A jósgolyó

Dávid az őszi szünet első napján, lomtalanításkor találta meg a jósgolyót egy ósdi, kibelezett tévében.
Ilyenkor elővette a régi, húzható kiskocsiját, és nekiindult az utcáknak érdekes dolgokra vadászni. Régebben mindig a bátyjával, Gergővel együtt mentek, és közben rengeteget hülyéskedtek. De Gergő mostanában túlságosan nagyfiúnak érezte magát ahhoz, hogy az öccsével töltse az időt. Legalábbis Dávid úgy gondolta, ezért nem lóg már vele annyit a testvére. Egy darabig próbálta elhívni valahová, vagy csak dumálni vele, ahogy régen akár végtelen délutánokon keresztül is képesek voltak képregényekről, fociról, vagy bármiről beszélgetni.
De Gergőnek egyre több olyan fontos dolga akadt, amik miatt szinte soha nem ért rá, és amiket nem akart megosztani az öccsével. Például a barátnője, Laura, akit Dávid ki nem állhatott. Nem értette, miért kell a lányokkal foglalkozni, és hogy mi ebben a jó. És az a lány nem volt jó fej, de még csak csinos sem. Folyton ugyanabban a kinyúlt pulóverben mászkált, és akárhányszor találkoztak, összeborzolta Dávid haját. Ráadásul azt mondta rá, hogy „cuki kiskölyök”, amivel duplán megbántotta a fiút. Hiszen már kilencéves is elmúlt, és pont a legvagányabb terepszínű amerikai pólója volt rajta, a nadrágszárát pedig úgy hajtotta fel, mint a bátyja: hogy kilátsszon az sportcipő vastag nyelve, és a lazára hagyott, neonszínű fűző.
Dávid időnként eljátszott a gondolattal, hogy a bátyját észrevétlenül kicserélték. Mondjuk a földönkívüliek. De ő végül hősies erőfeszítések árán leleplezi galád tervüket, amivel az egész emberiség felett akarták átvenni a hatalmat, és visszaszerezi az igazi testvérét. Ezután megint minden olyan lesz, mint régen. Kivéve, hogy az elnök kitünteti a hősiességéért, és ezután mindenki felnéz rá.
Akkor is éppen ezen fantáziált, amikor meglátta az út szélén az ígéretes lomhalmot. Számos hasonló kupacot végigtúrt már, de eddigi szerzeménye csak pár érdekes, régi könyvre korlátozódott. Éppen annál a résznél tartott a képzelgésben, amikor hálás bátyja a vállára ültetve vitte a tiszteletére rendezett felvonuláson, ő pedig a magasból integetett diadalittasan, mellén a jókora, csillogó kitüntetéssel.
Ekkor látta meg a tévét. Nagyon régi lehetett, furnérborítású, lábakon álló monstrum, oldalt gombokkal és rácsos hangszóróval. Dávid érdeklődve hajolt le a felborult készülékhez. A képcső helyén csak egy lyuk tátongott, a tévé méretéhez képest meglepően kicsi. A fiú látta, hogy minden belső alkatrészt kiszedtek belőle, és hogy antennája is volt valaha, de ott most csak egy fekete csonk meredt ki. A borítás alsó sarkában három robotszerű fej látszott, a középső szembenézett, a másik kettő oldalvást, fölöttük felirat: ORION.
– Mint a csillagköd – motyogta Dávid ámulva, miközben ujját végighúzta a betűkön.
Megvizsgálta a nagy gombokat is, és mosolyogva megállapította, hogy valószínűleg kézzel állítottak rajta mindent, talán nem is volt hozzá távirányító.
Már látta is maga előtt, ahogy a szobájában áll, a belseje könyvekkel megpakolva. Vagy talán akváriumot is tehetne bele, ha sikerülne valahogy levenni a tetejét.
Elpakolta a tévéről – ”az Orionomról”, ahogy máris gondolt rá – a többi kacatot, és próbaképpen kicsit megmozgatta. Valami zörgött a belsejében, a fiú úgy gondolta, talán valami maradék alkatrész. Meglepetésére könnyedén lábra tudta állítani.
A belsejével, meg azzal a képizével együtt biztos nehéz lehetett – gondolta. Felrémlett előtte az a vastag üveg valami, ami képernyőként szolgált ezekben a régi tévékben, és aminek nem jutott eszébe a neve. Olyan jó lett volna megvizsgálni! Körülnézett, hátha itt van valahol a közelében, de sehol sem látott hasonlót.
Megemelte az Oriont, és felrakta a kiskocsira. Elnézte, ahogy ingatagon áll a lábain, majd inkább a hátára próbálta fektetni. A lábak miatt sehogy sem fért el. Szerencsére Dávid észrevette, hogy ezeket ki lehet tekerni a helyükről. A felfedezéstől mámorosan nekiállt, hogy egyenként kicsavarja őket. Az utolsó kicsit szorult, és a fiú az egészet az oldalára fordítva próbálta kirángatni. Az a valami, ami eddig az Orion belsejében zörgött, kiesett a helyéről. Dávid csak akkor nézte meg, mi az, amikor sikerült végre boldogulnia a makacskodó lábbal.
Nem alkatrész volt, hanem egy túlméretezett biliárdgolyó. Dávidnak két kézzel kellett fognia, ahogy kihalászta a kiskocsi sarkából és megvizsgálta. A fekete gömbön csak egy fehér körbe írt nyolcas szám virított, semmi más. A fiú vissza akarta hajítani a lomokra, de előbb azért megnézte a másik oldalát is.
Ott egy kis, kerek ablakocska volt, amin keresztül a rejtélyes sötétségben kéken derengő háromszöget lehetett látni. A háromszögre fehér betűkkel ezt írták: „Eszedbe se jusson!”
Dávid elvigyorodott.
– Oké, haver, semmiképpen!
Már tudta, mi ez: tavaly látott hasonlót egy tinisorozatban, a főszereplő fiúnak volt egy ilyen „mystic ball”-ja, ami megmondta a válaszokat, ha megrázták. És persze akkor, ha egyértelmű kérdés formájában tették fel.
– Überfasza! – törölgette meg Dávid a jósgolyót a pólójával.
Ezt a kifejezést egy hatodikostól hallotta, és úgy tűnt, ez most pontosan egy olyan nap, amikor használni lehet: überfasza nap!
Néha még egy sápinak is lehet jó napja – gondolta, ahogy a golyót belegyömöszölte nadrágja nagy oldalzsebébe, és a kiskocsit maga után húzva elindult hazafelé.
Sápinak azok a gyerekek csúfolták, akik sápadt, beteges könyvmolynak tartották. Néhány fiú mondott rá ennél cifrábbakat is, és párszor kínozták is, ha éppen olyan kedvük volt. Neki mégis ez az akár aranyosnak is mondható gúnynév fájt a legjobban. Talán azért, mert egy kicsit igaz volt.
De ezúttal még ez sem tudta elrontani a jókedvét. Összekoszolt pólójában, kipirult arcával és félmosollyal a szája szegletében most igazi életrevaló lurkónak látszott.
Ma egyáltalán nem bánta, hogy még senki sem lesz otthon. A kapuban sokáig kutatott a kulcscsomója után. Csak idén kapott sajátot, hogy Gergő többé nem járt ugyanabba az iskolába, mint ő, és azóta egyszer már elhagyott egyet. Amikor már kezdett megijedni, hogy ezt is elveszítette, megtalálta az oldalzsebben, a bűvös golyó alatt. Ha már a kezében volt az új szerzeménye, gyorsan megkérdezte, ami először az eszébe jutott:
– Anyuék megengedik majd, hogy megtartsam az Orionom?
Csukott szemmel erősen megrázta a golyót, majd lepillantott. „Egyértelmű igen” –olvasta a kék háromszögön. Boldogan elvigyorodott.
A kibelezett tévét viszonylagos könnyűsége ellenére is nehezen cipelte fel a társasház második emeletére: sehogy sem talált rajta biztos fogást. A lakásban átküszködte a kocsit a küszöbökön, és a szobájába vitte a kincseit. Az Orionra gondosan visszacsavarozta a lábakat, és az ágyával szemközt felállította. A jósgolyót a párnája alá dugta, majd átment a nappaliba tévézni. Ismét elmosolyodott, amikor a plazmatévéjük távirányítója után nyúlt. Annyira más volt ez a lapos, gomb nélküli, csupa-képernyő tévé, mint az ő Orionja.
Vajon tudná fogni az Orion a mostani adásokat, ha még működne? – töprengett. És ha igen, akkor fekete-fehérben mutatná vagy színesben?
Dávid előbb ülve, aztán oldalra dőlve bámulta a mesecsatornát, majd lehunyta kicsit a szemét. Arra riadt, hogy valaki áll a kanapé mellett, és őt nézi.
– Beteg vagy, kicsim? – kérdezte az anyja aggodalmasan fölé hajolva. – Nem szoktál nappal elaludni.
Dávid kábán pislogott, de szinte azonnal rávágta:
– Dehogy, anya. Jól vagyok. Szia!
Valójában émelygett egy kicsit, és valami butaságot álmodott az imént, de azonnal felült, ahogy eszébe jutott az Orion.
