A szabadság illúziója II.

Kutio testes, javakorabeli férfi volt, jókora pocakkal és dús, piszkosszürke szakállal. Arca jobb oldalát tarjagos, fehér folt csúfította el – a növendékek nem tudták eldönteni, méreg vagy sav hagyta-e nyomát az élveteg könyvtáros arcán, megkérdezni pedig nem merték. A férfi ugyanis előszeretettel kínozta és becstelenítette meg azokat, akiket kinézett magának. Noha mindenki tudott róla, milyen ember, a magiszterek mégsem mozdították el helyéről. Ennek okán a legkülönfélébb mendemondák kaptak szárnyra: egyszer megmentette Behta mester életét, hatalmas vagyonát a Körnek adta... Még azt is tudni vélték, féltestvére a magiszterek egyikének.
Ami Fabiant illette, ő soha nem tűnődött el a könyvtáros személyét övező rejtélyen. Egyszerűen undorította, taszította – és megrémisztette, egyedüliként a kazamatákban. Gyakran bámulta a piszkos csuhával fedett, széles hátat, miközben a könyvtár asztalánál ült. Tettette csak, hogy olvas, közben pedig Kutiot figyelte, noha alig bírta elviselni a látványát. Gondolatban számtalanszor végzett már vele.
Talán meg kellett volna tennie, mert a könyvtáros ezúttal rajtakapta.
Fabian a kötélöv végére kötött, ólomnehezéket rejtő bogot bámulta. Lassú ingás, jobb, bal, jobb, bal... Kutio felkuncogott; az ő szájából ocsmányul hangzott a pajkos jókedv megnyilvánulása.
– Hibáztál – mondta lágy falzetthangján. – Már korábban is észrevettem, hogy némely pergamentekercsnek nyoma veszett. Nem nagy dolgok, másnak fel sem tűnnének abban a káoszban: erőnövelés, hidegtűrés, Sötét Felleg, és a többi. Meg a régebbiek, a bonyolultabb módszerek közül is néhány... Azokkal nem boldogultál, igaz?
– Igaz – ismerte be a fiú. Elszakította tekintetét a kötéltől, a könyvtárostól, és a vörhenyes félhomályban gyorsan felbecsülte a távolságokat. – Több órás rituálékkal nem tudnék mit kezdeni. Erőm se lenne hozzá, hogy levezessek akár csak egyet is. Nem. Nekem azonnali hatás kell.
Kutio bólogatott.
– Úgy, úgy. A fiatalok türelmetlensége. Mindig csak az a fránya sietség! Fájdalom, hogy a növendékek mindig rohannának, csak rohannának, hiába mondom én nekik, hogy csak beszélgetni szeretnék... Na de ne térjünk el a tárgytól! Látom, remegsz a kíváncsiságtól.
A fiú kinyújtotta jobbját az asztal felett.
– Tényleg remegek – állapította meg. Ujjai izzani látszottak a lámpa fényében.
– Nem beszélek a levegőbe, megtanulhattad már. Szóval... A megoldás egyszerű, te is rájöhettél volna: kötést tettem a pergamenekre. Így mindig tudni fogom, merre járnak. Csodásan elegáns megoldás egy magamfajta fickótól, nemde?
Elvigyorodott, nyelve előbújt fogai barna, girbegurba kerítése mögül.
– Mindenesetre célszerű – mondta udvariasan Fabian. Tehát a könyvtáros is rendelkezett mágikus tudással. – Gondolnom kellett volna rá.
– Bizony! – A kövér férfi kezében életre kelt, nyolcasokat írt le a kötélöv. – Éppen ezért olyan leckében részesítelek, amilyet a magiszterek nem tanítanak.
