A szabadság illúziója IV.

– Ha kicsúszik a kezünkből, esküszöm az Ébredőre, megkeserülöd, te ostoba hústömeg! – A magisztert még soha nem látták ennyire dühösnek. – Veszélybe sodortál engem, mi több, a kutatást is!
– Csak le akartam fegyverezni, mester...
– Hallgass! – A hang újra felkente a falra Tequilnahot. Erejébe még a riadtan összehúzódó növendékek is beleszédültek. Mágikus töltete lévén sokáig nem halt el, utolsó rezgéseibe azonban új zaj vegyült. Távolról hallatszódó, ütemes kopogás.

Biztonságos távolságra az üldöző csapattól, a mágikus fény hatáskörén kívül Fabian a falat ütötte botjával. Oldala és égési sérülései miatt minden ütésnél fájdalmasan összerándult, de nem hagyta abba. Torkából monoton, zümmögő hang tört elő.
Kis idő múlva a tompa puffanások felerősödtek, noha nem vitt nagyobb erőt mozdulataiba. Összekeveredtek a zümmögéssel, fenyegetőbb, hatalommal teli hangegyveleget alkottak, mely átáramlott a sziklába.
A szikla pedig megremegett válaszul.

Kuwarti magiszternek nem tetszett az ismeretlen zaj. Kicsit habozott, majd a kőre helyezte tenyerét. Szemét előbb lehunyta, majd rögtön tágra is nyitotta.
– Lehetetlen... – suttogta.
Szembefordult a tanácstalan növendékekkel. Tequilnaho egyszerre ámult el és rémült halálra a magiszter szemében égő tűz láttán.
– Védőpajzsokat! – parancsolta a magiszter. – A fej fölé koncentráljátok, de azonnal! Álljatok egymás mellé, úgy összeadódik az erejük! Gyorsan!
– Mester, mit...
– Csináljátok! Ránk akarja omlasztani a járatot! Futni nincs idő, szóval fel azokkal a pajzsokkal!
Opálos fényű burkok anyagiasultak a fejek fölött, vastagságuk létrehozóik képességeitől függött. Utoljára egy lányos arcú, szeplős mágustanítvány pajzsa fénylett fel remegő keze nyomán.
Az első szikladarab ezen csattant. Alig öklömnyi lévén szétmorzsolódott a pajzs felszínén, de Kuwarti tudta, hamarosan gyilkos zápor közepén állnak majd. Felnézett a mennyezetre: az áthatolhatatlannak hitt követ repedések pókhálója szelte keresztül-kasul. Idomtalan koloncok váltak ki a nagy egészből, tömegük mellett cakkos szélük is fenyegetést hordozott magában.
Beválna mestervizsgának is, gondolta a hideg nyugalomba visszasüllyedt Kuwarti. Ledobta magáról az érzékélesítés igézetét, mint egy elrongyolódott ruhát, majd mindkét kezével feje fölé emelte botját.
Hamar ki kell találnia valamit, különben mind itt vesznek. Aki addig elbukik, az gyengesége révén úgyis érdemtelenné vált volna a Kör tagságára.
A puffanások morajló felhangokkal egészültek ki. Mindegyikkel erősebb és erősebb rengés érkezett. Mintha egy gigászi óriás lépdelt volna felettük, azzal a feltett szándékkal, hogy beomlasztja a talpa alatt megbúvó kicsiny alagutat. Hogy ez az óriás valójában egy törődött elf kamasz volt, vajmi keveset számított a keresőcsapatnak. Dörgés, repedés, dobhártyát szaggató reccsenések viharában imbolyogtak.
Por, törmelék, nagyobb szikladarabok zúdultak a pajzsokra. Egy gyerekfejnyi darab – bár a mágikus védőmű lelassította és eltérítette zuhanását – vállát roncsolta az egyik tanítványnak. A fiú felsikoltott, megpróbált társai pajzsa alatt menedéket találni, de a következő, lándzsahegyként hegyesedő kőkolonc áthatolt védekezésén, és a fejébe fúródva azonnal megölte. Kuwarti megvetően grimaszolt.
– Tartsátok! – ordította túl az iszonyú hangzavart.
Gondolatai sebesen követték egymást: láncokba verődtek, szétváltak, összekapcsolódtak megint. Még három tanítványt sújtottak agyon a kövek, mire rálelt a megoldásra. Leengedte botját – a fekete fémből vastag felhőként pöffent elő a fekete anyag –, kivárt a megfelelő pillanatra, és rásújtott a járat falára. Közben a törmelék az ő pajzsát sem kímélte, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Elméjének nagyobbik része csak az új, sebtében kiagyalt ellenvarázslattal foglalkozott. Lecsapott, kivárt, lecsapott megint. Botja nyomán új hang csatlakozott ahhoz a kaotikus zeneműhöz, ami körülöttük tombolt.
Időzítése minden alkalommal hibátlannak bizonyult: szinkópát csempészett a meghatározó ütembe, a súlyos dobbanásokba, amelyek életre keltették és irányították a mágikus rengést. Ezzel sikerült ha nem is megállítania, de visszafordítania a varázslatot. Ütötte a falat, miközben az első kőszilánkok utat találtak a pajzsán. Mellette két növendék szinte eltűnt a rázuhanó, több mázsás tömb alatt. Kuwarti felordított tehetetlen dühében.
Félelmetes hirtelenséggel ült el a rengés.
Forrása, Fabian valószínűleg ugyanolyan szorult helyzetbe került, mint az őt üldöző csapat – a visszaforduló rengés őt is elérte, és menekülésre késztette. A ziháló Kuwarti nem tűnődött tovább holmi fenyítésen. Remélte, az a nyomorult kis béka a kövek alatt végezte.
Félresöpörte homlokába hullott haját, majd végignézett megmaradt tanítványain.
– Megkeressük a szökevényt – mondta tompa hangon. Az ordítozástól berekedt. – Tequilnaho!
– Mester? – A lendeki suhanc megúszta egy-két zúzódással. Sápadtan, de egyenes derékkal várta a magiszter parancsát, állkapcsa idegesen mozgott.
– Engedélyt adok rá, hogy megöld. Ha élve bukkanunk rá.
Tequilnaho arca felragyogott.
– Igenis, mester! Remélem, él még az a kurafi!

