A szabadság illúziója III.

Az elf védekezően maga elé emelte botját. Homálykaput alkotni nem kis teljesítmény, a célállomás pontos meghatározása pedig még nehezebb. Talán alábecsülte a könyvtárost. Bárhogy is, a nyomába ért.
Vízpermet csapott végig a kövér férfi arcán, de ő nem zavartatta magát. Szeme új, különös fénnyel csillogott, keze szinte magától mozdult kötélöve felé.
– Behta mester egyetértett velem abban, hogy méltatlan a viselkedésed – mondta. – Segítő kezet nyújtott nekem, hogy elkaphassalak. Erőt adott... És most itt vagyok, kicsikém.
A növendék válaszul toppantott a lábával, végighúzta botja végét a kőpadlón, és nagyot kiáltott. Mozdulatai nyomán csillogó, fehér pihékből álló fal anyagiasult kettejük között. A férfi nekirontott a falnak, az meghajlott, de visszalökte a nagydarab testet. Sószerű szemcsék tapadtak Kutio csuhájára és bőrére.
– Úgy! – ordította a könyvtáros. Ellencsapása azonnali és brutális volt: széles mozdulata nyomán – ő nem hordhatott botot, mint a mágusok – forró léglöket rontott neki a Fabian által emelt védműnek.
Fókusztárgy híján nem tudta pontosan behatárolni a varázslat hatóterületét, de arra nem is volt szükség. A mágikus szél a barlang teljes szélességében végigsöpört, zúgó hangja a sáskák vonulását idézte. Egy pillanat alatt elfőzte a csupasz kövön csordogáló parányi vízereket; a levegőben terjengő párának nyoma veszett, mintha soha nem is létezett volna. A fehér pihék sem állhattak ellen az erőteljes támadó mágiának, szétszóródtak, feloldódtak a barlang pislákoló fényében.
A fiú úgy érezte, bőre felizzik és megrepedezik, ajka háromszorosára dagad. Hunyorogva próbált összpontosítani, botjával a másik felé bökött. Új varázslata azonban nem kelhetett életre: Kutio kötélöve alattomos kígyóként csavarodott a faragott százlábú köré. A sebes arcú férfi egyetlen rántással kitépte Fabian kezéből a botot, majd közelebb lépett, és hatalmas ökölcsapást mért az elf arcára.
– Végre helyére tettük a dolgokat! – vigyorgott nyájasan a sziklán fekvő, félig eszméletlen fiúra. – A Körét és a miénket is. Már csak egyetlen dolog hiányzik. Mondjuk, legyen ez a te... beavatásod.
Hasra fordította a törékeny, magatehetetlen testet, és csizmaszárig lerángatta a nadrágot róla. Megnyalta élveteg mosolyra nyílt száját: izgalmában még a nyála is folyni kezdett.
– Mindjárt, gyermekem, mindjárt... – zihálta.
Fabian arcának bal oldala lüktetett a fájdalomtól. Hiába próbálta letaglózni támadóját a régi módszerével, a könyvtáros elméje erősebbnek bizonyult, mint a tanítványoké annak idején. Meg akart fordulni, de Kutio súlya a hátára nehezedett. Bal karja kicsavarodva préselődött oldala mellé, jobbja azonban szabadon maradt. Felhúzta a lábát, és megpróbált benyúlni a csizmaszárába.
Kutio a megadás jelének vélte erőtlen mozdulatait. Felkuncogott.
– Örömmel mesélem majd el a mesternek, mi...
Durván kovácsolt, de éles tőr vágódott markolatig a hájas hasba. A könyvtáros meglepetten felnyikkant. Lebámult a testéből kiálló fegyverre, majd öklözni kezdte a vonagló Fabiant. Mozdulataiból azonban hiányzott az erő, amellyel az előbb lebírta a tanítványt.
Fabiannak végre sikerült a hátára fordulnia. Belenézett a tágra nyílt, véreres szürke szempárba, majd indulatait szabadjára engedve egy energiagömböt röpített feléje. A homlokából kivágódó, vízkék golyó csak súrolta az oldalra hanyatló Kutiot, a szakállas ábrázat helyett a szökőkútba csapódott bele. Tajték és kőszilánkok záporoztak szerteszét.
Fabian visszaszerezte botját. Amint kezében érezte a faragott fanyelet, egy csapásra megnyugodott. Gondolatai kihűltek, elméje tisztán, sietség nélkül rendszerezte a tényeket és a benyomásokat. Felhúzta nadrágját, elsimította kabátján a ráncokat, aztán közelebb lépett gyűlölt és rettegett ellenfeléhez.
Kutio a végét járta. Csuhájának oldala tocsogott a vérben, erejéből már csak arra tellett, hogy a plafont bámulva maga elé motyogjon.
– Ne fussatok, gyerekek... Ne fussatok... Csak beszélgetni fogunk, csak beszélgetni...
Az elf, miután meggyőződött róla, hogy Kutio még mindig érzékeli a jelenlétét, szétcsavarta botját, kivonta a fába erősített pengét. Egy pillanatig elgyönyörködött a makulátlan, ezüstszínű fémen, ahogy a barlang csalóka fényei táncot jártak rajta. Aztán felhajtotta Kutio csuháját, és háromszor teljes erőből ágyékon döfte.