– Anya, nem fogod elhinni, mit találtam! Egy igazi régi tévét, csak üres belül. Ugye megtarthatom? Légyszi!
– Már megint guberáltál? – mosolygott rá az anyja.
– Az nem guberálás, hanem… hanem újrahasznosítás! – vágta ki magát a fiú. – Lehetne belőle könyvszekrény vagy akvárium.
– Jól van, nem bánom. Megtarthatod, ha segítesz vacsorát főzni.
– Szuper! – pattant föl Dávid.
Szeretett a főzésben segíteni, és ezt az anyja is tudta, úgyhogy ez nem is volt igazi feltétel. Pedig máskor mindig aggodalmaskodott, ha a fia koszos holmikat fogdosott és a lomok között turkált. Úgy látszott, ma neki is jókedve van.
Miközben a tojásokat kevergette, Dávidnak eszébe jutott a golyó is, ami lám, előre megmondta az Orion sorsát. De erről nem mesélt: egy fiúnak igazán lehetnek titkai az anyja előtt.
A jósgolyó csak este jutott újra az eszébe, amikor bebújt az ágyába. Kivette a párna alól, a résnyire hagyott ajtón elég fény szűrődött be, hogy lássa.
– Mindenre tudod a választ? – kérdezte halkan, majd a takaró alatt lassan megforgatta a varázslatos holmit. Amikor előhúzta, a fénybe tartva ki tudta silabizálni a fehér betűket: „Teljes mértékben”.
– Akkor jó – suttogta Dávid –, mert rengeteg kérdésem van.
Másnap reggel az első dolga volt újra megkérdezni a golyót.
– Ma is találok valami érdekeset?
„Vannak kétségeim” – szólt a válasz.
– Sebaj, azért megpróbálom.
Evett gyorsan egy kis kukoricapelyhet, míg a szülei munkába készülődtek, majd amikor már elmentek otthonról, a kiskocsival és a golyóval felszerelkezve ős is nekiindult. Az előszobában összefutott a bátyjával, aki éppen a cipőjét húzta.
– Mi a nagy helyzet? – borzolta meg öccse haját Gergő.
– Hé, ne már! – méltatlankodott Dávid. – Tudod, hogy utálom!
– Na nézzenek oda, a kis pukkancs!
Biztos a hülye barátnődtől tanultad el! – riposztozott Dávid gondolatban. De nem szólt semmit, csak nézett maga elé mereven, míg Gergő végre elállt az útból.
– Lomozni mész? – szólt utána a bátyja, ahogy elhúzta mellette a kiskocsiját.
– Igen, velem jössz? Tegnap is oltári dolgot találtam…
– Ma nem – szólt közbe Gergő. – Laurával találkozom, utána meg edzés lesz. De mulass jól, kölyök!
– Gondoltam – mormogta félhangosan Dávid, ahogy átrántotta a kocsit a küszöbön.
Már nem is tűnt olyan jó ötletnek kimenni, a tegnapi rosszullét is visszatért, de Dávid nem akart visszafordulni. Tompán sajgott a halántéka, és az üres kocsi zörgése idegesítette, de azért elment az utca végéig. Elővette a jósgolyót, és megkérdezte:
– Jobbra menjek?
„Eszedbe se jusson!” – válaszolta a bűvös golyó.
Dávid csak azért is jobbra ment, és bár a fejfájás erősödött, kitartóan átvizsgálta a tegnap kimaradt halmokat. Gyerekhangokat hallott a közelből és üvegcsörömpölést, de nem törődött vele, amíg a hangok gazdái meg nem jelentek az utca végén. A Trió volt az: három hatodikos srác hívta így magát, akik majdnem minden iskolai botrányban nyakig benne voltak, és előszeretettel terrorizálták az alsósokat. Egy fura alakú lámpaburát rugdostak maguk előtt. A vastag, tejszínű üveg már több helyütt elrepedt, darabok hiányoztak belőle, de egyelőre ellenállt a srácok játékának.
Jól van, nem fognak észrevenni, nem törődnek velem – szuggerálta Dávid, miközben úgy tett, mintha épp most talált volna valami érdekest a kupac alján.
– Hé, ez nem a Sápika? – harsant fel mellette a kiáltás. – Sáp-sáp, totyogós kiskacsa!
Dávid nem nézett föl, talán ennyiben marad a dolog, ha nem reagál. De aztán ijedten ugrott arrébb, ahogy valami hatalmasat puffant mellette és üvegdarabok zápora terítette be. Az egyik éles szilánk a kézfejének csapódott és megvágta.
– Megőrültetek? – kiáltotta döbbenten, miközben vérző kézfejét szorongatta.
A fiúk a lámpaburát rúgták felé, ami szétrobban a mellette álló konténer oldalán. Dávid elhűlve nézte a vastag, éles szilánkokat.
– Jaj, egyem a szívit! – csapta össze a kezét a legmagasabb srác. – Csúnya bibi lett, és most sáp-sápítozik a betoji kiskacsa!
Nem mellém célzott, engem akart eltalálni – fogta fel Dávid. Nem is érti, hogy akár meg is ölhetett volna vele. Vagy nem érdekli.
A fiúk hangosan röhögve jöttek közelebb. Dávid hátrasandított, hogy merre menekülhetne, de egyelőre nem mert megmoccanni. Nem biztos, hogy le tudja hagyni őket, viszont a megfutamodással okot ad rá, hogy betojinak hívják. Elengedte sérült kezét, és igyekezett határozott, de azért nem kihívó testtartást felvenni, és egyszerre nézni mindhárom srác arcába, de egyiknek sem közvetlenül a szemébe. Erre az apja tanította arra az esetre, ha elvadult kutyával találkozna. És ezek itt nem mások – gondolta. Veszett kutyák.
– Nézzétek, még kocsikája is van, mint egy dedósnak! – nyerített a bandavezér, miközben jókorát rúgott az útpadkán álló kiskocsiba. – Ezt húzogatod a fütyid helyett, buzikám?
Dávidban bennrekedt a levegő, nehezére esett, de továbbra is csak nézett rájuk nyugodt arccal.
– Mi van, megkukultál, Sápika? – bokszolt a vállába az egyik srác.
Nagyon fájt, Dávid egész karja lezsibbadt és könny szökött a szemébe. Nehogy sírj! – biztatta magát. A veszett kutya nem szabad, hogy megérezze a félelmedet vagy a gyengeségedet. Egyetlen könnycsepp, és véged!
Sikerült visszatartania a kibuggyanni készülő könnyeket. Most két fiú is nekiesett a kocsijának, az egyik kerék messzire röpült a rúgások nyomán.
– Ez hogy tetszik, buzikám? – rötyögött a vezér.
Dávid még mindig csak állt kihúzott vállal, mereven rájuk nézve, és nem szólt semmit.
Egy felnőtt tűnt fel az utca végén, mire a Trió tagjai abbahagyták a kocsi rugdosását. Dávid tudta, hogy itt az egyetlen esélye a méltóságteljes elvonulásra. Még mindig nyugodt arccal odament a kiskocsihoz, felállította, és húzni kezdte maga után. Eléggé billeget három keréken, de azért lehetett vele boldogulni. A felnőtt közben melléjük ért, és Dávid gyorsan elébe vágott, hogy a férfi közé és a Trió közé kerüljön.
– Még találkozunk! – hallotta hátulról a kiáltást.
Akár baráti is lehetett volna, ha nem csöpög belőle a gúny és a fenyegetés.
A sarkon túl megvárta, hogy a járókelő merre fordul, és ő is arra ment tovább. Egy ideig még nem akarta elhagyni a menedékét. Csak több utcával odébb szakadt le, jókora kerülővel jutott haza, és minden sarkon benézett, mielőtt befordult volna. A fejfájása enyhült kicsit, de a térde még mindig remegett, és az izmai merevek voltak a feszültségtől.
Otthon sóhajtva vette elő a jósgolyót a zsebéből. Ha hallgatott volna rá, és nem jobbra megy, hanem balra, akkor nem fut össze a Trióval. Némán megfogadta, hogy ezután hallgatni fog a bűvös holmi tanácsaira. Ugyanakkor kíváncsiság is ébredt benne, hogy ez a golyó talán tényleg mindenre tudja a válasz, nem csak játszásiból.
A fejfájás hirtelen visszatért, és élesen a halántékéba szúrt, de Dávid nem törődött vele.
– Maradt itthon kenyér? – kérdezte a jósgolyót.
„Egyértelműen nem” – olvashatta a választ a kék háromszögben.
A fiú odament a kenyereskosárhoz és megnézte: valóban nem volt itthon egy szelet sem, ugyanakkor a hűtőn egy cetlit talált, amit anya még előző este rakhatott ki. „Van még a tegnapi húsból és krumpliból, de melegítsd meg előtte!”
Dávid egyáltalán nem érezte magát éhesnek.
– Jól van – fújta ki a levegőt. – Ennél komolyabb kell.
A fejfájás újra csillapodott, de tompa nyomásként továbbra is ott lappangott, megakadályozva, hogy gondolkodjon. A vállán még érezte az ütés nyomát, és a kézfején lévő vágás is sajgott kicsit, de a vérzés már elállt, így látszott, hogy nem mély. A fejfájás sokkal rosszabb volt mindkettőnél, de végül így is kitalálta az ideális próbát. Az egyik kedvenc képregénye már egy hónapja eltűnt, épp mielőtt végig tudta volna olvasni. Többször felforgatott utána mindent, de nem lett meg.
