Gyere haza! 2/1

Előszó:
Ez az írás évek óta porosodik a gépemen, mert úgy gondoltam, túlságosan csöpögős, talán sablonos is. Én meg a romantika? Merthogy romantikus-misztikusnak bélyegezhető – bár reményeim szerint a romantika csak a háttér a misztikumhoz – és ráadásul a két főszereplő hímnemű, amely stílus ellen én magam is sokszor kikeltem. A stílus vagy a megvalósítás ellen? Be kell látnom, hogy az utóbbi. Nem olyan rég szóba került, hogy talán ezt is lehetne másképp csinálni. Ennek kapcsán vallottam be Roahnak, hogy bizony nekem is van egy hasonlóm. Elkérte, és elolvasása után arra biztatott, hogy mutassam meg a világnak. Szerinte sikerült másként csinálnom. Bevallom, még mindig félek, hogy mit szól hozzá a Nagyérdemű, de a szívem mélyén úgy érzem, Roahnak igaza van.
Két részletben lesz, mert ez már inkább kisregény, húsz oldalt már tényleg senki nem fog monitoron egybe végigolvasni.

*

Valami nem volt rendjén az idézésnél.
Tudtam ezt jól, miközben a göcsörtös, vén fűzfák alatt bóklásztam a folyóparton, de nem bírtam meghatározni, hol követtem el a hibát. Csupán éreztem, hogy valami végzetesen más lett. A sors kerekének fordulása az, ami megütötte lelkemet. Tegnap még minden szokványosan zajlott, mára megváltozott. Még az ég lilába forduló színe is különösnek sejlett ezen az alkonyaton. A fák göcsörtjei titkos jelentést hordoztak, a kopasz ágak rajzolatai a horizonton rejtelmes írásoknak tűntek.
Minden bizonnyal láz gyötört, és nekem otthon kellett volna pihennem ahelyett, hogy keresem… Mit is? Kit is? – Nem tudtam, de az idézés óta nem leltem nyugtomat, alig tudtam aludni az éjjel, aztán másnap zaklatottan bóklásztam mindenfelé. Benéztem minden mellékutcába, minden csatornanyílásba, minden kirakatba.
Mit vártam?
A kirakatüvegben sápadt képmásom gúnyolt: a tegnap még fölényes aranyifjú, aki daliás, nemesi vonású, csupa csipke és bársony! Lányok, asszonyok kedvence, jóképű csibész, egy kihaló vicomtház utolsó sarja. Akire minden bizonnyal fényes jövő vár, amint „hajlandó megházasodni végre, és felhagyni ifjonti botorságaival, melyekben azt képzeli, hogy az ördöggel paktál, holott csak a rokonságot szégyeníti.”
A fekete bárány, akit mindazonáltal nem kell komolyan venni.
Ó, igen, valóban az voltam, lázadó minden tekintetben! Csak azt nem tudta a szíves rokonság, hogy sosem fogok „észhez térni.” Vajon nem azért fordultam már korán a misztikum felé, mert elviselhetetlen volt még a gondolata is, hogy nekem is részt kell vállalnom hamarosan abban a pitiáner, kétszínű, minden ízében nyomorult és középszerű színjátékban, amit ők életnek meg társadalmi státusznak hívtak? Részben bizonyára… Ám örökké nyughatatlan szellemem is hajtott, sötét bélyeg volt a szívemen, amit csak én láttam, és ami végzetesen elválasztott tőlük, a kezdetektől és mindörökre.
Mágus lettem önnön erőmből. Eleinte kerestem a hozzám hasonlók társaságát, de a teozófiai és misztikus körökből hamar kiábrándultam. Nem volt az más, mint feltűnési viszketegséges, hagymázas bolondok és csalók gyülekezete. Akik pedig hasonlóak voltak énhozzám, azokkal is hamar elváltak útjaink. Egyikük sem tudott többet nálam, egyik sem kínált lehetőséget a megoldásra, senki nem nyújtott megnyugvást. És egyik sem törekedett olyan kitartóan, mint én.
Hívtak templomosnak, rózsakeresztes páholyba nyerhettem volna bebocsátást… Nem mentem. Nem volt bennem hozzá hit, csak a tudás utáni fájó üresség. Mintha egykor birtokoltam volna valamit, ami elveszett.
Megveszekedetten kutattam, úgy bújtam a régi fóliánsokat, mintha az életem múlott volna rajta. Ám a porszagú pergamenek nem tanítottak meg semmire, csupán arra, hogy az ósdi halandzsák mélyén szívszorító igazság rejtezik: minden tudást önmagadnak kell fáradságosan előbányásznod, és a legtöbb bölcselem a tapasztalásban és saját titkos mélységedben rejlik. Öltöztethették akármilyen díszes, angyalokkal és démonokkal ékes köntösbe a latin és héber cirkalmasságokat, számomra a pőre valóság üvöltött alóluk: hámozz le mindent, és ami marad, az nem ér fel egyetlen nyitott szemmel töltött órával.
Így lettem még a mágusok közt is számkivetett különc, akihez még leginkább a baloldali ösvények álltak közelebb, bár ott is undorral dobtam félre az imádatot és a szertartások rejtelmes ködét.
Magánzó, önfejű, megátalkodott!
Így végeztem nem egy mágikus operációt, mindig a saját szám íze szerint. Erős lettem, úgy ahogy senki nem mutatta, sikeres, ahogy nem gondoltam előre.
De aztán… Minden ugyanúgy zajlott, ahogy mindig is. Megvolt minden fontos építőkő, a megnyilvánulás megtörtént. Hosszasan beszélgettem a megszólítottal, és utána távozott, ahogy utasítottam. Ellenőriztem, ahogy mindig.
Mégis ott álltam a folyóparton, és minden ízemben reszkettem a felismeréstől, hogy valami átjött általam. Itt van, őt keresem! Képzelődnék? Agyamra ment – ahogy jó előre jósolták – a tiltott tanok kutatása?
Nem és nem. Eddigre már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam: hasonlóan erős megérzésekben épp olyan botorság kételkedni, mint saját fülemben, hogy felém robog a postakocsi. Ugorj, aztán nézelődj, valóban az volt-e!
Csakhogy nem tudtam, hogyan történt, és főképpen azt nem, mit kezdjek vele. Hiszen nincs semmi másom, mint ez a borzongó várakozás. Türelemmel kellett lennem, és megvárnom, mi sül ki ebből – ami a legnagyobb nehezemre esett minden dolgok közül.
Hazamentem hát, és nyugtató főzetet ittam, hogy pótoljam a kimaradt alvást. Nem szabadott épp most kimerültnek lennem. Nyugtalan álmokba zuhantam, többször is felriadtam az éj folyamán. Hajnaltájt, félálomban úgy rémlett, áll valaki az ágyamnál, de túl nehéz lett volna kinyitnom a szemem, húzott vissza az álom ragacsos posványa. Másnap azt a régi iratot böngésztem, melyből a megidézett nevét vettem, de semmivel sem lettem okosabb. Még egy idézést pedig nem mertem megkockáztatni, hogy kérdezősködjek, míg nem tudtam, hol hibáztam az előzőnél: lehet, még egyszer elkövetem ugyanazt, és csak tetézem a bajt, ami egyelőre nem tűnt furcsa érzésnél többnek. Figyeltem, hátha egy nyughatatlan szellemet édesgettek oda erőim, de nem röpködtek tárgyak a szobákban és nem hallatszott rejtelmes kopogás. Az öreg udvarház állatai sem nyugtalankodtak, nem történt semmi rendkívüli a birtokon. De este aztán, magányos vacsorámnál végre megmutatkozott. Éppen a portóiból kortyoltam, és az ablak felé tekintettem, mikor megláttam az ablaküvegben tükröződni a szálas, különös alakot. Annyira letaglózott, hogy még megijedni is elfelejtettem, csak a pohár esett ki a kezemből és tört össze az asztalon.
A jelenés halandó férfi képében mutatkozott, de bárki azonnal láthatta volna: nem emberi lény. Nem volt elég a szeme, az az ezüstösen csillogó titkok kútja, arcának természetfölötti simasága, pikáns vonásainak abszurd élessége, mindehhez még olyan hajkoronát viselt, amit talán sumér domborműveken láttam, de én parókának néztem már azokon is. Nem lehet valakinek férfi létére ennyi haja, hogy ilyen rengeteg, apró fonatban omoljon végeérhetetlenül a hátára! A furcsa, hollószín tincseket faragott csontgyűrűk fogták össze, melyek a teremtmény lapockáját verték, ahogy félig felém, félig az ablak felé fordulva állt. Úgy rémlett, meztelen: fehér bőrének derengése homályos folt csak az ablaküvegen.
Egyetlen pillanatig tartott az egész. Találkozott a tekintetünk.
Úgy pattantam fel, mintha tűvel szúrtak volna meg. Még mindig nem rémület volt ez, inkább döbbenet és egyfajta elragadtatás. Megigézett az arca, a pillantásától kihagyott a szívem, hogy aztán kettőzött erővel dübörögjön egyenesen a torkomban. Őrült módjára forgolódtam, de nem láttam sehol. Odasiettem az ablakhoz, mintha ismét megpillanthatnám benne, ha elég közelről nézem. Remegtem minden ízemben, és hangosan kiáltoztam:
– Jöjjön elő, uram, akárhol van! Követelem! Nem bujkálhat előlem a saját otthonomban! – Mintha bizony holmi betolakodóval lett volna dolgom…
Nem voltam egészen eszemnél a nézésétől, beléragadtam, a foglya voltam, semmi másra nem bírtam gondolni. Ami azt illeti, az összefüggő gondolkodás képessége még sosem tűnt ennyire távolinak. Beszélt hozzám az a tekintet! Elmondott mindent, amit valaha tudni akartam, és olyan dolgokat is, amiket nem akartam. Ám én nem voltam hajlandó értelmezni, ahogy a nyomában bennem dúló érzelemvihart sem.
Végre eszembe jutott, hogy csengetek a szolgálóknak, vérebekkel kutatom át a birtok minden zugát, de ugyan mi értelme lett volna? Ez a jelenés egyértelműen játszott velem, vagy pedig nem elég erős, hogy ennél kézzelfoghatóbban megnyilvánuljon. De miért nem jelent meg azonnal az idézés után? Lehetséges, hogy akkor még inkább illékony erő volt csupán? Ha így van, óráról órára erősebb lesz, és még visszatér hozzám, hogy kinyilvánítsa az akaratát.