Behta magiszter görcsökben fetrengett a kicsiny meditációs kamrában. Nem csupán az energiájából juttatott Kutionak, hanem össze is kapcsolta vele magát – így ő is érezte a könyvtárost ért döféseket. Tekintetét továbbra is az Ébredőt jelképező sziklakoloncra szegezte. Könnyei fátyolán keresztül a faragás nélküli, egyszerű szikladarab megkettőződni, megháromszorozódni látszott. Behta oldalra fordult, és lehányta a saját vállát.
A könyvtáros halálával a reá testált energia kezdett visszaáramlani hozzá. Az elöljáró lassan erőre kapott: keserveset nyögve feltérdelt. Inkább vállalta volna az igazi szúrásokat, mint a fantomfájdalmat. Beletúrt ezerfelé meredező ősz sörényébe, és sötéten elvigyorodott.
– Ahol nem sikerült egynek, sikerül majd tíznek! – motyogta. Más nem értette volna meg az összemocskolt szakáll mögül szálló szavakat.

Bár a kiválasztott folyosón eljutott egy ritkán használt, ódon feljáróhoz, Fabiannak be kellett ismernie, hibázott. Túl sok időt veszített. Lehetőséget adott üldözőinek, hogy a nyomára akadjanak, elfoglalják a stratégiailag fontos helyeket, hogy bekerítsék.
Mind többször kellett behúzódnia a mellékfolyosókra a Sötét Felleg védelme alatt, engedve, hogy az izgatottan szimatoló őrök elcsörtessenek mellette. A Felleg remek rejtőző formula volt, de a biztonság kedvéért néha rövid időre felemelkedett a plafonig, és a levegőben folytatta útját. Ha tanító-magisztereket érzett, igyekezett a lehető leggyorsabban távol kerülni tőlük. Szerencséjére ez addig sikerült is.
A kékes színű világító kristályokat vörösek váltották fel. Dagadtan lüktető, vak férgek tapadtak az intarziával ékített falra. Lustán araszoltak a gombatelepek felé, de amint a fiú elhaladt mellettük, élettelenül pottyantak a talajra. Egy, a Fabian botjára faragott százlábú mása emelte fel fejét a közeledő léptekre, de érzékelvén az egyenlőtlen erőviszonyokat, sietős hullámzással a sötétbe menekült. A keskeny szellőzőnyílások nem tudták eloszlatni a bűzt, ami utána maradt.
A folyosó végén két félork strázsált egy csigalépcső előtt. Nem hagyták el a falba ékelt kristály fénykörét, és folyamatosan szemmel tartották egymást. Ha az egyik járkálni kezdett, hogy elűzze tagjaiból a fáradtságot, a másik kivont fegyverrel állt készenlétben. Tapasztalt, harcedzett veteránoknak tűntek, akiket a Kör sok célra felhasznált: testőrködésre, felderítésre – esetleg új növendékek begyűjtésére.
Fabian egy nagyobb, kitüremkedő sziklatömb mögé húzódott, és a Sötét Felleg védelmében gondolkodni kezdett.
Azok ketten egy szinte mindenki által elfeledett, elhanyagolt csigalépcsőt őriztek, ami ki tudja hová vezetett. Ok, parancs nélkül nem tettek volna ilyen ostobaságot – tehát a magiszterek akarata, szorító keze lassan utolérte, mi több, megelőzte őt. Csak azért volt esélye, mert a feljárót valószínűleg hosszú ideje nem használták már; nem érezték szükségesnek, hogy egy elhanyagolt lépcsősorhoz mágusokat állítsanak őrködni.
Érezte, ha itt most nem jut át, elszalasztja az utolsó lehetőséget a második szintre való feljutáshoz. Pedig ott voltak az éléskamrák, a raktárak, amikből ha szerencséje van, feltöltheti készleteit.
Lehunyta szemét, mélyet lélegzett, majd benntartotta a levegőt. Maga elé képzelte a délutáni jelenetet Merzallal. Tisztán kirajzolódott elméjében az általa mélységesen lenézett magiszter arca, a kis vágás az állán, amit a borotvával ejtett... birkaszeme, ahogy kigúvadt a haragtól... bántóan érdes hangja, amely soha nem volt képes lekötni Fabian figyelmét...
