztalnál. Gyertyafénynél olvasott egy könyvet, amely franciául íródott.
– Hát te még ébren vagy ilyenkor?
Keresztapja rámosolygott az olvasószemüvege fölött.
– Jobb fennmaradni, mint a legszebb álmunkból felriadni.
– Miért kéne felriadnod? Csak nem Leszja miatt? Te vetted rá, hogy csónakázzon éjnek évadján?
– Tettem rá célzásokat, hogy ez előnyére válna. – Antonyin visszalapozott a könyvben néhány oldalt. – A néhai Soluine is hangsúlyozta ilyen esetekben a víz döntő fontosságát.
Borisz leült az asztalhoz, és suttogóra fogta a hangját.
– De hát mi ez az egész?
A férfi összecsukta a szakkönyvét, letette a szemüvegét, és végigsimított az arcán.
– Tudom, hogy így minden érthetetlen, de nem mondhatom el.
A fiú lemondóan csóválta a fejét. Antonyin komoly tekintettel méregette.
– Azt hiszem, rájöttem, miért vonakodsz nőkhöz közeledni.
– Tudtam, hogy előtted semmi sem lehet sokáig titokban.
Keresztapja elmosolyodott a bók hallatán.
– Ha megengeded, mesélek egy történetet. Novaja Zemlján hallottam egy északi halásztól. Szerinte ez egy régi orosz monda, de az is lehet, hogy akkor találta ki.
Borisz minden bosszúságát feledve felnevetett, és kíváncsian várta a folytatást.
– Volt egyszer egy nagy falu délnyugat felé, egy mocsaras vidéken. A temető alá bekúszott az ingovány, az ódon sírok mind egymásnak dőltek, és tetőül szolgáltak a temető megsüllyedt közepén egy fekete gödörnek. Itt fészkelte be magát és öltött testet a Halál. Hatalmas, fekete fenevad alakját vette fel. Attól kezdve a falu népének nem volt nyugodalma. A szörnyeteg fényes nappal is járta a vidéket, és szedte áldozatait. Az emberek napjai rettegéssel teltek, álmukban pedig a rém éles karmait és fogait látták a torkukhoz közeledni. Az asszonyok a nap minden órájában zokogtak, a férfiak nagyon csöndben ültek, miközben a hajuk deressé vált, a gyerekek túl korán, játék nélkül nőttek fel. Az emberek lassan belebetegedtek a félelembe, és akkor a Halál kérlelhetetlenül eljött értük. Hosszú évekig zajlott ez így, mígnem érkezett egy ember északról, aki Jegornak nevezte magát. Ahonnan származott, ott állítólag az Igort így mondták. De ez nem is fontos. Lényeg, hogy ezt a Jegort először mindenki bolondnak nézte, ugyanis nem osztotta a többiek félelmét. Bátran járkált nap mint nap a besüllyedt temető környékén, és haja szála sem görbült. Emiatt nemsokára pletyka kelt, Jegort a Gonosz szolgájának tartották, de mivel továbbra is rettegtek, nem merték bántani. Egy napon egy Dimitrij nevű árva legény, akinek már minden rokonát elvitte a Halál, követte a temetőig, és ott megkérdezte tőle: „Téged miért nem ragad el?” Jegor vidáman azt felelte: „Mert megígértem neki, hogy egyszer majd önként elébe állok. Addig minden nap egy lépéssel közelebb megyek hozzá.” Dimitrij attól kezdve mindig Jegorral tartott temetői sétáira, és többé nem rettegett a Haláltól, boldog emberré vált. Próbálta meggyőzni az embereket arról, hogy nincs félnivalójuk, hogy a Halál a természet rendjéből kifolyólag várja őket az út végén, de nem hittek neki. A falubeliek pedig immár két embert tartottak őrültnek. Teltek, múltak az évek, és Jegor, amikor már nagyon megöregedett, egy napon gödröt ásott közvetlenül a Halál rejtekhelye előtt. Ezután megszólította a sírkövek alatt lapuló bestiát: „Annyiszor jártam már a közeledben, és távoztam szemtelenül nagy szerencsével, hogy lásd, most önként jöttem, és hagylak győzni.” Dimitrij éppen akkor ért oda, és el akarta onnan rángatni a barátját, de Jegor messzire ellökte. A hatalmas, fekete fenevad ekkor előszökkent, egy pillanat alatt ízekre tépte Jegort, majd véres pofáját Dimitrij felé fordítva így szólt: „Kedvemre valók, akik maguktól elém járulnak. Te leszel a következő?” Dimitrijt nem ijesztették meg a szavai. Szomorúan fogta kezébe az ásót, hogy betemesse a gödröt barátja maradványai felett. Azt felelte: „Igen, egyszer majd én is ideérek. A többi ember viszont örökké menekülni fog előled, amíg ilyen rémisztő alakot öltesz.” A Halál kinevette: „Szeretek szörnyeteg lenni, és élvezem, ha félnek tőlem!” Dimitrij azonban nem hagyta annyiban: „Ha láthatatlan lennél, elfelejtenének, és többen jönnének önként a közeledbe.” A szörnyeteg azt felelte: „Jól van, tegyünk egy próbát, de ha nincs igazad, visszatérek.” Így történt, hogy a Halál ismét elrejtőzött az emberek szeme elől, és a faluban lassan újra kicsírázott a boldogság.
– Érdekes történet – mondta Borisz. – De nem értem, mi köze…
Ajtócsapódás vágott a szavába: Leszja rontott be rémült arccal, és azt kiáltozta:
– Szörnyeteget láttam! Szörnyeteget!