*

Pokoli várakozás! Másnap, késő délután a könyvtárban találtam rá. Úgy állt ott a könyvespolc előtt, mint akármelyik vendégem, és a címeket nézegette. Meg sem bírtam szólalni, odagyökereztem az ajtóba. Tegnapi ruhám pontos utánzata feszült rajta, irigykedve bámultam atléta termetén a mohazöld bársonyfelöltőt. Legnagyobb elképedésemre felnyúlt, és leemelt egy könyvet a polcról. Levontam a következtetést, hogy ezek szerint máris elég sűrű a fizikai dolgokra hatni, hacsak nem a szelleme erejével emelete le, és a kézmozdulat puszta majmolás volt. Akár a ruhák, melyeknél most vettem észre, hogy hiányoznak olyan apró, ámde nélkülözhetetlen dolgok, mint a gombok: a felöltő a mellényre tapadt, mintha egybe lenne varrva. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a ruhát mímelő valamit soha nem lehetne fel, vagy éppen levenni. De így is… honnan nyer ennyi iszonyatos energiát ez a lény, hogy képes legyen hasonló dolgokat cselekedni?
A legnagyobb természetességgel ült le a könyvemmel a bőrfotelomba. Nem is vettem észre, hogy megmozdultam volna, mégis vitt a lábam, mert pár pillanat múlva ott álltam mellette. Végre közelebbről is megszemlélhetem: hatalmas szeme ezüstszürkén csillogott, arccsontja széles volt, akár a szláv népeknek, vonásai élesek, karakteresek, orra római metszésű, ajka telten rajzolódott ki a tökéletes Ámor-ívben. Mindehhez tejfehér, kicsit viaszos benyomást keltető bőr társult, akárha márványból lenne kifaragva. No és persze a puhafekete, pogány tincsek özöne, ahogy végigomlanak a vállán.
Lassan rám nézett, és én majdnem felkiáltottam, de sikerült megtartóztatnom magam. Villamos, kékes csillagszikrákkal örvénylő pillantása lehámozott, akár egy narancsot, és egyenest a csupasz, remegő lelkembe hasított.
– Még mindig ki akar rúgni, monsieur Anton de l’Ançon? – kérdezte a lapokat forgatva képtelenül hosszú ujjai közt.
Érződött valami idegenség a beszédén, nem hasonlított egyetlen tájszólásra vagy akcentusra sem. Úgy ízlelgette a szavakat külön-külön, mintha a jelentésüket vizsgálná csodálkozva, hogy ilyen egyszerű kis hangok elegye hogyan fejezheti ki azt, ami benne megfogalmazódik. A hangja füstös, telt mélységekbe bukott alá, azt az érzetet keltve, hogy a mély rezgés akkor is folytatódik, mikor már nem hallható emberi fül számára.
– Micsoda ön? – Sikerült megszólalnom, bár szerettem volna, ha hangom nem remeg annyira.
– Nem ismerem azt az emberi szót, ami leírhatna – válaszolta olyan keresetlenül, hogy kénytelen voltam azonnal hinni neki.
– Mégis… Ördög? Angyal?
– Lehetek az, ha hisz bennük.
– Miért jött ide?
– Megmondom, ha ön is.
El voltam képedve! Ha én is elárulom, miért vagyok a fizikai világban, pont itt, pont most? Mit felelhetne erre valaki, aki vérbe és húsba született? Aki társadalmával és neveltetésével ellentétes módon sejtette meg valódi természetét, és csak remélheti, hogy jó úton jár?
– Fejlődni… a dolgomat végezni – hebegtem. – Gondolom, most azt mondja, hogy ön is pontosan ezért…
– Miért lenne ez csupán az ide küldöttek, az embernek születettek privilégiuma? – dőlt hátra elégedetten.
A hangja egyre inkább emberi beszédnek tűnt, figyelte a számat, ahogy a szavakat formálom, és utánozta. Még a ruha szövete is valóságosabbnak rémlett rajta. Meg kellett érintenem. Félénken nyúltam az ingujjhoz: valóságos volt a tapintása, talán kicsit puhább, homogénebb, mint az igazi lenvászon. Nem voltak benne apró hibák, egyenetlenségek, ráncok, nem látszott öltés. A lény a kezemet nézte, mintha csodát látna. Most ébredtem rá, hogy még azt sem tudom, hogyan szólítsam. Pedig a név igen fontos dolog a mi világunkban.
– Worrach vagyok – válaszolt ki nem mondott kérdésemre úgy, mintha ez nem is név lenne, hanem meghatározás.
Egy percre el is feledtem, hogy akár így is beszélgethetnénk, és valószínűleg csak rám való tekintettel ejt ki hangokat a száján. És talán, mert élvezi megtenni.
– Hogy műveli ezeket? – intettem a ruhája, haja felé.
– Ó, ez nagyon egyszerű, csak akarom, hogy legyen így. Összeszedettség kérdése, a legtöbb fátylon túliban, aki vissza akar kerülni, ez nincs meg.
– A kísértetekre gondol? Holtak lelkére?
– Igen, ők általában azt se tudják, hol vannak és mi történt velük, annyira zavarodottak.
– De ön sose volt élő.
– Nem, még soha.
– Iszonyú energiát emészthet fel fenntartani ezt a… testet.
– Megteremteni az volt, valóban. Tudja, átplántálni a lényegem ide. Idegyökerezni, az anyagba kapaszkodni, az minden erőmet felemésztette. Volt egy pont, mikor azt hittem, visszacsúszom. De ön érzett, várt rám! És ez erőt adott. Ahogy minden itt, ha tudjuk, hogyan kell megszerezni.
– A környezetéből veszi az energiát?
– Igen, mikor már itt voltam, de még erőtlenül, szétszórva, alig-anyagként csupán, amennyit hirtelen magamhoz tudtam vonzani az átkelés során… Nos, a már meglévő anyag még többet vonzott magához, és én hamar rájöttem, hogy kihasználhatom ezt a törvényszerűséget. Sok erő feszül a levegőben, a földben, az elemekben, sőt, még a tárgyakban is. De a legtöbb az emberekből árad. Milyen képtelenül pocsékolják! Akárha egy végtelen tenger feszülne mindükben, de csak kis csermelyecskéket tudnak irányítani, használni belőle, a többi szétszóródik haszontalan. Ezeket magamhoz szívva minden itt töltött pillanattal valóságosabb lesz a megnyilvánulásom.
– De mondja, mennyire anyagi most? Tényleg a szemével lát? Érez szagokat? Ízt?
Halkan felkacagott, legalábbis valami ahhoz hasonlót művelt, az ajka alig mozdult, inkább az elmémben hallottam, mintsem a levegőben.
– Még nem vagyok elég erős, nem tudom sokáig fenntartani ezt, hogy minden kérdésére kimerítően válaszoljak.
Kecsesen felállt, gondosan utánozva a nehézkedés hatását egy testre.
– Engedje meg, hogy visszavonuljak kissé – hajolt közel. – Legközelebb hosszabb időt együtt tölthetünk. Nem megyek sehova, megígérem.
Enyhe pézsmaillatot éreztem, ahogy elhaladt mellettem. Kiment az ajtón, és még be is csukta maga mögött. Természetesen azonnal utána siettem, amint magamhoz tértem az elképedésből. Nem volt sehol, de valami csillogott a diófa korláton. Megérintettem, de azonnal elolvadt az ujjaim alatt: dér. A leheletem egy pillanatig meglátszott a levegőben, aztán semmi.
Akárhol is volt most Worrach, az energiák vagy anyagrészecskék irányítása láthatóan hőenergiát vont el a környezetből. Hallottam már hasonló endotermikus jelenségről szellemeknél és más megnyilvánulásoknál, és ez elgondolkodtatott. Rohantam vissza a könyvtárba lejegyezni tapasztalataimat, hosszas értekezésbe feledkeztem az anyag és szellem találkozási pontjáról. Arról, hogy vajon ugyanaz-e a kettő végeredményében, csak az egyik szublimáltabb formában, és emígy könnyen lehet anyagi a szellemiből, mintegy bármikor létrehozva kicsiben, hogy „és vala először az ige”. De creatura in creatio – a teremtést a teremtésben.
Hajnalig körmöltem, annyi időre se állva meg, hogy tisztességesen egyek, a jegyzeteim fölött lapátoltam magamba a felét se annak, amit gondos kezek elém helyeztek. Pirkadat előtt aztán zsongó fejjel, fortyogó lélekkel bólintottam el a bőrfotelban.
