Agancsok

A fiú úton volt, hogy betartsa ígéretét, és találkozzon édesapjával. A busz leghátsó végében ült. Húszéves, szikár fiú volt. Kezében telefonját szorongatta. Rég elmúlt emlékek kavarogtak fejében.
Beérve a faluba, ahol apja élt, letörölte a busz párás ablaküvegét és ismerős látkép tárult szeme elé. Tekintete azon nyomban a település fölé magasodó Vár-hegyre tévedt. Óriási domborzatot látott, amit vén, színes levelű fák borítottak be. Az ősfák szilárdan álltak az ormon. A falut átkarolta a Bükk. Kobaltsárga bükkfák, cseresznyepiros kőrisek, bogárzöld fenyők, harmatcseppektől csillámló, vérszínű tölgyek és fűzfák pihentek a karszthegység kapujában. A középtáj földhátaira leszállt a hajnali köd és az alatt, a fagyos patakokban, kavicsok hevertek. A víz hűvösen sütkérezett a napon.
A távolban jól látszott a Vörös-kő forrás. Néma volt: nem tört föl két méterre a kristálytiszta víz. A már lehullott levelek úgy remegtek a szélben, mintha élnének. A fiú a buszon ülve is tisztán érezte az illatokat. Az édeskés, falusi sütemények és az őszi virágok illatát. Lepillantva, végtelen hosszú kerteket látott. Elhullott terméseket és élettelen udvarokat. Rohadó naspolyákat és szilvákat. Diókat, ahogy a földön pattognak. A csupasz gyümölcsfák az égnek meredtek. Gyökereik duzzadtak a földből. A házak alatt napfényvirágok és őszirózsák szirmai lengedeztek. A busz elhaladt egy díszes, ódon templom mellett. A templom csúcsa egyenest a Kálvária-dombra nézett. Azt követően a község általános iskolája előtt haladtak el. A fiú álmatagon vizslatta az aranysárga épületet. Az iskola betonudvara hosszú és széles volt, két végében futballkapukkal. Belegondolt, mennyi cipőjét koptathatta itt el.
A fiú egészen elérzékenyült, látván a falu ünnepi viseletét. Úgy gondolt a vidéki őszre, mint régen látott barátjára. Szinte érezte bőrén a hűvösen fújó szellőt. A praliné illatára gondolt. Sütőtök illatára, szénásszekerekre, forró teákra, füstbarna füstre, darabolt tűzifákra, vérvörös lángokra, ablakpárkányt verő esőcseppekre, nagy sálakra, kötött pulóverekre, mindent beterítő szirmokra, holdezüst ködfátyolra, vibráló fényjátékra, hosszú sétákra a ropogó színkavalkádban, illatozó gyertyákra, hollókra és károgó varjakra. És idős nagypapákra. Halovány emlékként tudta csak felidézni, ahogy szeptemberben, forralt bort kortyolgatnak, avítt előszobákban kártyáznak, büdös cigarettákat szívnak, fákat hasítanak és lámpafény mellett politizálnak.
Ujjaival monoton kopogásba kezdett a mobiltelefonja képernyőjén. Közelített a végállomáshoz. Addigra a buszon ő maradt az egyedüli utas. A busz fölkanyarodott. A lejtő mentén tölgyes erdődomb terült el. A kopár tölgyfák erdejét mészkősziklafalak ölelték körbe. Búvópatakok jutottak ott felszínre és a Szikla-forrás csillogó vize egy tóba folyt bele a szurdok kapujának tövében. A tavat a Szikla-forrás vizéből duzzasztották. A tó túlfelén egy csuromharmatos tanösvény feküdt. Az amúgy kellemes pihenőhely, kedvelt kirándulóhely azokban a korai órákban csendes volt és kietlen. Csupán néhány idős horgászember pipázott a tóparton. A víz letisztult volt. Pontyra vadászhattak. Keleti szél fújta fehér hajszálaikat.
A gépjármű motorja leállt. A fiú lassú léptekkel szállt le és csakhamar észrevette édesapját; zsebre dugott kézzel állt a buszmegálló melletti sziklafal előtt. Középtermetű férfi volt. Közel ötven éves. Rövidre nyírt sötét hajában már látszódtak az őszülő szálak. Simára borotvált arcán hajszálerek szélesedtek.
Erős kézfogással köszöntötték egymást. Apja mélyen ülő, tengerkék szemei csintalanul csillogtak. Sarkában apró ráncok futottak össze. Ahogy beszélt, meggy-szőlő párát lehelt. Azonban: nem sokat beszélt. Hangtalanul, zsebre tett kezekkel sétáltak egymás mellett az út mentén.
– Akarsz enni? – kérdezte percek múltán az apa.
– Nem vagyok éhes.
Időközben a ködöt felszívta a döghús színében fénylő Nap.
– Biztos nem akarsz enni? Van itt egy jó kajázó.
– Reggeliztem már.
– Ahogy érzed.
A távolból szarvasbőgést sodort feléjük a szél. A fiú és apja letértek egy kitaposott ösvényre. Nyugat irányába tartottak. Az ösvény egy kocsma bejáratánál ért véget. – Akkor csak megiszunk valamit. – A fiú bólintott. – Mit iszol? – kérdezte az apa.
– Mondjuk, kólát.
– Kólát?
– Igen – mondta, majd hozzátette: – Alkoholhoz még korán van.
– Miért nem iszol inkább kávét? – Az öreg összehúzta bozontos szemöldökét.
– Mert kólát akarok inni.
– Jó – hagyta rá apja –, akkor kóla. És szőke vagy barna?
– Barna – válaszolta a fiú.
Amint beléptek, a fiú orrát megcsapta az alkohol - és hányásszag egyvelege. Az asztalokon, a székeken és a falakon még látszódtak a letűnt éjszakák nyomai. Mennyi testnedv, mennyi vér, mennyi hányás folyhatott már végig ezen a padlón, gondolt bele a fiú. Habár a kocsma akkor nyugodt volt és csendes, a fiú látta maga előtt a borvirágos arcú férfiak ökleit és hallotta fejében, ahogy azok az öklök egymásnak csapódnak. És hallotta, ahogy bordák törnek, állkapcsok roppannak és söröskorsók robbannak szét a falakon.
A kocsma olyan volt, mint a falu: öreg. Régies garnitúrák, poros redőnyök és ablaküvegek, szürke linóleumpadló, szürke plakátok és fényképek a téglafalon. Kitömött récék és ludak díszítették a helyiséget. A csapos hölgyön kívül két munkásember volt bent. Kezeikben korsókat tartottak. Fehér habú, aranysárga söreikből jólesően kortyoltak. A háttérben a reggeli hírek szóltak a rádióból.
– Kellemes hely – jegyezte meg a fiú.
Az apa nem válaszolt a megjegyzésre; úgy tűnt, nem hallotta. Odalépett a kocsmapulthoz, a tojásdad arcú, kövér nőhöz. – Mit adhatok? – kérdezte a nő.
– A fiúnak egy barna kóla lesz – mondta az apa. – Nekem meg egy pohár vörösbor. Kísérőnek szilva. Meg kávét is kérnék. Feketén.
A nő pakolt és töltött. – Kilencötvenet kérek – mondta kisvártatva. – A férfi előhúzta farzsebéből pénztárcáját. Bőszen kotorászott benne és számolgatta apróit.
– Ne fizessek én? – kérdezte a fiú.
– Ne – mondta apja és a nő kezébe ejtette mind a kilencszázötven forintot.
A kocsma teraszára ültek ki. A levegő jólesően hűvös és friss volt. A fiú a távolba révedt. Nézte a dombokat. Apja őt nézte, rendületlen. Szemügyre vette, mintha még sosem látta volna. Magas, vékony fiú volt. Mandula formájú szeme zöldes-barna, ha úgy tetszik: mocsárszínű volt. Keskeny szája, saját szájára emlékeztette. Római orra, saját orrára emlékeztette. Félhosszú, hollófekete hajának elülső forgója zabolátlanul tekergett. Kócossága ellenére is látszott, hogy nemrég nyiratkozott. Kétoldalt rövidebbre volt nyírva, de fent meghagyta hosszabbra.“Ezek szerint, anyjánál is járt” – gondolta magában a férfi, és bármennyire is meg akarta ezt említeni, nem tette.
A fiú belekortyolt italába. A férfi rágyújtott. Megkínálta fiát is, de az jelezte, nem kér, van cigarettája. – Ne sérts meg! – unszolta apja és csak elfogadott egy szálat. És figyelte tovább a tájat, mintha valami szokatlan történne ott, a távoli vidéken. De semmi sem történt.
Savas talajú szőlőföldeket látott, jó minőségű, gazdag, trágyás termőföldeket, tornácos parasztházakat és vadászházakat. Azokat nagy diófák és terebélyes bükkfák vették körül. Hűs árnyékot adhattak nyaranként. Itt-ott földbe vájt pincerendszerek bejáratát látta, és hosszú barlanglakásokat a domborzat oldalán. Szomszédságukban felújított csordás parasztlakásokat. A környező dombvidéken, a Bükk szélén, lovastanya is volt, de azt onnan nem láthatta, azonban emlékezetében tisztán élt, hiszen gyerekkorában rendszeres látogatója volt. Nem lovagolt ugyan soha, de szerette nézni a gyönyörű paripákat, ahogy vágtatnak.
Az apa lehúzta kiscsészényi kávéját. Keserű volt. Rágyújtott második szál cigarettájára és megkezdte száraz vörösborát. A fiú lassan kortyolgatott kólájából. A csöndben egyszer-egyszer megütötte fülüket a szarvasbőgés.
– Nászidő – mondta a férfi a tölgyfák felé pillantva.