Más létsíkokra emlékeztető, kísérteties csatatér vált a második szintből. A por és a törmelék elegye bokáig ért, köhögésre ingerlő porfelhők nőttek belőle, ahogy belegázoltak. Néhány magányos tömb feketéllt ki komoran a mocsokból.
Kuwartiék óvatosan haladtak a felfordulásban. A közeli kristály megrepedhetett, mert állandó fénye szemfájdító villódzássá változott.
– Legyetek résen! – szólt hátra a magiszter. Fél tucatnyi tanítványa maradt. Most már inkább koloncnak érezte őket, mint segítségnek. – Talán itt bujkál valahol.
Megnyalta kiszáradt ajkait. A nagy készülődésben teljesen kiment a fejéből, hogy legalább egy kulacsot magával hozzon. Miközben áthaladt két térdig érő, porral borított kőkolonc között, azon töprengett, vajon a tanítványok gondoltak-e ilyesmire. Úgy döntött, amint elhagyják a közvetlen rombolás zónáját, pihenőt rendel el.
Megrázta a fejét. A villódzás zavarta a gondolkodásban, és érzékélesítést sem olvashatott magára ilyen körülmények közt. Csak fejgörcsöt kapna tőle. Nekikészült, hogy ismét fényt teremtsen.
Az egyik kőtömb életre kelt a hátuk mögött. Amint lepergett róla a piszok, átváltozott egy csuklyás kabátot viselő, görnyedt alakká, aki óvatosan szétcsavarta botját, kiszabadítva az abba rejtett pengét.
Tequilnaho, akit hátulra parancsolt a kérlelhetetlen Kuwarti, felfigyelt a halk neszre. Félig hátrafordult, és amint szembenézett a felemelkedő árny villogó tekintetével, ösztönösen maga elé kapta botját. Annak számára azonban, akinek reflexeit a félelem, gyorsaságát a folytonos menekülés edzette, mozdulata szánalmasan lassúnak bizonyult. A penge megvillant, és átszelte a lendeki nyakát.
A nagydarab mágusnövendék zuhantában nyikkanásszerű hangot adott ki. Társai alvajárókként fordultak a hang irányába – a rengés-varázslat túlélése majd' minden erejüket kivette. A csapat előtt járó Kuwartinak esélye sem volt, hogy időben közel férkőzzön hozzá. Mire félretaszította maga elől a kába növendékeket, Fabian magához rántotta a legközelebbi fiút. Vérmocskos fegyverét a másik álla alá szorította, úgy nézett szembe a magiszterrel.
Csend. Fabian nem mozdult, csak figyelte volt tanítóját. Kuwarti fekete botját szemmagasságba emelve, baljós nyugalommal várt. Fényvarázslata nyomán derengés támadt a kis csapat körül.
Valami nem messze befúrta magát a törmelék alá, sípoló lélegzetének zaja megbontotta az üldözött és üldöző állóképének torz harmóniáját. A magiszter szólalt meg először.
– Messzire jutottál, Fabian. Kevés tanítvány bírta volna ilyen sokáig a bújócskát.
– Köszönöm – válaszolta a fiú ugyanolyan kimérten. Most látszott csak, mennyire megviselte a menekülés: arcának bal oldala csúnyán feldagadt és bekékült, ruháját korom, alvadt vér és piszok borította. Nadrágja egy részen felhasadt, Kuwarti jól láthatta a sebektől szántott bőrt.