– A lakásban van még a képregényem? – kérdezte.
„Egyértelmű igen” – válaszolta a jósgolyó.
– A szobámban van?
„Felejtsd el” – olvasta ezúttal.
– A nappaliban?
„Viccelsz?”
– Anyuék szobájában?
„Számíthatsz rá.”
Dávid kétkedve vonta össze a szemöldökét, oda szinte sose ment be, főleg nem képregényt olvasni. Azért benyitott kezében a golyóval, és megállt a szoba közepén. Odabenn a beépített ruhatárolókon kívül csak egy franciaágy, egy kis dolgozóasztal és egy könyvszekrény állt. Dávid kizárásos alapon odament az utóbbihoz. Öt polc, tele könyvekkel és az anyja kreatív magazinjaival.
– Az alsó polcon van? – kérdezte meg a jósgolyót.
„Ne fogadj rá” – volt a válasz.
– Második polc?
„Jónak tűnik”– mondták a fehér betűk.
Dávid szinte azonnal megtalálta, ott volt a második polc elején az anyja magazinjai között.
– Oltári! – suttogta, ahogy kihúzta a képregényt.
Biztos anya fogta össze a magazinjával – gondolta. Magától soha nem kereste volna itt. De valahogy nem igazán tudott örülni neki.
Bevitte a szobájába, és ledőlt vele az ágyra. A bűvös golyót maga mellé tette a párnára, és belelapozott a képregénybe. A fejfájás ismét visszatért, bár egyelőre csak szelíden próbálgatta karmait a koponyája belsején. Dávid kábán arra gondolt, hogy talán mégis beteg, és kérni kéne majd gyógyszert anyutól. A jósgolyó a könyökéhez gurult a párnáról.
„Ne most” – olvasta a háromszögben, ahogy a golyó a kezének ütődött.
– Jól van – motyogta Dávid félálomban. – Akkor majd elmúlik.
Álmában az Orionja ép volt és működött, valami régi sci-fi ment rajta fekete-fehérben. A fiú ámulva vette észre, hogy a gonosz, csápos idegenek nem mást rángatnak magukkal, mint a bátyját.
– Hagyjátok békén! – dünnyögte erőtlenül a szemcsés alakoknak.
A fejfájás álmában is elkísérte, de a golyó ott volt a kezében, és hűvös simasága megnyugtatóan hatott.
Ez csak egy film – gondolta zavartan. Nem is igazi, nem rabolták el.
Az enyhén kidomborodó képernyőn ekkor egy másik csatorna jött be, itt éppen híreket mondtak.
„Ismétlem: ez nem vicc! A kormány bejelentése szerint az idegenek köztünk vannak, és előszeretettel rabolnak el tesztalanyokat. Főleg a védtelen fiatalok vannak veszélyben. Lehet, hogy már az ön szeretteit is elrabolták, és másolatokat tettek a helyükre. Ha azt tapasztalja, hogy szerette furcsán viselkedik, ha bármi eltér a megszokottól…”
Dávid megpróbált fölülni, hogy jobban lássa a bemondót, de ez sehogy sem ment. A feje legalább egy tonnát nyomott, és a tompaság megbénította. A jósgolyó háromszöge megnyugtató, kék fényben derengett. Ha felé nézett, a nyomasztó bénultság is oldódott kicsit.
– Segíts! – nyögte felé Dávid. – Hiszek neked!
Ekkor végre felébredt. A fejfájása teljesen elmúlt, de kissé még kótyagosnak érezte magát. Halványan emlékezett az álmára, és a rossz érzés még ott lapult a gyomrában. Szórakozottan forgatta a golyót.
– Mi van, ha ez tényleg nem az igazi testvérem?
Ezt a kérdést most nem igazán a golyónak tette fel, de azért lepillantott a kerek ablakocskára.”Megszerzett ismereteim alapján: igen.” – olvasta benne.
Dávid nehézkesen felült.
– Úgy érted, hogy az igazi bátyámat tényleg elrabolták az idegenek?
„Egyértelmű igen” – válaszolta a golyó.
– Azt hittem, hogy hülyeség – motyogta a fiú. – De hogyan deríthetném ki?
A golyóban ezúttal egy üres háromszög jelent meg. Dávid a szája szélét rágva forgatta, de aztán rájött, hogy a kérdés nem volt elég egyértelmű.
– Le tudom leplezni? – kérdezett ezúttal konkrétabban.
„Igen, a megfelelő időben” – olvasta a választ.
Máris jobban érezte magát egy kicsit.
Mire anyjáék és Gergő, illetve ahogy Dávid elkezdte magában hívni a „testvér-másolat” hazaértek, már gondolkodni is tudott. A vacsoránál végig az ál-Gergőt figyelte, és észrevette, hogy az alig néz felé, mintha kerülné a tekintetét. Rájött, hogy sejtek valamit – gondolta aggodalmasan, miközben étvágytalanul tologatta a köretet a tányérján. Vajon egy idegen vette föl az alakját, vagy robotot küldtek? És mi lehet a céljuk? Csak kísérleteznek, vagy többről van szó?
Figyelte, ahogy a másolat eszik, és a barátnőjéről fecseg.
Az igazi Gergő sohasem akarna egy ilyen csajjal járni – fűzte tovább a gondolatait Dávid. Hirtelen eszébe jutott valami, ami olyan kézenfekvő volt, hogy majdnem a homlokára csapott: Laura is egy idegen!
Biztosan ő hálózta be Gergőt, és így rabolták el – jutott a végkövetkeztetésre Dávid. És most mi következünk…
A mentő ötletet végül az anyja adta, aki észrevette a kézfején lévő vágást. Miközben azt hazudta, hogy csak a falon horzsolta le, gyorsan végignézett a testvér-másolaton. Megállapította, hogy egyetlen apró seb sem látszik rajta.
Persze, hiszen azzal lebukna. Az androidok nem véreznek, az idegeneknek pedig biztosan másféle vérük van. Csak egy kicsi seb kéne, és azonnal lelepleződne.
Dávid idegesen forgatta az ölében a golyót az asztal alatt. Nem emlékezett ugyan, hogy mikor hozta magával a vacsorához, de ez most nem számított. Arra riadt, hogy valamit kérdeztek tőle.
– Mi? – nézett föl.
– Nem mi, hanem tessék! – javította ki az anyja automatikusan. – Azt kérdeztem, hogy nekiálltál-e már a szünetre kiosztott leckéidnek?
– De anya, még egy csomó időm van rá!
– Csak aztán ne legyen belőle egyes – válaszolta az anyja, aztán a másik fiához fordult: –Te meg igazán figyelhetnél néha kicsit az öcsédre.
– Elég nagyfiú már – vágta rá Gergő.
– Ahhoz nem, hogy egész nap egyedül legyen. Igazán nem nagy kérés, hogy legalább a szünet ideje alatt itthon maradj délelőtt, és foglalkozz az öcséddel.
– Jól van na! – morgott Gergő.
Dávid először tiltakozni akart, hogy már elég nagy egyedül lenni, de aztán eszébe jutott, hogy így lesz alkalma leleplezni a másolatot. Azt még nem tudta, hogy utána mit tehetne, de majd a bűvös golyó segít neki kitalálni.
Vacsora után leült vele a szőnyegre az Orionja elé, és csak forgatta az ujjai közt. Egy jó terven, vagy legalább egy jó kérdésen törte a fejét. Csak amikor fölnézett, akkor tűnt fel, hogy elaludhatott közben. Az Orionjának ismét volt képernyője, és a nemrég látott bemondó volt adásban. Nem olvasott fel semmit, csak nézett meredten Dávidra, tekintetéből rosszallás és sürgetés sugárzott.
– Igyekszem… – hebegte Dávid arrébb húzódva.
– Te kihez beszélsz?
Dávid ijedten kapta hátra a fejét. Az ajtóban a másolat állt, és őt nézte.
– Csak játszottam – válaszolta Dávid a tőle telhető legnyugodtabban, miközben a szeme sarkából a régi tévé felé sandított – ami üresen és működésképtelenül állt.
– Megy a kedvenc sorozatod – húzódott vissza a testvérutánzat.
– Szuper, köszi – állt föl Dávid.
Nem igazán volt kedve tévézni, de ha nincs ott a kedvenc sorozatánál, az feltűnő lenne.
– Ez meg micsoda? – biccentett a jósgolyó felé az ál-Gergő.
Feltűnt neki az egyetlen segítségem – vizslatta Dávid a kedvesen érdeklődő arcot. Nem szabad elárulnom, hogy fontos!
– Csak egy jópofa játék, találtam.
– Hogy kell vele játszani? – nyúlt felé a másolat.
Dávid nagyot nyelt, de aztán erőt vett magán, és a másik kezébe nyomta, mint aki már nagyon menne sorozatot nézni.
– Fölteszel egy kérdést, megforgatod, és válaszol a kék háromszög – vetette oda.
– Kék háromszög?
– Hát a kis ablakban!
– Abban nincs is semmi, csak feketeség.
Neki nem működik! – ujjongott magában Dávid, miközben közömbösen megvonta a vállát.
– Biztos nem jól fogod.
Megkönnyebbülésére az ál-Gergő lerakta a golyót az ajtó melletti szekrényre, és elindult a nappali felé. Követte, és bár eleinte hiányzott a kezéből a golyó, végül bele tudott feledkezni a sorozatba, még a fejfájás is csillapodott végre. Sajnos mire lefeküdt, visszatért a nyomottság. Egy darabig forgolódott az ágyában, aztán felkelt, és a sarokba húzta az Oriont, ami úgy tűnt, őt bámulta azzal a sötétlő lukkal.