Worrachal álmodtam, megvitattam vele a következtetéseket, melyekre jutottam, és ő lelkesen disputált velem a teremtés mibenlétéről…
és végeredményében nem ez az a pont, ahol ismét eredeti célunkat töltjük be? Az Ő képére és hasonlatosságára… megtették már ezt önök, nézzen csak ki az utcára, láthatja a gázlámpákat és a mozdonyokat, utakat és házakat. No és a festmények, szobrok, könyvek, zeneművek! Ezek talán nem a szellemből erednek?
– Igen! – motyogtam félálomban. – De mennyire igaza van, uram!
– Minő vezérelése ez a Legfölsőbbnek, hogy épp önhöz igazította az utamat! – válaszolta.
Felriadtam a felismerésre, hogy valójában beszélgetünk, ott ül a jobbomon, és mosolyog. Azonnal felültem.
Most másik ruhát viselt, és ezúttal nem hiányoztak az apró kis részletek: a hosszú, redőzött szoknyaféleség térd alatt végződött, a felsőrész pedig aranylemezekből volt összefűzve, merev vállvédőkkel és gallérral. A lemezeken képírásnak tűnő, idegen vésetek, a patyolat szoknyarész két szárnya dús és igazi árnyékokat vető hullámokban pihent a telt vádlin. Meztelen lábán tökéletesen formált körmök a saruban… A hollószín fonatok pompásan illettek ehhez az öltözékhez.
– Annak a kornak a divatja, melyben utoljára csatangoltam a földön, persze akkor csak szellemi alakban.
– Honnan ismeri a nyelvet, melyet beszél? A betűk! Láttam, hogy olvasott… és nem a mozdonyokról beszélt az imént?
– Nincs ebben semmi furcsaság. Egyrészt, hogy nem voltam jelen, nem jelenti, hogy ne tudtam volna követni az eseményeket, melyek érdekelnek. És nagyon gyorsan tanulok, mint észrevehette.
– Másrészt?
– Másrészt azért is tudom mindezt, mert ön tudja.
– Általam, az én elmémből értelmezi? – Megborzongatott a gondolat, hogy az a lény vájkálhat az agyamban.
– Nagy segítség – vallotta be. – De csak néhány képet kapok el, dolgokat, amiket tud és gondolatokat, amiket nekem szán.
Nem bírtam nem bámulni karjának és lábának csupasz bőrét, amin most már apró, sötét pihék is látszottak, de továbbra is megőrizte természetfölötti derengését.
– Hogy korábbi kérdéseire válaszoljak – folytatta –, látok és érzek mindent, de nem egészen ez által a test által. Az csak mímeli, hogy ezt tenné, ugyanolyan továbbító közeg lényem felé, mint ahogy az ön tökéletesen megalkotott érzékei is azok, csak sokkal bonyolultabb és áttételesebb formában. Hogy ez mind inkább nálam is kifinomult formát ölt, nagyon közelit egy valódi testhez, azt önnek köszönhetem.
– Ezt hogy érti?
– Hihetetlen erő van a kapcsolatunkban – mosolygott rám. – Úgy megszilárdítja itt az energiám, mint semmi más, feltölti a szellemem, inspirál… lelkesít.
Elhűltem. A kapcsolatunkban? Számon volt a kérdés, hogy mi lenne az. De aztán inkább hallgattam. Worrach még mindig engem nézett, és mosolygott.
Fölpattantam és járkálni kezdtem a szobában. Rosszul voltam, a szívem őrülten vert, nem tudtam megszólalni. Szerettem volna kicsit megfeledkezni a hanyag, mégis királyi tartásban ülő lényről, aki tapintatosan elfordította tekintetét a szenvedésemtől. Nem bírtam kimenni a szobából, ahogy először akartam. Végül reménytelenül összezavarodva rogytam vissza mellé.
– Elképeszt a bátorsága, uram – szólalt meg kis idő múlva. – A legtöbben sikoltozva rohantak volna papért, mikor megjelentem, tudja? Tisztában van vele, mennyire különleges a reakciója a tényre, hogy egy magamfajta lény megjelenik a házában, de akárcsak a világában is, úgymond teljes életnagyságban?
Tudtam, hogy miattam vált témát, és szánalmasan hálás voltam érte.
– Az ön szelleme kivételes – folytatta. – Ezért is esett önre a választásom, mert nem véletlen volt, azt gondolhatja. Sokáig kerestem az alkalmas személyt, aki kapum lehet ebben a kis kalandban. Nem akarok semmiféle mefisztói ajánlattal élni… kissé szarkasztikus is lenne a helyzetünkben, de azt azért őszintén remélem, hogy kölcsönösen gazdagszunk belőle.
Még hogy mefisztói ajánlat! Minden megrázkódtatásom ellenére majdnem elnevettem magam. Worrach ismét elmosolyodott, az egész arca sugárzott tőle, főleg a szeme.
– Szeretnék holnap egy kis kísérletet folytatni, ha megengedi. Mint mondtam, ön az én kapum, az ön közreműködése nélkül valószínűleg mások nem érzékelnének ennyire jelenlévőnek.
– Nem látnák?
– Lehet, hogy érzékelnének. A látás meglehetősen tág fogalom, abban sem vagyok biztos, hogy ön, monsieur tényleg a szemével lát ennyire tisztán engem.
– Tehát ön sem tudja egészen biztosra, hogyan működik, amit teremtett! – Izgatottságomban egészen közel hajoltam, és halkra fogtam a hangom, mintha bárki is ki akarna hallgatni minket. Worrach nagyon lassan felemelte a kezét, és megérintette az arcom.
– Igen, érzem ezt – suttogta, miközben én hátrébb húzódtam.
Képtelenül égett az arcom, valószínűleg el is vörösödtem.
– Bocsássa meg, ha nem viselkedem emberien.
– Ez… Nem arról van szó… – Úgy hebegtem, mint egy idióta.
– Nem azért érzi zavarban magát, mert nem vagyok emberi lény, hanem mert hím vagyok. Természetesen mindent megteszek azért, hogy megnyugodjék.
Kicsit elhallgatott, majd az arckifejezésem látva hozzátette: – Azt hiszem, sokat kell még tanulnom a tapintatról. Ostobaságot míveltem, hogy így beszéltem, túl sokat mondtam. Ez nem szokás emberek közt.
– Hogy érti, hogy hím? – tettem föl gyorsan a kérdést, mielőtt folytathatta volna. – Ez sosem volt számomra világos, testi jellemzők nélkül. Csak nem valami archetípusra gondol?
– De igen, pontosan arra! Bár a polaritás talán jobb szó. A léleknek természetesen nincsen neme, de a tudat, maga a lény általában jellemezhető egyfajta polaritással, amit úgy hívunk, hogy hím vagy nőstény. Ez az a dualitás, ami tényleg valós, mert elengedhetetlen a világ működéséhez.
– A tökéletes egységet nem birtokolhatjuk, csak lélekben, Ha megnyilvánulunk, azt valamilyen formában tesszük, ami máris behatárol minket, elválaszt a teljességtől.
– Ahogy mondja. Még az istenit is, ha megnyilvánul, valamilyen polaritásban érzékeljük, a kereszténység elképzelésével ellentétben nőneműnek.
Megcsapott a helyzet képtelensége. Itt ülök a saját, jól ismert kis könyvtáramban, és egy ilyen kreatúrával beszélgetek ilyesmikről!
– Tehát azért néz így ki most, mert ilyen a lénye?
– Ha ember lennék, így néznék ki, igen. De most mondja, engedélyezi a kis kísérletem?
– Természetesen, magam is kíváncsi vagyok.
– Pompás, van olyan szolgálója, aki… hogy is mondjam, nem túl éles meglátású?
– A lovászfiúm kissé együgyű, gyermeki lélek. Semmi nem fog neki feltűnni, ha balul ütne is ki.
– Egy rugóra jár az agyunk, ha szabad ilyet mondanom az én esetemben – biccentet könnyedén felém Worrach. – Most ismét magára hagyom kicsinység, hogy pihenjen. Egész éjjel körmölte a meglátásait, melyek mellesleg elbűvölőek. Ideje forró fürdőt vennie, jól belaknia, és aludni még egy kicsit. Estefelé felkeresem.
Ismét ragadozó kecsességgel állt fel és vonult ki a könyvtárból, ám ezúttal nem mentem utána. Át kellett gondolnom a beszélgetésünket, és ellenállni a késztetésnek, hogy visszaüljek írni. Azt tettem, amit mondott: forró fürdőt vettem és bőségesen bereggeliztem, majd azzal dőltem le, hogy lehetetlenség ilyen állapotban aludnom.