A lány úgy szorította a fiú kezét, hogy mindkettejük ujjai elfehéredtek. Antonyin gőzölgő teát tett eléjük, aztán szakirományával együtt kiment, majd visszatért egy másik könyvvel. Fellapozta a kék borítójú kötetet, és rábökött az egyik képre.
– Ez a te szörnyeteged. Viza, más néven tokhal. Majdnem úgy néz ki, mint egy cápa, de teljesen ártalmatlan. Feltéve, ha az ember nem akarja kifogni horgászbottal.
Borisz csodálkozva nézte az aprólékos rajzot, a zöldesbarna hal kicsi, sunyi szemét és különös, vértszerű pikkelyeit.
– Vlagyimir bácsi mesélt ezekről. Azt mondta, nyolc méteresre is megnőnek, és száz évig élnek. De ha jól tudom, a viza folyami hal. Mit keres ez egy holtágban?
– Hét éve, a nagy áradáskor moshatta át a víz – tűnődött a keresztapja. – De csak tavaly nyáron vettem észre a jelenlétét. Egyik nap gyanútlanul horgásztam a móló végén, és szerencsétlenségemre éppen ez a dög harapott rá a csalira. Azt hittem, nagy fogás lesz, mert veszettül húzni kezdte a botot. Aztán persze jó nagy fürdés lett belőle. Úgy rántott be, mint a pihét, és amikor a víz alatt szembeúszott velem, már nem csodálkoztam az erején; lehetett vagy kétméteres.
– Most már nagyobb annál – mondta Leszja halkan. – De nem sokkal.
– Ezek szerint még növésben van – jegyezte meg Borisz.
Antonyin hatalmasat ásított.
– Igazából holnap is értekezhetünk a méretéről. Szerintem menjünk aludni.
Mind visszatértek a szobáikba, de Borisznak még sokáig nem jött álom a szemére. Egy ideig a testet öltő halál történetén töprengett, aztán meg az járt a fejében, mekkora dicsőség lenne kifogni Leszja szörnyetegét.

A lány a móló végén ült, és a lágyan fodrozódó vizet bámulta. Borisz letelepedett mellé.
– Mi az, ma nem csónakázol?
– Folyton a tokhalra gondolok – mondta Leszja. – Valahogy vissza kéne vinni a folyóba. Ott lenne a helye.
– Mit szólnál hozzá, ha megfognánk, és megennénk? – ajánlotta Borisz.
A lány dühösen nézett rá.
– Ne mondj ilyet!
– Miért ennyire fontos neked az a hal?
– Mert olyan, mint én.
A fiú döbbenten pislogott.
– Hát, azért te sokkal szebb vagy, és pikkelyeid sincsenek.
Leszja nevetett, de a kacaja szomorú volt.
A móló deszkái sietős léptek alatt nyögtek fel a hátuk mögött. Borisz megfordult. A keresztanyját látta közeledni.
– Hát itt bujkálsz, Borisz Ivanovics. Gyere, beszédem van veled.
Karon fogta a fiút, és felsétált vele a ház melletti kis nyírfaligetbe. Leültek a holtágra néző padra.
– Úgy hallottam, érdekel téged Leszja története – kezdte a nő, acélkék szemét Boriszra emelve. – A keresztapádból azonban semmit sem fogsz kihúzni.
– Erre én is rájöttem, ezért akartam megkérdezni Leszját.
– Gondoltam – mosolygott Okszana. – Még jó, hogy idejében közbeléptem. Te nagyon udvarias vagy, de ez ilyen helyzetben kevés. Nem tudsz olyan jól kérdezni, mint Antonyin, és egy óvatlan megjegyzéssel tönkretehetnéd mindazt, amiért eddig dolgozott.
– Nem akartam bajt okozni – szégyellte el magát Borisz. – Csak hát ilyen kíváncsi fajta vagyok.
A fiú felállt, hogy szomorúan elsomfordáljon, de a keresztanyja megragadta a kezét.
– Hova mész? Nem Leszja az egyetlen, akitől megtudhatod, amit szeretnél.
Borisz szeme tágra nyílt a felismeréstől.
– Bizony, én sok mindent tudok, és nem köt semmilyen szabály. Lehet, hogy egy szép napon a lány is elmesélné neked mindezt, de jobb, ha most tisztázzuk a helyzetet, és nem lesznek félreértések. – Okszana körülkémlelt, mielőtt folytatta. – Leszja árvaházban nevelkedett. Néhány hónappal ezelőtt örökbe fogadta egy gazdag lenkereskedő, aki sok szép dolgot ígért neki, de amikor hazaértek, bezárta egy szobába, és minden nap megerőszakolta. A lány hamarosan terhes lett. Ez nem tetszett a férfinak, így aztán elvitte egy füvesasszonyhoz, hogy hajtsa el a magzatát. Sikerrel jártak, de Leszja nagyon beteg lett a főzettől, és a kereskedő attól félt, meghal, ezért kénytelen volt kórházba vinni. Az orvos, aki kezelte, évfolyamtársa volt Antonyinnak. Rögtön átlátta a helyzetet, és amint lehetett, idehozatta Leszját.
– Az a mocskos alak nem akarta visszaszerezni? – kérdezte Borisz.
– Biztos erre vágyott volna, de örült, hogy nem uszítjuk rá a rendőrséget. Még némi anyagi támogatást is adott Leszja lelki felépüléséhez. – Okszana mélyet sóhajtott. – Szegénykém, mikor megérkezett, úgy viselkedett, mint egy riadt állat. Számára abból állt a világ, hogy minden férfi vadászik rá, és folyton menekülnie kell. Az elején mindig velem volt, a keresztapádat nem engedte három méternél közelebb, és egyszer majdnem megtámadta vasvillával.
Borisz önkéntelenül elnevette magát, amint ezt elképzelte, pedig a valóságban nem lehetett túl vicces. Végiggondolta újra az eseményeket, és lehervadt a vigyor az arcáról.
– Borzasztó dolgok történtek ezzel a lánnyal – mondta. – De még mindig nem értem, mi köze mindennek a vitorlázáshoz.
– Egész eddig mások szabták meg a sorsát, most ideje, hogy a saját kezébe vegye az irányítást, és ne csak ússzon az árral. Antonyin szerint, ha sikerül boldogulnia azzal a hajóval, több bátorsága lesz az életben is.
– De hát a hajó alatt mégiscsak a víz uralkodik, nem lehet minden helyzetből győztesen kikerülni – vélekedett a fiú.
– Ahogy a valóságban sem – mondta a keresztanyja. – Sok szempontból ez a kis holtág az ő gyakorlópályája, ahol megismeri a lehetőségei és a képességei határait.
– Na és a tokhal?
Okszana titokzatos mosolyt öltött.
– Az lesz majd csak a lényeg.