A fiú bólintott.
– Szokatlan, hogy reggel így bőgnek. Éjszaka, vagy hajnalban jobban szoktak.
– Igen – mondta a fiú.
– Van, aki nem tud tőle aludni. Például az öreg szomszéd – magyarázta. – De én szeretem. Jobban is alszom tőle.
– Igen?
A férfi bólintott. – Augusztus végén kezdenek rá. Majd csak befejezik.
– Majd, igen.
– Hűvös éjszakákon tudnak csak igazán bőgni.
A fiú bólintott. A férfi lehúzta a pálinkát és ivott a borból. – Milyen a nagyfaluban? – kérdezte. Halványan elmosolyodott.
– Budapesten?
– Ott – mondta már komoran és megkínálta fiát cigarettával. A fiú intett, hogy nem kér. – Tehát milyen Budapesten?
– Jó – válaszolta. – Szeretem.
– Nagyváros.
– Igen. De nem túl nagy.
– Csak zajos a sok embertől.
– Nem annyira.
– Akkor jó. A lényeg, hogy jó ott neked.
– Jó, igen. Szeretem.
A férfi a borát iszogatva, rá-rásandított fiára. Fia kezeivel babrált, a kólás üvegével játszott. – Bocs, hogy végül így jöttem – mondta aztán. – De korábban tényleg nem tudtam.
– Ne szamárkodj – szólt fennhangon apja. – A lényeg, hogy itt vagy. Azért akartam, hogy reggel gyere, hogy legyen egy egész napunk.
A fiú lenyelte az utolsó cseppeket és a férfi is lehajtotta italát. A vörösbor megfogta szája szélét, gyors mozdulattal letörölte kabátujjával.
– És te hogy vagy?
– Jól. A levegő mindig jó itt – mondta a férfi. – Az egészségem is jobban szolgál. Járok – vonta meg vállát –, az is valami.
– Nem értelek – mondta hűvösen a fiú. – Beteg voltál?
– Az voltam – válaszolta mosolyogva. – Már jól vagyok.
– Mi történt?
– Semmi – legyintett. – Volt egy szívinfarktusom.
A fiú szemei elkerekedtek. Nagyot nyelt. – Hogy micsoda? – kérdezte. – Szívinfarktus?
– Igen, igen – csitított fiát. – De jól vagyok.
– Mikor volt neked szívinfarktusod? – kérdezte halkabban.
– Három éve már annak.
– Három éve? – kérdezte hirtelen. – Én erről nem tudtam. Anya sem mondta.
– Nem tud róla.
– Ő sem tud róla? Tulajdonképpen – dadogott – , ki tud akkor róla? Mi történt?
– Ez már a múlt. Nem fontos.
– Ez borzasztó.
– Történt, ami történt.
– Apa… – sopánkodott.
– Nem fontos ez – mondta mosolyogva. – Ezt adta nekem ez az ország: egy szívinfarktust. De ennyivel mindenki tartozik.
A fiú elmélyedt gondolataiban. Ez nem tetszett apjának. Nem szerette, ha az emberek nagyon elmélyednek saját gondolataikban.
– Na – szólt jókedvűen –, igyunk már valamit! Mit szólnál egy fröccshöz?
A fiú homlokát ráncolva nézett apja szomorú, kék szemeibe. – Infarktusod volt három éve – mondta közömbös hangon –, és iszol és dohányzol?
– Ugyan már! – sóhajtotta. – Infarktus ide, vagy oda; hadd legyek apád és itassalak meg.
A fiú nem tudta mit mondjon. Nem mondott hát semmit.
– Igyunk egy fröccsöt – mondta az apa.
– Jó – adta be derekát a fia.
Kikértek egy üveg illatos fehérbort, szódát és két borospoharat. Ezúttal a fiú fizetett. Szódát öntöttek a pohárba, amit a virágos fehérbor követett. A fiú ritkán ivott; hamar fejébe szállt, nem kellett hozzá sok, csupán nyolc deci fröccs és arca máris kipirult és szeme másképp csillogott és másképp látta a kocsmát is; kevésbé barátságtalannak. Az édes nedű, mintha szavain is édesített volna. – Olyan elárvultan áll itt ez a kocsma – mondta.
– Elárvultan?
– Igen. Nincs itt semmi más, csak dombok és fák.
– Ez nem baj.
– Nem – mondta. – De olyan eldugott.
– Nem eldugott, ha tudjuk, hogy itt van – mondta apja mosolyogva.
A fiú bólintott. – Nem kéne innod.
– Rég jártál itt – közölte a férfi, mintha emlékeztetni kellett volna fiát.
– Rég, igen.
– Megférfiasodtál.
– Hát – sóhajtott –, lehet. – Felbőgött egy szarvas.
A munkásemberek kiléptek az ajtón. Leporolták koszos nadrágjaikat és rágyújtottak. Majd elmentek. Helyüket más munkásemberek vették át. Követték őket a horgászok. Azokat szakállas aggastyánok, meg munkanélküli cigányfiúk. Betévedt pár jókötésű napszámos is. Azok kint, a fiú és az apa mellett foglaltak helyet. Szivarkára gyújtottak és olcsó sört ittak. Rövidre nyírt bajszuk volt és nagy, vörös orruk. Csendben ültek, hallgatták a szarvasbikákat, megitták söreiket, majd útnak indultak.
– Mivel keresed a kenyered? – kérdezte a férfi. – Anyád nem árult el semmit.
– Kiadványszerkesztő vagyok.
A férfi elismerően bólintott, bár nem tudta, hogy ez mit is takar. – Jó pénzt kapsz?
– Mi számít jónak? – Széttárta karjait.
– Van mit enni?
– Van. Persze.
– Az a lényeg. És asszonyod van?
A fiú szelíden elmosolyodott és félrepillantott. – Van – mondta. – Két éve.
– Nagyon helyes. Az asszony tesz emberré.
– Igen. Igazad lehet.
– Biztosan szép – tűnődött el az apa.
A fiú elővette mobiltelefonját és képet keresett. Apjának nyújtotta. A képen egy szép arcú, fiatal lányt látott. Szeplők borították rózsaszín arcát és rézvörös haja vállára omlott. Barna bogárszemei képen keresztül is vidáman csillogtak. Dús, színtelen, mosolygós szája volt. – Szép – mondta az apa elismerően és mintha büszkeség csengett volna hangjában. – Vigyázol rá?
– Persze.
– Vigyázni kell a nőkre, mert magukra nem tudnak vigyázni – mondta és ivott borából. – Túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy ránk vigyázzanak.
A fiú hallgatott.
– Anyád megcsalt engem.
– Tudom.
– Mitévő lehetnék?
– Nem tudom.
– Én sem. Inkább iszom.
A fiú, elnézve apját, mélyet sóhajtott és cigarettára gyújtott. Harang kongott a templomból. A harangszót hallotta az egész falu. – Nézzenek oda! – nevetett föl a férfi. – Délelőtti órákban megrészegültünk és milyen érzelmes lettem – gúnyolódott magán. Lehajtotta italát. – Tudnál már enni?
– Igen, megéheztem.
– Jó – mondta visszafojtott jókedvvel. – Van egy jó kajázó a tó mellett. Főleg horgászok és erdészek járnak oda, meg némelyik falubéli. Ritka a turista, de olykor betévednek. Magyaros ételeket szolgálnak föl ott, de vannak különlegességek is.
– Jól hangzik – mondta a fiú és kiitta utolsó cseppjeit.
Besétáltak a tölgyfaerdőbe és egyenest a tóhoz vették az irányt. Egy kósza fénysugár terült el pirospozsgás arcukon. Közben nem sokat szóltak. Sem ők, sem a szarvasbikák. Citromsármány dalolászott magának, az kísérte őket sétájukon. A fiú örömittasan ballagott apja mellett. Hallgatta a madarat és élvezte az arcát megérintő őszi szellőt és az őszi napfényt. És élvezte, hogy gyűrött falevelek ropognak bakancsa talpai alatt. Minden másról meg is feledkezett.
A tópart keleti túlfelétől öt perc sétára volt az étterem. Pompásan festett a parasztház ott, ahogy a vastag fatörzsek kerítésként állták körül, és ahogy mögöttük negyven éves szőlőtőkék díszítették az udvart. Középtájt kopjafát állítottak. A parasztháztól tovább kertes házak voltak, csaholó ebekkel és hangos asszonyokkal, de ez onnan nem volt látható. Az étterem az erdő, a mező, és az egyik tanösvény csomópontja volt; mintegy bástyaként állt ott, mentsvárként az éhezőnek és szomjazónak. Mintha maga a természet építette volna fel.
A fiú és apja már messziről megérezték a friss gyümölcsillatot, a must illatát, a fenyőrügy szörpök illatát, és persze: a húsok és a zsíros fogások illatát. Azon nyomban ki is józanodtak.
A ház kéményéből szürke füst szállt a színtelen ég felé. Az étterem bejárata előtt egy alacsonytermetű férfi bagózott. Nem sokkal mellette, egy fapadon, két szemrevaló, fiatal lány üldögélt. Csendesen vihorásztak, suttogva beszéltek és a tavat nézték. A tóban apró, fekete, pontszerű ebihalak úszkáltak. Békák ugráltak a közelükben és hangosan brekegtek.
Bent faragott asztalok és padok, díszes kőtálak, édes illatok, tájfestmények és ismeretlen arcok fogadták őket. A fiú biztosan tudta, hogy járt már itt, de képtelen volt visszaemlékezni.
