A szabadság illúziója I.

A csend súlyos hálót szőtt az ablaktalan teremben állók közé. Láthatatlan szálai beborították a falakra feszített, kortól sárga pergameneket, a munkaasztalokon álló lombikokat, úgy tűnt, még a lámpások fényét is elhalványítja.
Ennek a megfoghatatlan, mégis nyomasztó szövedéknek a közepén két alak ült egy ovális asztalnál egymással szemben, üres bogárpáncélt formázó székekben. Figyelmüket egy kristálygolyóra irányították, ami finoman kiegyensúlyozott sínpáron gördült ide-oda. Sötétszürke tunikába öltözött, sihederkorú fiúk álltak a fal mellett. Ők már végeztek a gyakorlatukkal, most mesterüket és a vele tudatpárbajt vívó társukat figyelték. Friss levegő áramlott be a szellőzőkön, és megremegtette a lombikok között álló gázégő lángját.
Merzall magiszter, a Kör zömök, borotvált képű oktatója a gazdag erezetű asztallapra támaszkodott. Könnyedén győzedelmeskedett tanítványai felett óráján – kivéve az utolsót, a szalmaszőke hajú, vézna elfet, Fabiant. A férfi busa szemöldöke megrándult, amint a kristálygolyó feléje gurult, de összpontosított, és szellemi erejével visszatolta azt. Ha végül eléri a sín másik végét, a golyó leesik, a tanítvány pedig veszít. Merzall egyre jobban vágyott arra a pillanatra.
Ellenfele összeszorított szájjal állta a sarat, de sokkal nagyobb erőfeszítésébe került megfékezni a rohamot, mint mesterének. Így is kivételes teljesítményt nyújtott. Társai közül sokan gyűlölködve méregették. Megzavarták volna, de félték Merzall büntetését.
A golyó ismét elmozdult, ezúttal a fiú irányába, felületén villódzva tört darabokra a lámpák fénye. A tanító megengedett magának egy halvány félmosolyt. Lazított tartásán, majd győzelmének biztos tudatában beszélni kezdett.
– Ősi a mi tudásunk, és ősi az erőnk is, amely belőle ered... Ne engedjetek a léhaság csábításának! Csak a fegyelem révén győzhettek. A fegyelem az út, a felfelé vezető folyosó, melyben erőtök áramlik. Képesek lesztek...
Fülsértő csikorgás nyomta el utolsó szavait. Szeme önkéntelenül a másikra rebbent: az elf hátratolta székét, aminek keményfa lábai a padlón súrlódva erős, kellemetlen hangot adtak ki, amivel sikerült kizökkentenie Merzallt. A következő pillanatban a kristálygolyó végiggurult pályáján, és nagyot csattanva a magiszter elé esett.
– Fabian! – pattant fel a férfi. Nyakán, arcán méreg pírja futott szét. – Hogy merészelsz ilyen szánalmas trükköket bevetni ellenem?
– Magiszter, csalt! Csaló! – hallatszott a többi fiú irányából halkan, de tele gyűlölettel és kárörömmel.
A tanítvány ülve maradt. Hátrasimította vékony szálú haját, és halványan rámosolygott tanítójára.
– Nem lehet szánalmas az, magiszter, ami eredményt hoz – felelte. – Úgy tűnik, én koncentráltam jobban. Mi lesz a jutalmam?
– A jutalmad?
Merzall kurtán, kegyetlenül felnevetett. Áthajolt az asztal felett, vörösrézből készült, széles medálját Fabian orra elé tartotta.
– Mint mestered, két hétre megvonom azon jogod, hogy elhagyhasd a járatokat! Még ma beszélek a felelős oktatóval ez ügyben. Elgondolkodsz a viselkedéseken, különben teszek róla, hogy idelent penészedj életed végéig!
A tanulók számára a külvilág abban a néhány órában létezett, amit kint tölthettek a felszínen, persze szigorú őrizet alatt. Bár csupán sziklák és hideg vették körül őket ilyenkor, mégis drága volt számukra minden szabadban töltött perc.
Merzall végignézett tanítványain. Nem akadt köztük senki, aki viszonozta volna pillantását.
– Ez rátok is vonatkozik! Engedelmességgel tartoztok azoknak, akik megosztják veletek tudásuk minden apró morzsáját! Magatok közé emelünk titeket, az a legkevesebb, ha tisztelettel viseltettek irántunk és engedelmeskedtek! Ha pedig nem...
Ökölbe szorított kezén vékony, gőzölgő jégréteg képződött.
– ... Megvannak a módszereink, hogy megtanítsuk nektek a szabályokat.
Talán szabadjára engedte volna a kezében lüktető varázst, de észrevette, már nem rá figyelnek. Minden tekintet a háta mögé szegeződött.
– Nem ez a módja, magiszter! – szólt valaki az ajtónyílásból. Lépések koppantak, ahogy elhaladt mellette, majd megállt az asztalnál.
Ugyanolyan csontgombokkal ékes reverendát, köpenyt és magas szárú csizmát viselt, mint Merzall, de V-alakú medálja ezüstből készült, nem rézből. Alakja parancsolóan magasodott a zömök férfi fölé, jól szimbolizálva magasabb rangját. Vékony vonalú száját bajusz és körszakáll keretezte.
– Magiszter! – nyögte Merzall.
– Látom, a kezedben tartod a dolgokat, hogy úgy mondjam – mosolygott a férfi, tekintete azonban nem sok jót ígért. Lenézett a továbbra is nyugodtan üldögélő Fabianra. – Hallgatlak, magiszter.
– Órát tartottam, Schywan mester. Gyakorlatokat végeztünk a tanítványokkal... Fabian szokás szerint ismét képtelen volt követni az utasításaimat. Tisztességtelen módszert használt, és ezzel majdnem szégyenbe hozott engem.
– A majdnem szót talán el is hagyhatjuk. Elég ideje figyelem ezt a kis közjátékot.
A Schywannak nevezett férfi végigsétált a falak mentén; a tanítványok egymást taposva próbáltak kitérni útjából, holott nem tett egyetlen fenyegető mozdulatot sem. Ehelyett a falakat díszítő kitin sarlópengéket vizsgálgatta elmélyülten. Végül sarkon fordult.
– Már megint te, Fabian. Mindig te. Van valami hozzáfűznivalód?
– Természetesen van, mester. Merzall mester nem határozta meg, milyen módszereket használhatok! A Kör tanításai közt szerepel a sikerre való állhatatos törekvés. Ilyenformán...
– Hallgass! – Merzall arcára undor ült ki. – Mester, nem gondolhatod, hogy ennek a hitványnak van igaza! Korbácsot érdemelne, vagy fejadag csökkentést!
– Nem. Hitvány vagy sem, a Körnek szüksége van az ilyen tehetségekre. Elegendőnek találom a két hetes megvonást. Természetesen Betha mester elé járulhatsz, ha úgy kívánod.
– Elfogadom a döntésed, mint mindig. – A réz medált viselő tanító arcán látszott, mit gondol az egészről, de fejet hajtott felettese előtt. Köpenyébe törölte nedves kezét. – Most pedig, ha megbocsátasz, folytatom az órát.
– Természetesen! – mosolygott Schywan. Búcsúzóul még végigsimított az egyik szakadt szélű pergamen megfakult rajzán, majd az ajtóig sétált. Onnan még visszaszólt Fabiannak.
– Remélem, ezúttal valóban okulsz majd a történtekből!
A fiú végigmérte a magisztert. Kiugró arccsontjai felett összeszűkült fakókék szeme.
– Állandóan azt teszem – mondta halkan.