– Sajnálatos, hogy elpazaroltad a tehetségedet. Legjobb tanítványaim közt tartottalak számon, és mi lett a vége? Lehajtott fejjel, szégyenszemre kell visszatérned velem Behta magiszter elé.
– Visszatérni?
Kuwarti meglepődött a kérdésen.
– Természetesen. Más választásod nem maradt. Hacsak nem akarod összemérni az erődet velem.
Halványan elmosolyodott.
– Legjobb formádban sem lennél méltó ellenfelem, nemhogy most, félholtként.
Fabian némán meredt maga elé. Mikor végre megszólalt, ügyelt arra, hogy a többiek ne halljanak remegést a hangjában. Ép lába megbicsaklott, de ezt sikeresen elrejtette foglya mögött.
– Igaza van, magiszter – mondta a fiú. – Ön a legnagyobb tudású mágus ezekben a járatokban. De hagyja a szónoklatot, kérem! Nem fog megállítani.
– Nem-e?
Az éjfekete botból kígyózó ködkarok nyúltak Fabian felé, ő azonban nem tett semmilyen védekező mozdulatot. Feszes, gunyoros kis mosoly formálódott a szája szegletében, ahogy folytatta.
– Hány növendéket akar még elveszíteni, magiszter? Biztos, hogy többen indultak a keresésemre. Ön nem bízta volna a véletlenre az elfogásomat. Hányan vesztek oda a mi kis "párbajunkban", négyen, hatan? Akik megmaradtak, azok is inkább csak hátráltatják. Láthatta az előbb.
Kuwarti arcáról lassan eltűnt a mosoly. Nem kis erőfeszítésébe került elrejteni, hogy az elf szavai saját gondolatát visszhangozzák. Megálljt parancsolt a ködnek, melynek szálai mozdulatlanná fagytak a porral telített levegőben.
– A Kör mindenek felett! – válaszolta.
– Hát ez az, tisztelt magiszter, ez az. A Kör mindenek felett. Lemondhat az évfolyamok színe-javáról. Biztos vagyok benne, értő szemmel válogatta ki ezt a kis keresőcsapatot. Ó, persze a többi központon rengeteg a tanítvány... De ha híre megy a történteknek, mit szólnak majd a Kör igazi vezetői? Így is sokan meghaltak. Növelni akarja a veszteséget?
– Elég! – tört ki a mágus. Arcára ráncokat faragott a gyűlölet. – Kölyök létedre bolonddá próbálsz tenni, pedig nem éltél még igazi életet, és ha rajtam múlik, nem is fogsz! Egy szívdobbanás alatt elhamvasztalak!
– Az előbb még élve akart elfogni – felelte halkan Fabian. – De ha ez a döntése, én elfogadom. Búcsúzzon el a tanítványaitól, mert nem mindegyiket látja többé!
A fiú mozdulatlanul figyelte, ahogy Kuwarti magasba emeli botját, vicsorba szaladt ajkáról kurta hang röppent a mennyezet felé. A Fabian karjában tartott növendék – alacsony, de jókötésű fiú, valószínűleg az alsóbb évfolyamból – megvonaglott félelmében, nem érdekelte, hogy felsebzi a torkához szorított penge. Az elf tudta, élő pajzsa semmit sem ér.
Az előbb az életéért beszélt. Erejének java részét elhasználta a rengés-varázslatra. Testileg-lelkileg kimerülve, mindent egy lapra feltéve nézett szembe az őt üldöző csapattal. Tartott az összecsapástól, de Tequilnaho megölésekor elégedett, borzongató érzés töltötte el: mint amikor az ember megold egy régóta húzódó, nehéz problémát. Ha másért nem, ezért már megérte bevárnia Kuwartiékat.