Ez sem segített. Végül aztán mégis nyugtalan álomba merült. Álmában motyogott és a homlokára szorította az öklét, másik kezével a golyót markolta a párnája alatt. Bár kifelé csak halk nyöszörgésre futotta, álmában hangosan sikoltozott. Egyiket sem hallotta senki.
Másnap reggel átaludta anyjáék készülődését, pedig máskor már előttük felébredt. Most csak anyja hűvös kezének érintésére nyitotta ki a szemét.
– Nincs lázad, de nem nézel ki túl jól – hajolt fölé az anyja. – Idetettem gyógyszert, vedd be szépen, és ha délutánra sem vagy jobban, elmegyünk a dokihoz.
– Okés – dünnyögte Dávid. – De biztos csak megfázás, jól vagyok.
– Majd meglátjuk.
Dávid engedelmesen bevette az aszpirint, és elrágta a gyereknek való C vitaminos cukorkát. Ha minden jól megy, délutánra megoldja ezt az idegen-ügyet, és minden olyan lesz, mint régen. Akkor talán a fejében uralkodó nyomás is megszűnik végre.
Miután anyjáék elindultak munkába, kiment a konyhába, és egy darabig csak hallgatódzott. A másolat Gergő szobájában volt, nem hallatszott ki semmiféle zaj. Dávid még mindig pizsamában, mezítláb állt a konyhakövön, és a kikészített kenyeret nézte. A reggelizés gondolatától émelygés fogta el. Nem akart semmi mást, csak hogy ne kelljen gondolkodnia, de muszáj volt. Az az élet, ahol örült az őszi szünetnek, az Orionjának vagy bárminek, olyan messzinek tetszett, mintha nem is ő élte volna nemrég. A fejfájás újult erővel visszatért, és a gondolatok csupán fájdalmas villanásként úsztak át tudatán.
„Abban nincs is semmi, csak feketeség.” Dávid szinte hallani vélte a szavakat, megpördült, de nem volt ott senki, csak ő. Sápadt, pizsamás kísértet, kezében egy hatalmas biliárdgolyóval. Látómezeje leszűkült, a periféria ködben úszott, és a széle fodrozódott a fájdalom kegyetlen kis hullámaira.
A konyhaszekrény fiókját élesen látta, odament, és kivette a nagykést. Pár percig nézte, mielőtt visszarakta, és kikereste helyette a krumplipucolásra is használt kisebbet, ami jobban a kezébe illett.
– Csak egy pici vágás – motyogta.
És utána? – kérdezte a fejfájás ködén tompán átszüremlő belső hang.
– Utána minden kiderül – szorította a fiú másik kezével magához a golyót.
Lepillantott rá. „Gyerünk, csináld!” – biztatták a fehér betűk.
Odalopakodott Gergő szobájához, és az ajtóra tapasztotta a fülét, de csak saját vérének zakatolását hallotta. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és belesett. A másolat háttal az ajtónak ült a számítógép előtt, és teljesen elmerült a világháló híreiben. Dávidot iszonyú düh fogta el: ez az idegen itt ült, és a bátyja számítógépén kutakodott, a kedvenc bögréjéből ivott és a ruháit viselte. Mindeközben az igazi Gergő talán kikötözve szenved valahol, miközben furcsa kísérleteket végeznek rajta.
Vissza kellett fognia magát, nehogy üvöltve rontson be, pedig úgy érezte, az biztosan elmulasztaná a fájdalmat. Lassan, centiről-centire nyitotta ki az ajtót, épp csak akkora résre, amin besurrant. A keze magától emelkedett fel, ahogy lecsapott, és Dávid tompa rémülettel látta, hogy nem a kart célozza meg, ahogy ő akarta, hanem a nyakat.
Az ál-Gergő talán meghallhatott valamit, mert ugyanebben a pillanatban tolta hátra magát a székben. Dávid célt tévesztett, és a kiskés a másik vállába állt. A másolat meglepetten felüvöltött és oldalra vetődött, amitől a székkel együtt felborult. A kés kiszakadt, és reccsenő hang kíséretében Dávid kezében maradt. Látta, hogy zöld színű, sűrű folyadék csepeg róla.
– Mit műveltetek a bátyámmal? – üvöltötte artikulálatlanul, miközben megindult a padlón hempergő alak felé.
A másolat kapálódzva igyekezett szabadulni a felborult szék rabságából.
– Dávid! – kiabált a vállát markolva. – Mit csinálsz! Megkergültél?
Egy utolsó rúgással sikerült arrébb taszítania a széket, és hátát a ruhásszekrénynek támasztva igyekezett felállni.
Dávid rávetette magát: nem hagyhatja, hogy ez a zöld vérű mocsadék csak úgy elmeneküljön! Az ál-Gergőt azonban ezúttal nem érte váratlanul a támadás, és elkapta a felé lendülő kart, majd egy erőteljes mozdulattal kicsavarta belőle a kést.
– Hagyd abba! – sikoltotta. – Mi bajod van? Te tényleg begolyóztál!
Dávidnak az utolsó mondat eszébe juttatta, hogy a másik kezével még mindig a jósgolyót szorítja a mellkasához. Meglendítette, és lecsapott. Eltalálta az idegen állkapcsát, és látta, hogy a másik tekintete az ütés nyomán elhomályosul.
– Undorító űrlény, ezt a bátyámért kapod! – üvöltötte, miközben újra meglendítette a golyót.
A bűvös holmi azonban túl nagy volt a kezéhez, és megcsúszott nyirkos ujjai közt. Dávid rémülten kapott utána, hogy a markában tartsa, de a golyó puffanva a szőnyegre hullott. Mielőtt még elérhette volna, az idegen olyan hatalmasat taszított rajta, hogy fájdalmasan a hátára esett. A másolat felpattant, és Dávid ösztönösen összegörnyedt, várva a támadást. De az űrlény nem rontott rá, hanem felkapta a jósgolyót a földről, és hatalmas ugrással már át is jutott a fiún.
– Hagyd békén! – süvöltötte Dávid utána fordulva.
Még láthatta, ahogy a golyó nagy ívben kirepül az ablakon. Szaggató villámlás támadt a szeme mögött, olyan erős, hogy egy pár másodpercre megvakult tőle. Még volt ideje arra gondolni, hogy veszített: az idegen megfosztotta egyetlen segítségétől, és most beférkőzik az agyába, hogy belülről égesse szét.
Aztán a fájdalom elmúlt.
Még inkább megszűnt: nem egyszerűen elhalkult, ahogy más fájdalmak szoktak, hanem véget ért, mintha elvágták volna. Dávid látása visszatért, és ő csak pihegett a rászakadó boldogságtól. Nem is vette észre, mennyire rossz volt az a fokozatosan az elméjére telepedett nyomás, míg meg nem szabadult tőle. Lassan oldalra fordította a fejét, és meglátta a szőnyegen heverő kést. Csak pár centire volt tőle, így tisztán kivehette, hogy a folyadék rajta nem zöld, hanem piros. Emberi vér.
A fájdalomnélküliség boldogsága összekeveredett a rémülettel. De egy része még ennek is örült: igazi, éles érzelem volt, nem csak annak tompa, üres paródiája. Lihegve az oldalára fordult, és felkönyökölt.
– Gergő?
– Ki más lenne, te barom! – sziszegte az ablaknál álló fiú a vállát markolva. – Remélem, jobban vagy.
– Én… – hebegte Dávid. – Igen, én már jobban vagyok.
– Akkor jó – nézett rá fájdalmas félmosollyal Gergő –, mert te alaposan elintéztél engem, és segítened kéne.
Dávid a fürdőszobában segített lehámozni az elszakadt, véres pólót, és ellátták a sebet.
– Elég komoly – sziszegett Gergő megmozgatva bekötözött vállát. – De orvos nem láthat, elmondaná anyuéknak. Majd azt mondom, hogy meghúztam edzés közben.
Dávid nagyot nyelt.
– Én nem tudom, mi volt ez…
– De én igen – szakította félbe a bátyja. – Nem véletlenül hajítottam ki azt az izét.
– A jósgolyót.
– Hívhatjuk így is. De nem az volt, már akkor sejtettem, amikor láttam, hogy üres, te meg azzal beszélgetsz, és mindenhová hurcolászod. Tökre olyan volt…
– Milyen?
Gergő megvonta a vállát, aztán rögtön fel is jajdult.
– Elmondom, miközben lemegyünk összeszedni. Nem maradhat ott.
A két fiú átöltözött utcai ruhákba, majd miközben lementek, Gergő elmesélt mindent.
– Laurával összevesztünk tegnap. Talált egy régi porcelánbabát pár napja, és teljesen odavolt tőle. Imádja az ilyen régi kacatokat. Azt mondta, hogy beszélő baba, de én sose hallottam beszélni. Ez még nem lett volna gáz, de állandóan magával hurcolta, és tökre bekattant. Tegnap azt mondta, hogy a baba tanácsokat ad neki, és szerinte nem vagyok hozzá való. Mármint a baba szerint, érted? Azt hittem, csak valami csajos hiszti, hogy nem akarja megmondani a frankót egyenesen…