A nagy Hrr'lk sivatagától keletre, a Kelkor-hegyláncolat alatt bújt meg a Kör legnagyobb bázisa. Akadtak jobban felszerelt, kellemesebb éghajlaton kiépített központok, de ez volt a legrégebbi barlangrendszer, amelyet a mágusrend birtokolt. Itt erősödött meg a rend, a Kör eszméje.
Nem ők vájták a sziklába, egyszerűen csak... beköltöztek. A régi lakókat elsöpörték az útból, noha azok nem adták olcsón a győzelmet. A barlangi gőtékhez hasonlóan visszafejlődött szemű, hófehér lények – bár két kezük, két lábuk volt, és felegyenesedve jártak – éppoly messze álltak fejlődésben az emberektől, mint az összes többi fajtól. Kihalásra ítélt népük utolsó maradványaként éltek a hegyek alatti erőd-városukban. Vakok lévén nem ők végezték a munkát: mindenről az a népes, több válfajjal is rendelkező bogárkolónia gondoskodott, amellyel különös szimbiózisban éltek. Kutya méretű, domború hátú példányok kísérték és vezették a Fehér Fajt a sötét folyosókon, ahol csak a hangok és a különböző mintázatú falak alapján tájékozódhattak. Teherhordásra megint más egyedeket használtak, miképp építkezésre, vagy a mindennapos munkák elvégzésére is.
Hónapokig tartott, míg kifüstölték őket, mert látszólagos védtelenségük ellenére a Fehér Faj komoly mentális képességekkel rendelkezett. Így irányították a bogárhadat is, ami végtelen folyamban özönlött a támadók felé. Kis híján sikerült megvédeniük otthonukat – a Kör mágusai azonban már akkor is komoly erőknek parancsoltak. Tűzzel, jéggel, acéllal és rémülettel mind egy szálig kiirtották a kazamaták lakóit és velük együtt védelmezőiket is. Ezzel új korszak köszöntött be a rend történelmében: otthonra találtak.
A következő évtizedekben lassan, kitartóan gyarapodtak, területek és létszám szempontjából egyaránt. Ügynökeik beépültek a birodalmak felsőbb rétegeibe, onnan szolgálták tovább a rend egyszerű halandó számára átláthatatlan céljait. Gondoskodtak a következő nemzedékekről is: egyszerre negyven-ötven tanítványt oktattak. Kit saját szülei küldtek a moha borította, hegyes sziklák alá, kit elraboltak vagy egyszerűen megvásároltak gyermekkorában.
Az eredmény egy szinte láthatatlan, a színfalak mögött operáló, nagyhatalmú mágusszövetség lett, amely anyagi és szellemi szinten is egyre nagyobb befolyással bírt.