*

Azonnal elnyomott a buzgóság. Föl sem ébredtem késő délutánig, akkor azonban olyan izgatottsággal ugrottam ki az ágyból, mint egy gyerek karácsony reggelén. Volt néhány kötelezettségem, melyeket igyekeztem hamar letudni, és siettem a könyvtárba, hogy letisztázzam tegnapi írásomat. Mikor végeztem és felálltam, megakadt a tekintetem a könyvön, amit Worrach vett le a polcról. Kíváncsian vettem föl a kisasztalról: egy Biblia volt az. Bármi másra tippeltem volna inkább, igazából azt sem tudtam, hogy bizonyára a köteles látszat végett van egy a könyvtárban. Kinyitottam, ahol ő megjelölte: az Énekek Éneke volt az, még alá is húzott pár sort.
„Szép vagy én mátkám, rettenetes, mint a zászlós tábor. Fordítsd el a te szemeidet éntőlem, mert azok megzavarnak engem. Imé, szép vagy, és semmi szeplő nincsen tebenned.”
– Rettenetes, mint a zászlós tábor – suttogtam.
Szíven ütött ez a pár sor, bár természetesen ismertem előtte is. A díszes faliórára néztem, de az majdnem ugyanazt mutatta könyörtelen, mint mikor bejöttem: még csak délutánra járt az idő. Itt volt a lehetőség átgondolnom benyomásaim, viselkedésem és reakcióim. Az ablak elé húztam egy karfás széket, kényelmesen elhelyezkedtem, és felidéztem beszélgetéseink minden részletét, kényszerítve magamat, hogy a leginkább zavarba ejtőkre különös gondot fordítsak.
Ahogy peregtek a percek, egyre inkább tehetetlennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ez a lény felülírt minden szabályt, minden erkölcsöt, minden berögződést, vágyat és értelmet. Mindezt már abban a pillanatban, ahogy először megláttam, sőt, már előbb is.
Worrach naplemente előtt egy órácskával jelentkezett újra, és szabályszerűen kopogott az ajtón. Nem bírtam megszokni ezt a ragaszkodást a „normálishoz”. Egy olyan lénytől, mint ő, minimum azt várnánk, hogy repkedni fog a szobában, tárgyakat mozgat az akaratával, vagy legalább a szemünk előtt jelenik meg és válik semmivé.
E helyett úgy sétált be háromrészes öltönyben és hímzett felöltőben, selyem nyakravalóval, mint bármelyik kifogástalan úriember. Mégis sütött bele az emberfeletti erő és hatalom. Közelsége olyan volt, mint delejezett vasat érinteni; még a levegő is alig észrevehetően vibrált körülötte. Az volt az érzésem, eredetileg sokkal nagyobb, mint ez a test, és egyszerűen nem fér bele minden ereje. Villanyos tekintetét derűsen járatta rajtam végig, és belőlem önkéntelenül is kibukott:
– Szép vagy én mátkám, rettenetes, mint a zászlós tábor. Fordítsd el a te szemeidet éntőlem, mert azok megzavarnak engem…
Ismét láthattam, hogyan ragyog fel az örömtől, akár tiszta gyémánt a fénytől. Odasietett hozzám, és két kezébe fogta a jobbomat.
Sokáig álltunk így, néma közelségben, majd Worrach lassan elhúzódott.
– Miénk az örökkévalóság! Most intézzük el a kis kísérletünket, mielőtt besötétedik!
Csak a tágas előtérben eresztette el a kezem, ahol szigorú őseim néztek le ránk a sötét olajfestményekről. Gyerekesen izgatott hangulatomban nem átallottam nyelvet nyújtani a fodros gallérban feszítő Xavier dédnagyapára.
A lovászfiú láthatóan semmi különöset nem vett észre. Fölnyergeltettünk vele két hátast, és közben kedélyesen beszélgettünk vele a várható időjárásról és más általános badarságról. A fiú azonnal a bizalmába fogadta különös vendégemet, és lelkesen áradozott neki a valóban pompás lovaimról és hintómról, amit ő szokott hajtani. Worrach dicsérte az állatok kiváló állapotát, az arabs telivérek pedig prüszköltek eleinte a közelében, de pár nyugtató szavára bizalmasan hajtották vállára bársonyos orrukat. Először én ültem fel a lóra, és Worrach hűen utánozta minden mozdulatomat. Lassan léptettünk ki a birtok mögötti erdőbe, mert féltettem az én idecsöppent vendégem; akármilyen ügyesen utánoz is, még sosem ült lovon. De ahogy hátra-hátra néztem, minden aggodalmam elszállt: jobban egyé forrt az állattal, mint egy született zsoké.
Az első tisztáson megálltunk, és megvitattuk a sikeres kísérletet. Láthatóan mind a fiú, mind pedig az állatok jelenvalónak látták őt. Az állatok ugyan érezték, hogy nem emberi lény, de elfogadták; ezzel sem lesz tehát probléma.
– Ki akarok menni a világba! – nevetett rám Worrach. – Bálokba is, meg színházba és kuplerájba!
Nekem is el kellett nevetnem magam ezen a gyermeki lelkesedésen.
– Kuplerájba is? Tudod te, mi folyik ott? – Mikor kezdtünk el tegeződni? Nem emlékeztem…
– Kártyáznak, isznak és verekednek, nem?
– És nőkkel hálnak pénzért.
– Te voltál?
– Igen, persze, ez szinte kötelező egy nemesifjúnak. Te is ki akarod próbálni?
– Igen, azt hiszem. Jó érzés, nem?
– Részben az, másrészt pocsék.
– Ezt magyarázd el, kérlek! Miért fizetnének pocsék dologért?
Lehuppantam egy mohos tuskóra, és Worrach mellém ült. Meglehetősen zavarban voltam. Hogyan magyarázzam el egy fizikailag újszülöttnek, milyen mámorítónak tűnik elsőre, kamaszfejjel a tiltott, romlott gyümölcsöt megízlelni? Milyen az első, kapkodó, bizonytalan ölelés íze. Hogy isteni érzés magadon az a szoros, nyirkos tüzesség… de utána a keserű üresség, mintha megloptak volna, és magad sem érted, miért búsulsz titokban, mikor örvendezned és hencegned kéne.