A magiszter azonban... Fabian nem gúnyolódott, valóban nagyra becsülte a mágust. Soha nem a Körtefejűként gondolt rá, mint a többiek. Nem rettegett tőle annyira, mint a néhai Kutiotól, de eszébe sem jutott alábecsülni – jól emlékezett még a sötétben való üldögélésre, miközben a magiszter hatalmának hullámai végignyaldosták a köveket. Nem legyőzni akarta – hiába vállalkozott volna a lehetetlenre –, hanem elhitetni vele, van még ereje másokat is magával rántani a pusztulásba.
Kijátszotta hát utolsó lapjait: a botba rejtett pengét, a megtévesztést, saját elméjét.
Kuwarti tétovázott. Lassan kifújta a levegőt, majd leengedte varázsbotját.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte halkan Fabiantól.
A fiú felujjongott magában. Tényleg sikerült volna? Izgalmában nagyot szorított foglya vállán. A növendék felkiáltott, de Kuwarti metsző tekintete belefojtotta a hangot. Fabian lazított fogásán, és szemügyre vette a tanítványokat. Úgy álltak ott a porban, mint nagyra nőtt, ember alakú gombák.
– Megvárom, míg eltűnnek, magiszter – Fabian fordított egyet a pengén; a fémet vérfoltok csúfították el. Ahová nem jutott belőlük, oda kék fényt hintett Kuwatir mágiája. – Ezt a szépreményű ifjút magamnál tartom, míg meg nem győződtem róla, eltávolodtak tőlem. Nem akaszt őröket a nyakamba, nem indul mégis utánam, különben meghal a kis ölebe. És még ki tudja hányan.
Kuwarti felhorkant.
– Ne nyissam meg neked a puszta sziklát? Ha én nem is, Behta vagy Schywan biztosan beér, és abban nem lesz köszönet. Akár van túszod, akár nincs. Esetleg valamelyik őr végez veled, miközben félájultan botorkálsz a kijárat felé.
– Azt hiszem, ez egyedül az én gondom, magiszter. – Fabian újra felvette udvarias stílusát; Kuwarti furcsának és ijesztőnek találta a hangnemet. Talán mert érezte, a fiú nem gúnyból viselkedik így vele, ami az adott körülmények között elég bizarrnak számított. – Most, ha megbocsát, tovább indulnék. Önnek, magiszter, az ellenkező irányt javasolnám, azt, amelyből érkeztek. Ha lenne szíves...
Kuwarti különös pillantást vetett rá, majd intett a tanítványoknak. Mindnyájan a járat bal oldalára húzódtak, míg az elf ugyanígy tett foglyával a jobbon. Sérült lába miatt majdnem elhasalt a porban, mert nem akarta szem elől téveszteni a magiszteréket, és túsza is akadályozta a mozgásban. Végül azonban sikerült térfelet cserélniük: Kuwarti mögött a félig beomlott folyosó várta, hogy a mágus visszafelé is megtegye rajta a hosszú utat, Fabiant pedig a második szint magasított folyosói, tiszta, alaposan bevilágított csarnokai hívogatták.
A mágus kiadta az indulási parancsot megtépázott csapatának, majd visszafordult még utoljára. Intésére elenyészett az őket körülvevő fény, csak a fali kristály villózása ütötte rendszertelenül a sötétséget.
– Jönni fognak – ígérte. – Kívánni fogod, bárcsak visszajöttél volna velem.
– Ég önnel, magiszter. Öröm volt magával tanulni.