Egy megüresedett sarokba foglaltak helyet, az ablak mellett, közel a bejárathoz. Levették kabátjaikat. Kályha égett. Pattogott a tűz. Közelükben két sötét arcú, karcsú férfi ült. Hangosan beszélgettek az elszaporodott rókákról, a vizes tűzifákról és a gímszarvasokról. Derekas nadrágot viseltek. Vágásbiztos kabátjaik a fogason lógtak. Tejben pácolt sült oldalast ettek és vörösbort ittak hozzá. A férfiak mellett, a másik asztalnál, három idősebb, vézna nő nyámmogott palacsintáján. Ennyien voltak az étteremben, amin a fiú csodálkozott elsőre, hiszen dél múlt, majd észbe kapott és rádöbbent, hogy hétköznap van, és nem mindenki vett ki szabadságot.
A kapott étlapot böngészték. Széles volt a választék. Hosszú ideig vacilláltak. Ráncolták homlokukat, úgy tanulmányozták.
A férfi hümmögött. A pincérnő megérkezett. Mogyoróbarna haja copfba volt kötve és világítottak méregzöld szemei.
– Egy májgaluska levessel indítanék – mondta a férfi. – Aztán legyen ez a tekert sertéssült vadas mártásban. Csípősen, ha lehet.
– Mit kér hozzá inni?
– Száraz vörösbort.
A nő a fiúra nézett. Ő is májgaluska levest kért, majd gombás-tejfölös csirkecombot, és krumplipürét köretnek. És ugyanazt a bort, mint apja. Előre fizettek. A fiú fizetett.
Amíg vártak az ebédre, a fiú elnézést kért apjától és kiment telefonálni. Kedvesét hívta. A fiú mesélni kezdett, a lány türelmesen hallgatta.
– Szerelmem – szólt a lány, csilingelő hangon –, te részeg vagy?
– Kicsit iszogattam.
– Vigyázz magadra azért!
– Vigyázok – nyugtatta meg. – Apámnak szívinfarktusa volt.
–Hogy mi? Mikor?
–Három éve.
– Ó, komolyan? – A fiú hallotta, hogy barátnője dohányzik.
– Komolyan. De nem nagyon hittem neki.
– Miért nem?
–Nem gondoltam volna, hogy apámnak van szíve.
– Na! – Szelíd, anyáskodó lány volt. – Ne beszélj így!
– Hogy?
– Így. Legalább próbálkozik.
– Igen, de miért pont most próbálkozik?
A lány halkan kuncogott. – Egyszerűen fogadd el a tényt, hogy próbálkozik és próbálkozz te is!
– Jó. –Sóhajtott. – Bárcsak itt lennél és hallanád, amit én.
– Mit, szerelmem?
–A szarvasokat, ahogy bőgnek. Szokatlan, hogy ilyenkor bőgnek, tudod? Hűvös estéken gyakoribb. Vagy hajnalban. De nem ilyenkor.
–Jó lenne, ha ott lennék –mondta a lány.
–Hát, igen. De majd eljövünk együtt is. – Lelkesen beszélt. – Augusztus végén eljövünk, mikor elkezdik. Mit szólsz? Megmutatnám, hogy milyen szép ez a falu és nagyokat sétálhatnánk az erdőben. Jól hangzik? És hallgathatnánk a szarvasokat. Vagy a szeptembert itt tölthetnénk.
– Jól hangzik – mondta a lány. A fiú hallotta, hogy elmosolyodik.
– Van itt lovarda is. Lovagolhatnánk.
Beszélgettek még pár percig. Megbeszélték, hogy a fiú hogyan jut haza: a faluból elindul hat órakor és a közeli város megállójához ér félre. Onnan hét órakor indul a busz Budapestre és kilenc órára érkezik meg.
Letették és a fiú visszament az étterembe. Megebédeltek. Jót ettek. Sokáig ültek még ott. Emésztettek és meggömbölyödött hasukat fogták. Borral öblítettek, és bor soha ilyen jól még nem esett egyikőjüknek sem.
Belépett két zöldbe öltözött fiatal férfi. Kopaszok voltak és vidámak. Malacpofájuk volt. Ismerték az apát.
– Jöttünk lakomázni – mondta az egyik vigyorogva. – Szükséges a jól megérdemelt betevő.
–Mire ez a nagy öröm? – kérdezte az apa.
–Rókát fogtunk, öreg! – rikácsolta. – Rókát! –Büszkeségtől dagadt mellük.
– Ó, értem – mondta. – Hát akkor jó étvágyat!
– Meglesz. – Vigyorogtak.
A fiú apjára nézett. – Róka-problémátok van?
– Nekem aztán nincs – vonta meg vállát. – A rókákat csak az utálja, aki tyúkot tart.
Ezt követően az apa felajánlotta fiának, hogy megmutatja, hol lakik. – Itt van a ház a közelben – mondta és elindultak jól lakottan, borgőzösen, cigarettázva. – Van otthon még kis almaborom. Az öreg szomszédtól kaptam. – Kifújta a füstöt. – Jó szomszédom van.
– És nem hiányzik a régi ház?
– Nekem nem sok minden hiányzik.
– Nem kéne ennyit innod és dohányoznod.
– Mindjárt ott is vagyunk – mondta apja.
– Itt laksz fent a dombon?
– Egy öreg erdészé volt – mondta. – Jó hely ez. Szépen belátom az erdőt.
– Gímszarvast is látni erre?
– Azt nem. Azok máshol vannak. De jól hallani őket.
– És ki a szomszédod?
– Az is erdész.
Elhagyták a mocsaras tóparti ösvényeket. A domboldalon, ahol poroszkáltak, kocsinyomok vezettek fel a házakig. Az út nyílegyenesen emelkedett előttük. A fiú hátrafordult és elterült előtte az erdő. Mivel a tölgyfák jó része lombtalan volt, nem takarták el sem a tavat, sem az étkezdét, sem a tanösvényeket. Mindent tisztán látott, még az eldugott kocsmát is, ahol a délelőttöt töltötték. És onnan tökéletesen látta a sziklafalak melletti buszmegállót is. Akkor három busz sorakozott egymás mellett. Jól megnézte magának a tájat, és visszafordult, hogy folytassák a sétát a házak felé. A kisebb erdészházak mellett voltak elkerített apartmanok és családi házak, hosszan elnyúló telkekkel. A telkektől valamivel messzebb, a domb legmagasabb pontján, tanyák és legelők szélesedtek szét. Odáig nem mentek el.
– Itt lakok – mondta a férfi.
Egy beton sávalapra (téglából) épült házra mutatott. Teteje betonkoszorúval volt ellátva és fagerendázatú volt.
– Milyen különös – motyogta a fiú.
– Mi ebben a különös?
– Az, hogy itt laksz.
– Miért olyan különös ez?
– Nem vagy magányos?
– Ugyan – legyintett az apa –, vannak szomszédok. És nincs messze a falu.
– És gyakran bemész a faluba?
– Gyakran.
– Apa.
– Mondjad csak.
– Dolgozol?
– Leszázalékoltak.
Kinyitotta a ház ajtaját és beléptek. A férfi alaposan, szobáról szobára, pontról pontra mutogatta fiának lakhelyét. A fiúnak rögvest feltűnt, milyen tisztaság és rend van. Az a fajta rend, ami egy vendég látogatását várja.
Huszonöt négyzetméteres helyiségek voltak a házban. Egy hálószoba, egy konyha és étkező, fegyverszoba és mosdó. Elég üres volt, mintha nem is lakna ott senki, mégis voltak árulkodó jelek: friss illatú ágyneműk, borfoltos poharak, pár darab családi kép és ruhaneműk. Udvar nem tartozott a házhoz, de mögötte ott volt az enyhén lejtős tölgyfaerdő és végtelen legelő és mező.
Az étkezőben ültek le, a faragott faasztalhoz.
– Megkínálhatlak almaborral?
A fiú bizonytalanul bólintott. A férfi megkínálta. Iszogattak. A férfi megköszörülte torkát.
– Tetszik itt?
– Tetszik. Kellemes. Csendes.
– Úgy. Csendes.
– És nagyon szép.
– A ház is tetszik?
– Tetszik.
– A falutól kaptam, tudod? Van kandalló, kályha. A villany rézvezetékes, a vízvezeték rézcsöveken van bevezetve.
A fiú biccentett.
– És jártál anyádnál a városban? – kérdezte hirtelen a férfi.
– Igen – válaszolta fia mindjárt.
– Jól van?
– Jól. Igen.
– Akkor jó. – Elgondolkodott. – Tudod, ha erre jársz a közeljövőben, benézhetsz hozzám.
– Értem.
– Nyugodtan elhozhatod a kis asszonykádat is – mondta. – Szívesen megismerném.
– Elfogom. Tényleg.
– Édesanyáddal találkozott már?
– Igen.
– Szívesen megismerném én is.
– Rendben. Fogunk jönni.
– Ennek örülök.
Rágyújtottak. Kintről traktorok zöreje szűrődött be a résnyire nyitott ablakon. A traktorok hamar elmentek és hirtelen tört rájuk a csend.
– Mivel szoktad tölteni a napjaidat? – kérdezte a fiú, mert zavarni kezdte a csönd.
– Mindenfélével.
– De mivel? Gondolom, nem ebből áll minden napod.
A férfi köhögött. – Természetesen nem. – Köhögött. Erőltetett köhögés volt. – Vasárnaponként például templomba járok.
– Tényleg? Az jó.
– Igen. Néha elsétálok a pályához, megnézem a kölyköket, hogy fociznak.
– Jók?
– Vannak jók is, rosszak is – mondta. – Meg összeülünk az öregekkel kártyázni. Ma este is kártyázunk. – Elmosolyodott. – Kifosztom őket a nyugdíjukból. – A fiú is mosolygott.
Kint már szürkült az ég. Megérkezett a korai sötétség, ahogy ősszel az lenni szokott. A férfi kínálta még fiát borral, de az nem kért. Tekergette nyakát, úgy próbálta újból szemügyre venni a házat. Nem messze tőle, egy kisebb méretű szekrényen, régi kazettákat látott. Ismerte azokat a kazettákat. – Azóta is a régi bokszmeccseket nézed? – Fölnevetett.
– Fiam – tartotta vissza kacaját az öreg –, ha majd lesz jobb Marciano-nál, akkor nézem a mostani meccseket is.
– Jogos – mondta a fiú.
– Ez a fekete fiú, Mayweather, egy forintot nem ér. A boksz már nem arról szól, mint régen.