Vacsora után Leszja arra kérte Antonyint, segítsen neki visszajuttatni a vizát a folyóba. A keresztapja reakciója nagyon meglepte Boriszt:
– Verd ki azt a halat a fejedből! Ha segítesz is neki, ne gondold, hogy hálás lesz érte, hiszen csak állat. Fel sem fogja, milyen helyzetben van, így nem is érezheti rossznak.
– Igen, állat, éppen ezért nem érdekel, hogy ő mit gondol. A folyóban a helye, a többi viza mellett. Tudom, hogy ott jobb lesz neki.
– Itt biztonságban van. Nem bántja senki. Odakint bármi megtörténhet vele, például kihalászhatják – mondta Antonyin.
– Ez itt sincs másképp – jelentette ki a lány határozottan. – Borisz azt mondta, meg akarja enni.
Antonyin haragos pillantást vetett a keresztfiára.
– Nem, Borisz nem eszik vizát, azt garantálom. – Kemény tekintete ismét a lányra siklott. – Így is át akarod cipelni a folyóba?
Leszja egy pillanatra elfordította a fejét, de aztán ugyanazzal az elszántsággal nézett a férfi szemébe.
– Igen, azt akarom, hogy szabad legyen.
Antonyin összefonta a mellén a karjait.
– Nem ígérek semmit, Leszja. Holnap még visszatérünk erre.
Később, amikor Borisz kettesben maradt a keresztapjával, csodálkozva kérdezte:
– Miért nem hagyod, hogy kimentse onnan azt a tokhalat?
– Hagyom, sőt, segítek is, de ki kell harcolnia. Semmit sem kap ingyen az életben, még tőlem sem.
Másnap Leszja ismét elmondta Antonyinnak, mennyire szeretné, ha visszavinnék a vizát a folyóba, és a férfi némi húzódozás után áldását adta a tervre, és megígérte, hogy segít neki. Ezután megkezdődött az a különös eseménysorozat, amit Borisz magában csak viza-hadműveletként emlegetett. A keresztapja még aznap délután felnyergelte egyik szép, pej kancalovát, és elment, hogy áthívjon a szomszéd tanyáról egy Oleg Koszlov nevű halászt és hat fiát. Koszlovék hatalmas ökrös szekérrel érkeztek, és nagy evezős csónakokat, temérdek hálót meg kötelet hoztak magukkal. Oleg irányításával este elhelyezték a holtág egyik végében a hálókat és a csalétket, aztán a pokrócokba bújva ültek a csónakokban, és várták, mikor úszik be a tokhal a csapdába.
Borisz, Antonyin és Leszja a Tritonból kémlelte a vizet. A lánynak majd kiesett a szeme, úgy figyelt órákon át. Végül ő vette észre először a bárka alatt sikló roppant testet. Borisz petróleumlámpával jelzett az öreg Koszlov csónakja felé, és nemsokára óriási fröcskölés és uszonycsapások zaja tanúskodott arról, hogy a csapda bezárult.
Reggel aztán befogták Antonyin két kancáját, és kihúzatták a partra a hálóban rekedt vizát. A hal akkorákat dobott magán, hogy kis híján földre terítette a két lovat.
– Doki! Szerintem eléjük kéne fogni a csődörödet – javasolta az idősebb Koszlov, és a távolabbi karámban legelésző izmos állatra mutatott.
Antonyin megrázta a fejét.
– Azt nem engedem. Ónix volt a lovam a háborúban, és megfogadtam, hogy többé nem dolgoztatom. De ne félj, Oleg, nem hagyják magukat a hölgyek.
A két kanca végül valóban felvonszolta a tokhalat a meredek parton, egészen az ökrös szekérig, ahol a férfiak a hálót marokra fogva nagy nehezen felemelték, és felrakták a hosszú deszkákra. Az ökrök lassan megindultak a folyó felé. Leszja egy fémvödörből vizet loccsantott a viza kopoltyúira, aztán leguggolt a vergődő halhoz. Megsimogatta a fejét, mire az állat megnyugodott. Borisz és Antonyin, akik a viza farokuszonyát tartották, és több nedves pofont is kaptak már, megkönnyebbülten néztek fel.
Borisz előrement, és látta, hogy a lány mosolyogva néz a tokhal kicsiny, szürkésbarna szemébe, amelyben mintha egyszerre tükröződne vadság és időn túli bölcsesség. Leszja még egy adag vizet öntött a vizára, mire az tétován integetni kezdett áttetsző mellúszóival. Borisz kérdőn nézett a keresztapjára, aki a hal farkán térdelt, és fél kézzel az arcát dörzsölgette.
– Úgy látszik, a sorstársak megértik egymást, faji hovatartozástól függetlenül – mondta halkan Antonyin.
Hamarosan elérték a folyót. Amennyire lehetett, leereszkedtek a szelíd lejtésű parton, hogy közel legyenek a vízhez. Leemelték a vizát a szekérről, kiszabadították a hálóból, aztán a farkánál fogva behúzták a folyóba. A tokhal egy-két uszonycsapás után, akár a kámfor, eltűnt a szemük elől. Leszja arcán soha nem látott öröm gyúlt.
– Végre szabad! – ujjongott.
– Bizony, a halacskád most újra érzi a sodrást, és tudja, hogy a természet adta helyére került – jegyezte meg Antonyin, és alig észrevehetően kacsintott.
Borisz agyán átfutott, hogy ez valamiféle titkos jelzés lehet, és nem is tévedett. Azt hitte, aznap már nem kell semmit dolgozniuk, erre Leszja félszeg mosollyal megkérte a társaságot, hogy vigyék át a Tritont a folyóra, mert a holtágon már nem talál kihívást, szeretné kipróbálni a hajót áramló vízen is. Az öreg Koszlov kijelentette, hogy ilyen szép lánynak nem tud nemet mondani.
– Ne vágj ilyen kedvetlen képet, Borisz – tette a kezét a fiú vállára Antonyin. – Könnyen áthozzuk, hiszen a hajó nem ficánkol.
A keresztapjának igaza lett, a hal elszállításához képest ez a fuvar gyerekjátéknak bizonyult. Otthon, miután kimosakodtak a sárból és iszapból, Koszlovék kisebb ünnepséget csaptak. Mind megették a hajdinakását, amit Okszana főzött, és megitták a házban fellelhető összes vodkát, majd sötétedés előtt hazaindultak. Leszja vállalta, hogy kitakarít a vendégek után, és amikor végzett, odaült Borisz mellé, aki a tűzhelynél melengette a kezét.
– Köszönöm, hogy te is segítettél, és nem említetted Koszlovék előtt, hogy a vizát meg is lehetne enni – hálálkodott.
– Ugyan már. Láttam, milyen fontos ez neked.
Antonyin odament hozzájuk, és elégedetten nézett Leszja szemébe.
– Ha majd te is kimerészkedsz a sodrásba, szükséged lesz erre – mondta, és a lány kezébe nyomott egy könyvet a folyami hajózás fortélyairól.
Borisznak az a gondolata támadt, hogy a keresztapjának valószínűleg mindenről van egy könyve.