Mivel én vagyok itt fajom egyetlen képviselője, kénytelen vagyok magamat tanulmányom alapjául venni. Saját lelki, szellemi képességeimet figyelembe véve kijelenthetem, az elfek magasan az emberfaj fölött állnak. Azok hiába képzettek, tanulékonyak, alkalmazkodóak - mindez semmit sem ér, ha egyéb tulajdonságaik miatt az "állat" jelző illene rájuk.
Születésüknél fogva rosszindulatúak, durvák, és bármennyire is próbálnak magasztos eszméket követni, kicsinyesek. Nem csoda, ha gyorsabban és jobban haladok náluk. Testi erejüket ugyan képesek fegyverként használni, de kellő megfontolás híján ez a fegyver legfeljebb csak egy bunkósbotnak tekinthető.
Őszintén szólva csodálom, hogy a Kör ilyen eredményeket ért el, noha emberekből áll. Lehetséges, hogy némelyik magiszter álcát hord? Utána kell néznem.
A Nyolc Irány Mozdulata gyakorlást kíván. Ha tökéletesítem, elgondolkozhatok rajta, vajon mivel érem el a nagyobb hatást: tűzzel vagy faggyal?

Fabian visszahelyezte tollát a kalamárisba, majd megdörzsölte fáradt szemét. Egyszerű, sötétre színeződött tölgyfa asztalán kristálylapokból összeillesztett lámpa állt. A benne égő gyertya nem adott elég fényt az íráshoz, a fiú mégis órákon keresztül körmölt fekete bőrrel átkötött, kapcsos könyvébe. Akadtak, akik sok mindent megtettek volna, hogy belelapozzanak abba a könyvbe, de Fabiannak eddig sikerült biztos helyre rejtenie.
Végigjártatta tekintetét szobája félhomályba vesző, tufa- és gyantaillatú falán. Néhány, ork asszonyok által szőtt faliszőnyeg, hatszögletű, méhkaptárt idéző faragások a vörösesbarna kőben, az asztal felett pedig a Kelkor-hegység és az azt övező terület szakadozott térképe... Karnyújtásnyira Fabian mellett pedig aprólékosan faragott, embermagas bot emelkedett ki az árnyak közül.
Az elf fiú hónapokig dolgozott a kiszemelt farúdon, aztán, amikor hibát vétett rajta, a következőn is. A gyakorlati foglalkozásokon, ahol a tanítványok kézügyességét fejlesztették, végtelen türelemmel és aprólékossággal olyan egyedivé tette botját, hogy a többiek darabja dísztelen faágnak tetszett mellette. Fabian egy százlábút faragott a kemény fára – a folyosókon sokat látott ezekből a groteszkül tekergőző állatokból. Középtájon kettéfűrészelte a botot, a felső részhez titokban egy pengét erősített, az alsónak pedig kivájta a belsejét. Végül egy ujjnyi széles, enyhe mágikus kötéssel ellátott fémgyűrűvel összefogta a két darabot. Cseppet sem zavarta, hogy ha nem is teszi tönkre, de "megcsonkítja" legfőbb mágikus segédeszközét: a kazamatákban, a sok mágusnövendék között egy rejtett penge néha hasznosabbnak bizonyult, mint a legpusztítóbb varázslat.
Kavics csikordult a nyíló ajtó lapja alatt. Robosztus testalkatú, barna fiatalember állt a folyosón bő lebernyegben, amit szíjakkal húzott szorosabbra magán. A fények és árnyékok harcában még nagyobbnak tűnt, ahogy undorodó arckifejezéssel behajolt a szobába.
– Megint csak magolsz, mi, takonypóc? – kérdezte köszönés helyett. Kíváncsi pillantást vetett Fabian naplójára. – Egy szép napon olyan szárazra fogsz aszalódni, mint azok a múmiák az alsó járatokban. Remélem, már nincs messze az a nap...
– Üdv neked is, Tequilnaho! – mosolyodott el Fabian. – Remélem, elhoztad, amiben megállapodtunk. Különben még az ügyeletes magiszter fülébe juthat, mivel töltöd az időt órák után.
A nagydarab fiú vicsorogva beljebb lépett, de az elf szemének villanása megállította.
– Nem mindig leszel ilyen nagyszájú! – sziszegte. Hátrafordult. – Te! Gyere ide!
Riadt tekintetű, Fabiannál is soványabb fiú botorkált elő a folyosóról. Mintha láthatatlan kötelék feszült volna közte és Tequilnaho között. Az elf nagyon is jól tudta, miféle kötelék ez. Az uralom és az erőszak lánca.
Őt is megerőszakolta az egyik idősebb tanítvány, rögtön ahogy átlépett a felsőbb osztályos növendékek közé. Nem bírta elviselni a megrázkódtatást, bevette magát az alsó szintek felderítetlen járat-labirintusába. Hat nap múltán sikerült bekeríteniük és visszacipelniük a lakott barlangtermekbe. Fenyítést kapott, majdnem éhen halt – ha nem találják meg, valószínűleg elemészti az éhség –, de megpróbálta hasznára fordítani, ami történt vele.
A gyengélkedőn töltött idő alatt felépített magában egy olyan metódust, ami gátat szabott a további próbálkozásoknak. Ezek után megragadhatták, le is teperhették, de nem tudták beteljesíteni rajta céljukat. A sokk jelentős erőt szabadított fel benne, amelyet a módszer segítségével azonnal hasznosíthatott. Védelme egyszerűen működött: elviselhetetlen, szúró fejfájást okozott támadóinak, lehetetlenné téve a további erőszakot.