– Tanulni mindig öröm. – Az elf a földre söpörte kristálylámpáját. A szétömlő sötétségben botja felé nyúlt, aminek szellemképe még ott villogott a retináján. Biztonságérzettel töltötte el a kezébe simuló faragott varázstárgy – ennek hasznát is vette, mert Kutio közvetlenül előtte csapkodott a sötétben. Eszénél kellett maradnia, hogy elkerülje. Hátrálni kezdett.
– Nagyon ötletes, Fabian! Nagyon ötletes ! – Zúgás, csattanás. Kutio nem idézett fényt – vagy nem volt képes rá, vagy nem vesztegette az idejét mágiára –, helyette fegyverével próbált célt érni. Harmadik-negyedik csapásával eltalálta Fabian combját. Súlyos, émelyítő fájdalom zúdult végig a fiún. Felordított, közben megpróbált minél messzebb kerülni a diadalmasan felnevető könyvtárostól. Addig hátrált, míg meg nem érezte a sziklafal érdes, hideg tömegét a háta mögött. Maga elé szegezte botját, a nevetés irányába tolta fókuszpontját, és szabadjára engedte a testében lüktető energiát.
A mágikus csapás kirobbant a varázsbot végéből, az általa keltett lökéshullám egy pillanatig a falhoz préselte Fabiant. Korábban, a gyakorló órák alatt sosem sikerült ilyen erősre – most azonban a veszély és az indulat megsokszorozta a hatást. Kutiot valószínűleg eltalálta a "pofon": a fiú hallotta elzuhanni a könyvtárost. Utána nedves szörcsögésen kívül más nem hallatszott az irányából.
Meg kellett bizonyosodnia, hogy harcképtelenné tette a kövér férfit. Fabian mélyet, reszketeget lélegzett. Néhány másodpercig felidézett magában egy nyugtató litániát, aztán apró fénygömböt teremtett a feje fölé.
Behta és a másik két magiszter az egész szobát fényárba borította volna ugyanezzel a módszerrel, tőle csupán egy öklömnyi golyóbis tellett. A pislákoló fényben szobája idegennek tetszett, megváltoztak a kontrasztok, az arányok. A hely, ahol évekig élt, vörös húsból épített kamraként vonaglott körülötte, egy szívként, amely örökké tartó munkájával a Kört szolgálta.
Képzelgés, persze.
A könyvtáros négy lépésnyire hevert tőle. Szeme kifordult, szája sarkából vérrel kevert nyál csorgott lassan a padló felé. Felkészületlenül érte a támadás hevessége; meg ugyan nem ölte, de jó időre harc- és cselekvésképtelenné tette a Fabianból kirobbanó erő. A fiú sóhajtott. Helyes. Gondolkodott, végezzen-e a könyvtárossal, de aztán megrázta a fejét. Soha nem ölt még, mindamellett az idő is szorította. Bármelyik pillanatban felfedezhették.
Szobája hátsó sarkában, egy kő alól viseltes tarisznyát kotort elő. megtöltötte egy kevéske étellel – Tequilnahonak természetesen kevesebbet adott, mint amennyit sikerült félretennie –, egy kulaccsal és egy köteg, szalaggal átkötött pergamennel. Új szerzeményeit sajnos hátra kellett hagynia, nem kockáztathatta, hogy Kutio rátaláljon a segítségükkel. Helyette két durván kovácsolt tőrt csúsztatott csizmaszárába.
Felkapta bokáig érő, csuklyás kabátját. Az asztalhoz lépett, egyetlen lendületes mozdulattal lesöpörte a könyvtárból lopott pergameneket, a szívének oly kedves kalamárist, mindent, kivéve a naplóját – azt óvatosan zsebébe mélyesztette. Letépte a falról a Kelkort ábrázoló térképet, és tarisznyájába gyűrte. Még egyszer, utoljára körbenézett szobájában, aztán behúzta maga után az ajtót.
Valahol, magasan a feje fölött várta a szabadság.