Másnap délelőtt, miután Leszja a szemerkélő eső ellenére elindult, hogy gyakoroljon a Tritonnal, Borisz a keresztapjának segédkezett az istállótakarításban. A fiú megragadta az alkalmat, hogy felelevenítse a témát, ami a viza-hadművelet óta feledésbe merült.
– Gondolkoztam Jegor és Dimitrij történetén, de nem jöttem rá, mi az, ami rám vonatkozik belőle.
Antonyin beleállította a vasvillát a legközelebbi trágyakupacba, aztán a falnak támasztotta a hátát.
– A halálhoz való viszonyulás módjait szemlélteti a történet – kezdte. – Vannak emberek, mint Jegor, akiket nem zavar, hogy a pusztulás várja őket az út végén, sőt integetnek neki. De a legtöbben félnek tőle, nem akarnak tudomást venni róla, nekik jobb lett azzal, hogy a halál láthatatlanná vált. Te sem tudhatod előre a sorsodat, mégis menekülsz egy lehetséges jövőkép elől, mintha a végzetnek csak egyetlen formája létezne.
– Ezt nem értem.
– Nehéz lehetett neked azután, hogy édesapád nem tért vissza a háborúból. Nem csoda, ha azt kívánod, más ne élje át azt a szomorúságot. Ennek biztosítására egyetlen módot látsz: a jelenleg is bizonytalan nemzetközi helyzetben előrelátó módon nem alapítasz családot, mert egy újabb háború esetén nem szeretnél árvákat hátrahagyni.
Borisz érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de nem tudott ellene mit tenni, Antonyin szelíd szavai erősebbek voltak nála.
– A gondolatmeneted hibátlan, de az alapja helytelen – folytatta a keresztapja. – Nem jó, ha közvetlenül magad elé képzelsz valamit, aminek az ideje mindannyiunk előtt ismeretlen.
– Ez így nem egészen igaz – vélekedett Borisz. – Te például látod a halált, előled nem tud elrejtőzni.
– Ugyan már, én sem látok mást, csak a számára adódó lehetőségeket, amiket vagy kihasznál, vagy nem. Persze a legtöbb embert nem akkor éri el, amikor az illető szeretné. Ennek ellenére azt mondom, Borisz Ivanovics, hogy érdemes úgy élni, mintha a halál nagyon messze, elképzelhetetlenül távol lenne tőlünk.
A fiú tétován egyik lábáról a másikra állt, és ahogy Antonyin varázsszemébe nézett, úgy érezte, mintha régóta hordott, nehéz béklyótól szabadulna meg.