Tequilnaho is megtapasztalta ezt az erőt, mikor próbát tett Fabiannal. Vele felsült, de termetét és tudását kihasználva könnyedén maga alá gyűrte a gyengébb növendékeket. Ráadásul nem ő volt az egyetlen, aki így vezette le serdülőkori indulat-rohamait. Habár a magiszterek szigorúan tiltották az erőszaktételt, nyílt titoknak számított, mi folyik időnként az elhagyatott fürdőtermekben, vagy a folyosók nyirkos sötétjében.
Miközben mindez átfutott az agyán, Fabian lenyúlt karosszéke mellé. Tömött élelmiszeres zsákot emelt fel és dobott oda Tequilnahonak – közben azért vetett egy pillantást a botjára. Szívesen megleckéztette volna a nagyobb termetű növendéket, pusztán csak azért, mert létezni merészelt. Mint nagyravágyó lendeki földbirtokosok sarja, Tequilnaho határtalan önbizalommal és kapzsisággal rendelkezett. Ezek a tulajdonságok, kiegészülve az erőszakossággal és a bárdolatlansággal megtestesítették Fabian számára mindazt, amit gyűlölt az emberekben. Annak emléke, hogy meg akarta gyalázni, gennyes, gyulladt sebként lüktetett az elf tudatának mélyén.
A barna bőrű fiú elkapta a zsákot, fitymálva méricskélte a súlyát. Lesajnáló pillantást vetett a nyomában csoszogó társára, mintha az tehetne mindenről.
– Csak ennyi?
– Ennyi – felelte ridegen Fabian. – Egy hétig fél adagokon éltem; az étel másik felét neked tettem félre, mármint ami nem romlott meg.
Persze azt is szívesen lenyomnám a torkodon, gondolta.
Mielőtt Tequilnaho méltatlankodni kezdhetett volna, kiáltás harsant a folyosó végén. A kiejtésből hallhatták, hogy ork az illető.
– Takarodó! Mindenki oltsa el a fényeket, és aludjon!
– Melyikük az? – kérdezte Fabian.
– Tobrek. Volt már vele pár üzletem. – Az őrök közül jó néhányan sefteltek a tanítványokkal, használati tárgyakat, meleg ruhát, kisebb engedményeket árultak. Cserébe azokat az eldugott helyeken megbújó, ritka köveket kérték, amiket a diákok mágiájuk révén ki tudtak nyerni a sziklából.
A nagydarab fiú kotorászni kezdett társa ruhája alatt és vállat vont.
– Nem fog okvetetlenkedni.
Kirántott egy köteg pergament a másik csuhája alól, majd odadobta az asztalra.
– Ahogy megegyeztünk, elf. Ennyit találtam. Kutio már ennyiért is lenyúzná a bőröm.
Fabian rendkívül izgatottá vált, ezt azonban nem mutathatta ki a másik kettő előtt. Minden érzelmi megingás a gyengeség jele a Kör tagjainak szemében. Ő maga is azon volt, hogy elérje a tökéletes, állandósult nyugalom állapotát. Bármi áron.
Az ork abbahagyta az ordibálást, jóval halkabban beszélt valakivel. Nem lehetett érteni a szavát, de hangszíne alázatosságot sugallt. Tequilnaho behunyta szemét: egyszerre próbált hallgatózni, és ráhangolódni a levegőben hullámzó erővonalakra. Tenyerét a vörhenyes színű kőre tapasztotta, mintha azon keresztül akarná befogni az éteri rezgéseket, amelyeket az ismeretlen bocsátott ki.
Kisvártatva összerázkódott.
– Francba! Kuwarti magiszter! Ha rajtakap minket takarodó után, a legkevesebb, hogy megbotoznak!
A magiszter a támaszpontot uraló triumvirátus egyik tagjaként sokuknak szerzett már kellemetlen perceket. Szokatlanul nagy, fordított körtére emlékeztető koponyája kivételes elmét rejtett. Betűre pontosan ismerte a Kör szabálykódexét, és egy fikarcnyit sem tért el attól soha. Fakókék szeme elégedett tűzben égett, amikor a kihágásokért megfenyített növendékekre kimérték a tizenöt, húsz, kirívó esetben ötven botütést.
Fabian homlokráncolva vette tudomásul, hogy a Kör egyik legszigorúbb magisztere tart feléjük.
– Tűnjetek el! – vetette oda a párosnak. – Szaporán!
A lendeki képe vicsorba torzult, de tudta, nincs ideje visszavágásra. Egy utolsó fenyegető pillantás után megragadta "kegyeltjét", majd elnyelte a folyosó sötétje. Fabian elfújta a gyertyalángot, felpattant a székből és behajtotta a repedezett falapot. A sötétben tapogatózva visszaült asztalához, és nyugalmat erőltetett magára. Rettenetesen érdekelték a pergamenek, amiket a másik hozott, de már ő is érezte a magiszter közeledtét. Az erőhullámok szinte átcsaptak felette, elnyomtak minden más mágikus fókuszt a közelben. A fiú émelyegve, zúgó füllel, mozdulatlanul ült a sötétben, és igyekezett semmire sem gondolni.