Fabian megvárta, míg a vérig sértett Kuwarti és a tanítványok eltűnnek a félig folyosó végén. Óvatosan kifújta a levegőt. Összeégett oldalában tombolt a fájdalom, lábában szerencsére már sajgássá enyhült a kín.
A lopott tekercsek között egyetlen gyógyító varázst sem talált. A Kör mindig is inkább a pusztításra törekedett, a gyógyításra szorulók gyengének számítottak a mágusrend szemében.
Keze zsibbadni kezdett. Kicsit lejjebb engedte botját. Foglya ezt máris hatalmas engedménynek érezhette, mert kéretlenül hadarni kezdett.
– Figyelj ide, pajtás... vagyis Fabian! Soha nem ártottam neked. Jó, nem feleztem meg veled az ételemet, vagy nem falaztam neked, de bántani se bántottalak! Azt a nagyobbak tették. Mint az a Tequilnaho, akit elintéztél. Na vele még nekem is...
– Hallgass! – szólt csöndesen az elf. Rápillantott a lendeki hullájára: nem látszott többnek porlepte, reves fatörzsnél.
– Miért nem engedsz el? A Körtefejű felszívódott, láthatod.
Valóban. Nem érezte Kuwarti energiáját.
– Akkor elengedsz, ugye? Majd kicsit odébb, hogy a látszat meglegyen. Ugye? – A rettegő fiú megpróbált szembefordulni fogva tartójával. – Így van rendjén, tudom én, haha! Én nem ártok neked, te nem ártasz nekem. Elvégre egyformák vagyunk, vagy nem?
Egyformák...
A másik megérezhette, hogy Fabian gondolatban messze jár, mert elhallgatott. Reménykedő, könnyes szemmel nézett maga elé – nem láthatta a zúzódásokkal teli, magas járomcsontú arcot, amint keserű, undorodó grimaszba torzul.
– Igen. Jól mondod: egyformák vagyunk.
Az elf egyetlen vágással elvágta a növendék torkát. A falnak lökte a testet, hogy a bugyogó vér össze ne mocskolja, majd a gyilkosság, mint lerendezett probléma, ki is szorult tudatának legszélére. Fabian gondolatai máris a továbbhaladáson jártak.