– Mi az, hogy nem ébresztettetek fel azonnal? Mennyi ideje, hogy eltűnt? – Behta mester kérdései nem az ork őrökhöz, hanem Schywanhoz szóltak. Hosszú ősz haja borzasan ágaskodott fején, de senki nem mert nevetni.
– Talán egy órája – felelte a szakállas magiszter. Mint mindig, ezúttal is összeszedettnek tűnt, mintha nem percekkel ezelőtt ébredt volna ő is. – Amint Kutio magához tért, őrökért kiáltott, aztán betámolygott hozzám. A barom! Kis híján elrontott mindent.
A magiszterek lakrészéből kivezető széles folyosón siettek a tanácstermek egyike felé. Néhány túlbuzgó őr vette körül őket. Noha Schywan szerint semmi szükség nem lett volna rájuk, Behta ragaszkodott a jelenlétükhöz. Útjukat lilás fénnyel bevilágított alkóvok, sehová nem vezető, nyirkos keresztfolyosók szegélyezték.
– Hagyd békén! Azt tette, amire parancsot kapott.
– És amit élvez... Ferde hajlamú, gusztustalan állat, Behta.
A katakombák elöljárója idegesen nézte, ahogy Schywan a földre köp.
– Viszont eszményi féken tartó erő. A tanítványok, beleértve az elfet is, rettegnek tőle. Ezért tartjuk.
– Mi a szándékod a fiúval?
– Itt már nem elég a fenyítés, magiszter. Ha életben hagyom, felbátorodnak a többiek is. A képzetlenebbek, az erősebbek, a vadabbak. Tudom, hogy kedveled, de eljátszotta az utolsó esélyét is. A Kör nem tűrheti ezt a lázongást!
– Igen, de... Te mit akarsz még?
Egy keményített bőrvértet viselő ork közelebb óvakodott hozzájuk. Folyamatosan hajlongva motyogott valamit, de a magiszterek egy szavát sem értették. Schywan végül megragadta a vállát és megrázta. – Ne vinnyogj, inkább beszélj!
– Nagyuram... Azt hiszem, láttam a hegyes fülűt.
– Nevezd növendéknek, strázsa! – Behta intett, mire Schywan belökte a kétszárnyú ajtót. Egy szemvillanással maradásra utasította az orkokat, a motyogót pedig a grabancánál fogva maga után rántotta.
A helyiség falán mumifikált rovarlárvák függtek, fejlődésük különböző szakaszában. Középen díszes, vaskos karosszékektől körülvéve hatalmas asztal terpeszkedett. Ovális lapjába néhai készítői aranyozott szavakat véstek, nyelvüket azonban, velük együtt, feledésre ítélte az idő. Illatos parázs izzott az öntöttvas tartókban: a személyzet idejében gondoskodott a magiszterek kényelméről.
Behta mester elsimította selyemcsuháját, helyet foglalt egy székben és intett Schywannak, leülhet ő is. A széktámla aprólékosan kifaragott, kétfejű denevére rosszindulatú vicsorral hajolt fölé. Sekély, ovális mélyedést véstek a padlóba a szék jobb oldalán: annak idején pihenőhelyül szolgált a Fehér Fajt kutyaként kísérő, kistermetű bogaraknak. A járatokban minden ülőalkalmatosság mellett volt egy ilyen véset.
– Most pedig beszélj, te ork! Láttad, vagy vélted látni – hangsúlyozta gúnyosan a szót Behta – a tanítványt?
– Igen, mesterek mestere.
– Hol?
– A nagy elkerülő járat végén. Felfelé tartott a rámpán. Csak egy pillanatig láttam, mert tett egy mozdulatot, és azonmód eltűnt valami sötét, ködszerű dologban. Teljesen körbevette, el is vesztettem szem elől.
Behta és Schywan összenéztek.
– Emelt szintű álcázó mágia – mormolta az elöljáró. – Te tanítottad neki?
– Én ugyan nem! Honnan szedhette?
– Nyílván a könyvtárból. – Behta türelmetlenül pattintott egyet ujjaival. Hátradőlt. – És ezért ment utána Kutio... akinek végre valami ürügye akadt, hogy elkapja szegény kicsi Fabiant. Ha végeztünk, hozasd elém azt a zsírgolyót! Beszédem van vele.