Az alabárdra támaszkodó, sötétbarna bőrű félork évek óra a Kör szolgálatában állt. Kedvét lelte a mágusrend által kiszabott feladatokban, amelyek végrehajtásáért ráadásul fizetséget is kapott. Nem csoda hát, hogy keverék fajtájához képest erős hűséggel és tisztelettel viseltetett a rend mágusai iránt.
Amint meglátta a szemközti járatból sietős léptekkel kiviharzó magisztert, igazított egyet pikkelypáncélján, majd odahorkantott társának, egy cingár, inas késforgatónak. Az kifújta orrából a taknyot és melléje lépett. Kicsit lazítottak tartásukon, ahogy észrevették a mágus nyakában lógó, csupán rézből készült szimbólumot.
– Uram? – hajtott fejet az alabárdos.
– Félre az utamból! – csattant fel a zömök, sima képű magiszter. Mikor a félorkok nem engedelmeskedtek, felemelte kezét. – Ne várjátok meg, míg én teszlek odébb benneteket!
– Nagyuram, minket a mesterek mestere állított ide. Szellemnyelven szólt hozzánk: azt parancsolta, őrizzük a lépcsőt és ne engedjünk át senkit.
A cingár sanda pillantást vetett a magiszter medáljára.
– Veled sem tehetünk kivételt... uram. A szökött fiút keresi mindenki, és...
A magiszter ujjai közül fagyos szél süvített elő. Szinte élőlényként furakodott a két őr közé, a halál hidegét dörzsölve tagjaikba. Nehéz, áporodott szagot hozott magával és síri suttogást, hasonlót ahhoz, mint amilyet a kripták előtt hallhatnak némely botor sírrablók.
Az alabárdos rémülten lesunyta a fejét: hiába próbált ellenállni a kényszernek, hogy mozduljon, életösztöne felülkerekedett a kapott parancson. Szeme sarkából látta, hogy társa is félretántorodott a mágus útjából.
– Így már jobb – mosolyodott el a férfi. Gúnyos arckifejezése valahogy idegenül, természetellenesen hatott a feltekintő félork számára, de nem tudta volna megmondani miért. – Legközelebb elsorvasztom a végtagjaitokat, ha elém merészeltek állni!
Felszegte állát, majd sebes léptekkel a csigalépcső fokai felé vette az irányt. A strázsák utána fordultak, hogy legalább a távozását felügyeljék, ha már megállítani nem tudták – és szemük előtt a magiszter fekete csuhás alakja megremegett, majd szürkére fakult. Varázsbotja, amelyet a hátára szíjazva viselt, szintén elvesztette álcáját. Az őrök megpillantották rajta a százlábút ábrázoló faragást, ami egyike volt a szökött növendék ismertetőjegyeinek.
A sötét bőrű erőt vett tagjainak zsibbadtságán és a "magiszter" után kapott. Csak annak botjára sikerült rámarkolnia, arra sem túl erősen, mert a hosszú kabátos mágus fordulásakor kicsúszott az ujjai közül. A következő pillanatokban azonban nem ez foglalkoztatta. Tátott szájjal bámult az átalakulásra.
Fabianról úgy foszlott le az illúzió, mint a sár, ha végigver rajta a nyári zápor. Merzall álcaként használt ábrázata helyén előtűnt saját, megviselt arca. Kék szeme az elképedt alabárdosra villant, majd a fiú a másik, késeit pörgető félorkra kiáltott.
Mágikus erővel telített, mély hang robajlott elő Fabian torkából, mélyebb, mint a fiú sajátja. Hatására a cingár lépcsőőr a levegőbe emelkedett. Repülés közben kétszer megperdült tengelye körül, aztán a barlangfalnak csapódott. Bal karja, amely a háta mögé csavarodott, bántó reccsenéssel tört szilánkosra.