A szoba tükrözte gazdája kettős természetét. A márványberakásos ébenfa asztalon tekercstartóban pihentek a pergamenek, pedáns rendben sorakozott mellette a lámpás, írószerszám. Középen négy sarkán ólomnehezékekkel lefogott, tiszta pergamen feszült, készen arra hogy írjanak rá.
Ezt a területet kivéve azonban a totális rendetlenség uralkodott a helyiségben. Behta magiszter, a Kör hegymélyi központjának elöljárója szétszórt ruhák, földön hánykolódó összegyűrt pergamenek között készülődött. Bevetetlen ágya, amelybe ledőlt néhány percre, még őrizte testének melegét.
Az ősz szakállú, ingerült mester szorosra húzott ruháján egy szíjat. Szájának széle reszketett az indulattól. Nemrég futott be hozzá Kuwarti üzenete, amelyben a mágus szűkszavúan beszámolt a történtekről. Nyolc tanítvány! Tűrhetetlen pazarlás. Csalódott, mélyen csalódott mágustársában.
Fejére húzta köpenyének csuklyáját, aztán mégis visszaengedte háta mögé. Zavartan, idegesen toporgott egy darabig, mintha nem tudná merre induljon, aztán elszánta magát. Kiemelte fali tartójából a botját – embermagas, kétféle kristályból összecsiszolt kincs volt –, majd kiviharzott szobájából.
Kötelességei közé tartozott, hogy ismerjen minden folyosót, tárnát, járatot. A lehető legrövidebb úton jutott el a tanítványok lakórészéhez. Megállt Fabian szobája előtt, de nem lépett be. Soha nem érdekelte, hogyan élnek a fiúk.
– Szóval innen indultál – mormolta. Belélegezte a központi folyosó hűvös levegőjét, koncentrált, aztán elborította hatalmával a járatokat.
Innentől könnyű dolga volt. Mintha részévé vált volna a kazamata-rendszernek, egy élő, lélegző darabkájává a nagy egésznek. Tétovázás nélkül fordult azokba a járatokba, amelyeket Fabian is végigjárt. Ha mégis kétsége támadt a nyom felől, az egész helyet átható mágia utat mutatott neki: zölden lángoló pillanatképekben villantotta fel a szökevény pillanatképét, amelyet megőriztek a falak. Látta a szétrombolt szökőkutat és a könyvtáros tetemét, amiből már javában lakmároztak az élősködők. Undorodva rúgta félre a két őrt, akik képtelenek voltak megállítani egy vékony elf fiút. A kristályok vörös fényében a vér alig látszott a sziklán.
Behta gyorsított tempóján. Felviharzott az ingatag csigalépcsőn, átküzdötte magát a félig beomlott járaton, ahol Kuwarti és Fabian vívta párbaját. Hevesen káromkodott, mikor rálépett egy szikla alól kilógó kézre.
Kezdeti vérszomjas lelkesedése alábbhagyott: legszívesebben visszafordult volna, menet közben ráuszítva minden épkézláb strázsát a fiúra. A zöld erővonalakból szőtt csuklyás alak azonban ismét felvillant előtte, mintegy válaszul megingására.
– Azt már nem, fiam... Engem nem győzöl le!
A dac, a kötelességtudat és saját, mániás személyiségzavarának elegye gyűlöletté csomósodott össze. Eszelősként kezdett el rohanni – egyedül mágiájának köszönhette, hogy nem törte össze magát. Az első szintre érve aztán már nem volt szüksége semmilyen segítségre: Fabian jelenléte máglyaként világított előtte. Beérte a kölyköt!
– Megvagy hát!
A magiszter botja nagyot csendült a sziklán, ahogy a padlóhoz csapta. Erőtől remegő, torz kiáltást hallatott, nyomában sokszögű lapokból összerótt gömb kristályosodott teste köré. Kezét skarlátszín lángköpönyegbe öltöztette – tapsolt egyet, mire gyilkos fénybogarak rajzottak szét a levegőben. Behta felkacagott elragadtatásában.
Amikor nekiindult, pajzsának lapjai lemorzsolták a sziklafal felső rétegét.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2014-12-09 19:39 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Akció dögivel. :D Nekem ez a kedvenc részem, Fabian trükkje ügyes.