Leértek a kapuba, Gergő jelentőségteljesen az öccsére nézett.
– Aztán tegnap este ott volt az az üres golyó, de én nem raktam össze a kettőt, egészen addig, míg be nem kattantál. Attól aztán nekem is bekattant.
– Laura babája ugyanolyan, mint az én jósgolyóm? – Dávid fáradtan a kapunak dőlt.
Igazából a bátyjához szeretett volna odabújni, de nem tudta, hogyan fogadná ezek után. Rettenetesen félt, csak most kezdte felfogni, hogy még nincs vége.
– Igen, ugyanolyan – bólintott Gergő. – Az még csak okés, hogy ő furán viselkedett… De te nagyon megváltoztál a napokban.
– Azt hittem, észre sem veszed – motyogta Dávid félszegen.
Gergő odahúzta magához az öccsét, és megölelte.
– Szeretlek, te kis hülye – borzolta össze a haját. – Attól, hogy új suli van meg minden, hát szóval érted… Nem olyan könnyű ez az egész, de attól még az öcsém maradsz. Ismerlek, tudtam, hogy nem lehetsz hirtelen tiszta dilinyós.
Dávidban fölsejlett életének első felnőttes gondolata: talán ez az utolsó igazán meghitt ölelésük. Nemsokára mindketten túl nagyok lesznek ahhoz, hogy szégyen nélkül kimutassák az érzéseiket.
– És ha mindketten ugyanúgy viselkedtek egy nemrég talált fura játéktól, akkor az csak egyet jelenthet – bontakozott ki Gergő az ölelésből, hogy kinyissa a kaput. – Mindkettőt ugyanazok csinálták, és ugyanazzal a céllal.
– De kicsodák, és miért akarnák, hogy begolyózzunk? – kérdezte Dávid, miközben megkerülték a sarkot.
– Szerintem nem is egészen azt akarták, csak irányítani, valamiféle telepátia, mint az X manben, csak ez igazi. És ezek a játékok voltak az adók vagy közvetítők, de nálad valami nem jól sült el. Talán ellenálltál… Mindig makacs voltál, igazi fafej.
– A fejfájások! – kiáltott fel Dávid. – Borzasztóan fájt a fejem, és rémálmaim is voltak az idegenekkel.
Odaértek az ablakuk alatti utcára, és rögtön megpillantották a golyót az útpadka melletti lefolyórácson. Gergő óvatosan, a cipőjével tolta arrébb, hogy megvizsgálják: a műanyag borítás kettérepedt és egy helyütt apró darabokra tört. A belsejében egy apró, ezüstszínű szerkezet lapult, szintén megrepedve. A két fiú sosem látott hasonlót: szegecseknek, illesztésnek nyoma sem látszott a pár centis, hosszúkás formán. A vége csillag alakban szétnyílt, és egy apró spirál fogta körbe, ami eltűnt a szerkezet belsejében. Ez a spirál tört el. Gergő elővette a magával hozott papírtörlőt és nejlonszatyrot.
– Ahogy gondoltam – piszkálta bele a papírral a szatyorba a maradványokat. – Valami fura szerkentyű. Szerintem nem véletlenül az űrlények jutottak eszedbe. Hogy is mondják ezt…volt rendszer az őrületedben.
– Igazi idegenek csinálták? – vonta össze a szemöldökét Dávid. – Tudod, ez nem hangzik kevésbé dilinyósan, mint az, hogy te csak egy másolat vagy.
– Hát, lehet még valami titkos katonai izé is – nézett rá Gergő. – De neked ott voltak a fejedben valahogy, és te űrlényekről hablatyoltál. Olvastam a telepátiáról meg a hipnózisról, meg ilyenekről, néha visszafelé is működik kicsit, ha elszúrják. Vagy ha vannak ilyen képességei annak, akivel csinálják.
Dávid elgondolkodva, komoran bólintott.
– Azt hiszem, igazad van. Talán még ilyen izém is van, de most mit csináljunk?
– Ha két gyerek volt, akkor több is lesz. De először azzal kell foglalkozni, akt már ismerünk. Laura veszélyben van.
– Nem akartam mondani, de nem bírom a búráját – vallotta be Dávid. – Viszont azt azért én sem akarom, hogy baja legyen. Ki tudja, mi lett volna velem is, ha te nem…ha te nem mentesz meg. Nem tudtam gondolkodni, se semmit. Valakik tényleg irányítottak.
– És Laura nem olyan, mint te. Vele azt hiszem, nehezebb dolgunk lesz.
– És a felnőttek felejtősek – sóhajtotta Dávid. – Nem vennének komolyan, de ha mégis, a végén mindketten dilidokinál kötnénk ki.
A két fiú gondterhelten elindult, hogy végigbandukoljon azon a pár utcás útvonalon, ami Lauráék házához vezetett. Gergő a kezében lóbálta a szatyrot, messzire eltartva magától: majd megszabadulnak tőle, ha Laura babája is benne lesz.
– Szerinted csak gyerekekkel csinálják? – vetette föl Dávid.
– Két esetből nehéz megmondani, de szerintem igen. Azért nem láttam semmit a golyóban, és azért nem hallottam Laura babáját, mert már nem vagyok gyerek. Laura csak pár hónappal fiatalabb nálam, de ez azt hiszem, a felnőttség nem csak ezen múlik.
– Szerintem sem vagy már gyerek – sóhajtotta Dávid, mire Gergő kissé szomorkásan rámosolygott.
– Nem olyan jó, mint ahogy elképzeli az ember.
Egy percig csak némán mentek egymás mellett, mire Gergő újból összeszedte a gondolatait.
– Ha sikerül Laurát megmentenünk, akkor már hárman leszünk. Azt hiszem, köztünk vége a dolognak. De attól még segíteni fog, meglátod.
– És mit csinálunk? Megkeressük az összes gyereket egyenként és megkérdezzük, hogy talált-e fura játékot mostanában?
– Igen, ez nem is hülyeség – torpant meg Gergő.
– Mi van? – bámult rá Dávid értetlenül.
– Emlékszel, amikor megjelent a telepen az a mutogatós bácsi?
– Hát, mindenki arról dumált, meg csoportba járkáltunk…
– Pontosan. És szólt valaki a felnőtteknek?
– Azt hiszem, nem.
– Tényleg nem. Tudod, hogy benne voltam abba a csapatba, akik végül megkergették. Csomó nyolcadikos srác beállt, még olyanok is, akik amúgy piskóták vagy hülyék. Még egy titkos blogot is csináltunk, ahol megdumáltuk az őrjáratok beosztását, meg hogy hol látták legutóbb. És a végén elkergettük.
– És?
– Hát csak az, hogy gyereknek lenni sokszor gázos ügy. Az ember megtanulja megvédeni magát. Sokat szenyózunk meg bántjuk egymást, néha durván is. De ha kívülről jön valami, akkor érdekes módon majdnem mindenki bekussol és összefog.
Dávid kételkedett benne, hogy ez az olyasféle gyerekekre is igaz, mint a Trió, de azért tényleg volt abban valami, amit a bátyja mondott. A fiúk lassan tovább indultak.
– Csinálhatnánk most is egy blogot, ahová csak meghívottak jutnak be – folytatta Gergő. –Tudod, olyan zárt fórumosat. Aztán már csak el kell indítani a hírt, méghozzá a jó fej nagyobbaknál, akik nem szoktak hülyülni. Szerintem össze tudom újra hozni a régi csapatot is.
– És én mit csináljak? – kérdezte Dávid.
– Te adsz majd tanácsot azoknak, akiknek a testvére vagy barátja elkezdett furán viselkedni, miután talált valamit. Te tudod megállapítani, hogy nem csak valami troll vagy képzeleg. Te élted át, milyen az.
Dávid izgatottan nézett fel a bátyjára. Furcsa módon feltűnt neki, hogy Gergő már nem is annyival magasabb nála, mint akár tavaly.
– Azt hiszem, ez menne.
– Tutira. És megírhatnád az egészet, mindig jól fogalmaztál.
– És ha egy felnőtt meglátja?
– Akkor majd azt hiszi, hogy játszunk. És múltkor is írtál a suliújságba.
– Elolvastad? – vörösödött el Dávid.
– Naná – vigyorgott rá Gergő. – Tök jó volt, komolyan. Fogadok, hogy író leszel.
– Még csak az kéne! – nevette el magát Dávid.
A két fiú befordult a sarkon, és már ott is álltak Lauráék háza előtt.
– Ilyenkor otthon szokott még lenni, és egyedül – nézett föl Gergő barátnője ablakára.
– És csak úgy becsöngetünk?
– Naná, hiszen csak a füzetemért jöttem vissza, te meg ragadsz rám, ahogy az cuki öcsikéhez illik – kacsintott Gergő. – Aztán ha már benn vagyunk, ketten csak elbánunk vele, és összetörjük azt a hülye babát.
– Csak tudnám, mit akarnak ezzel! – sóhajtott Dávid.
– Azt talán sose tudjuk meg, ha jól csináljuk – jegyezte meg Gergő. – De szerintem ezek sem jobbak, mint a mutogatós bácsik.
– Az értelem nem jelent jóindulatot, ezt már rég megtanultam – mondta Dávid olyan felnőttesen, hogy a bátyja meglepődve nézett rá.
– Hajrá! – mosolyodott el Dávid, és becsöngetett.