– Ki kell próbálnod – válaszoltam végül. – Lehet, hogy tetszeni fog, de lehet, hogy nem, csak akkor tudjuk meg, ha már megtetted. És ne csak a kupikat. Vannak olyan lányok, akik boldogan omlanának a karodba pénz nélkül is, és az már egészen más érzés.
– Az már jó?
– Sokkal jobb, bár ott meg más hiányzik. Jól nevelt úrilányok… és hát az utolsó cselédlány is szereti játszani a dámát, nos, nem tesznek és engednek meg bizonyos dolgokat. Ami azt illeti, szinte semmit azon kívül, hogy hagyják magukat. A kupiban megteszik a legcifrábbat is, de a bukszádat méregetik közben. Ez a nagy igazság.
Ekkor tudatosult bennem zavaromban, hogy igazából miről is beszélgetek egy szellemi entitással, aki ki tudja, mennyire valósághű testet fabrikált össze.
– De, hmm… Worrach, ennyire tökéletesen leutánoztad a férfitestet, hogy gondolod, nem vennék észre a kupiban sem?
– Valódi férfiak voltak a minták, ahogy megszilárdultam, és ez törvényszerű is. Olyanná kellett lennem, hogy a lehető legjobban illeszkedjek a felvett formába, és engedelmeskednem kell majd a törvényszerűségeknek is. Pihennem kell majd és talán ennem is, legalábbis bizonyos formában. És nem tűnhetek csak úgy el, már tegnap is nehezen ment, most már biztosan maradna hátra valami. Amúgy létrehozott testem kifogástalan működéséről az említett téren már megbizonyosodtam nemrég, a könyvtárban.
Kellett pár pillanat, mire maradéktalanul felfogtam az utolsó mondat értelmét, akkor azonban annyiféle reakció száguldott át rajtam egyszerre, hogy a szívem kihagyott jó pár ütemet, agyam pedig reménytelenül próbálta behatárolni az összbenyomást.
– Láttam, hogy te is – rakott rá Worrach még egy lapáttal. – Elég feltűnő volt.
Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, aztán becsuktam. Az eddig megszokott reakcióknak vége van, a berögződött vagy velem született vágyak felülírva, az emberi álerkölcsök a sutba vágva. Mindig ezt akartam elérni, és íme, itt egy út, amire nem is gondoltam. Főleg arra nem, hogy ilyen félelmetes és nehéz lesz. Kétségbeesve pislogtam rá: hogy is érthetné ezt meg? Ő teljesen mentes minden sallangtól.
Észrevehette a zavarodottságomat, mert könnyedén megérintett:
– Magadra hagyjalak?
– Ne! – ragadtam meg a kezét.
Ismét a vállamra hajtotta a fejét, éreztem karját a hátamon.

3.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2015-02-03 12:37 Kelvin

Kelvin képe

Juj. :D

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2015-02-03 14:51 polgarveronika

polgarveronika képe

Én a vikomtáz szót nem ismerem.
Olyan van, hogy vikomt (franciául vicomte), mint algróf (ha erre gondolsz). Szálas alak helyett szálkás alakra tippelnék, ha a egy vékony, magas, szikár férfiről van szó.
a pitiáner kifejezést stílusidegennek tartom: kicsinyes vagy kisstílű inkább ide illik

Üdv: V

 

_______Tertium non datur ______

k, 2015-02-03 17:06 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm a gyors kirakást. Remélem, a "juj" nem jelent rosszat.

Vera:
A vicomte magyaros átirata, a vikomt létező, bár ritka cím volt nálunk is. Gondoltam, épp elég annyi franciás helyesírást belerakni, amennyit a hangulat megkövetel, jobban felismerik magyarosan. De ha így kevésbé ismernek rá, akkor lehet, nem volt jó ötlet.
A "szálas" kifejezés, most megnéztem az értelmező kéziszótárt, mert furcsálltam, harmadik sorban: "Átvitt értelemben: magas, sudár növésű ember." Arra tippelek, hogy a fákból jön: szálfa: magas, egyenes növésű, gallyazás után úgy ahogy van felhasználható mondjuk árbocnak. Talán a sudár-ral lehetne kiváltani (szintén fákra is használják)
Nem gondoltam, hogy a "szálas"-t valaki nem ismeri.
A pitiánert nem tudom, miért tartod stílusidegennek. A gyöke a "piti" francia-angol eredetű (petit-pitty) Én odaillőnek érzem, de ha még valaki nem érzi odaillőnek, szívesen kicserélem.
Persze nyilván nem fogok úgy írni, ha megveszek sem, mint egy 18-19 századi francia nemes. Valószínűleg azt ma már nem is lenne túl élvezetes hosszan olvasni, Rousseau-ból kiindulva. :-D
Minden esetre köszönöm az észrevételeket.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2015-02-03 17:11 Kelvin

Kelvin képe

Egyáltalán nem, várom a folytatást.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2015-02-03 17:38 polgarveronika

polgarveronika képe

A vikomt rendben, csak a vikomtáz hallik furcsán.
A szálas alak is nekem más képzettel társul. Jobb a sudár,vagy a magas stb.
Világos, hogy a pitiáner eredete szintén francia(petit/petite), de a pitiáner kifejezés abban a szövegkörnyezetben és történeti atmoszférában nem a legodaillőbb.
De ez csak az én észrevételem, a szöveg a tied.
Üdv: V.

 

_______Tertium non datur ______

k, 2015-02-03 18:55 polgarveronika

polgarveronika képe

Bocsánat, Kenta, félreolvastam: vikomtház, úgy oké!