Megtisztítani az elmét minden gondolattól: egyszerűnek hangzik, és mégis... A legnagyobb varázstudók is csak percekig tudták fenntartani az állapotot. A gondolatnélküliség tökéletes uralmat kívánt a lélek, a test és az ego felett.
Fabian érzékei jelezték, Kuwarti magiszter elhagyta a növendékek lakórészét. Talán végre nyugodni tért, talán az egyik meditációs szobát kereste fel, hogy csillagok helyett a mennyezeten pislákoló, foszforeszkáló gombatelepeket bámulja... Az elfet nem érdekelte a továbbiakban.
Gyertyát gyújtott, aztán enyhén remegő kézzel szétterítette maga előtt a pergameneket. A sárgásbarna, rúnákkal telirótt lapok úgy hevertek az asztalon, mint a Fehér Faj bogarainak kitinpáncél-darabkái.
Nem varázsszavakat írtak rájuk. Inkább recepteknek lehetett nevezni a szövegeket: mozdulatok, testtartások leírása, külön kitérve a légzéstechnikára és persze a végeredményre. Mágusok nemzedékei csiszoltak azokon a leírásokon. Tökéletesítették, lenyesték a felesleget, csak hogy minél gyorsabb, minél hatékonyabb legyen a varázs. Csend, nyugalom, és sok gyakorlás kellett az elsajátításukhoz: a könyvtárban lehetetlen lett volna akár csak egyet is elsajátítani.
Sebességnövelés, érzékélesítés. Nagyobb fagycsóva. Szellemalak, Ártó Köd... Jó módszerek, erős módszerek. Talán erre várt már évek óta; egy jelre, kapocsra, ami teljessé tette a képet. Az öröm – ritka vendég Fabian lelkében – teljesen kimerítette. Végighúzta tenyerét az asztalon, élvezve annak egyenetlenségét, az összes karistolást, vágást. Felnézett az asztala fölött függő térképre. A remegő fényben a Kelkor-hegység ormai vonaglani látszottak, a helységnevek rúnái mintha új sorba rendeződtek volna a szeme előtt.
Ezekkel, és az összekuporgatott készletekkel talán sikerülhet. Kijuthat.
Gyűlölte a Kört, a magisztereket, a növendéktársait, mindenkit a járatokban. Mióta az eszét tudta, kényszeresen vágyott a szabadságra – ez volt az egyetlen gyengéje, minden lázadása ebből eredt. Ha viszont kiszabadul az otthonának címzett állott levegőjű patkánylyukból, rendes életet élhet, bármit is jelentsen ez.
Nagyokat fújva visszanyerte lelki egyensúlyát. Minél hamarabb el kell sajátítania ezeket a módozatokat. Nem esik majd nehezére: könnyedén tanult, főleg ha érdekelte a téma. Az egész éjszaka rendelkezésére áll. Felkészülhet, összepakolhat, aztán...
Nyikordult az ajtó.
– Gondolhattam volna.
Fabian összerándult ijedtében. Balra fordulva Kutiot, a könyvtárost pillantotta meg, aki épp leoldotta derekáról súlyos kötélövét. Meg kellett volna hallania, vagy legalább éreznie a közeledtét... Belekábult a felismerésbe, hogy hagyta becserkészni magát. Rámeredt a másikra.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2014-11-26 12:51 craz

craz képe

Akkor kezdjük ezt az elbeszélést is az I. résszel... ;)

– Látom, a kezedben tartod a dolgokat, hogy úgy mondjam – mosolygott a férfi, / Most hirtelen nem ugrik be, hogy itt a Karcon vagy a kecskés csoportban, netán máshol cseréltünk róla eszmét (nem azt a boszorkányt, a Korongvilágról), de úgy rémlik, én azt mondtam, hogy ilyenkor nem jó a mosolygott kisbetűvel, mert nem tudsz valamit mosolyogva mondani, inkább a mondat után mosolyodsz el - az meg akkor nagybetű. (– Látom, a kezedben tartod a dolgokat, hogy úgy mondjam. – A férfi elmosolyodott,) Gyerünk, győzzetek meg, hogy mégsem! ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

sze, 2014-11-26 18:19 Hematith

Hematith képe

De miközben beszélsz, mosolyoghatsz, és vica versa:) Persze jónak tartom a te verziód is, de azért én megtartanám a mostanit. Ige a gondolatjel után, hurrá, kisbetű!:)
El lehet meditálni a dolgon, kétségtelen.

sze, 2014-11-26 23:47 craz

craz képe

Mondd ki mosolyogva: mosolyog. (Vagy bármilyen ó betűs szót - nem megy ;).)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

cs, 2014-11-27 16:46 Hematith

Hematith képe

Ha nem próbáltam volna, nem mondanám:))

sze, 2014-11-26 14:52 Roah

Roah képe

Szakítok néhány percre a hagyományokkal.