Súlyos ütés csattant az elf oldalán. Szerencséjére a félork még nem heverte ki a síri szél hatását, ezért csupán az alabárd lapjával találta el. Így is nekicsapta az egyenetlen sziklafalnak, és kiszorította a levegőt tüdejéből. Fabian felordított; úgy érezte, darabokra törik. Előregördült, sikerült elkerülnie a félork második, immár biztosabb csapását. A harmadik előtt lekapta hátáról botját és hátracsapott vele.
Más esetben a pikkelypáncélos fel se vette volna az ütést, most azonban azonnal furcsa gyengeség lepte meg. Nem törődött vele: megrázta fejét, és lendületet vett következő támadásához. Mozgás közben lepillantott lábára, ahol Fabian botja hozzáért.
Sziszegő, fényből született férgek kapaszkodtak bőrnadrágjába. Apró villámlábaik belemartak élő és holt anyagba egyaránt, tekergőző testük nyomán kellemetlen bizsergés támadt a félork tagjaiban. Az őr lesújtott volna az előtte térdelő fiúra, de képtelen volt rá. Meredten, rángatózó izmokkal bámulta, amint a férgek felfelé araszolnak testén, piciny, kormos lábnyomokat hagyva maguk után.
Mielőtt elérték volna a fejét, Fabian torkon szúrta.
A fényférgek néhány pillanat múltán eltűntek az elszürkült bőrű hulláról. Sercegésük megszűntével a csend előbújt a sziklák repedéseiből, és ismét rátelepedett a teremre.
Fabian vadul zihált, kezét sérült oldalára szorította. Miközben felemelkedett, kövön csikorduló fém zaját hallott a háta mögül. A másik őr.
Bár egyik karja használhatatlanná vált, a vékony késforgató tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy még képes lenne ölni. Rángó szájszéllel, morogva közeledett, mancsában rezzenéstelenül meredt Fabian felé az íves tőrpenge.
Az ifjú mágusnövendék elnézte a félorkot. Összeillesztette botját, aztán halvány mosollyal egy félkörívet írt le a faragott varázseszközzel, és a félork felé csapott vele. A köztük lévő távolság mit sem számított: az őr képén vörös csík jelent meg, mintha egy láthatatlan penge hasított volna belé. Fabian második suhintása feltépte az őr keményített bőr mellvértjét, és mélyen belemart a húsába. A strázsa üvöltésében rémület és meglepetés rezgett, félelme azonban nem tette mozdulatlanná: fogást váltott a markolaton, és dobásra emelte fegyverét.
Soha nem fejezhette be mozdulatát. Az ívvé sűrített mágikus erő könyök alatt szelte át ép karját, továbbfordulva apró kört írt le, majd elegáns simasággal levágta a fejét.
Fabian különös szépséget talált abban, ahogy a lefejezett hulla elhanyatlott. Valahogy olyan... helyénvalónak tetszett az egész. A továbbgördülő fej, benne a tágra nyílt szemekkel. A kés pengése, ahogy a kőre zuhan. A vágásokból előtörő vér szaga, amelyre rövidesen odagyűlnek a kazamaták élősködői.
Ezek a dolgok majdhogynem boldoggá tették a fiút. Most már csodálkozott, a szobájában miért habozott, miért nem ölte meg Kutiot. Mélyet lélegzett, nem bánta, hogy fájdalom nyilallik végig felsőtestén. Tudta, erre a vöröses derengésben lezajlott, gyors összecsapásra élete végéig emlékezni fog, de nem időzhetett tovább. Bebizonyosodott, hogy Behta és a többi magiszter – még ha csak a parancsaikkal is – megelőzték, tehát a gyorsaság az egyetlen esélye.
Botját nem szíjazta vissza a hátára; támasz nélkül igen nehezen haladt volna. Amíg teheti, lebegve folytatja majd, de nem pocsékolhatja erre minden erejét. Lábát az első lépcsőfokra helyezte és felfelé indult.