A következő héten idill köszöntött a tájra. Az esőfelhők elvonultak, a fű magasra nőtt a szikrázó napsütésben, és ezernyi virág nyílt a vizek partjain. Borisz továbbra is segített a megszaporodott ház körüli teendőkben, fennmaradó idejét pedig a folyónál töltötte, Leszjára várva. A lány minden reggel messzire felevezett a folyón, aztán amikor elfáradt, vitorlát bontva visszasuhant a kis halászkikötőbe, ahol a Triton tanyázott sok régi, ormótlan bárka között.
Leszja kirándulásai egyre hosszabbak lettek, és Borisznak idővel már a kikötésnél sem kellett segédkeznie, a lány egyedül is boldogult. Délutánonként aztán hosszasan beszélgettek a nyírfák alatt, és a fiú azon kapta magát, hogy felettébb élvezi Leszja társaságát, és nagyon hiányozna neki, ha valaha is el kéne válniuk. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálja megcsókolni, de a lelke mélyén tudta, hogy a lány azok után, amiken keresztülment, nincs készen erre. Tengerkék szemében a kötődés viszonzásán túl még mindig óvatosság honolt.
Borisz azt hitte, egyre jobban alakulnak majd a dolgok, ám a postagalamb érkezése mindent megváltoztatott. A tarka madár piros bőrtokba zárt levelet hozott Antonyinnak, aki derűs kíváncsisággal hajtotta szét a papírt, majd felnézett Boriszra, és közölte, hogy Alekszej küldte. Olvasni kezdett, és egyszer csak elkomorodott az arca, sőt egy pillanatra mintha rémület költözött volna a tekintetébe, de rögtön úrrá is lett rajta.
– Mi történt? – kérdezte Borisz.
– Még semmi – mondta a keresztapja kurtán.
Összehajtotta a fia levelét, a mellényzsebébe rejtette, aztán nekiállt választ írni. Hamar végzett a soraival, majd miután enni és inni adott a galambnak, útjára bocsátotta.
Borisz többször is kérdezte, mi az oka a búskomorságának, de keresztapja a nap hátralevő részében mély hallgatásba burkolózott. A folyóról hazatérő Leszja sem tudta szóra bírni. Vacsora közben Antonyin sugdolózott valamit Okszanával, és attól kezdve mindketten hallgattak.

Borisz zaklatottan aludt, és amikor kora reggel zajt hallott, rögtön kipattant az ágyból. Ritmikus cuppanások ütötték meg a fülét, mint amikor egy ló vágtat a sárban, aztán valami zuhant, és nyekkent egy nagyot. A fiú elhúzta a függönyt, és döbbenetes látvány tárult elé: Antonyin a földön hevert, fölötte Ónix, a fekete csődör ágaskodott. A férfi az utolsó pillanatban félregördült a leérkező paták elől, aztán elkapta a kantárszárat, és visszaugrott a nyeregbe.
– Úristen, az a ló megöli! – kiáltotta a fiú, és kirohant a házból, egyenesen a karám felé.
– Hagyd, hadd játsszon! Úgysem fog hallgatni rád – érte utol a küszöbre lépő Okszana hangja.
Borisz értetlenül nézett rá. Leginkább arra számított, hogy a keresztanyja most előadja Ofélia őrülési jelenetét. Azonban látva, hogy nem aggódik különösebben a férjéért, már ő is nyugodtabban futott. Amikor odaért, Antonyin megint éppen földre került.
– Mit csinálsz? – ordította Borisz.
Keresztapja nyakig sárosan, széles mosollyal kiáltott vissza:
– Ha őt ráveszem, hogy megint harcba menjen, akkor magamat is sikerül.
A fiú a kezébe temette az arcát, nézni sem bírta, ami még következett. Öt puffanást számolt, aztán már csak egyre gyorsabb patadobbanások hallatszottak. Borisz kilesett az ujjai közül, és megkönnyebbülten sóhajtott fel: a csődör megadta magát, Antonyin körbe-körbe vágtázott a hátán. Pár perc után megfékezte a lovat, odaléptetett a fiúhoz, leugrott a sárba, aztán zihálva a karámfára könyökölt.
Borisz aggódva nézett a szemébe. Felfogta a szavai értelmét, de agya lázadt a gondolat ellen: nehezére esett elhinni, hogy alig egy hónapnyi ittléte alatt ennyit változott a világ.
– Tényleg háború lesz? – kérdezte.
Antonyin bólintott.
– Mikor jönnek értünk?
– Hamarosan.
– Úgy látszik, mégis olyan a jövőm, amilyennek képzeltem – ingatta a fejét Borisz.
Csalódottan lépdelt vissza a házba a keresztapja mellett, és amíg Antonyin forró fürdőt vett, elgondolkodva ült a konyhaasztalnál. Észre sem vette, hogy Leszja jó reggelt kívánt neki. Aztán amikor a lány játékosan megdorgálta a bambaságáért, kedve támadt elmondani, miféle vész közeleg, de Leszja reménytől sugárzó tekintetét látva úgy érezte, képtelen rá. Most rajta volt a hallgatás sora. Csak amikor Antonyin visszatért, akkor közölte vele a helyzetet. A lány megütközve fogadta a hírt, és amint tehette, lesietett a kikötőbe, mondván, hogy ott vigasztalást nyer.