– Ahogy akarod – hajtotta meg fejét Schywan magiszter, de a másik már nem figyelt rá.
– És utána? Miért nem követted?
Az ork még mélyebbre hajolt zavarában.
– Én... Nagyuram, én őrt álltam. Szerencsére hamar jött a váltás. Amint tudtam, azonnal jelentettem az éjjeli parancsnoknak, aki jelentette a mag...
– Tudom, mi a dolgok menete! – csattant fel az ősz hajú mester. Mindkét kezével rácsapott az asztalra. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ebben az odúban senkinek nincs annyi sütnivalója, hogy parancs nélkül cselekedjék egy ilyen helyzetben! Te! Ha ez a kölyök kijut a járatokból, olyan büntetést rovok ki rád, amilyet még nem látott a világ!
– Nem fog kijutni, mesterek mestere – mondta halkan az ork.
– Az többet nem rajtad áll. Takarodj a szemem elől!
– Mi neveltük beléjük a fegyelmet – jegyezte meg óvatosan Schywan, miután a leteremtett őr kihátrált a tanácsteremből. Szelíd hangnemet ütött meg, elöljáróját azonban ez is csak tovább bőszítette.
– Bah! Te meg az okos érvecskéid! A hatalomért tenni kell, érted, tenni, nem pedig beállni a sorba, a többi igavonó barom mögé! Ha nem léptem volna át az előírásokat, soha nem lettem volna az, aki... Te pedig húsz év múlva is csak segédtanító lennél valami elfeledett falucskában!
Behta megragadta az első kezébe kerülő tárgyat – egy szurokkőből faragott könyvtartót –, és a falhoz vágta.
A szakállas lehajtotta fejét, elgondolkodva csavargatta reverendájának csontgombját. Nem látta értelmét, hogy vitatkozzon az öreggel, mikor az a mániás fázisában volt.
Régóta észrevette már, hogy Behta valami rendellenességgel küzd. Rendkívül erős hangulatváltozásokon esett át: hol napokon, heteken keresztül csak beszélt és rohant, hol bezárkózott a szobájába, és pergamenre firkantott, tömör üzenetekkel tartotta a kapcsolatot magisztertársaival. Vagy meg akarta váltani a világot, vagy el akart tűnni belőle. Középút nem létezett a számára.
Szélsőséges viselkedése miatt aztán egyik rossz döntést hozta a másik után, amelyekkel kihívta a Kör hatalmasságainak rosszallását. Még nem váltották le, de az élesebb szemű magiszterek már látták viselkedésében a bukás előjeleit.
Schywan magiszter azzal kérkedett magának, hogy ő vette észre elsőnek ezeket a jeleket.
– Jó! – pattant fel Behta, majdnem feldöntve a széket. – Szervezd meg a kutatást! Ébressz fel minden magisztert, minden felsőbb osztályos növendéket, küldd őket felderítő útra, a kazánoktól a felvonókig! Küldj ki őröket a szintekre vezető minden lépcsősorhoz! Én meditálni megyek: muszáj továbbítanom a felgyülemlett energiákat az Ébredőnek.
– Most? – döbbent meg Schywan. Az Ébredő, ahogy maguk közt nevezték, egy isteni létforma volt. Eredetét homály takarta, sőt, a mágusrend vezetői törekedtek is arra, hogy csupán a legszükségesebb információkat osszák meg a beosztottjaikkal. Elegendőnek tartottak annyit kikötni, hogy minden tag rendszeres időközönként köteles csatornát nyitni, hogy az Ébredő táplálkozhasson az energiájából. Hogy ezt az entitás hogyan viszonozza, nem taglalták.
Behta nem adta jelét, hogy meghallotta volna a magiszter kérdését. Ide-oda rebbenő tekintete, testének apró, hirtelen mozdulatai egy rágcsálóéra hasonlítottak. Tétován az ajtóhoz lépett, majd sarkon fordult. Úgy nézett végig a bogárlárvákon, mintha akkor látná először őket.
– Míg el nem felejtem, küldd be hozzám Kutiot!
– Igen, már említetted...
– Tessék?
– Semmi, Behta, semmi. Megyek, megkongatom a harangokat.