Behta közvetlen szellemparancsára az addig az alsóbb szinteken tébláboló magiszterek – egyik sem érzett kedvet az éjszakai hajszához – gyorsítottak lépteiken. Széles, jól megvilágított folyosókat használtak: egyedül vadásztak, kerülték hát az árnyakkal teli járatokat, ahol még egy képzett mágust is csapdába lehetett csalni.
Többségük soha, vagy csak ritkán került éles harci helyzetbe. Éppen ezért, noha végül is csupán egy sebesült, menekülő fiúról volt szó, az ügy kezelését ráhagyták az őrökre. Azok úgyis falkában jártak, mindamellett sokkal pótolhatóbbnak számítottak, mint a magiszterek. A tanítók ezt a véleményt természetesen minden lehetséges módszerrel palástolták elöljárójuk előtt.
Schywan, aki szintén figyelemmel követte a magiszterek útját, sejtette mindezt, de nem szólt előljárójának.

Kuwarti magisztert a háta mögött Körtefejűnek csúfolták. Kivételes képességei és példátlan szigora a Kör szerint eszményi tanítóvá tették, és ő teljes odaadással oldódott fel tisztségében. Minden alkalommal, mikor büntetést szabott ki valamely apró figyelmetlenségért azt gondolta, hogy a leendő tagok jellemét erősíti ezzel a tettével.
Miközben a második szint folyosóit járta, háta mögött a felsőbb osztályos növendékekkel, Fabian büntetése járt a fejében. Remélte, élve kapják el a fiút. Remélte, ő lesz majd, aki kézre keríti. Remélte, kitalálja addigra, milyen különleges módon büntesse meg. Botját maga elé tartva, némán lépkedett a rend raktárszobáit összekötő járatban.
A két felsőbb szinten már sok idegen nép – kufárok, szállítók, pénzbeszedők – megfordult, a Kör pedig nem akarta, hogy a durva sziklafalak rossz benyomást keltsenek külvilági kapcsolataikban. Padok, faragott zsámolyok váltották föl a járatok eredeti gazdáinak ereklyéit. Néhol csörlőszerkezetet erősítettek a falra, vagy rámpa emelkedett egy-egy súlyos, kétszárnyú ajtó mellett. Próbálták emberivé, mindennapossá alakítani az alagutakat.
Kuwartit mindez hidegen hagyta. Ő csupán a hivatásának élt, a Körnek, és persze a büntetéseknek.
Varázsbotja alkarnyi hosszúságú, fekete fémből kovácsolt darab volt, igazi sötét mestermű. Sima felületét nem díszítette egyetlen jel sem, a belőle párolgó fekete köd adta egyediségét. Amerre gazdája elhaladt, finoman szállongó fekete miazma hirdette a Kör mágusának hatalmát. Ez a köd fogta most egybe a tanítványait, akik álmosan, zavarodottan botorkáltak a magiszter nyomában.
– Aki lemarad, vagy megdézsmál egy raktárkészletet, büntetést kap! – szólt hátra Kuwarti. Nem kellett maga mögé pillantania; tudta, értenek a szóból. Legtöbbjüket megregulázta már. Idegesen hallgatta Behta magiszter egyre kuszább, dühtől vöröslő szellembeszédét. Próbált egy külön csatornát nyitni Schywan felé, de a szakállas túl messze járhatott. Mint minden magiszter, biztosan ő is Fabian nyomát kutatta.
Őt magát meditáció közben érte a riasztás. Felvert álmából néhány tehetségesebb növendéket, aztán bevették magukat a járatok féregként tekergőző, kusza labirintusába. Mivel ismerte az elfet, alapból azt feltételezte, eljut a második szintre – ezért hát mellőzve minden felesleges bolyongást az alsóbb részeken, a lehető legrövidebb úton felfelé vette az irányt. Útközben mágikus erősítést olvasott saját érzékeire, így könnyedén megérezte Fabian nyomát. Már hallani vélte görcsös, fuldokló zihálását is.