Először komment, aztán olvasás, aztán megint komment, nem baj Hematith? ;) :)))

Jaj, de elkényezteti némelyiktek az olvasót ezekkel az elbeszélésekkel. :)))

(Jól van na, igazából csak szerettem volna szólni, hogy nagyon örülök a sztoridnak és elkezdtem olvasni. ;)

Mivel elég szerencsétlenül makogtam, és nem tudok beszélni normálisan, itt hagynék előlegbe egy dalt, aztán jövök - doki ügy, mi más? :D -, és összehozok valami kövérkés, egészséges véleményt, egy elvetemült olvasótól. :)))

http://www.youtube.com/watch?v=DzI0thK61Dc

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2014-11-26 18:39 Hematith

Hematith képe

Dehogy baj. A végén meg majd én is linkelek, csak a hangulat miatt:)

sze, 2014-11-26 16:40 polgarveronika

polgarveronika képe

Igen, valóban dilemma, hogy lehet-e mosolyogva beszélni.
Szerintem lehet, bár nem könnyű. Ha nem értelemzavaró, és nem ismétlődik gyakran, akkor elmegy.
talán inkább úgy, hogy "szólt mosolyogva", így ez egy rövidebb ideig tartó közlés, mint egy cicerói körmondat, és a mimikai izmok sem fáradnak el.
Üdv: V.

 

_______Tertium non datur ______

sze, 2014-11-26 18:24 Hematith

Hematith képe

És jobban is tetszik, mint Crazé, csak ha tehetem, elkerülöm a határozói igeneveket. Így is mindig több van, mint kéne (a helyéről most ne beszéljünk).
Azt hiszem, mindhárom verziót használni szoktam, felváltva természetesen.

cs, 2014-11-27 08:00 Sren

Sren képe

Ami azt illeti, koppantam… A címre, bevallom, nem emlékeztem, és azt hittem, olyan Hematith írásba futok bele, amit még nem olvastam… Előre dörzsöltem a tenyerem, hogy ez milyen fincsi lesz. No nem baj, másodszorra is az lesz.:)))

Lehet mosolyogva beszélni, amennyire tudom, a médiákban, szórakoztatóiparban dolgozó embereket külön tanítják is ilyesmire, gondoljunk tévé- és rádióbemondókra. Kölyökkorom tévébemondói folyamatosan mosolyogtak beszéd közben. Színészek, régi kabarék, olyan műsorok, melyek megkívánták, hogy a csinos hölgybemondó minimum szívélyesnek látszódjék… Ma már nem divat mosolyogni. De ettől még lehet.
Vagy gondoljunk call-centeres munkákra, rádióra – meg kell tanulniuk mosolyogva beszélni, mert a mosoly hallatszik az ember hangján is.

Viszont valóban kérdéses, mennyire passzol egy adott cselekvés a szövegkörnyezetbe, és mennyire zavarja meg az összhangot. Engem pld ezt a mondat fogott meg: "Nagyokat fújva visszanyerte lelki egyensúlyát." Másképp fogalmazva szebb lenne, gördülékenyebb, akár a mosoly példája Craz által. Nem a cselekvés kíván boncolgatást, hanem a megfogalmazás módja. Sanyi nagyon "artikuláltan" fogalmaz, így néha tömörre, furára sikerednek olyan mondatok is, amik finomítást kérnének.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2014-11-27 08:35 Roah

Roah képe

Igen, de az már retorika, beszédtan, nem?
Az örök irodalmi dilemma: élőbeszéd és írott beszédek közötti különbség.

Kétségtelenül érdekes téma. (A párbeszéd körülményeinek lehet talán ilyenkor döntőszerepe.)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2014-12-02 17:42 Sren

