Gyere haza! 2/2

Az elkövetkező időszak lázas felfedezésben telt. A bálok és társadalmi események világa, melyektől már suhancként megcsömörlöttem, új értelmet nyertek Worrach oldalán. Meg nem unhatta az embereket figyelni, különféle rájuk mért hatásait próbálgatni, én pedig türelmesen és egyfajta csodálattal telve kísérgettem mindenhová. Mindenki készséggel elhitte a kitalált mesét, hogy egy külföldi barátom, aki hosszabb időre hazánkba látogatott. Segítségünkre volt Worrach különös hangja, szavainak idegen ritmusa is. A hölgyek odavoltak az egzotikus hajkoronájáért, az uraknak tartása és nyíltsága imponált, a gyerekek pedig ugyanúgy viszonyultak hozzá, akár az állatok: elsőre bizalmatlanul méregették, de elég volt egy mosolya vagy halk szava, hogy azonnal rajta csüggjön mind egy szálig. Mindenki vonzónak találta, még apró társaság-tudásbeli és erkölcsi botlásait, oda nem illő megnyilvánulásait is elragadónak bélyegezték.
Worrachot elbűvölte minden művészet, rajongásig imádta a színházat, végeérhetetlenül jártuk a képtárakat, múzeumokat és táncbemutatókat. Odaadóan tisztelt minden tehetséges embert, kivirult a közelükben. Ahogy nekem magyarázta, a géniuszok és művészek, – ugyanúgy ahogy a nagy mágusok – az isteni képviselői, az erő kis csermelye náluk patakká, folyóvá duzzad. Worrach pedig látható élvezettel szívta magába ezt a légkört. A versekkel és könyvekkel sem tudott betelni, egy hónap leforgása alatt kivégezte a könyvtáramat, és kérésére vagy hat láda könyvet vásároltam össze.
Bizonyos dologban még visszahúzódóbb lettem, kerültem azt a néhány barátomat, aki időnként meglátogatott. Féltem, hogy aki kicsit is ismer, meglátja rajtam a változást, valamiképp leolvassa az arcomról féltett titkomat. Visszautasítottam levelezőtársaim meghívásait is, még okkult témában régi barátnőm, Charlotte leveleire is csak kimérten válaszoltam. Pedig eljutottunk már egyszer ismeretségünk során arra a pontra, hogy csak az illem tartott vissza minket: Charlotte-nak férje volt, és egy tündéri kislánya is. De miután túlléptünk a soha meg nem valósulón, ő lett az, akinek mindent elmondhattam. Worrach azonban túllépte ezt a határt is, még a létezésén sem akartam osztozni senkivel.
Az életem ugyanakkor még sosem volt ilyen eseményteli, kedvéért levetkőztem remetehajlamomat, bár energiája és tettvágya utolérhetetlen volt számomra. Nem csak a dicséretre méltó dolgokban fűtötte a tudásvágy, de meg kellett látogatnunk a legkétesebb helyeket is. A kocsmák, kártyaszalonok, bűntanyák világát, ahol majdnem megkéseltek minket egy sikátorban és megpróbáltak kirabolni egy fogadóban. Végignéztem, ahogy Worrach egy jobb hírű kupleráj összes kurtizánjával együtt hált egy este, hogy aztán éhező kutyaszemmel somfordáljon hozzám.
– Érdekes volt, de ezzel elkéstem.
– Hogyhogy?
– Tudod te azt jól.
– Nem kell több nő? – sandítottam az elképedt madame felé, aki szobáról-szobára járva próbált életet lehelni a pihegő lányokba.
– És férfi sem. Ön kell nekem, monsieur Anton de l’Ançon.
Hogy hirtelen ismét magázni kezdett, jobban az arcomba kergette a vért, mintha valami trágárságot mondott volna. Tökéletes udvariassággal fogott karon és vezetett vissza a hintó felé, amit pár utcával arrébb, egy tisztességes negyednél hagytunk.