– Fáradt – mormolta, hátrasimítva vékony szálú, fakó haját. – Fáradt és rémült. Nemsokára beérjük. Készüljetek!
Valaki előrébb furakodott a fiúk között.
– Megtámadjuk, mester? – kérdezte izgatottan Tequilnaho. Mélyen ülő szemében tűhegynyi fénypontként remegett a kristályok fénye. – És ha igen, megölhetjük?
– A Kör elöljárói döntenek a sorsa felől – válaszolta kimérten a magiszter. – De mi, és főleg te, semmiképpen nem öljük meg! Ehhez tartsd magad!
A nagydarab tanítvány engedelmesen fejet hajtott.
– Igenis, mester. – Hangján érezni lehetett, nem ilyen válaszra számított. Kuwartit persze mindez nem érdekelte. Amíg az ő kezei alatt vannak, a rend szabályzatát fogják követni, még ha belepusztulnak is!
Fekete varázsbotja megrándult a kezében. A magiszter koncentrált, és megérezte az elfet. Nem látta ugyan az előttük lévő folyosószakaszt, mert a járat élesen jobbra fordult, de tudta, a fiú ott vár rájuk. Hármat körözött botot tartó karjával: a járatban világosság támadt, amely elől idegborzoló surranásokkal menekültek a sötétséget kedvelő élősködők.
– Felkészülni! – parancsolta fojtott hangon Kuwarti. Egy kézmozdulattal hátrébb parancsolta Tequilnahot, aztán kilépett a fal takarásából.
Fabian valóban ott állt, húsz-harminc lépésnyire tőle. Botjára támaszkodva a magiszterre meredt, a csuklya sötétségbe vonta arcát. Tartása végtelen kimerültséget mutatott, és Kuwarti felfokozott érzékeivel még abból a távolságból is hallotta reszelős lélegzetvételét.
– Meguntad végre a játszadozást? – kiáltott oda a fiúnak.
Az elf némán ingatta a fejét. Talán felelt volna hajdani tanítójához, de a következő pillanatban Tequilnaho bukkant elő néhány társával a magiszter mögött.
– Kis rohadék! – sziszegte. Mély torokhangot hallatott, és a botjára faragott démonfejből apró tűzlabda vágódott Fabian irányába. Mögötte tülekedő társai is ellőttek egy-egy támadó varázst a szökevény felé. Lángok és füst burkolta be a törődött, csuklyás alakot, villámok cikáztak a gomolygó feketeségben.
Némelyik kis híján eltalálta Kuwartit, aki mélységese megdöbbent a tanítványok viselkedésén. Megperdült, visszakezes csapása falig sodorta az izgága lendekit.
– Elég! Azt mondtam élve!
A botjából kiáramló köd feketébbnek tűnt a füstnél, de még a sziklarepedésekben megbúvó sötétségnél is. Mire szétoszlott – vagyis inkább visszaszivárgott a varázseszközbe –, nyoma sem volt már se lángnak, se füstnek. Kuwarti arra számított, hogy egy összeégett, kínlódó torzót fog látni a barlangjárat halvány mágikus fényében, de csalatkoznia kellett. Fabiannak nyoma veszett, mintha a köd őt is magával szippantotta volna.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2014-12-03 18:32 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Harmadik rész. Azt hiszem, lesz benne elütés, úgy emlékszem, véletlen hagytam benne javításkor.