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2014-12-09 22:57 Hematith

Hematith képe

Nekem is:) Köszönöm a dicséretet és hogy kikerült.

p, 2014-12-12 07:09 Roah

Roah képe

„– Csináljátok! Ránk akarja omlasztani a járatot! Futni nincs idő, szóval fel azokkal a pajzsokkal!”

Tegyétek?

„Hogy ez az óriás valójában egy törődött elf kamasz volt, vajmi keveset számított a keresőcsapatnak Dörgés, repedés, dobhártyát szaggató reccsenések viharában imbolyogtak.”

Megnőtt a dé betű. ;)
Javítgatunk-javítgatunk? :))))

„Az egyik kőtömb életre keljen a hátuk mögött.”

Kelt.

„Fabian nem mozdult, rezzenéstelen tekintettel figyelte volt tanítóját.”

A rezzenéstelen tekintet helyett valami más?

Tudományos fantasy, Hematith módra – úgy bírom, hogy az akciót kelléknek használod!
Azt hiszem, értem, miért mondtad azt a korábbi epizódnál, hogy a negyedik rész lesz a történet lelke, csúcspontja.
Régebben olvasgattam a neten a fantasyról, mint műfajról; sok érdekes cikkbe futottam bele, és az egyik a műfaj lélektanával, pszichológiájával foglalkozott, arra tért ki részletesen.
Úgy érzem, mindenféle nyílt árnyalás nélkül sikerült összeraknod úgy az ifjút, hogy ebből semmit sem írtál le direktbe, olvasóként raktam össze a viselkedéséből a mágust, a szívós harcost, a zsebest, és még valamit…amit inkább csak sejtek, és a befejezésből derül ki az, jól vélekedtem-e.

https://www.youtube.com/watch?v=XTQNukKjvQo

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2014-12-12 16:22 Hematith

Hematith képe

Úgy érzem, a "csináljátok" most jobban illik ide. Ha sürgetek valamit, akkor sem azt mondom: tedd már, tegyétek már:) Meggyőzhető vagyok, de ezt egyelőre hagyom:)
Az elírásokat javítottam, a mondat végi pontot pótoltam, köszönöm:)
Kelléknek használom az akciót, mert az is. Még a Horizontnál írtam neked, hogy a fantasyba is ugyanúgy belepakolhatunk mindent - horrort, drámát, családregényt -, mint a többi műfajba. Az effajta akciózás majdhogynem felesleges néha:D
Fabian szegény egy sérült lélek, akinek emiatt elég torzan fejlődik a jelleme. Ezt is próbáltam, próbálom érzékeltetni: a történet haladtával ugye egyre kevesebb gondot jelent neki az élet kioltása. Nem tudom, mi derül majd ki az utolsó részből számodra, de nem szeretném, ha csalódnál:)) Majd elmondod, mire gondoltál.
Tudományos fantasy, hm:D Dórival rengeteget agyaltunk a használt mágiarendszeren. Néha szórakoztatóbb volt, mint maga az írás. A bot, mint erősítő, fókusztárgy, a beszéd hiánya, szertartásos elemek,gyakorlatok, receptek... Nem olyan egyszerű ez, kérem:)
Köszönöm az olvasást, nemsokára kint lesz az utolsó rész!

p, 2014-12-12 16:32 Roah

Roah képe

Számíthatsz rá, naná, hogy elmondom! :D

Pont azt akartam mondani, hogy remekül forognak a mágusok botjai; mindent kikotyognak a tulajról. ;)

Jöhet az uccsó! :)))

Oké, maradjon a csináljátok. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2014-12-12 17:05 Para Celsus

Para Celsus képe

Ilyen szempontból az őrség sorozatot ajánlom mindig: ott is logikusan, szinte tudományosan fel van építve a mágia "logikája".
Ezt itt nem olvastam még (átok évvégi hajtás, semmire nincs időm, pfejj...) de sort kerítek rá, ha már Kata is ennyire dicséri :D


"The Rainmakeeeer!"

p, 2014-12-12 17:27 Hematith

Hematith képe

Megtisztelsz. Az Őrség-sorozat klafa:) Igaz ott elég furcsa a magyarázat a mágiára, mint olyanra, néztem is rendesen.
Ma van az utolsó pihenőm; innentől karácsonyig zsinórban éjszakai műszak. Szóval üdv a klubban.