Sokat molyoltam ma a gépnél és vikomtáznak olvastam. Na, le is kapcsolom mára, mert még a tücsköt is bogárnak olvasom, pedig nem az.
Üdv: Vera

 

_______Tertium non datur ______

k, 2015-02-03 19:33 Petur

Jó az "szálas" jelző, hagyd úgy! Nekem is a szálfatermetű jött elő a fejemben szinonimaként. Emlékeim szerint történelmi regényekben találkoztam legtöbbször ezzel, tehát régebbi kort idéz a szó hangulata.

k, 2015-02-03 20:12 Roah

Roah képe

Köszönöm, Kentaur! :)))

Most értem haza, karfiol-leves van a fejemben, szétfőtt zöldségekkel, meg tejföllel - biztos éhes is vagyok :D -, a mai nem az én napom volt. (Jöttem is felfele, egy kiadós offra. ;)

Hm.
Ennek a sztorinak, szerintem, van valami különlegessége: azt hiszem, az emóciók. Valahogy úgy érzem, hogy ez az a történet amikor... Nem a hangulat tette a novellát azzá, amivé, hanem a karakterek érzelmei.
Az igazi megértés, megértetés, átadás, elfogadás, sőt, azonosulás, mert én nem egy férfi és egy nő, nem két férfi, nem két nő viszonyát láttam belülről, hanem két emberét - Ellisnél tapasztaltam hasonlót, de mivel az ő regénye, a Less Than Zero, nem két egynemű ember érzelmi világát mutatta be, hanem korunk személytelenségét, céltalanságát hozta origóba, felszínesen beszélt erről, nálam a te történeted rendkívüli tanúsággal bírt.
Sosem láttam még ilyen jellegű, belülről megmutatott érzelem-világot két azonos neműről - tudod, ilyenkor mondom azt, hogy mit számít a nem?
Talán ezek a történetek, az olyanok, mint a tiéd, jobban befogadhatóvá, elfogadhatóvá teszik azt, amit a társadalom nemigen, és nagy részük azért teszi, mert nem érti meg.
Nagy gratula a tematikáért. :)))

Nem lövök el mindent. ;) Lesz mondanivalóm, és újra is szeretném olvasni az egészet. :))) (Biztosan meg lesz párszor, akárcsak a többi novellád.)

Azt azért feltétlen meg kell jegyezzem megint, amit első olvasáskor, amit az első nekifutáskor tapasztaltam; késő éjjel, ugye, a Karcos cikket követve. Hát az komoly volt! :D Horror sztorik ide, vérengzés oda, tisztára berosáltam az elejétől, nem is mertem továbbolvasni. Neszek, macskák - bagzott egyszerre a két csaj, képzelheted, milyen hangokat adtak :D -, kopácsolás odakintről, süvítő szél, és ha ez nem lett volna elég, jött a történet eleje az idézésről - bátor a Roah, mi? Az.
De hadd vegyek kölcsön egy mondatot, amit nem csak Columbotól hallottam: "Jobb ma egy túzok..." :D ;)

És másnap délután olvastam végig. :)))))

Szerintem nagyon sajátos műved. :)))) Én örülök nagyon, hogy a Karcra került. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2015-02-03 22:36 Kentaur

Kentaur képe

Aztán nehogy kiderüljön, hogy a világon egyedül te gondolod így, Roah...
Az tuti, hogy nélküled sose raktam volna ki, meg címet is te adtál. Annyira élvezted, és élvezed most is, hogy már kezdem azt gondolni, egyedül ezért megérte megírni, ha senki másnak nem is fog tetszeni. :-)
Köszönöm!

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2015-02-04 07:57 Roah

Roah képe

Bárcsak látnák az én szememmel...

Szerintem a hosszától megriadnak, pedig ha tudnák, valójában milyen rövid...?
Meg, mivel tényleg ismerem, olvasóként (!) ismerem a novelláidat, tudom, hogy ez a sztori kakukktojás. Ugyanis általában az szokott lenni, hogy amikor írsz, belekezdesz egy történetbe, pazar képekkel indítasz, brill alapozásod van - ez nálad zsigeri! -, hogyan kell becsalni a műbe az olvasót, és az a hangulat menet közben, ahogy eggyé válik a történet, lazul, hiszen jönnek a párbeszédek, cselekmény, Kentás kiszólások, amik azonnal megragadhatnak a fejben, ebben viszont, sokkal lassabb ez a folyamat, sőt, ahogyan mondtam, be is ijedtem, mert baromi jól adtad át azt a részt, az elején, hogy van ott valami, érzi az ember, de nem látja, Para a Mugen Béjbében ezt valahogy úgy írta le, hogy "Megfeszül a sötétség".

Még hogy giccs?! Gondoltam első olvasáskor. Full paráztatós, Jesszusom! Ha nem vagy félős hangulatban, a novella tesz róla, hogy abban legyél. Miféle láv-sztori lesz ez?! Hova az ördögbe kerültem már megint?

És ennél a művednél egészen másként jönnek a karakterek, teljesen más került nagyító alá, a történet szíve hamar dobban, és azt hiszem, mindvégig ott ver, hol gyorsabban, hol lassabban.
A hangulat és karakterek szimbiózisa.
Végre! Nem egy öncélú, fullasztó geil, szörpös, hányingeres érzelmi-torta, marcipánnal, ízek nélkül, hanem olyasvalami, ami sokakat érinthet. (Nem tapasztaltam még káming áutolást lájvban, de ismerek melegeket, akik szerintem oda-vissza lennének egy őket érintő novellától. Hát ki ír ilyet? Így? Danának volt egy írása, a Kísértő, hát ott kötéltáncolt ő is - meg ismered a szerzőt? Naná, hogy átcsúszott horrorba, abba viszont jól. De nem úgy írt erről, nem az érzelmek voltak a cselekményszálak metszéspontjában.)

Nagyon egyedi az is, hogy néhány mondattal ugrálsz az időben, pedig aztán ha van szerző a Karcolaton, aki kiboncolgat, és ad a részletekre, az te vagy. Nagyon velős a fogalmazás, siklik - tudod, mi lehet ez?
Nem a nyilvánosságnak szántad, nem volt benned gát, sorompó, csak írtál, írtál, nem érdekelt semmi, csak az üzenete, a történet szereplőinek érzelem-világa, olyan kikívánkozós hangvételű, amiben nem tartottál semmitől. Sem a közönségtől, sem a hibáktól, sem semmitől - és ez néha milyen jól esik, nem?

Igen, szeretném, ha az én szememmel látnák a novellát, mert többet mond ez bármi bóvlís lávparádénál, több, mint az elsőre gondolnák. Szerintem.

Különösen tetszik, mint már mondtam, a kényes kérdés feszegetése, ami olvasást követően már cseppet sem az, sőt, az ember csendben ül, és sajnálja, hogy vége.
Ritka jó írásod!

És ez végre itt van a portálon - bár ismerve téged...szerintem nem nagyon fog bemelegedni ez sem. De amíg itt van, meg kell mutatni.
Így is lehet írni, olyan dolgokról, amiről úgy érzem, beszélni kell.

Legfeljebb olykor-olykor ki kell zárni a szigorú közönséget - majd javítják, ha publikálódik, nem? -, le a határokkal, hadd szárnyaljon a fantázia, hadd legyen az átlagosnál több mozgástere. :)))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-04 10:24 Kyle

5

"a szelleme erejével emelete le" - itt van egy elütés

1) Egyáltalán nem lett csöpögős. :)

2) Örülök, hogy Roah noszogatott.