De kutatásaink nem csak ezekből álltak, órákat átbeszélgettünk a mágiáról, világokról, lényekről, filozófiáról és művészetekről. Továbbra is kísérleteztünk Worrach erejének hatásain, mind a testi, mind a szellemi részt illetően. Lassan egy egész könyvet kiadott a feljegyzéseim és értekezéseim halmaza, bár csak azon rövid órákban tudtam őket írni, mikor kicsit egyedül hagyott. Ilyenkor maga is kutatott, olvasott, vagy csatangolt a környező erdőkben, és a városba is bemerészkedett egyedül, bár társaságba nem ment. Pár kísérlet a lovászfiúval meggyőzött minket, hogy egy jobb megfigyelő észrevehette volna az apró különbségeket, egy mágikus képességekkel bíró ember pedig bizonyosan. Worrach nélkülem kevésbé volt jelenlévő, olyan hiányosságokat figyelt meg magán, mint az első alkalommal, beszéde inkább volt tudati sugallat, mint tényleges hang. Különös kisugárzását sem nem fedte semmi; kevésbé tűnt emberinek.
Viszont pihenésre és táplálkozásra ténylegesen szüksége lett, és ezt gondosan kellett álcáznunk, mert az alváshoz hasonlatos állapotban az anyag összetartása erősen megbomlott. Amint akarata megszűnt állandó nyomást gyakorolni az anyagra, az rögvest igyekezett visszatérni eredeti formájába, és szétoszlani. A jelenség egyre lassabb lett, de jól megfigyelhető maradt: négy-öt óra elteltével már szinte teljesen áttetszővé vált a bőre, visszatért a valószerűtlen, viaszos derengés, az apró kis részletek, melyek emberivé tesznek egy testet, eltűntek. Ha nem valódi ruhát viselt, a szövet előbb laza szálakká esett szét, majd teljesen eltűnt róla. Ezt az energiapocsékolást teljesen mellőzte is, miután készíttetettem neki pár holmit, és úriemberhez illően felruházkodott.
Volt ugyan saját vendégszobája, de bár erősen tiltottuk a cselédeknek a hívás nélküli bejárást, jobbnak véltük az óvatosságot: volt egy rejtett kis szobám, amit előtte mágikus operációimhoz használtam. Ez ideálisnak bizonyult, mivel Worrach szerint leárnyékolta jelenlétét az ugyanúgy nemkívánatos, nem e világi kíváncsiskodók elől a legkiszolgáltatottabb órákban. Fogyasztott valódi ételt: leginkább tejet, tojást, gyümölcsöt és friss ölésből származó vért – melyet a kérésemre legalább megsüttettünk a szakáccsal –, de a nehezebb, ahogy ő mondta „kevesebb életenergiát, és több holt anyagot tartalmazó” ételeket mellőzte, mivel nem megemésztette, hanem mintegy felszívta magába az étket. Tápláléka jelentősebb része azonban közvetlenebb energiákból származott. Járatos voltam szexuálmágikus rítusokban, így nem lepett meg, hogy ebből meríthető a számára leginkább megfelelő „fölös” energia. Természetesen én is értettem a módját, hogyan használjam a felszabaduló erőt fejlődésemre, céljaim elérésére. Azonban mégis képtelen voltam megszokni a tényt, és minduntalan végtelen zavarba ejtett, hogy Worrach végeredményében belőlem lakmározik, engem fal fel, az iránta érzett, alig titkolt vágyaimból táplálkozik. Worrach pedig gonoszkodó hangulatában nem átallott incselkedni sem.
A legnagyobb mágus volt, akit valaha láttam. Én pedig rohamléptekkel fejlődtem és erősödtem különös mentorom mellett, holott biztosra vettem, hogy a halálomat fogja okozni. A szívem nem bírhatja örökké az állandó felfokozott állapotot, agyam egyszer csak kiég a hatalmas mágikus energiák állandó kisülésétől. Hogy eddig bírtam, azt fiatal és erős szervezetem, okkult erőkhöz szoktatott, gyakorlatokkal edzett elmém, és a Worrach által hozzáférhető plusz energia számlájára írtam. De titkon vártam az első vészjósló jeleit a túlterhelésnek. Soha nem állt szándékomban öregen és betegen, szenvedve meghalni, és szebb módját keresve sem találhattam a végnek. Csupán azért aggodalmaskodtam, nehogy idő előtt következzen be, mielőtt végeznénk minden kutatásunkkal és élményünkkel, amit véghez akarunk vinni. Worrach azonban kikacagott, mikor rájött, mért figyelem magam árgus szemekkel.