Fabian hallotta a harangok búgását, de semmit sem tehetett ellene.
Helyette inkább örült, vagyis inkább elégedettséggel töltötték el a távoli, rúnákkal telivésett fémhengerektől származó hangok. Elmosták azoknak a sikolyoknak, üvöltéseknek, percegéseknek az emlékét, amelyek még mindig kísértették. Előtte a hosszú, párhuzamos rovátkákkal teli falakról hallotta visszaverődni a hangokat, érezte, hogy az enyhe légmozgás besodorja őket agya hátsó részébe. A harangszó tisztított valamelyest az elméjén.
A járat felső részén, az egyik szellőzőből mocorgás hallatszott. Biztosan valami csúszómászó.
Tudta persze, a riasztás a vesztét okozhatja. Egy foszforeszkáló gombáktól fénylő, hatszögű alkóvban lekuporodott, és előhalászta tarisznyájából a naplóját. Átpörgette a száraz lapokat: mágiaelméleti értekezések, táblázatok, gúnyversek a magiszterekről, egy-két aprólékos, de mondanivalójában annál otrombább rajz. Aztán a térképhez ért. Félig az őrök által elszórt mondatokból, félig a saját következtetése alapján készítette. Fogalma sem volt arról, mennyire pontos. Lehet, zsákutcában végzi az alapján, vagy egyenesen az üldözők karjaiba fut majd. Egy pillanatig mérlegelt, majd bólintott. Ennyi kockázatot vállalnia kell.
A térkép, amelyet hosszú évekig javítgatott, emeletekre osztotta a Kör szikla alatti támaszpontját. Ő a negyedikről indult, a tanuló csarnokok, fürdőtermek, erőszak és elfojtott félelem szintjéről. Alattuk helyezkedtek el a műhelyek, a gyakorlótermek szomszédságában, ahol a leendő mágusok felügyelet mellett gyakorolhatták az anyagot. Legalul pedig a Fehér Faj által gombatelepnek használt boltozatos barlangok, ahová a Kör – mivel minden szellőzőjárat oda futott be – hatalmas kazánokat telepített. Az éjjel-nappal táplált, gigászi fémalkotmányok enyhítettek a járatok dermedt hidegén.
A fiú a harmadik szinten járt, ahol a tantermek és a meditációs kamrák helyezkedtek el. Nappal szinte bárkivel összefuthatott volna, most csak az őrökre számított. Úgy következtetett, az őt üldöző csapatok még nem kerülhettek elébe. Ha tévedett... Nos, akkor nem érdemelte meg az esélyét. A tanítványok mindennap a harmadikon töltötték idejük részét, ezért nagyjából tudta, merre jár. Sok termen, folyosón kellett átvágnia, ha el akarta érni a legközelebbi rámpát.
Botjára támaszkodva felállt, naplóját egy utolsó, gyors pillantás után visszasüllyesztette zsebébe. Határozott léptekkel indult neki az ismerős környezetnek: minden méter után egyre könnyebbnek érezte magát, bár lába még sajgott Kutio ütése miatt. A harangszó lassan elhalt mögötte, de a hangok szerencsére nem tértek vissza.
A világításról fényessé bűvölt, különböző színű kristályok gondoskodtak, illetve a legváratlanabb helyeken felbukkanó, foszforeszkáló gombatelepek. A hajdanvolt lakók sok emléket hátrahagytak a folyosókon: méhkaptárra emlékeztető, hatszögekből álló rajzolatot a kőbe vésve, aminek segítségével jobban tájékozódtak. Lábnyi magas oltárokat, belsejükben kéttenyérnyi, hónapokig égő mécsesekkel. Sokkarú szobrokat, melyek embertelen szimmetriáján látszott, csakis a rovar-csatlósok készíthették őket.
A Kör nem söpörte el a Fehér Fajra emlékeztető dolgokat. Az, hogy a vak nép méltó ellenfélnek bizonyult, nem játszott szerepet döntésükben. Inkább gunyoros mementóként, egyfajta tanulság gyanánt tárták a múlt darabjait a tanítványok elé. Nagyok voltak, sugallták, fejlettek, a Kör mégis elbánt velük! A Kör hatalma végtelen!
Lassan elhagyta azt a területet, ahol a tanítványok mindennapjaikat töltötték. Olyan tantermek következtek, amikben az elf még sohasem járt. Már évek óta használaton kívül álltak: az asztalokat vastag porréteg fedte, a falakra erősített szemléltető pergamenek széle visszakunkorodott, felületükön sötét pókhálóként futottak szét a repedések. Az egyik sarokban patkányfészek kelt életre hangos zörgéssel. A jól megtermett, kövér példányok, visongva iszkoltak szerteszét a váratlan látogató lépte nyomán. Fabian reflexszerűen feléjük irányította botja végét, de aztán mégsem támadt. Nem fecsérelte az erejét holmi patkányokra.
Maga mögött hagyván a termeket újabb változást érzékelt. Eltűnt a por, helyét nedves törmeléknek és sárrá összeragadt, fojtó szagú mocsokgöböknek adta át. Halványkék kristálytömb terítette be fénnyel a sziklákat, és a nyirkos levegő mintha elnyelte volna Fabian minden érzelmét. Víz csöpögött a kövek láthatatlan repedéseiből. A növendék néhány méter után vízcsobogást hallott.
Magas mennyezetű barlang született a kiszélesedő alagútból, a sziklákon csokrokban lógtak a beteges fényt sugárzó gombák. Közepén háromembernyi magas, díszesen faragott szökőkút őrizte a rovar-szimbióták emlékét: számtalan kőcsáp sarjadt a hatszögletű talapzatból. Elsőre a fiú nem látott át a kanyargó, túldíszített nyúlványok elrendezésén, de aztán kivette a bogarakra oly jellemző, bonyolult és pontos szimmetriát. A csáperdő közepén habos-fehér vízoszlop tört felfelé, hogy a magasból lezúdulva a hatszög körüli sekély medencében tajtékozzon tovább. Fabian megízlelte a vizet. Ihatónak találta, de szinte csak habból állt: nem oltotta igazán a szomjat. Az elf végigsimított egy érdes felületű, rovásírással telirótt csápon, majd a továbbhaladáson kezdett gondolkodni.
Három járat szája ásított rá a barlang falából. Egyik sem tűnt különösebben csábítónak, pedig a szabadulása múlhatott a helyes döntésen. Ismét előkotorta a kis, bőrkötéses naplót, de a térkép nem segített. Homlokát ráncolva fordult körbe. A találomra való választáshoz cseppet sem fűlött a foga.
Töprengését sivító zaj zavarta meg. A szökőkút mellett megremegett a levegő, majd lilás szálak futottak szét benne egy képzeletbelei középpontból. Ahogy a pók szövi a hálóját, a szálak úgy csavarodtak, épültek egymásra, gyorsan kitöltve az üres teret. Másik valóságba nyíló, mágia szülte ajtó vonaglott Fabian előtt. Egy undorítóan ismerős alak lépett át rajta a barlangba. Kutio!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2014-11-30 15:26 craz