Délután Borisz szokás szerint a folyóparton ült Leszjára várva. A víz szelíden hullámzott a virágillattal telt szélben, a lombok halkan susogtak felette. Szemét tágra nyitva itta magába a napsütötte táj szépségét, hogy legyen mire emlékeznie az eljövendő nehéz időkben. Egyszer csak elúszott előtte egy apró papírhajó. Csodálkozva nézte a távolodó jövevényt. Kisvártatva érkezett még egy. A fiú oldalra kapta a fejét.
Alig tízméternyire tőle Antonyin térdelt a parton, és arcán gyerekes mosollyal éppen útnak indított egy újabb papírhajót. Borisz önfeledten nevetni kezdett a tréfán. Rá is átragadt keresztapja irracionálisnak tűnő vidámsága. Antonyin odament, és leült mellé.
– Nem olyan biztos, hogy sötét jövő vár rád – mondta.
– Már hogy ne lenne az?
– A helyedben én nem harcolnék.
A fiúnak leesett az álla.
– Fussak el, mint akik nem ismerik a becsületet? Eszem ágában sincs! – tiltakozott.
Antonyin beszórta maradék papírhajóit a vízbe.
– Mit gondolnál ezekről, ha azt mondanák, hadba indulnak ők is?
– Képtelenség, hiszen szétáznának.
– Velünk sem más a helyzet. Azt hisszük, remekül úszunk a háború nagy áradatában, de aztán kiderül, hogy papírból vagyunk. Nos, úgy érzed, gyáva dolog lenne eltűnnöd innen? Szerintem a szökéshez sem kell kevesebb bátorság, mint a csatába induláshoz.
– Gyere velem – suttogta a fiú, pedig tudta, mi lesz a válasz.
– Nekem a szakmám miatt nincs választásom, kettőnk közül te teheted meg, hogy kimaradsz ebből az újabb őrületből. A cárt nem érdekli más, csak hogy minél jobban megtorolja az őt ért, valós vagy vélt diplomáciai sérelmeket, nem számít, hány ember élete árán. Ha nem akarsz úgy járni, mint az apád, menned kell. Majd azt mondom, már visszaindultál Moszkvába.
– De ha rájönnek, hogy hazudtál, kivégeznek! – hüledezett Borisz.
Antonyin vállat vont.
– Majd úgy intézem, hogy ne jöjjenek rá. Különben is, az embert annyi mindenért kivégezhetik… Emiatt igazán nem kell aggódnod.
Megérkezett Leszja. Kikötötte a Tritont, aztán kecsesen kiszökkent a mólóra. Végigszaladt a deszkákon, és mosolyogva állt meg a parton.
– Mi ez a fogadóbizottság? – kérdezte.
Antonyin odalépett hozzá, és végigsimított a vállán.
– Gondoltál már arra, Leszja, hogy kimerészkedj a tengerre?
A lány arcára csodálkozás ült ki.
– Épp tegnap tűnődtem el ezen. Honnan tudtad?
– A legtöbb emberben előbb vagy utóbb feléled a vágy – mosolygott a férfi. –Háromnapi útra innen, a torkolattól északkeletre van egy kisebb sziget, ahol átvészelhetitek az elkövetkezendő felfordulást. Holnap vagy azután indulnotok kell.
– Indulnunk? – pislogott a lány.
– Borisz őszintén szerette volna hősiesen és értelmetlenül agyonlövetni magát, de én megmondtam neki, hogyha van egy kis esze, másképp cselekszik.
A fiú örült, hogy a keresztapja teljes egészében sajátjának vallja a tervet, mert a legkevésbé sem akart Leszja előtt gyáva szökevénynek látszani.