*

Üdvözöllek a blogunkon!
Te vagy a 8467. regisztrált felhasználó.
Azért vagy itt, mert már elég nagy vagy, hogy segíts!
A barátod, rokonod elkezdett furcsán viselkedni, miután talált egy régi játékot. De ne ijedj meg, mi évek alatt sok hasonlót láttunk, és hála a csapatunknak, egyre ritkábban fordul elő. Kezdetben hetente több eset is volt, de a múlt évben összesen csak öt. A mozgalom mostanra világméretű, vannak testvércsoportjaink a környező országokból és még Japánból is.
De még mindig veszélyben vagyunk. Az áldozatok hét és tizenöt év között lehetnek, de igazán a nyolc-tíz évesek fogékonyak arra, ami ezekben a játékokban van eldugva. Mi hipnobigyónak híjuk, az idegenek ezzel befolyásolják a gyerekeket. Még most sem tudjuk, hogy milyen célból. Ha van erre egy ötleted, az Elméletek című fórumban megdumálhatod a többiekkel.
A szabályok egyszerűek: nem szólunk a felnőtteknek, minden információt megosztunk, a kisebbeknek mindig segítenek a nagyobbak, te is kapni fogsz kisebbeket, akiknek segítened kell. Mindenkit beosztunk egy csoportba, amit egy helyi adminisztrátor vezet. Magánakció tilos, mindig azonnal szólj a csoportod adminisztrátorának! A beérkező segítségkérésekről minden adminisztrátor SMS-t kap, így akár pár órán belül nálad vagyunk. Talán a te iskoládban is van egy adminisztrátor, akiről eddig nem is tudtál! A fórumokon belül megtalálod a lakóhelyednek megfelelő csoportot, de akár létre is hozhatsz egyet. A korod és lakóhelyed mindig megjelenik a hozzászólásodban is.
Örülök, hogy ránk találtál.
posted by Dávid (12 éves. Budapest.)

4.75
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.8 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2014-09-26 11:09 Kentaur

Kentaur képe

Ez az első kísérletem arra, hogy egy hosszabb írást ne több részben tegyek fel. Kíváncsi leszek, hogy hányan fogják elolvasni...
És persze arra is, hogy mennyire tetszik. Ilyen sci-fi határt súrolgató ritkán születik nálam.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2014-09-27 06:22 BalabanAlbina (nem ellenőrzött)

Hajrá, Kentaur!

Gratulálok az első kisérletedhez, engem nem zavart a terjedelem.
A tartalom kimondottan tetszett, friss volt, pergő lendületű, klassz.
Próbálkozhatnál máskor is. ha egyszer sikerült, megtörténhet
újra...
Üdv.

Albina

szo, 2014-09-27 10:24 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm szépen, Albina!
Írtam én már ennél hosszabbat is, regényféleséget is épp mostanság, csak egybe nem töltöttem még fel ennyi szöveget, mindig részekre bontottam, és még nem próbáltam ki a Karc új kategóriáját, az elbeszélést.
Kicsit tartottam tőle, hogy alig fogják olvasni, monitoron elrettentő ez a mennyiség.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2014-09-26 11:53 Para Celsus

Para Celsus képe

Valaki, aki az ágyat nyomja, nagyon fog örülni az új Kenta-novellának ;)
Hosszú, olvasmányos, sci? az tuti, hogy fi.


"The Rainmakeeeer!"

p, 2014-09-26 18:26 Sren

Sren képe
5

Klassz, és ezzel a lendülettel ki is teszem. Várják sokan. :)
Engem nem zavart a hossza; ha egyszer már az első sorokban is megnyilvánul és helyet, időt kér a stílus, az embert nem érdekli, milyen hosszú (sőt, olvasás után azon fog szomorkodni, miért nem tartott tovább).

Botlásaid még mindig vannak - a trévé cipelésénél célszerűbb lenne "viszonylagos könnyűség" helyett egyszerűen másképp fogalmazni. A kibelezett tévé nem volt nehéz, de nem kínált biztos fogást - ennyi csak, ne restellj adni a köznyelvnek, és ha becsúszik egy-egy létige: NA ÉS? Gyakorlott írónál oké, a hosszba bőven belefér, nem húz nagyobbat, mint egy ottfelejtett "s" a líraibb lelkületűeknél, szóval...
"A képcső helyén csak egy lyuk tátongott, a tévé méretéhez képest meglepően kicsi." - Kicsi volt, kicsinek tűnt, kicsinek bizonyult - befejezett múlt, kérem!

Aztán itten e':
"Már látta is maga előtt, ahogy a szobájában áll, a belseje könyvekkel megpakolva." - Ez biz kifejezetten randa. Elképzeltem a kölyköt rothadó könyv-zsigerekkel, lett is minden bajom, mint egy medikának. :D
De ez nálad már rég nem típushiba, és a stílus mindent visz. Köszönöm, köszönöm! :)))

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2014-09-27 08:35 Roah

Roah képe
5

Már az este olvastam, telóról, alig vártam, hogy felkerüljön végre.
Kiváló esti mese volt, és sokat agyaltam rajta; nem nagyon tudok ülni, tízes skálán ötös erősséggel fájok még, holnap meg már munka van, ki kell használnom fekvéssel az időt, ezért csak annyit észrevételeznék, hogy sok a "de"-vel kezdődő mondat az elején, és úgy ennyi.

Imádtam! :))))

És nem is volt hosszú! Full belemerültem!

Kösz! ;) :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2014-09-27 10:25 Kentaur

Kentaur képe

Nahát, amikor ennyire várják, akkor érzi az ember, hogy érdemes írni.

A rejtett alanyos mondatnál én is gondolkodtam, hogy pontosítsak-e, de aztán a végén úgy hagytam, mert a kikerülését szóismétléssel vagy erőltetett ízzel láttam megoldódni. Ezzel meg úgy vagyok, hogy inkább akár egy kicsike alanytévesztés, mint hogy erőlködést szagoljon az olvasó. Aztán lehet, amikor újranézem, magától beugrik egy jobb megoldás. Lényeg, hogy tudtam a hibáról, és ideiglenesen úgy hagytam, de ezt meg persze meg más nem tudhatja.

A tévé nehézsége tényleg szerencsésebb lett volna máshogy, egyszerűbben.

A befejezett múlt érdekes kérdés, leginkább, hogy létezik-e ma akármilyen rejtetetten is a magyarban, vagy csak a múltban volt használatos, ennél a mondatnál az úgy nézne ki tudomásom szerint, hogy: A képcső helyén csak egy lyuk tátongott vala, amely a tévé méretéhez képest meglepően kicsi vala. :-D
De értem, mit akarsz mondani, bár ezzel kapcsolatban nem értek egyet. Sokszor elkövetem szándékosan azt, hogy a második tagmondat nincs valamiképpen egyeztetve, "ugrok", ahogyan én hívom, mert úgy érzem, ez megtehető, légies és kellemesen szikár hatás érhető el azzal, ha egyszerűen átviszem, sokkal jobb, mint a kissé nehézkesnek, szájbarágósnak érzett: A képcső helyén csak egy lyuk tátongott, ami a tévé méretéhez képest meglepően kicsi volt.
Meglehet, ez hiba, de én valahogy jónak érzem ezt az "ugrást".

Sokkal inkább hiba a szóismétlés, amit át sem futottam rendesen, pedig tényleg nem szép a sok ugyanolyan kötőszó.