Az idő gyorsan telt. Egy szempillantás alatt besötétedett. A levegő lehűlt és föltámadt a szél. Egy csapat károgó varjú repült el a ház felett. Valahonnan, a távolból, részeg kiáltások és vihorászások hallatszottak. Kapatos férfiak és nők zendülését fújta messzire a szél. Ezalatt meleg fényű lámpák gyulladtak fel a házakban.
A férfi egymaga fejezte be megerjesztett almalevét. Hosszasan és jóízűen beszélgettek fiával. Az idő azonban gyorsan telt. – Lassan el kell indulnom – jelentette be a fiú.
– Az meglehet. Mikor indul a buszod a nagyfaluba?
– Hét órakor.
– Későn fogsz hazaérni.
– Igen. Kilenc óra lesz, mire felérek Pestre.
– Miért nem töltöd itt az estét? Reggel meg korán elindulsz.
– Nem is tudom – tanakodott a fiú.
– Vagy dolgozol?
– Nem – mondta a fiú. – A héten szabadságon vagyok.
– Akár maradhatnál is. Nem jó utazni késői órákban.
– Igen, de már megígértem, hogy estére otthon vagyok.
– Ahogy gondolod – mondta a férfi. – Én csak felvetettem.
A fiú fontolóra vette, amit apja mondott és hosszú ideig gondolkozott. – Ma este kártyázol a szomszédokkal, nem? – kérdezte.
– Úgy volt. Nem olyan fontos az – mondta az apa.
– Felhívom a barátnőmet – mondta a fiú. – Ha nem zavarok, maradok éjszakára.
– Nem zavarsz – mondta apja. Alig észrevehetően húzta mosolyra a száját.
A lány, mint mindig, megértő volt, sőt, örült. A fiú visszament és bejelentette apjának, hogy biztosan itt alszik. A férfi bazsalygott, és utána sokáig beszélgettek a pattogó tűz mellett. Beszélgetésük közepette felcsendültek a gímszarvasok és tisztán hallották még bentről is orgonálásukat. Késő éjszakáig folyt a társalgás apja és fia közt. Sokat dohányoztak, régről megmaradt félédes bort ittak és – jobb híján – tésztás instant levest ettek.
– Jó, hogy így hallani a bőgésüket – mondta a fiú.
– Én is szeretem – mondta apja. Bortól csillogó szemei az ablakra tapadtak. – Csak belegondolok és elszomorodok. Nem jó gondolkodni. Főleg nem jó belegondolni a dolgokba.
– Mi szomorít el?
– A szarvasbikák. Ahogy bőgnek. A tehenek élik mindennapjaikat, ahogy mindig. A bikák bőgnek és harcolnak. Versengenek. – A fiú apja ráncos arcát fürkészve hallgatott. – Egymás mellett sétálnak, bőgnek és agancsukat mutogatva eldöntik, melyikük a belevalóbb. Nem mindig sikerül ezt így eldönteni. És akkor csak a harc marad. – A fiú megitta a bort és továbbra is apján legeltette szemét. – Összecsapnak agancsaikkal. Kemény birkózásba kezdenek. Van, hogy halál a vége. – Beleszívott cigarettájába és orrán eregette a füstöt. – Ezt teszi velük a rivalizálás. Ilyenek hát a szarvasok. – Levette őszinte szemét az ablaküvegről és fiára meresztette. – Meglehet, ilyen férfinak is lenni. Senki sem lehet sokáig férfi. Az embernek ezzel meg kell barátkoznia. Egy férfi csak húsz napig tud férfi lenni. Aztán már a gímszarvasok se nagyon bőgnek. – A fiú némán nézett vissza apjára. – Neked meg nem volt apád, tudom jól. Ezen nem lehet változtatni.