Sren képe

Bocs a késésért, kissé el vagyok havazva. Sőt, nem is kicsit, és annyira utálom, amikor jön egy válasz, és napokig nem tudok rá felelni…
Roah: igen, az a része, amiről beszéltem, valóban retorika, de persze akkor se értem rá rendesen kifejteni, mire is gondolok. A tanult beszédet, artikulációt és minden ezzel kapcsolatost kicsit továbbgondolva – mert ez volt a kezdő, felütő gondolat, amiért írtam – menjünk át a hétköznapokra. Hány és hány tinilány traccsol órákig valami számukra érdekesről – mosolyogva. És itt nem afféle tinis vihogásra gondolok – izgatott nevetésre, ami a beszéd közben fel-felcsap, majd lankad, ritmikusan követve a téma felütéseit illetve hullámvölgyeit. Folyamatos mosolyra gondolok… Vagy, ahogy barátoknak, munkatársaknak mesélsz valami jópofát (de legalábbis mosolygósat, mosolyra késztetőt), ahogy én mesélek bármit is kollegáknak, végig mosolyogva, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném: igenis, folyamatosan mosolygok. Nem vigyorgok, nem nevetek, nem feszegetem a mimikai izmokat, mégis… ott a mosoly végig. Talán egészen enyhe, de mosoly.:)
Ha bárki belegondol hasonló élethelyzetébe, kiviláglik, hogy nem igazán bír jelentőséggel a „folyamatosan mosolyogni lehetetlen” címszó, és legalábbis túlságos szigor ezt élből húzni.
Amiből egyenesen következik, hogy amikor a szöveg úgy kívánja, amikor visszatetsző, döccenő, vakaródzósra idegesítő, akkor kell húzni (átfogalmazni, változtatni).
Szerintem itt nem kívánja, de ez csak az én véleményem.

És innen továbbgördítve a (tényleg érdekes) témát, jön, amit már említettem: az „IttésMost”, ebben az írásban és Sanyi stílusában való észrevételek, kifejtések-továbbgondolások jogosultsága.
Sanyi: tényleg szikár vagy. A szikárság beleolvad a stíusodba, többé teszi műveidet ahelyett, hogy redukálná. De meggondolandó – tényleg mindig szükség van erre?
Ne érts félre… Csak tűnődöm. Például a szikár fogalmazás generálja a részemről fentebb említett mondatot is (és néhány hasonlót), amitől az afféle furabogárrá válik.
Nem mintha ezen most hirtelenében lehetne (vagy kellene egyáltalán) javítani. Csak tűnődöm. Megint tanultam valamit, és a következő javításnál kicsit többet tudok segíteni.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2014-12-02 18:24 Hematith

Hematith képe

Köszönöm, valahogy így értettem én is.
Nincs mindig szükség a szikárságra, ezt is el kell ismernem. Nem is szeretném, hogy legyen. Nekem sem célom, hogy mindig szögegyenes, egyszerű legyek. Megoldandó feladat, ami még előttem áll:) Ha a csapatépítést sikerült megírnom, ez is sikerül majd.

k, 2014-12-02 18:33 Sren

Sren képe

Neked ne sikerülne? :D Simán, lazán, csont nélkül!

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2014-11-27 16:48 Hematith

Hematith képe

Néha túl szikár vagyok, belátom, akkor is amikor nem kéne.
A végét átírtam, szóval azt úgy, abban a formában még nem olvastad:)

cs, 2014-11-27 08:12 Roah

Roah képe

Ügyes-ügyes! :)))

"A csend súlyos hálót szőtt az ablaktalan teremben állók közé."

Gondoltam, ímé egy képzavar, aztán jön a következő mondat:

"Láthatatlan szálai beborították a falakra feszített, kortól sárga pergameneket, a munkaasztalokon álló lombikokat, úgy tűnt, még a lámpások fényét is elhalványítja."

Jól elbizonytalanítottál - feltettem magamban kérdést: tényleg képzavar?
Rád, vagy nálam okosabbakra bíznám a választ. (Már csak azért is, mert ismerek valakit, aki a képzavar megcáfolásából sportot űz, több ezerféle védekezési módját ismerem már. ;) Egy-szó-mint-száz, észrevételeztem, aztán majd aki jobban ért a szakmához, talán megsúgja.)

"A golyó ismét elmozdult, ezúttal a fiú irányába, felületén villódzva tört darabokra a lámpák fénye."

Ugyanaz a szitu, mint fentebb; gyanút érzek, viszont látom magam előtt az egészet, átkozottul hatásos hangulatot ébresztő mondat.

Első olvasásra nem értettem a dőlt betűs részt, mármint az okát, hogy miért van úgy, de aztán jól betáraztad, végül az ifjúról akartam pár szót ejteni, hogy miért mosolyog, miért olyan, amilyen, 'de beláttam, hogy türelmetlen voltam, kiderült ez is kérdezés nélkül.

Mosolyogva kommunikálni...?
Ő...ő...az van, hogy van a polcomon négyszer, példányonként közel ezer oldalnyi regény-sorozat. Egyszer, Parának felolvastam belőlük, egy szellemi-csörténk kapcsán.
Az irodalmi vitánk tárgya a kamaszok, tinik, egy egész jól behatárolható generáció, neten publikált írásai körül zajlottak.
Tehát felolvastam a nyomtatásban megjelent, nemtudomhánymillió példányban elkelt sorozatból, random Parának, a szőnyegen ülve, hogy hallja, értse a választ.
Most nem szeretném ideidézni, de rengeteg olyan párbeszéd van - gyanítom, másutt is -, ahol, hasamra ütök, eképp történnek ezek:
- Hoztam egy pohár vizet - nyögte Béla.
- Lehullott a dió - nyekkent Tibor.
- Mackósajt ragadt a késemre - mosolygott Albert.