Nagyon örülök, hogy ezek szerint jól sikerült ez a kis stíluskikacsintás. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2014-09-27 16:02 Sren

Sren képe

A gyakorlott írók marhára egyedül tudnak lenni. Mivel mindenki azt hiszi, ők csuklóból, zsigerből írnak és semmi szükségük biztatásra, motivációra, így hát ők kapnak a legkevesebbet ezekből. :(

Be kell vallanom valamit. Az egyik kérdéses mondatnál én totál félreértettem a mondandót. Ebben én is hibás vagyok, de az "ugrás" is. Ha valamit félreértenek, az félreérthető... Hidd el, magamon alkalmazom a legszigorúbban ezt a - most talán mentegetőzésnek látszó - szabályt. A pogácsának mindig két oldala van.
Szóval:
"A képcső helyén csak egy lyuk tátongott, a tévé méretéhez képest meglepően kicsi." - Az első és a második mondat élesen elkülönül a magyar nyelv firkás szemantikáját tekintve. Kétféleképpen értelmezhető!
A képcső helyén csak egy lyuk tátongott. (múlt)
A tévé méretéhez képest meglepően kicsi. (jelen)
Egyenrangú tagmondatok egyenrangú alanyokkal, saját jelentéssel, és tessék, már kész is a baki, mert én tökre azt hittem, hogy a TÉVÉ kicsi a saját méretéhez képest!
Szóval Neked van igazad, csaje - de mert az ilyen ugrások becsapósak, óva intelek tőlük. Ugyanis ezen is készségesen segít a jó öreg egyszerűsítés - a képcső helyén csak egy (apró, viszonylag apró, kicsi) lyuk tátongott, vagy ilyesmi, persze a "tátongás" szakadékos asszociációt kelt, de őt sem nehéz kiszinonimázni - és ennyi, meg van oldva Gordiusz.
Persze az embernek sokadszorra sem jut eszébe a legegyszerűbb, tudom én, hajjaj, de mennyire!

Nézd, a szóismétlés hosszabb műben úgyszólván elkerülhetetlen. Tapasztalat. :D Azt marhára ráér kiszedegetni az ember, ha a mű nyomtatásba mén.

Mi is nagyon örülünk ám. Nem mindennap olvashat az ember egy finomat. :D Vasárnapi lakoma a sok tökfőzelék után! (Bocs a hülye hasonlatért, igazából a hasonlatok mind vagy extra hülyék, vagy zseniálisak. :D)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2014-09-27 16:49 Howel

Howel képe
5

Szia!

Imádtam. Tök szuper, köszönöm, hogy olvashattam, talán még tanultam is belőle. Bámulatos volt. Gratula.

______________________

"Violence is the last refuge of the incompetent."

"Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg."

szo, 2014-09-27 19:24 craz

craz képe

hogy kilátsszon az sportcipő vastag nyelve

Elpakolta a tévéről – ”az Orionomról”, ahogy máris gondolt rá – a többi kacatot, és próbaképpen kicsit megmozgatta. Valami zörgött a belsejében, a fiú úgy gondolta, talán valami maradék alkatrész. Meglepetésére könnyedén lábra tudta állítani.

a kiskocsival és a golyóval felszerelkezve ős is nekiindult.

– Akkor jó – nézett rá fájdalmas félmosollyal Gergő –, mert te alaposan elintéztél engem, és segítened kéne. / -te

Egy percig csak némán mentek egymás mellett, mire Gergő újból összeszedte a gondolatait. / amíg v miközben

Nem rossz. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2014-09-28 08:31 Kentaur

Kentaur képe

Ndy hajlamos még erre vetemedni, amire te, Craz, és amitől én a legszívesebben egy baltával kergetném körbe az elkövetőt: kiír valamit (sárgával bejelöli), és nem mondja meg, miért! Aaaaaaaaaaaa!
Lehet, hogy tetszett neki, lehet, hogy van benne egy elírás(keresgélj csak, hülyegyerek!), lehet, hogy nem tetszett neki a szórend, lehet, hogy a szóhasználat nem stimmel szerinte, de az is ehet, hogy egyszerűen szóismétlés...

Van valami fura elképzelése, miszerint én mindent de mindent tudok, kizárólag csak figyelmetlenségből hibázok vagy mi, és ezért elég csak rábökni a hibára. Nem tudom, ezt honnan veszi, de mivel egyszerre akar az ember megfelelni ennek a feltételezésnek és közben azért szokott hibázni, elég őrjítő a dolog.
De legalább az utolsó kettőnél elárulod. Illetve inkább csak az utolsónál, az előző rejtélyes.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2014-09-27 20:45 Giskard

Giskard képe

A hossza nem zavart, mert felkeltette a kíváncsiságom. Én a fejfájásokból valami agydaganatra tippeltem, de ez is tetszett. A blogos rész annyira már nem jött be, de nem is untam.
A hozzászólásokon jót nevettem.

----
Ha nem vigyázok, híres író leszek.

szo, 2014-09-27 20:46 Giskard

Giskard képe

Visszaolvasva elég sterilek a mondataim.

----
Ha nem vigyázok, híres író leszek.

v, 2014-09-28 08:40 Kentaur

Kentaur képe

Giskard: mondhatni így is, de azért köszönöm az olvasását meg a jelzést.

Howel: neked is köszönet, úgy szeretem, amikor elégedett az olvasó. :-)
Biztos volt ennél bámulatosabb (jobb) írásom is, de azért eléggé meg vagyok elégedve úgy nagyjából.

Amúgy visszajött kicsit miatta a mellkaskimeneti szindrómás ínhüvelygyulladás, mert az utolsó nyolc oldalt feltétlenül egy kora délután akartam megírni, mert nem bírtam kivárni, hogy visszaérjek este. Sikerült, de egy-két napig eléggé vinnyogtam a fájdalomtól. Tiszta trotty vagyok, nem bírom fizikailag követni, ha elkap az ihlet. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2014-09-28 07:57 Para Celsus

Para Celsus képe
4

Teccett. Csak... A L'uomo nero jobb volt. :D

Az írás egésze és az utolsó "blogos" bekezdés, nekem úgy aránylik egymáshoz, mint a Hegylakó első és második része.

Az első részben kapunk egy misztikus sztorit, csak semmi bizonyosság, helyette valami metafizikai borzongás - Christopher Lambert és egy másik halhatatlan vívnak egy csupa-beton parkolóban a Madison Square Garden alatt, jön a lefejezés és a villámok, az ember csak kapkodja a fejét. Mivaa'? Ezt most mé'? És ez végigvonul a teljes filmen. Überfasza! Aztán a második részben magyarázatot adnak az egészre, és azzal oda is az egész varázsa.

Szóval itt is, amíg csak találgatnak a kölykök, hogy mi ez, földönkívüliek, titkos kormányfejlesztés eredménye, amíg nem tudok biztosat, addig tart nálam a borzongás, a jujdejó-fíling. "hála a csapatunknak, egyre ritkábban fordul elő. Kezdetben hetente több eset is volt, de a múlt évben összesen csak öt." Onnan kezdve, hogy a gyerekek képesek megfékezni ezt a hipnobigyó inváziót, valahogy nem is tűnik olyan súlyosnak az ügy. Miféle idegenek/kormányügynökök hagyják, hogy pár kamasz megsz.passa őket? :D Meg aztán furcsa, hogy egy több ezer tagot számláló, nemzetközi netes közösség, amelynek még IRL adminisztrátorai is vannak, elkerülheti a felnőttek figyelmét. A "gyerekek oldják meg a dolgot"-szituról nekem mindig az Erich Kästner-regények jutnak eszembe.

Stilárisan talán csak a "sáp-sáp kiskacsázás" nem jött be. Amikor már az oviban is g3ciznek meg b@zmegolnak a gyerekek... :D

(Bocs, ha a mondataim kevésbé koherensek. Tanulság: ne írj kritikát csöpögő orral és lázasan.)

(Ui.: várok egy olyan írást, ahol a könyvmoly srácot nem csúfolják és nem bántják, hanem jófejnek tartják és szeretik az osztály- és iskolatársai. Vannak ilyen gyerekek :) )


"The Rainmakeeeer!"

v, 2014-09-28 09:08 Kentaur

Kentaur képe

Ezek a kérdések bennem is felmerültek, Para. Pont ezért vagyok csak úgy megelégedve vele, és nem tartom mondjuk az év Kenta-írásának. De tény, hogy a blogban sem tudunk meg semmit, csak annyit, hogy kevesebbet fordul elő az eset. Hogy ez egyáltalán a gyerekek miatt van így? Hát, ők nyilván azt hiszik.... Nem furább, hogy miért csinálják ezt az idegenek? És egyáltalán: tényleg az idegenek?
Ha úgy érzed, hiteltelen magyarázatot kaptál, akkor biztosan másképp kellett volna csinálnom, de igyekeztem kerülni bármiféle magyarázatot, a végén az ott Dávid nézőpontja, nem narrátori kiszólás.
A gyerekek és felnőttek viszonyáról annyit, hogy én nap mint nap látom, hogy a felnőttek olyan evidens dolgokat nem tudnak a gyerekekről, hogy az valami elképesztő. Elfelejtik, vagy mi... És akkor sem veszik észre, ha az orruk hegyén táncolnak vele. (Én egyszer egy évig két ellenőrzővel jártam, egy a suliba, abba kerültek az egyesek, egy meg otthonra. És nem a tanár buktatott le, hanem véletlenül megtalálták. Pedig kicsit komolyabb ügy, mint egy "netes játék".)
Ez a téma sokszor előjön nálam, mondhatni alapvető hipotézisem, hogy mi mindent nem látnak meg elég nagy tömegek, itt pl. a felnőttek a gyerekek játéka mögötti valót.(Ugyanígy a mágikus képességek nélkül élő "civilek", akkor sem látják az igazi mágiát, ha átvonul előttük egy rezesbandával.)