craz képe

...második rész...

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2014-12-01 09:38 Roah

Roah képe

Tudsz róla, hogy rendre kíváncsivá teszed az egyik olvasódat? ;)

Ha Koontz a thrillerekben az aprólékos miértekig, válaszokig viszi az olvasóját, King a félelem-feszültség mézesmadzagját húzza az orrom előtt, te türelmetlen-kíváncsiságot ébresztesz - alig bírom nyugton végigolvasni a novelláidat. Állandóan kérdeznék, mintha megakarnám fejteni a rejtvényeket, mintha ki akarnám találni a karakterek következő lépését, fura logikai és fentezi-sakkjátszámára hívsz, ahol néha versenyt futok fejben azért, hogy igenis rájöjjek a lépés-kombinációkból arra, hova tartunk.
És nem nyerek - nem tudom, miként csinálod ezt, mert nekem sosem volt akadály, ha sok táblán játszom egyszerre, átlátok mindent - esetedben a több izmos cselekményszál elkövetése örökké egyszerű, siklik a szem, könnyedén fogalmazol, nem tekered ki a látni-hallani valót; pedig szerintem tudnád, mégis olvasóbarát maradsz. Hogy ezzel éred el azt, hogy az oldalamba akkora kíváncsiságot ütsz, ahova beférne egy gyerek? Tippem sincs.
De ha írsz, valamit tényleg jól csinálsz.

Sosem voltam jó mondatonkénti javításban - olyan kaliberű íróknál, mint amilyen te is vagy, tényleg tapasztalt, gyakorlott szem képes csak a felszín alá menni, olyasvalaki(k), akiket nem viszel el az erdőbe.

Néhány észrevétel, néhány apróság:

"Gondolatban számtalanszor végzett már vele. De csak gondolatban."

Hm.
Fura ezt egy elmebajnok ifjú körül olvasni. ;)

"Elvigyorodott, nyelve előbújt fogai barna, girbegurba kerítése mögül."

Itt az ötösöd! :D Az ötöst érő mondatod!
Várj! Elmagyarázom.
Nálam ezzel meg is alapoztad az összes látnivalót ebben a történetben. Azt hiszem, szokták mondani, hogy a stílus írónként változik, igaz? És hogy fel kell venni a sztorik ritmusát, az író fogalmazásait. Ha létezik az a pont, az a kapcsolódási pont, amikor nyakon csípsz egy olvasót, nálam ezzel a mondattal meg is tetted.