És telis-tele ilyenekkel. (A fent felsorolt példák saját fejemből származnak, csak szemléltetésre szolgálnak; azért hangsúlyozom ezt ki, hogy senki ne értsen félre, és ne keressenek az adott mondatokra a neten.)

Vagyis ha ilyeneket nyomtatnak és ilyeneket olvasnak a srácok - szerintem nem csak ők -, a világ minden táján, nyomtatásban, milliós nagyságrendben, akkor nincs mit csodálkozni az ilyen, és hasonló mondatokon.

King "Írásról" című könyvében hosszan kitér erre a jelenségre, és az rémlik, jelezte, hogy kerüljük az ilyesmit - noha bevallja, hogy ő is gyakran alkalmazza, szegény író vízzel főz, és olykor-olykor a szövegszövetbe elfér, vagy becsúszik egy ilyen, esetleg nincs más írástechnikai választása -, ha jól emlékszem, King a "mondták" híve inkább.

A fene tudja - az én álláspontom is az, hogy nem lehet mosolyogva beszélni, bár kivételt képezhet szerintem a fogak közötti duruzs (paródiákban gyakran olvasom, és ott néha igencsak frappánsnak tartom), és igen, egyetértek a "szólt mosolyogjával" magam is.

Ha van még hibád, azt kiszedik/kiszedhetik a szakmázók, ezek csak, ahogy mondani szoktam, egy elvetemült olvasó észrevételei.

Hány epizód lesz?

Ja, és Sanyi! :))))

Direkt vágtad így el?! :D

(Töredelmesen bevallom, amikor Para anno ilyet művelt, nem bírtam ki, és rácsörögtem telón, hogy most azonnal elmondja, mi lesz a következőben. :D Nem, nem mondta el, csak utalgatást tudtam kiszedni belőle. :D Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy spoilerezz a következőre...á nem, déhogy...:D ;)

És a fíling, a végére?

Észi-Dészi? ;)

http://www.youtube.com/watch?v=v2AC41dglnM

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-11-27 13:22 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Mosolygással engem is lehet ütni, elvileg javítottam. (De hagytam bent hibákat, mert nem tudtam eldönteni mi legyen a helyes.)
Amúgy öt részes (30 oldal), és random Korpiklaani számok (ó, az a dallamos finn nyelv!) közepette néztem át a helyesírást. Egy helyen például kijavítottam a jót rosszra, máshol meg jelenztem, hogy javítottam, de mégse írtam át a szöveget. Meg sem merem nézni, mi let a végeredmény.

Az eleje-képzavarhoz: eredetileg nekem sem tetszett, de aztán elgondolkodtam... Juhász Gyula? Kedvenc memoriterem. :) "Hálót fon az est, a nagy, barna pók..."
Ha az est tud, a csend is. Bár a Tiszai csönd végigviszi a képet. Summa summárum, képzavar nem, esetleg elrontott kép lehet - ezen viszont érdemes vitázni. (Mégis első mondat, na.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2014-11-27 17:10 Hematith

Hematith képe

Te nem hibázhatsz, csak én:)

cs, 2014-11-27 17:03 Hematith

Hematith képe

Nem tudom, képzavar-e, és ha az, mennyire súlyos:) Próbáltam hatást elérni, és mivel az Olvasónál, például Nálad sikerült, bevállalom, ha képzavar. Megéri.
Mosolygás és beszéd... hátha:) Szeretném hinni, hogy többségben van nálam a sima "szólt", "mondta" és társai.
Ahogy Dóri írta, öt rész lesz, és persze direkt vágtam:D Amúgy sem akartam túl hosszú epizódokat, a neten olvasás miatt. Spoiler nincs:)
Ami az ACDC-t illeti, amellett, hogy klasszikus, és tőlük aztán mindig tudja az ember, mit várjon, ők ide... túl tiszták, egyenesek. Viszont jó volt hallgatni:)

cs, 2014-11-27 14:42 Dokesz

Dokesz képe
5

Ez nagyon jó. Tetszik hogy mindjárt egy érdekes jelenettel indítottad a történetet, nem az általában unalmasabbnak ható háttérvilággal. Bejött egy kis sötételf hangulat is Salvatore trilógiájából, szívesen olvasnám a folytatást.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

cs, 2014-11-27 17:08 Hematith

Hematith képe

Köszönöm szépen, igyekeztem. Azért a háttérvilágot is próbáltam érdekesnek megírni.
Salvatore biztosan hatott rám az évek távlatából, ha nem is voltam tudatában.
A folytatás be van tárazva, nemsoká olvashatod:)

p, 2014-11-28 19:28 ORK (nem ellenőrzött)

Nekem furcsa volt, hogy a csend hálója a lámpást is elhomályosítja.
Ami a mosolyogtát illeti, köszönni legalábbis tudok mosolyogva, szerintem azzal nincs gond.
Egyébként tetszett, várom a folytatást. :)

p, 2014-11-28 19:40 Hematith

Hematith képe

Csak úgy tűnt:) A lámpák rendben voltak, csak a föld alatti, nyomott, feszült hangulatban minden kicsit sötétebbnek tűnhet.
A folytatás jön, köszönöm az olvasást és a véleményt!