A sápizáson is töprengtem kicsit, meglehet, hogy túl dedós, bár éppen ezért fáj, és van ott azért buzizás is.
Legalább az eleje tetszett...

Ui: melyik bolygón vannak ilyenek? :-D
Igyekeztem kerülni a nagyon tragikus, kilógó sorsot, így csak egészen picit könyvmoly, és a Trión kívül csak annyit csúfolják, amennyit minden gyerek kap. Na ne mondd nekem, hogy van olyan gyerek, akit sosem csúfoltak... De mondjuk én is szívesen olvasnék olyan művet, ahol nem kerülnek elő a tipikus konfliktusok (és ha előkerül, máris tipikus lesz belőle). Bár lehet, hogy elaludnék rajta. De az is lehet, hogy tök jó lenne, és én megtanulnám, hogyan kell NEM maximum keserédest írni.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2014-09-28 18:43 ehbisz

ehbisz képe

Szia! :)
Nem nagyon szeretem a sci-fis, űrlényes írásokat, de ez nem is volt rossz. Könnyen végigolvastam, szerintem nem is olyan hosszú ez a novella. :D
Az kifejezetten tetszett, hogy nem derült ki pontosan, hogy most mit is akarnak a földönkívüliek, ráhagyod az olvasóra, had okoskodjon ő, ha tetszett neki. ;)
Ja, és az egy külön jópont, hogy nem Manhattanben, vagy valami más amcsi városba raktad a történetet, hanem ide, kis országunkba. :)
Amik nekem nem tetszettek benne. Nem tetszik Dávid szóhasználata. Jópofa, oltári... olyan furcsa elhinni, hogy ilyeneket mond ma egy kisfiú! Az überfasza még oké, de könnyebben tudom elhinni, hogy Dávid állt, nézte a tévét, és csak annyi mondott, hogy "Azta...!", mint hogy oltári. De nem ismerek sok kölyköt, lehet, hogy még ma is használják ezt, csak nekem ez olyan... nyolcvanasévek.

"...hogy a férfi közé és a Trió közé kerüljön." Itt elég szerintem annyi, hogy a férfi és a Trió közé. (Bocs, ha már valaki leírta, a hozzászólásokat csak átfutottam.) Ez volt az egyetlen szembeötlő stilisztikai hiba számomra, a többi olyan, hogyha újra átfutod az egészet, meglátod (elírások, ilyesmi) és kijavítod.

Nekem még az volt a furcsa, hogy Gergő olyan gyorsan rájött a dolgokra. Nem furcsállt semmit, számára teljesen egyértelmű volt, hogy itt mi történik. Ez igazából egyáltalán nem hiba, gondolom az én, szkepticizmusra hajlamos természetem miatt találom furának. Meg igen, azt se felejtsük el, hogy ők gyerekek, szóval talán mégsem olyan furcsa az egész. :D

Valamint egyértelmű volt számomra, hogy miért fájt a feje folyton Dávidnak, és valahogy sejthető volt már az elején, hogy itt a mindent tudó golyszi valami csúfságra ösztönzi majd a gyereket. De ha nem is akartad ezeket a dolgokat "elrejteni", akkor ez így királyság. Viszont az még kérdéses, hogy ha ezek az űrlények képesek erre a hipnózisra, vagy mire, akkor elég annyi ellenük, hogy összetörik a "hordozókat"?

Igazából ezek csak ilyen szubjektív vélemények, amúgy jó atmoszférát teremtettél az egésznek. A blogos dolog nekem igazából tetszett. Nehezen hihető, hogy ez nem szivárog ki, de ha csúnya felnőttek rájönnek erre, akkor lehet, hogy csak egy globális méretű játéknak gondolják az egészet. Bár egyszer ezek a gyerekek is felnőnek. Akkor már a felnőttek kezében lesz, nem? :D De jó, hogy a mai korhoz igazítottad a probléma megoldására tett kísérletet. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy tetszik az, hogy nem Joanna Smith meg Tom Golding néz velem farkasszemet, hanem "mezei" magyar gyerekek. ;) Ja, és ez az írás meghozta a kedvem, hogy több novelládat is elolvassam. :)

h, 2014-09-29 16:41 Kelvin

Kelvin képe

Talán nincs harag, de nekem ez nem jött be. Telefonról olvastam, döglöttem az ágyon, ezért nem zavart a hossza, nem is vettem észre, úgyhogy nincs szarul megírva, csak nekem ez nem állt össze. Hiteltelenek a srácok, idegen tőlük ez a párbeszéd. Nincs kedvem kikeresni, de amúgy is szinte az egészre jellemző. Délutáni családi műsor-féle lett.
Nagyon durvábban be szoktál rántani a világodba, de itt semmit sem hittem el belőle. Végig az az érzésem volt, hogy nehezedre esett megírni, nem élvezted, és te sem hitted.
A többiek kajálják, úgyhogy lehet, hogy csak én voltam rossz hangulatban.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2014-09-29 16:59 Kentaur

Kentaur képe

Nincs harag, Kelvin, én is szoktam így érezni írásaiddal, hogy csak lesek, másoknak mennyire tetszik, de engem nem rántott be, nem éreztem hitelesnek, ilyenkor elintézem annyival, hogy nem az esetem az alkalmazott stílus. (Nem ez az általános azért)
Amúgy nem esett különösebben nehezemre megírni, az utolsó részt például egy húzásra írtam meg. De tény, hogy föladta a leckét, és töprengtem rajta, hogyan oldjam meg. Hiszen nem mehettem bele semmiféle magyarázatba, mert annak sosem lenne vége, másrészt én magam sem tudok rá magyarázatot, én csak a gyerekeket láttam, az ő nézőpontjukat, ők meg semmit sem tudnak. Ez pedig mint látszik, rosszul is kijöhet.
Általában szeretik a gyerek karaktereimet, de mindre jellemző, hogy érettebbek a koruknál, furák, nagyon komolyak és mélyen érzőek. Valahogy ódzkodom ellőni a neurotikus kamaszt meg a bekattant félhülye kiskölköt. Persze van közte is gyerek. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2014-09-29 18:12 Kelvin

Kelvin képe

Szerintem nincs baj a motivációval, csak a párbeszéddel. Jobb lett volna a kevesebb, talán.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2014-09-29 17:01 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm szépen a tartalmas kritikát, Ehbisz!

Bevallom, a szóhasználattal volt a legtöbb bajom, hiszen bár benne vagyok a korban, nem ismerek mai gyereket, hogy tudjam, mi manapság a menő káromkodás vagy szleng. Ha nyolcvanas évek érzésed volt, akkor biztosan a saját gyerekkorom került bele önkéntelenül is. (Ami még mindig jobb, mint a mai felnőtt.)
Amikor a gyerekek beszéltek, igyekeztem töltelékszavak, bizonytalanságot, egyszerű kifejezéseket és rövid mondatokat alkalmazni. Már ez is nehéz volt, mert a saját beszédstílusom fura keveréke a pesti szlengnek és valamiért (ki tudja, miért) a 18.század környéki értelméségi szofisztikáltságnak. Kapok is érte rendesen a többiektől, hol a szlengért, hol pedig a másikért. :-)

Örülök neki, hogy összességében tetszett. Egyik mániám, hogy én egy magyar író vagyok, magyarul írok, akkor pedig a szereplőim és helyszíneim is azok döntő többségében, úgyhogy nálam találsz szép számmal panel-urban fantasyt, balkánközeli életérzéses mágikus realizmust és hasonlókat. De majd meglátod, ha tényleg szemezgetsz az írásaim között, ahol biztosan találni fogsz ennél sokkal jobb műveket is.

Hogy elég-e tényleg az, hogy összetörik a játékokat, azt én szintén lebegő kérdésnek szántam, amit nem lehet tudni. De az is lehet, hogy itt is a Dóritól származó aláírásom érvényesül. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2014-09-30 10:33 ehbisz

ehbisz képe

Nahát, így eltaláltam az évet? :O Pedig akkor még nem is éltem. (Ez pedig rímelt, na mindegy. :D )
Ha pedig lebegő kérdésnek szántad a játéktörést, akkor nem szóltam semmit. ;)
Mindenképpen elolvasom még néhány művedet, és szívesen a kritikát! :)

sze, 2014-10-01 09:14 Kentaur

Kentaur képe

Jaja, 79-es évjárat vagyok, úgyhogy gyerekkorom nagy része a nyolcvanas évek volt. Hogy az milyen ritka szar időszak volt... Na nem mintha a mostani gyerekeknek jobb lenne, csak mások a problémák. És valahol mégis ugyanazok szerintem. Gyereknek lenni szar ügy. :-D Én gyűlöltem.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.