Sokat megezel.
Meg így, meg úgy, meg amúgy - lehet, ez ízlés dolga; valószínűleg azért tűnik fel számomra, mert kissé sok lett belőlük.

"Valószínűleg már évek óta használaton kívül állhattak: az asztalokat vastag porréteg fedte, a falakra erősített szemléltető pergamenek széle visszakunkorodott, felületükön sötét pókhálóként futottak szét a repedések."

Igen erős marokkal tartod a szálakat ezidáig. A "Valószínűleg", és a mondat feltételes elkövetése kileng, szerintem lehet a narráció itt is magabiztosabb, határozottabb. De ez is szub vélemény.

"A csáperdő közepén habos-fehér vízoszlop tört felfelé, hogy a magasból lezúdulva a hatszög körüli sekély medencében tajtékozzon tovább. Fabian belemártotta kezét a vízbe, majd megízlelte azt."

Az utolsó szó nem szép, nem esztétikus - gondolom az alanytévesztés okán írtad így, hogy elkerüld.
Nagyon kell az oda?
Nem elég így?

"Fabian belemártotta kezét a vízbe, majd megízlelte."

A víz egyértelmű, nem?

Mit gondolsz?

Remekül zártad ezt az epizódot is, hogy a rosseb enné meg! :D
Különös érzéked van ahhoz, mikor és hogyan kell két rész közé szünetet tenni úgy, hogy az ember a következőt találgassa, és győzze kivárni.
Nem kérek spoilert, mert fityiszt kapok az orromra, mint legutóbb.
Várok.

(És egy darabig még teorizálok azon, hová fogsz kilyukadni.)

Mivel ez egy eredeti Hematith novella-sorozat, számítok meglepetésekre is - amik általában, visszafelé nézve logikailag tökéletesen passzolnak a történetbe -, ez a dal jutott eszembe.
Egy díjról, egy jutalomról. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=EZQUVZKrH3I

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2014-12-01 17:50 Hematith

Hematith képe

Köszönöm:)
Te még mindig jobban jársz, Dórinak a mondat közepén szoktam abbahagyni...
A bicegős mondatoknál igazad van, azt hiszem, ki is javítom, illetve megnyesem őket. A "meg"-ek valóban elszaporodhattak; legközelebb ügyelek erre is:)
Egyszerűség... Valójában nekem úgy tűnik - és szerintem vannak még, akik így vélik -, tényleg elég egyszerűen írok:D A történetszálakra, cselekményre gondolok. Azt hiszem, soha nem ezek vitték el a hátukon egy-egy novellámat. Ha ez most változott, annak igencsak örülök, még ha ez rá is megy az oldaladra:))
Végül a dalról (és ez nem spoiler): Fabianban is van egy jó adag Kurgan, a lelke mélyén. Persze nem fog kardpárbajt vívni senkivel, a kedvességére értettem.

k, 2014-12-02 08:13 Roah

Roah képe

Offlájt. ;)

Kurgen volt a kedvenc karakterem a Hegylakóban - kamaszként bejött az a két méteres óriás, ráadásul angolul láttam az alkotást, és hát Clancy Brown öblös, mély, gyári hangját imádtam. Rokonszenves pasas, színész, rá is kellett segíteni rendesen, szerintem, hogy néző még viccből se szimpatizáljon vele: sötét, szegecses szerkó, majd borotvált fej, szörnyű múlt - masszív utálat keltés. :D Be is lőtték Brown-t a negatív karakterek sorába, asszem a Kedvencek Temetőjének második részében is egy brutál mostohát, majd egy zombi mostohát alakít.
Szerintem egy Kurgent mindig nehezebb eljátszani, mint egy Meklódot. ;)

"Tudod, kicsi Rachal, ez amolyan varázslat." (Meklód)

https://www.youtube.com/watch?v=zfNThtDZGsA

Jöhet a következő!
És még egy utolsó észrevétel: nem biztos, hogy a fogalmazási könnyedség a titok, talán inkább az információk príma álcázása. :))))

"Érezd magad szarvasbikának! A vére...lüktet!" (Huán-Száncsez-Villáloboz-Rámírez)

https://www.youtube.com/watch?v=fgwNTle8FAY

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."