3) Mikor jön a második rész? :)

A véleményemet pedig már elmondtam a csillagokkal. ;)

sze, 2015-02-04 11:46 Kentaur

Kentaur képe

Ebben igazad lehet, Roah, itt aztán egy röpke pillanatig sem gondoltam az olvasóra: érti - nem érti - mit szól hozzá. Ez a két karakter ugyanakkor régi lakója képzeletemnek, és nagyon kitartóan és hangosan tudnak dörömbölni. :-)
Az időugrálás már írás közben feltűnt, de hiába igyekeztem, a szereplőm azt mondta, hogy "csönd, most én beszélek, és én így éltem meg, örök jelenekben ott, ahol az nekem fontos"

Kyle: köszönöm a biztatást. (vicces az elírás :-D )
Legkésőbb holnap feltöltöm, még van egy nagyon pici átírni való a második részben, kicsit előrébb akarok hozni egy szereplőt, aki Roah szerint túl hirtelen robban a képbe.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2015-02-05 08:55 Roah

Roah képe

Jaj, nekem nagyon tetszett az ugrálás! Tudod, kinél láttam ezt? Süskindnél! Amikor egy oldalon elmesél úgy húsz évet, hogy észre sem veszem - még azt sem, hogy lapoztam! :D -, csak az tűnik fel, hogy a kádban kihűlt a fürdővíz. :D Fázok, cidri van.

De ezt még nem akarom elpetárdázni, na. ;) Ezt majd folytatásban kifejtem. :))) Hogy mit is értek, melyik rész az, amelyik a legjobban szelte ekképpen a sorokat. :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-04 16:15 ORK (nem ellenőrzött)

Elég hangulatosan indult, aztán kicsit ellaposodott ezzel a sok filozofálgatással.

sze, 2015-02-04 16:44 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasását meg a véleményt.
Ez talán stílus kérdése, sosem voltam az agyoncselkményező fajta, filozófiai mondanivaló viszont mindig van.
Ez most egyik kedves elméletem ez anyag és szellem találkozási pontjairól, remélem, csak a te ízlésednek túl "lapos". Tudod, a döntő többség sosem gondolt erre, vagy nincsenek ehhez ismeretei, nekik ez tök újdonság, amit nem értenének, hogyan lehetséges. Persze lehet, sokan nem is kíváncsiak rá. De azt hiszem, a nem kíváncsiaknak, szimplán szórakozni akaróknak másik író való. Én meg nagyon élvezem kifejteni ezeket az elméleteimet, és nem is gondoltam ezúttal arra, hogy ezt "valakinek" írom. Talán ezt érzed rajta, a magánjegyzetelés ízét. Mondjuk Roah szerint meg ez pont az előnye. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2015-02-08 11:47 bupber 81-Szomb...

Üdv.
Mikor időm úgy engedi írók. Ma már kevesebbet, mert kezdem megérteni az író mivoltát.
Mikor csak kevésre futja az időmből, feljövök a karcra keresgélni, talán sikerül valami üdítő vagy lelket csavaró írást találni, esetleg egy olyan fogalmazást, amibe akár szerelmes is lehetek.
Elolvastam az első három bekezdést. Igényességet, példamutatást vártam. A harmadik bekezdés után a hozzászólásokra ugrottam.
A palettád, a túlzásaid voltak azok, amik leállítottak.

h, 2015-02-09 19:49 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm, hogy olvastad, már ameddig, és hogy megosztottad velem stílusbeli és elvárásbeli ízlésedet. Talán máskor jobban találkozik az én írói stílusommal, vagy a szereplő által tükrözött korrajzzal, amiben a történet játszódik - bár odáig nem juthattál, úgyhogy az mégsem.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2015-02-10 09:04 bupber 81-Szomb...

Elfogalmaztam. Bánom.
Mint jól tudod, nagyon az elején vagyok még. Volt egy fél év kiesésem is, de annál többet „kutattam” szakma „rejtett” dolgai után. És ha majd régi írásaim feldolgozásából kikerül valami a Karcra, „mélyebbre” nyúló véleményeket várnék, a helyesírásaik mellett.
Akkor inkább megbeszélném, megkérdezném. De az is lehet, hogy te így akarod, és akkor tárgytalan.
Mindegy. Elmondom. A fogalmazás nem hordozz magában egy fokkal túlzottabb „kiírási vágyat”? És talán ebből kifolyólag, a mondatok a bekezdéseken belül mindenhol követik az ésszerű felépítést?
Csupán éreztem, hogy valami végzetesen más lett. Tegnap még minden szokványosan zajlott, mára megváltozott. – e két mondat közé „A sors kerekének fordulása az, ami megütötte lelkemet.” mondat nem rontja a felépítést?
A mai napot szoktuk „másnap”-nak nevezni? (alig tudtam aludni az éjjel, aztán másnap…(vagyis ma))
A „szégyenít” nálunk mást jelent. A klasszikusok a „rokonság szégyenfoltja” kifejezést használták. A szégyeníti az lenne, mikor ő beszél a rokonságról olyan dolgokat másoknak (teregeti a szennyest), amitől a rokonság szégyenli saját tetteit.
Apropó, a „meg nem unhatta az embereket figyelni” – kifejezésen mit értsek?
Üdv.

k, 2015-02-10 11:06 Kentaur

Kentaur képe

Sok könyvtárt kiolvastam, magyaros vagyok az egyetemen, úgyhogy azt sem mondhatni, hogy ne lenne hivatalos képzettségem irodalomból, hét éve írok, bár idős még nem vagyok, de középkorúan is van egy kis élettapasztalatom, és mégsem értem, hogy mit akarsz mondani és főleg miért mondod. Nem tudom, de lehetséges az is, hogy nem az én készülékemben van a hiba.

Ennek ellenére jóindulatomat bizonyítandó kimerítően fogok válaszolni, bár kétségeim vannak az eredményét illetően.

Kezdem ott, hogy te talán túlírtnak érzed, ha jól értem. Ez egy bizonyos fokon alul stílus kérdése, ami nem lehet vita tárgya. Az a bizonyos fok az, amikor a mondanivaló az értelmezést szolgája, és nem öncélú, hanem a szöveg szerves eleme. Ezt a feltételt minden egyes mondatnál teljesítettem. Ettől persze neked még lehet az az ízlésed, hogy te az ennél jóval szikárabb megfogalmazást szereted, vagy teljesen mást írtál volna az én helyemben. Itt jön az, hogy ízlésről nem vitatkozunk: másik írót kell olvasni, és kész. - Nevezzük el ezt első pontnak.
A következő, hogy a szöveg felépítése az említett helyen logikus, a szereplő ráébred valamire, ti. arra, hogy amit érez, az nem más, mint a sorsának fordulása, azaz hamarosan valami igazán jelentős dolog fog vele történni. Ezt a jelenséget ennél rövidebben, tömörebben megfogalmazni nem lehet és talán nem is szabad. Ha egy ennyire egyszerű kijelentés értelmezhetetlen a számodra, úgy érzem, az nem az én hibám, mivel mások megértették. Vagy talán nem érzed ezt a kijelentést a szöveg szempontjából relevánsnak, mert egyszerűen csak nem tetszik, ekkor lásd első pont.
Az "éjjel" egy olyan intervallum, ami éjfél előtt is tart, a reggel szemszögéből az hivatalosan is tegnapnak minősül, de rendszeres, hogy ha éjfél utánig fenn vagyunk, felébredve akkor is tegnapnak hívjuk azt az éjszakát. Ha pedig a szövegben haladunk időrendben, akkor ezt jó szokás jelezni: az éjjelről beszél, ezért aztán a következő időt ehhez viszonyítja, mint az alanyegyeztetésnél. Ez azért jó, mivel az egész írás múltidőben játszódik, tehát nem mondhatja, hogy "ma", mivel amikor ezt meséli nekünk, akkor már nem az a nap van, mint a történetben. Hogy nézne ki, ha múltidőben, visszaemlékezve mondaná, hogy "ma"? Meglehetősen hülyén, mindenki összezavarodna. Pofonegyszerű írói időkezelés, igazi klasszikus technika.
A szégyenít teljességgel ugyanaz, mint a szégyent hoz rá, természetesen a rokonság szemszögéből. Hogy ezt pontosan mivel teszi, azt kötve hiszem, hogy ennyire be lenne határozva az értelmező kéziszótárban. Értelmezésében nem látok nehézséget, tehát nem is értem, hogy pontosan mi vele a bajod. Hogy nyelvjárásilag mire használják egyes területeken pontosan, ez aztán nem a standard nyelvváltozatot használó író dolga, hacsak nem akart nyelvjárást megjeleníteni.
Az utolsóra a ragozási paradigma a következő:
te unod, én unom, ő unja, mi unjuk, ti unjátok, ők unják, és ezt már mindenki unja.
Most jön a varázslat, múltidőnek hívják tagadásban: nem unhattam meg, nem unhattad meg, nem unhatta meg.
Végső varázslat az a szokás, hogy az igekötő hangsúlyos esetben, főképp tagadásnál elválhat az igétől, és előre vagy hátra kerülhet, példa a hátra kerülőre: megettem - nem ehettem meg, és a fenti példa: megunta, nem unta meg. Ugyanez az un-igével, az igekötő előre kerülésével:meg nem unhattam, meg nem unhattad, meg nem unhatta, és így tovább. Ha figyeltél, az utolsó ragozás az általad keresett kifejezés volt. Ami ugyanazt jelenti, mint a "nem tudta megunni" kifejezés, csak a fölösleges "tud" nélkül, szikárabban, és úgynevezett "klasszikus irodalmi nyelvezetben".
Remélem, segítettem az értelmezésében.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2015-02-10 18:00 Obb