A férfi megágyazott a hálószoba padlóján, az ággyal szemben. Azt mondta, ő ott alszik és a fia aludjon csak az ágyon. – A föld úgyis jót tesz a hátamnak – mondta.
A fiú a bortól és apja szavaitól megrészegülve feküdt be az ágyba. Magára húzta takaróját és hallgatta, ahogy apja tevékenykedik még a konyhában; pakol és üvegekkel csörömpöl, majd besétál a szobába, becsukja az ajtót és sóhajtva lefekszik a földre. Nem aludtak el hamar, habár fáradtak voltak. Sokáig feküdtek a sötétségben és a csöndben.
– Alszol? – kérdezte egyszer az apa.
– Még nem.
– Jó – mondta. – Örülök, hogy eljöttél.
A fiú mosolygott. Apja nem láthatta mosolyát. – Én is örülök, hogy eljöttem.
– Azt mondtad, tetszett itt.
– Igen, tetszett. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen szép ez a falu. És a szarvasokra sem emlékeztem.
– Szeretném, ha majd tiéd lenne ez a ház.
– Az enyém? – kérdezte valamivel hangosabban.
– Igen – mondta apja. – Nem tudom én már mennyit élek és nem is érdekel. Ha meghalok, legyen tiéd ez a ház. A tiéd és az asszonyodé.
– De… – szólt volna a fiú, de apja belefojtotta a szót: – Ne mondj semmit, fiam! Nincs semmi akadálya annak, hogy ez a tiéd legyen.
A fiú nem szólt semmit. Hálás volt és rég elmúlt emlékek kavarogtak fejében. Akkor, éjszaka, nehezen aludt el, de könnyen ébredt fel a kakasszóra. Apja kávéval kínálta. Jólesett neki a kávé. És jólesett tüdejének a hajnali levegő.
Az apa kikísérte fiát a buszhoz. Keveset szóltak, akkor is az időjárásról és a jó levegőről beszélgettek. Mielőtt buszra szállt volna a fiú, kezet fogtak. Egymásra mosolyogtak, majd elváltak.