– Ember nem bírhatja ezt sokáig – magyaráztam neki érveimet.
– És mi ebből a konzekvencia? – válaszolta. – Különben is vigyázok rád, tudhatnád.
– De mindez túl szép, nem lehet igaz!
Felindultságomban észre se vettem, hogy végre ki merészeltem mondani egy közvetett vallomást. Csupán Worrach tágra nyílt szemének ezüst tükrén láttam meg saját arcom, melyre lángoló betűkkel volt ráírva minden elfogódottságomban visszafogott érzelmem. Letaglózott a félelem, ennél rémisztőbb dolog még sosem történt velem, mint saját érzelmeimet így látni. De már késő volt, mire reagálhattam volna, már a karjában voltam. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, de ez nem akadályozott meg benne, hogy én is tépjem róla a ruhát, ahogy ő rólam. Megszűnt a félelem. Sose létezett. Semmi nem létezett, csak ő.

*

Csak nagy sokára beszélt róluk… Annyit árult el, hogy vigyáznia kell, mennyire fedi fel magát ideát. Vannak ugyanis bizonyos ellenségei, vagy pontosabban amolyan világőrök, akik nem nézik jó szemmel hasonló megbontását az egyensúlynak, és a világok közti átjárásnak. Worrach nem egy kapuőrt cselezett ki, míg eljutott hozzám. Köztük is az egyik legrettenetesebbet, aki ha valaha észrevenné, és ráakadna…
Worrach csak erős unszolásomra utalt rá, mi történhetne. Vannak olyan lények, melyeknek tápláléka szörnyűségesebb, mintsem beszélni lehessen róla: képesek ártani még az isteni szikrának is.
Ennek hallatán meg akartam erősíteni a birtok mágikus védelmét és a személyes álcázást, de Worrach csak az utóbbit engedte. Elmagyarázta, hogy minden erősebb védelem olyan lenne, mintha küldenénk egy térképet x-el bejelölve, hol is vagyunk. Annak a kapuőrnek nem jelentene akadályt semmiféle védelem, egyetlen esélyünk az észrevétlenség, és elsősorban a szerencse, hogy nem vette észre Worrach átlépését. Pontosan azért mesélte ezt el ilyen sokára, mert mostanra jelenthette ki nagyobb biztonsággal, hogy így volt. Ha nem teszünk semmi ostobaságot, biztonságban vagyunk.
Tudtam, hogy ezek a lények sem gonoszak, csupán ugyanolyan ragadozók, mint bármelyik fizikai, és a szerepük is ugyanaz: a kényes egyensúly fenntartása. Mégis rettegtem. Többszöri, óvatos ellenőrzés azonban meggyőzött, hogy nincs mitől tartani. Valóban, Worrach teste egyre inkább megőrizte emberi tulajdonságait. Immár napokat tölthetett volna nélkülem úgy, hogy egy átlagembernek, ha figyelmes sem tűnhetett fel volna semmi különös. Az emberektől én amúgy sem tartottam különösebben, tapasztalatom azt mutatta, hogy remekül meggyőzik magukat. Ezerszer inkább beletörődnek egy bármilyen nyakatekert magyarázatba, minthogy olyasmit kelljen elfogadniuk, ami túlmegy a biztonságos és berögződött világképükön. Az első napokban szinte tálcán hozták elénk a különféle magyarázatokat, hogy nekünk csak bólogatni kellett.
Még annak is tanúja voltam, mikor egy szemfülesebb megfigyelő észrevette a gyertyafényben halványan látható derengést Worrach körül, mire hosszas értekezésbe fogott a nyirkos időben megjelenő elektromos jelenségekről és azok fényhatásairól. Szellemes szalonbeli társalgás kerekedett belőle a hajókon megfigyelhető szent Elmo tüzéről, a sarki fényről, világító ködről, és más egyéb jelenségekről.
Túlságosan is lebecsültem az embereket…
Kihasználtuk azokat a ritka alkalmakat, mikor teljesen zavartalanul lehettünk a birtokon. A cselédek igencsak szerethettek, mert még én tuszkoltam őket szabadnapra, vagy akár hosszabb családi látogatásra. Élveztük, mikor csak az öreg és süket szakácsnő szundikált a kályha mellett a konyhában, esetleg még az ügyefogyott lovászfiú sertepertélt az istállóban, de azon kívül szabadon járhattunk az öreg házban kart-karba fonva.