Vacsora után Antonyin lement a pincébe, és egy üveg vodkával tért vissza.
– Ma ünnepelünk – jelentette ki, és töltött mindenkinek.
– Azt hittem, Koszlovék mindet megitták – mondta Okszana.
Férje szemében huncut fény csillant.
– Ez a vésztartalék.
Leszja először gyanakodva szagolgatta az italt, ám végül borzongva fölhajtotta. Beszélgetni kezdtek mindenféle vidám témáról, mintha nem is közelegne háború. Antonyin mesélt a karib-tengeri kalandjairól, és adott egy díszes, rézfoglalatú iránytűt Borisznak, hogy el ne tévedjenek majd útban a menedékszigethez.
Amikor az üveg felénél tartott a társaság, Okszana ábrándozó tekintettel dúdolni kezdett. Borisz nyomban felismerte a nótát, és elvigyorodott. Nemsokára Antonyin is csatlakozott; lágy baritonja fület gyönyörködtetően simult felesége tiszta szopránjához. Egymásra néztek, felálltak, és arcukon színpadi mosollyal előadták a Moszkva menti esték négy versszakát. A dal végén Okszana ajka remegni kezdett, kiesett a szerepéből. Odaugrott Antonyinhoz, és átölelte. Úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. A férfi csillogó szemmel simogatta a hátát. Borisz Leszjára nézett. Mindketten érezték, hogy a közelgő borzalom, ami elől mámorba menekültek, ismét rájuk nehezedik.

A fiú későn ébredt, a Nap már magasan járt a zöldben pompázó táj felett. Felöltözött, és kiment a konyhába, ahol egy tál kása várta. Keresztanyja ott ült az egyik széken, és saját reggelijét turkálta a kanalával. Láthatóan nem volt étvágya. Sokára vette észre Boriszt, mert az asztal másik felén sorakozó tárgyakat bámulta haragos tekintettel. A fiú is szemügyre vette a csillogó pengéjű szablyát, a két rézveretes pisztolyt, a gondosan összehajtott könnyűlovassági egyenruhát, és mellettük, mintegy ellenpontként, a nagy, fehér nyeregtáskát, rajta piros kereszttel. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a csődör nincs a karámban.
– A keresztapád elment megnézni, közelednek-e már a toborzótisztek – közölte Okszana bágyadt hangon. – Leszja meg éppen a hajót próbálja elrejteni. Összepakoltam mindent, amire szükségetek lehet.
A nő a sarokban álló nagy zsákra mutatott.
– Leviszem a folyóhoz – bólintott hálásan Borisz.
Arcon csókolta a keresztanyját, aztán a hátára vette a nehéz zsákot. Átbaktatott vele az udvaron, és a kapuhoz érve észrevett az úton egy gyorsan közeledő, fekete pontot. Antonyin vágtatott felé Ónix hátán.
– Jönnek – mondta, amikor odaért, és leszállt a lóról. – Csak akkor induljatok a hajóval, ha már biztosan nem láthatnak meg. De ne is késlekedjetek, mert ezek két hullámban járják a vidéket. Koszlovék szerint legutóbb is visszatértek egy-két nap után, hogy összeszedjék azokat, akik elbújtak.
A fiú letette a zsákot, és megölelte a keresztapját.
– Ne félj, Borisz. Amint tehetem, megírom édesanyádnak, hogy biztonságban vagy. Aztán, ha véget ér ez az egész, és én is életben leszek, megkereslek titeket – ígérte Antonyin. – Most menj, nincs sok időnk.
A fiú köszönetet mondott a férfinak mindenért, aztán felkapta a zsákot, és lerohant a folyópartra. Egy pillanatra riadalom lett úrrá rajta, mert sehol sem látta a hajót. Leszja nevét kiáltotta.
– Erre!
Borisz a hangot követve is nehezen találta meg a rejtekhelyet. Leszja egy vízbe dőlt öreg fűzfa takarásába bújtatta a Tritont. A felhúzott tőkesúlyú csónak az egyik vaskos ághoz kötve ringatózott az árnyékban. A fiú, miközben hátán az élelemmel teli zsákot egyensúlyozta, odakúszott a fatörzsön a kis hajó fölé. Észrevette, hogy a lány szeme vöröslik; úgy tűnt, nemrég sírt. Borisz elhatározta, hogy megpróbálja felvidítani.
– Befér a sok holmi mellé egy potyautas is? – tréfálkozott. – Volt ám nekem is hajóm, egy nagy és legyőzhetetlen csatacirkálóm, de kiderült, hogy papírból van, és elázott.
Leszja rámosolygott.
– Az én hajóm fából van. Ez sem lesz szilárd örökké, de azért kitart egy darabig.
Borisz leengedte a zsákot, aztán maga is behuppant a csónakba. Alig helyezkedett el, máris meghallották a távolban a toborzók dobjainak pergését. Lélegzetvisszafojtva vártak, amíg a menet, köztük Koszlovékkal, közeledett az úton. Két toborzótiszt felment a házhoz, és nem sokkal később visszatértek Antonyinnal, aki látszólag jókedvűen cseverészett velük. A fiú úgy látta, keresztapjának sikerült meggyőznie őket az ő hollétével kapcsolatban. Nézte a lombok közül, amíg csak el nem nyelte az útkanyarulat, és remélte, hogy nem utoljára látja. A menet vége is lassan eltűnt a szemük elől.
Csendben várakoztak még egy darabig, aztán az evezők segítségével kituszkolták a Tritont az ágak közül. A folyó közepére érve leengedték a tőkesúlyt, és vitorlát bontottak. Leszja a kormányhoz ült, Borisz pedig elnyúlt a hajófenéken, és elgondolkodva kezébe vette az iránytűt. Ahogy a finoman rezgő mágnesre nézett, úgy érezte, a boldogság szigetét nélküle is megtalálná.