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2014-12-03 20:32 Hematith

Hematith képe

Legalább lesz mit javítani:) Köszönöm, hogy ez is kikerült.

sze, 2014-12-03 18:46 ORK (nem ellenőrzött)

Hmm, határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra. :)

sze, 2014-12-03 20:35 Hematith

Hematith képe

Ennek örülök:) Remélem, a maradék két rész is megfelel az olvasói elvárásoknak. Azt mondanám, a történet a következő részben éri el a csúcspontját, nem a legvégén. Persze a végét is érdemes lesz elolvasni, ha már eljutottatok eddig:)

cs, 2014-12-04 07:48 Roah

Roah képe

https://www.youtube.com/watch?v=-uavW_Sp6-Y

Az elejénél nagyon drukkoltam! Végre! Elkapta a srác azt a szemét-szadistát! Ez az! (Utoljára akkor volt ilyen perverz örömben részem, mialatt a Köpök a sírodra alkotást néztem, szerencsére egyedül. :D Amikor a lány egyesével elkapja azokat, akik bántották, és az utolsó előtti fazonnal játszott. "Ez az, csajé, adjá' neki!" :D)
Hát itt is valami ilyesmit éreztem. Nem röstellem bevallani, hogy reméltem, nem szánja meg, és a vagy te, vagy én küzdelme dönt.
Ne akarj megerőszakolni egy olyat, aki nem csak piros mágiával bír, igaz?
...aki másnak vermet ás. ;)

Jó gyorsan vége lett ennek a résznek - ebben aztán volt mozgalom.

"– Úgy! – ordította a könyvtáros. Ellencsapása azonnali és brutális volt: széles mozdulata nyomán – ő nem hordhatott botot, mint a mágusok – forró léglöket rontott neki a Fabian által emelt védműnek."

Miért?

"– Nagyuram, minket a mesterek mestere állított ide."

Egyébként is sok egy kicsit a mesterezés, de ez a mesterek mestere...hát, nem az igazi.

Na most aztán már végképp kíváncsi vagyok!

https://www.youtube.com/watch?v=VOJMq4-LN-E

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-12-04 15:40 Hematith

Hematith képe

Majdnem megnéztem azt a filmet, itt pihent a vinyómon, de aztán valahogy mégsem. Majd máskor.
Ne restelkedj, az ilyen Kutio-féléknek jobb a föld alatt:D Emellett segített Fabiannak, hogy elérje a fordulópontot: tettekben is megnyilvánult a más fajokkal szembeni ellenszenve. Persze most jogosan, de akkor is először ölt.
Ne akarj megerőszakolni...senkit!:D
A könyvtárosnak nem szántam botot, mert ugyan a Kör tagja, de nem teljes jogú mágus. Amolyan megtűrt, kellemetlen eszköz, aki felszedegetett ezt-azt a munkája során.
A mesterezést kiváltom mással, bár az első részben is volt egy:P Már csak két rész van, tarts ki:)
A zene idevágó, igen. Egyfajta evolúció, ami történik.

cs, 2014-12-04 22:07 Dokesz

Dokesz képe

Pályázatra készült eredetileg? Azért érdeklődök mert látom, hogy ebben komoly munka van. Gondolom ráment pár tucat óra.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

cs, 2014-12-04 22:16 Hematith

Hematith képe

Ráment, ráment, de nem pályázatos:) Kb. húsz éves a történet, de amit akkor írtam belőle, az csak alapnak volt jó a mostanihoz. Igazából öröm volt agyalni a háttérvilágon, a Fehér Fajon, meg csomó olyan dolgon, amit bele se írtam:) Jólesik viszont, hogy van nyoma a munkánknak:)