Lementünk kedves helyünkre, egy kis szélvédett, cirádás kovácsoltvas rudakból épített kupolába, amit futórózsa szőtt be sűrűn. Susogó, cakkos árnyékok közt, a márványpad brokátpárnáira dőlve bámultuk az átszüremlő kékséget. Azon ritka pillanatok egyike volt, mikor egyikünk se akart semmi fontosat közölni a másikkal azon kívül, hogy gyönyörű az élet; ezt pedig szavak nélkül is elmondhattuk. Bár még csak délutánra járt az idő, a lugasban meggyűltek az árnyékok: gyertyákat gyújtottunk a kis kosárban magunkkal hozott gyümölcsök falatozásához.
– Előétel – kacsintott rám Worrach, beleharapva egy őszibarackba.
Gyorsan elvettem a még szárán fityegő, késői meggyet: még csak az hiányzik, hogy azt is ugyanúgy egye meg…
Worrach nevetve szedte vissza tőlem, és visszadobta a kosárba: – Akkor inkább önt, uram!
Repült a felöltő, szakadt az ing. Kábultan kapaszkodtam a vascirádákba, ahogy Worrach megemelt. A gyertyák lángja arasznyira nyúlt, az árnyékok megsokszorozódva ropták táncukat, meztelen bőrünkre rajzolva holt idők jeleit. A levegő vibrált a rózsaszirmok viharában. Worrach szeme felizzott, mozdulataink gyorsan tovatűnő, kékes erővonalakat húztak. Fortyogó árjában úsztunk térnek és időnek. Üvöltöttem, vagy suttogtam? Worrach lakmározott…
Egy szempár a levelek közt?
Képzelődtem, hiszen csukva a szemem.
Lassan alkonyodott, mire egymást támogatva, remegő lábbal kiléptünk a lugasból.
Worrach megtorpant, és én is rémülten bámultam a padon ülő nőt. Lehajtott fejjel is rögtön megismertem Charlotte-ot.
Lassan ránk nézett, szemében döbbenet és furcsa fény tükröződött. Azonnal tudtam, hogy mindent látott, legalábbis éppen eleget ahhoz, hogy ne lehessen tréfával vagy hazugsággal elütni a dolgot.
– Váratlanul kellett a szomszéd településre utaznom – szólalt meg Charlotte mereven maga elé nézve. – Nem is akartam ezúttal meglátogatni önt így hívatlanul, de visszafelé erre kellett kerülnünk a megrongálódott híd miatt.
Worrach megszorította a kezemet, én pedig belékapaszkodtam.
– Gondoltam, hátha itthon találom, és nem haragszik meg – folytatta Charlotte. – A birtok üresnek tűnt, sehol egy lélek, már épp visszaszálltam volna a kocsiba, mikor megláttam a rózsáit. Messziről is úgy tűnt, pont ezt az árnyalatot keresem mióta. Csak meg akartam nézni közelebbről, esetleg egy hervadó virágot leszakítani mutatóba… Azok a hangok! Az önét felismertem, de egy pillanatig azt hittem, hogy isten tudja, hogyan, de farkas támadta meg, vagy más fenevad. Aztán már nem tudtam hová tenni. A gyertyák! Akkor már tudtam, hogy varázslatot végez. Egek, dehogy zavartam volna meg ilyenkor! Ha nincs az a másik, az a túlvilági dal. Azok a sosem látott, mégis zsigeri dolgokat szólító árnyak, az a vibrálás. Ó, fertelmes tudásvágy! Nem bírtam elfordulni, és a repkedő levelek és szirmok! Csak egy pillanat volt, de láttam… láttam, láttam!
Nem bírtam megszólalni, szinte megsajnáltam ezt a nőt, de a féltés erősebb volt. Az a titkos részem azt mondta: hogy merészelte?! Lakoljon a szentségtörő!
A kezem ökölbe szorult, olyan iszonyú haragot éreztem egy pillanatig, amire nem is gondoltam képesnek magam. Worrach mentette meg a helyzetet.