„meg nem unhatta az embereket figyelni” - nem tisztem beleszólni, mert nem olvastam az írást, mert magamra sincs sokszor időm, és jogos ilyenkor a minek pofázol bele felvetés, ha a szövegkörnyezetet nem ismered.
De csúnya így a mondat, ez tény.
Szóval, kijelenteni sokszor jobb és tisztább.
Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy tényleg volt-e kényszerítő erő, ami igazolja a kijelentést, és ha volt is, akkor sem volt más lehetőség egy szebb fogalmazásra?

k, 2015-02-10 18:36 polgarveronika

polgarveronika képe

Én sem ismerem a szövegkörnyezetet, de mostanában elmolyolunk egy-egy kifejezésen (ld Howel legutóbbi "Csak nem felfedezted az időgépet? c. mondata)
Én ezt a mondatot inkább modorosnak vélem.
Persze lehet, hogy nem éppen ezen a mondaton áll vagy bukik a történet minősége, de része, -mint minden mondat- az egésznek.

 

_______Tertium non datur ______

k, 2015-02-10 22:29 Kentaur

Kentaur képe

Úgy van, Vera, ez itt egy modoros kifejezés. A főszereplőm, aki mesél, ugyanis enyhén modoros ember, egy tizennyolcadik századi francia nemes.
Úgy érzem, páran elfeledték, hogy nem az író beszél, hanem a szereplő. Azt megfontolom, ha valaki azt mondja, hogy hiteltelen, mert nem beszéltek hasonló modorosságban akkoriban. Az én olvasmánytapasztalataim azt mutatják, hogy eléggé eltaláltam a stílust, amit persze nem akartam egy az egyben utánozni, mert akkor élvezhetetlen lett volna, de egy kis "akkori ízt" belecsempésztem, ahogy az nekem lejött.
Ha tévedtem ez irányban, az jogos.

Lehet, csak az a baj, hogy utálok kifejezéseken vitázni, minden mást rendben lévőnek és hasznosnak érzek, azt is, ha esetleg nagyon nem a korba illő a kifejezés vagy kilóg a stílusból, dehogy kinek mi a "szép" megfogalmazás, az eléggé ízlés kérdése. Ennek ellenére ha iszonytatóan csúnyának találjátok, akkor lecserélhetem.

Obb: ez egy kijelentés. A ható-képző(un-hat-ta) itt nem a tényleges feltételes mód jele, ha erre gondoltál (az az unhatta volna -alak lenne). Ennek ellenére általában igazad van ebben a dologban. Ha tényleg olyan szörnyűségesen csúnya valamiért, vagy még inkább, ha nem tükrözi a szereplőm temperamentumát és szóhasználatát, akkor szívesen lecserélem, ezen igazán ne múljon.

Úgy érzem magam, mintha megvarrtam volna egy báli ruhát kézzel, és most felrónák, hogy az egyik gyöngy rajta egy árnyalattal fehérebb. Az ördög persze a részletekben lakozik, de az eredeti kérdés nem is az volt, hogy szép vagy odaillő-e a kifejezés, hanem hogy kedves kritikusom értelmezési gondokkal küzdött ebben és más dolgokban is. Ebben még alá is írhatom, valóban nem könnyű a kifejezés, tényleg modoros és már kiment a divatból, de ez lett volna a lényege, amit remélem, nem vittem túlzásba. Ha mégis, akkor állhatok neki az egész szöveget modernné varázsolni, és kiszedni az összes olyan kifejezést, mint pl. a "hagymázas".

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2015-02-11 07:20 Roah

Roah képe

Mivel László azt írta, csak három bekezdésig jutott itt, tegnap este oda-vissza olvastam a sztorit, kerestem a mondatot, Obb említette, hogy a szövegkörnyezet is számít, és ha hiszed, ha nem, Kenta, az első gondolatom a varrás volt (?! ), én egy kabátra, bársony kabátra gondoltam, aminek cérnájának színe nem mindenkinek tetszik. Tudod mit? Már meg sem lepődtem. :))) A báli ruhádon, amit végül leírtál. :)))
A másik...az a mondat nem is ebben a részben van - László, te! :D -, ezért nem emlékeztem rá, hanem a másodikban. :))) A második epizód tetején.

Szóval, László, ebben is olvastál, meg abban is? :))) Mi lett volna, ha még tetszik is? ;)

Egyébként László székely-nyelvjárása gyakorta eltér a miénktől, az értelmezések, és egy csomó apróság. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-04-08 13:33 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe
5

"A fák göcsörtjei" - kétszer göcsörtösek egy bekezdésen belül, nekem kicsit sok volt
"Villamos, kékes csillagszikrákkal" - a villamos szóról nekem az a sárga, síneken menő jutott eszembe. Ennyire műveletlen vagyok? Nem inkább villámos?
"csak lélekben, Ha" - szerintem ide pontot akartál rakni

A felütés bevallom, kicsit nehézkesen érintett, de idővel annyira belelendültél, hogy el is múlt. Volt egy tetőpontja, amikor a lélek polaritásáról beszélnek, és említik, isten megnyilvánulását nőneműnek érzékeli a lényünk (remélem, jól értelmeztem). Baszki! Neked mik vannak a fejedben! És baromi jól viszed a párbeszédbe mindezt. Ha a cél, hogy a mitikus közeg átjöjjön, hát maximálisan sikerült, olvasnám is egyből tovább, de húznom kell vissza melózni.
Még mindig metál jó vagy! Felüdülés! (amúgy meg imádom)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2015-04-08 18:55 Kentaur

Kentaur képe

Igen, még mindig maradt benne egy-két kósza hiba, amit én már nem látok meg, köszönet.
A villamos- az szándékos, mai napig is az a becses neve az elektromos áramnak, hogy villamos energia, és a villamos azért lett villamos, mert árammal megy.
De én még régebbire asszociáltam, ha olvastad a Frankensteint, akkor tudod, hogy régen a mágneses erőket, sőt, mindenféle rejtélyes energiát egyfajta villamos energiának gondoltak. A 18-19 század körül élénk érdeklődés kísérte, hogy vajon mi köze az élettani folyamatokhoz, lehet-e vele teremteni meg miféle más csuda dolgokra használható, voltalk vele "delejezés"-nek nevezett kísérletek, amikor enyhe árammal próbáltak hatni az alanyra.
Főhősöm úgy érezte, hogy az idegen tekintete megdelejezte, szinte elektromos szikrákat szór, és már mondta is a fülembe a számára evidens szóhasználatot.

Örülök, hogy neked is tetszett, remélem, a másik fele is fog. Mindig öröm az ilyen olvasó. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.