Megszerette volna ölelni apját. Sokáig bánta, hogy nem tette meg. És bánja még azóta is.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2018-02-14 09:02 craz

craz képe

Először gondoltam, visszadobom javításra, mert már az eleje tele van hibákkal, de egye fene, most akad egy kis időm - bár írhatnék is helyette, na mindegy. Az első sorok után azért beugrott, ez jó lesz megint egy olyan mit ne csináljnak, ami a szerzőnek nem fog tetszeni (ha mégis, dupla győzelem), viszont a múltkor is kaptam olyan visszajelzést, hogy egyesek szeretnek ide járni a Karcra, a kritikák(?) (nyugi, van több szerkesztő, nem csak én) miatt. :D

Szóval mit ne csinálj:

Több fórumon újra-újra felbukkanó téma, sose kezdj regénnyel - ahogy a Star Warsban is már elhangzott, ez csapda! ;) Írónak lenni egy folyamat - tudod, jó pap is holtig tanul, de nekromanták előnyben. Egy regény induljon akár 6-700 000 karaktertől (nagy betűkkel, szellős sorokkal nyomtatva jó vastag papíron 2K6+4-es ütőfegyverré) kurva hosszú, na meg sok időbe telik megírni - pláne egy kezdő írónak. (Oké vannak regények bőven egymillió karakternyi terjedelem felett is, Trux Béla például már háromszor szívatta így az olvasókat, de neki elnézzük, mert jól ír. ;) ) Ebből kiindulva rengeteg hiba fér bele. Bár ha szétnézegetsz itt minálunk, látod, egy kezdő író egy rövid(ebb) novellába is kurvasok hibát tud zsúfolni. Vagy itt van ez a 27911 karakternyi elbeszélés.

Első mondat: A fiú úton volt, hogy betartsa ígéretét, és találkozzon édesapjával./ Nem lett a világ legjobb kezdőmondata. Így leírva ugyan még nem gáz, de ami egyből feltűnik, belebegteti további nemsokára megjelenő, majd sokasodó voltok és hogyok lehetőségét. Tudod, ez két gyakori szó, ami ott lesi a bokor mögül a kezdő írót - mint éhes gepárd a sánta nyulat -, hogy rávesse magát, és beférkőzzön az agyába, ahonnan nem lehet kiír(ta)ni, még akkor se, ha azt egy bekezdésben többször is megteszi.
Na jó, ez hosszú lesz, ha néha beleunok, visszaugrok ide kiírni pár első mondatot, csak úgy, fenntartva az esélyt, hogy hosszabb legyen ez a hozzászólás, mint maga az írás. :)
Merész vagyok, mint egy graffiti a rendőrség falán, csak az a kár, hogy közben zabszem sem férne a fenekembe.
Mindig is utáltam a boszorkányokat, legyenek azok valódiak, képzeltek, hatalommal rendelkezőek vagy attól megfosztottak.

Második mondat: A busz leghátsó végében ült. / Na, ez már gáz. Van, aki itt húz egy piros vonalat, és tovább se olvassa.
Nem elöl ült a buszon, nem középen sőt, még csak nem is egyszerűen hátul, hanem a leghátsó végében. Az amúgy mi? A hátsó végek közül a sorban a legutolsó, kettővel a hátulról harmadik vég után még végebben? :O
Hátul ült a buszon. Esetleg a busz végében ült vagy leghátul. Szóval közvetlen a hátsó szélvédő előtti ülésen ült, és azon gondolkozott, mi a francnak ír ilyen hülyeségeket tök lényegtelen dolgokról. Ha az a cél, zavarjuk meg az olvasót rögtön az elején - az írás elejeinek a legelején, elölről a negyedik elejétől vissza még hármat -, pipa.

Harmadik mondat: Húszéves, szikár fiú volt. / Maxigáz. :( Szóismétlés: fiú, szóismétlés volt. Egy négyszavas mondatban rögtön kettő. 27911 karakternyi szöveghez képest ez kurvagyors. Ha később mégis jó lenne ez az elbeszélés, az első három mondattal tízből kilenc olvasónak már is tolmácsoltad, nem az. Ha mondjuk ezt egy pályázatra írtad volna, itt, a harmadik mondatnál száll el minden esélyed. És a zsűrivel is kicseszel, mert végig kell olvasniuk, nem dobhatják ki a harmadik mondat után. Egy szerkesztő már igen. :( (Kivéve, ha ki akarja rakni a karcolat.hu-ra - akkor még szenvednie kell vele, de már valószínű, hogy eszébe se lesz végigolvasni, csak talál még gyorsan négy-öt-tíz-negyvenkét hibát, aztán többet nem ad neked a szabadidejéből.)

Negyedik mondat: Kezében telefonját szorongatta. / Na, akkor legalább már történik valami. Itt elindul a cselekmény. Felkeltetted egy kicsit a figyelmet - ami visszatért az előző mondatok után -, nézzük, mit kezd azzal a telefonnal. Semmit. Még egy tök felesleges mondat, aminek semmi értelme, semmi jelentősége, max. továbbkuszálja az olvasót.

Vár-hegyre / (?)

Óriási domborzatot látott / gyó! :O

Óriási domborzatot látott, amit vén, színes levelű fák borítottak be. / tyűha! :O

Tekintete azon nyomban a település fölé magasodó Vár-hegyre tévedt. Óriási domborzatot látott, amit vén, színes levelű fák borítottak be. Az ősfák szilárdan álltak az ormon. A falut átkarolta a Bükk. Kobaltsárga bükkfák, cseresznyepiros kőrisek, bogárzöld fenyők, harmatcseppektől csillámló, vérszínű tölgyek és fűzfák pihentek a karszthegység kapujában. A középtáj földhátaira leszállt a hajnali köd és az alatt, a fagyos patakokban, kavicsok hevertek. A víz hűvösen sütkérezett a napon. /Na, ez durva. Mintha csak le akarnád nyűgözni az olvasót, hasbavágni, hogy pár mondatba mennyi baromságot tudsz belesűríteni.:( Alapvető fogalmakkal nem vagy tisztában, nem ismered a szavak jelentését, nem tudod mi micsoda, csak összedobálsz egy-két szerinted jól hangzó szót, hogy nesztek hülye olvasók én ilyet tudok! Amit miskolciként külön kikérek magamnak, a Bükk nem karszthegység. Az az aggteleki. Ha már jártál mindkét helyen, nem kell magyaráznom, mi a különbség. Ez így hiteltelenné teszi az írást, mit várjon az olvasó később, ha az első két bekezdés ennyire gáz?! Plusz a logikátlanság. a patakra leszáll a köd, de a víz a napon sütkérezik. Milyen víz? Juliska néni kihozott a buszmegállóhoz a napra egy pohárral? :O

A távolban jól látszott a Vörös-kő forrás. Néma volt: nem tört föl két méterre a kristálytiszta víz./ Persze. Ezt a buszból látja az ablakon keresztül. Az a forrás Felsőtárkánytól jópár kilométerre van, kb egy órát kell caplatni, amíg eléred. Gondolom, még nem jártál ott, ezért írsz le ilyeneket. :( Anno itt a scriptóriumban volt az egyik feladat olyan helyről írni, ahol még nem jártál. Ehhez azért némi utánanézés szükséges, hogy ne írj le hasonló sületlenségeket.