– Látta, ahogy szerelmeskedünk – szólalt meg nyugodt, kedves hangon. – És azt is, hogy nem vagyok ember. Így igaz. Úgy látom azonban, hogy ön sem tudatlan. Ha az eset különleges is, semmiképpen sem egyedi. Bizonyára ön is észlelt már közvetve entitásokat, beszélt néhánnyal, tud róluk és tudja, hogy nincs ebben semmi rendkívüli vagy rossz. Menjünk be a házba! Egy finom, nyugtató tea mellett mindent elmesélünk. A tudatlanság békesség, a tudás erő, a féltudás azonban a bajt táplálja.
Mintha a legközönségesebb látogatásról lett volna szó, szépen felmentünk, teát kértünk a szakácsnőtől, és leültünk a gőzölgő csészék mellé. Worrach elmesélt minden részletet, irántam való szerelmével kezdve, és ettől nekem sűrűn kellett a csészébe temetkeznem. Ezután én mondtam el tapasztalataim, Charlotte pedig olyan kérdéseket tett fel, melyek nekem eszembe sem jutottak.
– Nem akarják ezt felhasználni?
Értetlenül néztem rá.
– Worrach ki tudja, mi mindenre lenne képes! – folytatta. – Gazdagok, híresek, okkult körökben elismertek lehetnének! Gondolják meg, micsoda kincset zárnak el a világ elől… Valóságos spiritiszta szenzációt, tudományos áttörést!
Worrach elnézően mosolygott, én pedig igyekeztem elmagyarázni, hogy nekünk mennyire nem számít az ilyesmi.
– Csak együtt akarunk lenni. Fejlődni, egyedül, nyugalomban. Meggyőződésem, hogy a világ sincsen rá felkészülve. Hozzá pedig veszélyes is minden téren. Kerülnünk kell a feltűnést, és az emberek hajlamosak a túlzásokra, pánikra, szélsőséges megnyilvánulásokra. Nem-nem, ezzel a tudással a lehető legóvatosabban kell eljárni! Talán idővel néhány avatott mesternek eljuttatni kéziratokat a tapasztalatokról… Legjobb lenne csak utólagosan, hagyaték formájában.
Charlotte elképedve, de izgatottan vitázott. Lelkesedése néha egészen magával ragadó volt, de nekem nem tetszett, ahogy szinte le sem vette a tekintetét Worrachról. Mindazonáltal persze jogos volt, hogy még többet akar tudni, bizonyára én is szomjaznám az információt, ha hasonlónak lettem volna szemtanúja kívülállóként. Charlotte elkérte a feljegyzéseimet, de nekem nem akaródzott kívül tudni azokat birtokon. Végül pár napos vendégeskedéssel oldottuk meg a problémát, az ügy elsimítása végett marasztaltam. Tapasztaltam, és az emberi természetből is adódott, hogy a túlmisztifikálás, túllihegés legnagyszerűbb megelőzője az adott dolog folytonos tapasztalása, míg mintegy természetessé nem válik. Már amennyire ez Worrachnál lehetséges.
Együtt vacsoráztunk, végig beszélgetve, és Worrach már-már túlzott türelemről tett tanúbizonyságot, engem is elnézésre intve. A vacsora alaposan estébe nyúlt, és a végén csak csereüzlettel tudtam kiváltani: ha Charlotte hajlandó egy kicsit felfüggeszteni a hozzá intézett kérdészuhatagot és elereszteni, akkor megkapja feljegyzéseim egy részét éjszakára. Hiszen láthatóan úgy felizgatta az egész, úgysem tudna aludni.
Így aztán végre elvonulhattunk Worrachal megvitatni a helyzetet.

*

A megvitatás valahogy úgy alakult, hogy egy percen belül az ágyon pihegve találtam magam. Észrevétlen, magától mozdult a testem, mint mágnes felé a vas. Ha pedig megérintettem, onnantól nem volt visszaút.
Azért mégis sikerült még a végkimerülés előtt valahogy megállni, és megbeszélni a helyzetet. Worrach is aggodalmasabb volt, mint azt Charlotte előtt mutatta, de bizakodott abban, hogy hamarosan lenyugszanak a kedélyek, és sikerül megszelídíteni a hölgyet. Még azt a lehetőséget is felhoztuk, hogy elcsábítjuk, de bár láthatóan a tetszésére voltunk így együtt, egy ilyen úrinőhöz nem méltó kalandot utólag talán szégyennel azonosítana. A nők szégyene pedig igen könnyen gyűlöletbe és bosszúba fordulhat, amitől az ég óvjon minden férfit!