4.857145
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.9 (7 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2014-02-22 16:02 Sren

Sren képe

Klassz.:)
Fogalmazási gyengeségeket találtam. Ilyen például:
„…lenyűgöző látvány tárult a szeme elé: a magányos tanya, mögötte a hosszan elnyúló, tükörsima vizű holtággal olyan érzetet keltett, mintha ezen a helyen megállt volna az idő.” – A látvány és az érzet két külön dolog, így egy mondatban pedig, ráadásul kettősponttal súlyosbítva, kis túlzással élve olyan, mintha azt mondanám: „csodás látvány volt az előttem burjánzó rengeteg virág illata”. Érzed, ugye, a látvány és az illat is érzékelés, mégsem kötjük össze őket. Lehetőleg a látszatot/félreértést is kerüljük.
Aztán:
„…a vidéki élet cseppet sem rontott a szépségén.” – Nem hiba, de én azt mondanám: nem csorbított. Fogalmak és a hozzájuk kötődő asszociációk… Rontani, elrontani inkább fizikai dolgokat szoktunk. A szépséget nem lehet elrontani.
Összességében kellemes olvasmány, nem zavart a hossza sem, nem vált unalmassá.
„a toborzók dobszóját”, ez viszont csúnya.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2014-02-23 21:15 Esvy

Esvy képe

Köszönöm a hasznos észrevételeket! :)

 

A korlátok is korlátoltak.

szo, 2014-02-22 18:44 polgarveronika

polgarveronika képe
5

Tetszett. Haladt a történet. A szépen megfogalmazott mondatok élvezetes, igényes keretbe foglalták az elbeszélést. Azért javaslom, hogy olvasd még át, javítgasd az apróbb szépséghibákat, megéri.
V.

 

_______Tertium non datur ______

v, 2014-02-23 21:23 Esvy

Esvy képe

Köszönöm az olvasást, a dicséretet és a csillagokat!

 

A korlátok is korlátoltak.

v, 2014-02-23 15:46 lehel

lehel képe
5

Szia!
Nekem is tetszett.
Észrevettem két elütést: Bártan járkált nap mint nap / saját kezébe vegye a irányítást.
Köszönöm a szép történetet.

v, 2014-02-23 21:24 Esvy

Esvy képe

Örülök, hogy kellemes élményt okozott az olvasás. Köszönöm az észrevételeket és az értékelést!

 

A korlátok is korlátoltak.

k, 2014-02-25 15:36 Roah

Roah képe
5

Zdrasztvujtye!

Ocseny hárásó. :)))))))

Eleinte azt hittem, nem lesz jelentősége annak, hogy merre is vagyunk, kikről olvasok.
Rég csalódtam ilyen kellemeset - van a novellában minden, ami kell, még mesemaruszja a maruszjamesében is. :))))))))

Dásztvidánjá!

Hát a halat majdnem kifelejtettem. ;)

http://www.youtube.com/watch?v=HSyB7I6Lzm4

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2014-02-26 06:47 Esvy

Esvy képe

Privjet! :)
Köszönöm az olvasást, örülök, hogy ennyire tetszett. Köszönöm a videót és a csillagokat is!

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2014-02-26 21:16 Szilvi

4

Két gondolat:
Gördülékeny vonalvezetésű, szép, élvezetes történet, tetszett.
Talán egy kicsit túl didaktikus - hé, nekem már nem is hagysz heuréka élményt? Az öreg mindig mindent elmagyaráz, de hát akkor holnap már min fogok gondolkozni? :)

Ja, és még egy harmadik megjegyzés: nekem nagyon tetszik a címválasztás!

Szilvi

sze, 2014-02-26 21:26 Esvy

Esvy képe

Köszönöm a véleményt és a jó értékelést. Előfordulhat, hogy erősen didaktikussá vált a történet. Általában vagy nem értik a kedves olvasók, amit egy írásban ki szeretnék fejezni, vagy a túlmagyarázás végletébe csap a dolog. Itt az utóbbi következhetett be.
Örülök, hogy tetszik a cím. Sokat hajtogattam belőlük írás közben :)

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2014-03-05 11:24 Maggoth

Maggoth képe
5

Nagyon szeretem ezt a történetet. :)
Finoman romantikus, és ahogy szép lassan magába húz, többé nem enged. A mesei részéről és a szimbolikájáról nem is beszélve, ráadásul amíg olvasod, simán elhiszed, hogy valami nagy és igen bölcs orosz író alkotta :D
Alig várom már, hogy egy regényben bontakoztasd ki a képességeidet :)

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

sze, 2014-03-05 13:56 Esvy

Esvy képe

Köszi a csillagokat! Örülök a pozitív véleménynek, igyekeztem jól belőni a mű hangulatát, úgy tűnik, sikerült.
A regény meg... coming soon. :)

 

A korlátok is korlátoltak.

szo, 2014-03-08 18:39 Para Celsus

Para Celsus képe
5

Para Celsus idesunnyog, és dob egy ötöst. (És kér egy vodkát.)


"The Rainmakeeeer!"

v, 2014-03-09 20:42 Esvy

Esvy képe

Köszönöm szépen a csillagozást! A vodkát sajnos mind megitták a szereplőim. :)

 

A korlátok is korlátoltak.