A fiú a buszon ülve is tisztán érezte az illatokat. / Rohadt csövesek! Utaztál már Pesten büdös buszon, ami üres volt, de a szag beleivódott. Bloá!

Lepillantva, végtelen hosszú kerteket látott. / Ez most busz vagy repülő? :O

A házak alatt napfényvirágok és őszirózsák szirmai lengedeztek. / (Mit szívtál, én is kérek.) Üvegházak?

A templom csúcsa egyenest a Kálvária-dombra nézett. / Ja, mert szelektív látása van. :)

Felbosszantottál. Kirakom, add át ezt az élményt másnak is.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

sze, 2018-02-14 13:02 grief

grief képe

Köszönöm az időt, amit rám szántál! Meglehet, feleslegesen tetted, nem igaz? Sok mindenben nem értek veled egyet, de valószínűleg neked van / lesz igazad, így nincs mit mondanom.

"Kirakom, add át ezt az élményt másnak is."

Igen, erről akkor ennyit. Kár volt csak ezért kirakni.

cs, 2018-02-15 04:26 Gitáros

Gitáros képe

Szia!

Először is, el kell mondanom, hogy "becsülettel végigolvastam" a novelládat, és nem véletlenül fogalmazok így.
Iszonyatosan hosszú, mire a végére értem, szakadt a hátamon a víz.
Az pedig nem lehet célja egy írónak, hogy az olvasónak kínszenvedést okozzon, amíg az olvassa a művét.

A hosszúság önmagában persze nem hiba, volt már olyan regény, hogy sajnáltam, amikor véget ért, mert annyira jó volt, hogy szívesen olvastam volna még tovább.

Az arányok. (Tulajdonképpen ezzel van a legnagyobb bajom, minden gond, probléma gyökere itt található.)

Van egy egyszerű, kissé vérszegény alaptörténet - a fiú találkozik az apjával, mereven, tartózkodóan viselkednek egymással, nem tudnak igazán feloldódni, kimondatlan feszültségek, kibeszéletlen, régi problémák rejtőznek a felszín alatt, - de igazából nem derül ki semmi a kapcsolatról, mindössze sejtetések vannak, amik nem oldódnak fel.

És ehhez az alaptörténethez tálalsz egy elképesztő mennyiségű, nagyrészt teljesen felesleges tájleírást, ösvényekről, napon sütkérező vízről, zárt buszban érezhető sütemények, meg rothadó gyümölcsök illatáról, pontyokra vadászó horgászokról (???), csuromharmatos tanösvényekről, egyebekről.

Abbahagyom a kifogásolható, időnként bosszant, időnként megmosolyogtató hibák, fogalmazási sutaságok felsorolását, mert szétfeszítené az oldal kereteit.

Félre ne értsd, van szókincsed, vannak jelzőid, képeid, csak éppen nem jól és nem jó helyen használod őket.

Olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy egy nagyon gazdag, hatalmas szókinccsel rendelkező író benyomását szeretted volna kelteni, azért ez a rengeteg leírás, csak éppen célt tévesztettél vele. Elismerés helyett bosszankodás lett a végeredmény.

A másik, meglehetősen nagy hiba - szerintem -, hogy nem gördülékenyek a mondataid, nem visz magával a történet, töredezett, akadozó a szöveg, nagyrészt a rövid, néhány szavas mondatoknak köszönhetően.

Ahol pedig hosszabb mondatokkal operálsz, ott egy lexikon szócikkének megfelelő mennyiségű információt zsúfolsz bele a szövegbe.

És vannak konkrét hibák, nagy tévedések, elírások, amikből csak ízelítőül, kigyűjtöttem néhányat:

"– Biztos nem akarsz enni? Van itt egy jó kajázó.
– Reggeliztem már.
– Ahogy érzed." - Ilyet nem mond senki, inkább azt, hogy: - Ahogy gondolod.

"hallotta fejében, ahogy azok az öklök egymásnak csapódnak." - Aha! És mindkét verekedő ujjai darabokra törnek, ha az ökleiket összeütik!

"...a tavat nézték. A tóban apró, fekete, pontszerű ebihalak úszkáltak." - Messziről, a partról nézve látni lehet, hogy a tó vizében ebihalak úszkálnak?

" Kályha égett." - Remélem, sikerült időben eloltani, mielőtt még nagyobb baj lett volna belőle.

"Megszerette volna ölelni apját." - helyesen: Meg szerette volna... (külön írandó)

Az tény, hogy érezhetően sokat dolgoztál ezzel az írással - ez pozitívum, és mindenképpen elismerésre méltó.
A végeredmény azonban nagyon felemásra sikeredett.
A novella nem marad meg az olvasóban, nem érzi, úgy, hogy "hú, ez baromi jó volt, elolvasom még egyszer", sőt, igazság szerint sajnálja a ráfordított időt, már, ha egyáltalán végigolvassa, és nem hagyja abba néhány bekezdés után.

Ha valami tanácsot adhatok - mint olvasó, akinek igazából megírtad ezt az elbeszélést -, hogy "indulj el a kályhától", először írjál sokkal rövidebb, feszesebb, frappánsabb novellákat, és amikor már elég jól belejöttél a gördülékeny mondatok megfogalmazásába, akkor fogj hozzá a hosszabb, terjedelmesebb írásokhoz.

És még akkor is kerüld a túlságosan bő lére eresztett leírásokat, mert azok csak arra jók, hogy elriasszák az olvasókat.

Üdv!

Miki

cs, 2018-02-15 05:32 grief

grief képe

Szia! Örülök, hogy írtál.

Elöljáróban szeretnék annyit megjegyezni, hogy jól viselem a kritikát és értékelem, ha valaki kiemeli a hiányosságaimat, esetleges hibáimat. craz hozzászólásával mindössze annyi problémám volt, hogy lekezelőnek éreztem, túlságosan lekezelőnek, amit nehezen viselek, megmondom őszintén. A véleményeddel teljesen egyetértek, de tudod, hét éve vagyok már tag - ez egy új felhasználóm -, mindig is rövidebb novellákat írtam, követve a jéghegy-elvet, a minimalizmust, ez esetben megpróbálkoztam valami mással: nem jött össze, nem sikerült, bevallom. Igazad van, mikor azt mondod, sokat dolgoztam vele. Legközelebb jobban oda fogok figyelni. Tanulok, fejlődök.

"Olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy egy nagyon gazdag, hatalmas szókinccsel rendelkező író benyomását szeretted volna kelteni," - Tudod, talán tényleg ez volt a célom. Megmutatni, hogy én ilyet is tudok. De nem, nem tudok.

Mehetek fuvolázni, vagy ilyesmi. Mindenesetre, sajnálom, hogy ez az írás kifogott rajtam. Olykor-olykor eltűnök az oldalról, sőt, lényegében mindenhonnan. Írok, és amit írok jónak is tűnik egészen addig, amíg valaki rá nem világít az ellenkezőjére.

Ráadásul, ha azért kerül ki az írásom, hogy mindenki körberöhöghessen, mert egy idióta vagyok, aki azt hiszi, hogy tud írni, akkor inkább ne is kerüljön ki.

cs, 2018-02-15 09:55 craz

craz képe

A novellád nem te vagy. Senki sem mondta, hogy idióta vagy, csak azt, hogy ez az írás rossz.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

cs, 2018-02-15 14:41 bupber 81-Szomb...

Szia!
Milyen gyakran írsz? Hát az olvasás, hány regény/év? Milyen céljaid vannak az írással?
Nem másért, de már gyakran megjártam, hogy olyan visszajelzést kaptam: ő nem is gondolja komolyan.
Ez az írás nem ragadja meg az olvasót, pedig, gondolom az lett volna a cél.
Van hozzá ambíciód? Megpróbálni, hogy a történés úgy legyen elmesélve, hogy érdeklődéssel olvassa a közönségnek legalább a fele?

cs, 2018-02-15 15:26 grief

grief képe

Olvasok, írok. Kevesebbet már, mert sajnos kevesebb az időm is. Az írást mindig is komolyan gondoltam. Talán van, aki emlékszik rám régről és tudja, hogy régen is komolyan gondoltam. Van ambícióm, szeretek írni. Tudom, hogy ez a novella nem sikerült jól. Remélhetőleg a következő jobb lesz. Vagy nem tudom. Lehet, hogy tévedésben élek és semmi tehetségem az egészhez. Az irodalom iránti szeretetem töretlen. Az írás a szenvedélyem és úgy mond: terápia is. De mint mondtam, lehet nincs meg bennem a tehetség. Nem tudom.

Sajnálom, hogy ez nem sikerült most. Tényleg.

cs, 2018-02-15 16:53 bupber 81-Szomb...

Zavar, ha kérdezgetek? Szólj, ha zavar.
Miért agancsok a címe? Ne is mond, csak azt, hogy mire, mi felé vezetett a cím írás közben, mi az amit legfőképp elmondanál? Itt megjegyzem, nem tartozik az elbeszélések közé, novella.
Egy nagyon lényeges dolog, mit akarsz elmondani, elmesélni (a kettő nem mindegy)

cs, 2018-02-15 16:58 grief

grief képe

Egyáltalán nem zavar, ha kérdezgetsz. Őszintén, megértem, hogy miért nem lett vagy lesz nagy sikere ennek az írásomnak. Valóban: elrontottam. Ahogy rávilágítottatok, már tisztán látom, hogy ennek nem így kellett volna összeállnia. Úgy összességében mindent elrontottam.

Miért "Agancsok" lett a címe? A válasz benne van. Lehet, nem világos. Akkor az én hibám.

"– Mi szomorít el?
– A szarvasbikák. Ahogy bőgnek. A tehenek élik mindennapjaikat, ahogy mindig. A bikák bőgnek és harcolnak. Versengenek. – A fiú apja ráncos arcát fürkészve hallgatott. – Egymás mellett sétálnak, bőgnek és agancsukat mutogatva eldöntik, melyikük a belevalóbb. Nem mindig sikerül ezt így eldönteni. És akkor csak a harc marad. – A fiú megitta a bort és továbbra is apján legeltette szemét. – Összecsapnak agancsaikkal. Kemény birkózásba kezdenek. Van, hogy halál a vége. – Beleszívott cigarettájába és orrán eregette a füstöt. – Ezt teszi velük a rivalizálás. Ilyenek hát a szarvasok. – Levette őszinte szemét az ablaküvegről és fiára meresztette. – Meglehet, ilyen férfinak is lenni. Senki sem lehet sokáig férfi. Az embernek ezzel meg kell barátkoznia. Egy férfi csak húsz napig tud férfi lenni. Aztán már a gímszarvasok se nagyon bőgnek." stb.

cs, 2018-02-15 17:05 grief

grief képe

Ha magyarázkodnom kell, az már régen rossz. De végül is, miért lett ez a címe? Mit akartam én elmondani ezzel a történettel? Agancsok, szarvasbikák, szarvasbőgés, meg minden. A fiú találkozik az apjával. A fiú, aki csak egy fiú, míg az apa, aki a férfi. A férfiasságról és az apaságról írtam. Legalábbis, erről akart szólni. Az agancs szimbólum, ahogy (nyilván) a szarvasok is.

cs, 2018-02-15 19:06 bupber 81-Szomb...

Most mondjam azt, kár az ötletért? Ne haragudj, lehet tévedek, de én kétlem, hogy megérted, miért nem lett sikere a novellának. Azt mondod, tisztán látod, hogy nem így kellett volna ennek összeállni. De azt látod, miként lehetne belőle jó novella?
Gondolod, nem értettem a címet, és nem „ugrott be” a túl evidens, mármint a szimbólum?
Én a tartalmán, esetleg szerkezetén meg a benne rejlő „ütőképességén” akartam végigmenni.

cs, 2018-02-15 19:17 grief

grief képe

Válaszoltam a kérdéseidre, de úgy tűnik, elbeszélünk egymás mellett. Ha úgy gondolod, hogy nem értem, miért nem lett sikere a novellámnak, akkor felvilágosíthatsz, de akkor válaszolj arra nekem kérlek; miért gondolod, hogy nem értem, miért nem lett sikere? Sikere... Siker. Ez is olyan abszurd.

Nézd, ha már itt tartunk, ambíciók, meg miegymás. Tudom, hogy nem leszek sikeres író, aki ebből fog megélni, meg minden. Sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy még egy pályázatot sem tudnék megnyerni. Az elmúlt hat vagy hét év, amit itt töltöttem, nem volt hiábavaló, azonban kétlem, hogy született volna olyan novellám, ami egyáltalán ennek az oldalnak adott valamit, ha már az oldal nekem valóban adott / segített rengeteget. Nem írtam maradandó alkotásokat, vagy mi. Nem sajnáltatom magam, ne érts félre, csak arra akarok kilyukadni, hogy hiába, siker, meg ambíciók, nem egészen értem, hogy mit akarsz ezekkel. Írok, mert nem tudok fuvolázni.

Lényegében, mi a kérdésed? A szimbólum evidens, érthető. Tudod, hogy miért Agancsok a címe. Akkor mi a lényeg?