Az elkövetkező napok viszonylagos megértésben teltek. Charlotte szomjasan itta a tudást, és Worrach minden rezdülését, miközben szinte az összes feljegyzésemen átrágta magát. Együttműködőbben és megértőbbnek bizonyult, mint az első sokk utáni hangulatban. Ám én észrevettem az irigységet, amit viszonyunk váltott ki belőle. Csak félig-meddig szólt a szellemi és emberi lény különleges kapcsolatának, másrészt a szerelmünk váltotta ki. Nem is szívesen mutattam ki előtte. Charlotte látszólagos belátásában is csak reménykedni tudtam, vágytam a békét és a gondtalan napokat. Ezért aztán közel majd két hetes vendégeskedés után nagy megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt, hogy immár haza kell térnie kis családjához, akik máris értetlenséggel fogadják a hosszas kimaradást. Megnyugodtam, mikor sűrű levélváltás és mihamarabbi látogatás ígéretével elbúcsúztattuk.
Mintha összebeszéltünk volna, úgy estünk egymásnak Worrachal, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Kizárt volt, hogy az emeleti hálóig eljussunk, maradt a lépcső felől nyíló könyvtár. Kulcs fordult a zárban, olvasólámpa borult a földre az asztalról, könyvlapok szálltak, ruhaujj szakadt éles reccsenéssel, gramofon kezdett el játszani hangos sanzont, mely talán elnyomta a hangunk.
A rövidke pihenőben végre feljutottunk a hálóig, de a könyvtárat gondosan visszazártam, nehogy egy szolga szembesüljön a dúlással, amit okoztunk. A rendrakást vagy egy napig jól el is feledtem önfeledt magányunkban. De aztán ismét rendeltetésszerű céljára akarván használni a könyvtárat, kénytelen voltam nekiállni. Az a biblia, amiben Worrach aláhúzta a belém égett mondatokat, azóta is díszhelyen állt a hátsó, elzárt szekrényben, ahol az okkult témájú könyveket tartottam, távol illetéktelen szemektől. Mint már máskor is, most is elő akartam venni, hogy újra megnézzem, amit kívülről tudtam.
Az erős zár föl volt törve! Egy pillanatig a betörő gondolata futott át bennem, hiszen voltak a könyvek közt igazi ritkaságok is, amikért egy magángyűjtő vagy mágus vagyonokat fizetne. Azután ahogy kinyitottam a szekrényajtót, megláttam, hogy csak egyetlen könyv hiányzik: amelyiket akkor használtam az idézéshez, mikor Worrach átjött.
Mint az őrült, rohantam fel a szobába, berontottam az ajtón, és lihegve megálltam. Egyszerre akartam elmondani mindent, ezért aztán csak habogtam: – A könyv… Charlotte! Megcsinálja, az idézés! Elvitte…
Worrach az ágyon hevert és olvasott, de azonnal lerakta a könyvet, amint becsörtettem a szobába, aztán összehúzott szemöldökkel nézett. Megéreztem azt a titkos, intim érintést a tudatomban, ahogy az elmémből szedte ki az információt, amit képtelen voltam hirtelen szavakba önteni.
– Semmi baj! – ült fel, majd engem is maga mellé húzott, amit hálásan fogadtam, mert a térdem úgy reszketett, hogy azt hittem, rögtön összerogyok.
– Hozzáfért egy irathoz, no és? – folytatta Worrach. – Nagyon jól tudod, hogy vártam rád és kerestelek, nem az irat volt az, ami áthozott, az csak egy kapu, olyan, minta többi, melyekhez sok más módon hozzá lehet férni. A legrosszabb, ami történhet, hogy a kis barátnőnk beszélget valakivel odaátról. Máskor is csinált már hasonló dolgot, nem? Ezt minden mágus megteszi időnként, nincs ebben semmi, nem tudom, mit képzelt, mikor ellopta azt a könyvet.
– Hogy rekonstruálhatja az eseményeket – válaszoltam kissé megnyugodva. – Hogy áthozhat magának egy másik Worrachot.
Itt már belőlem is halk nevetésként oldódott a feszültség. Még hogy másikat, tényleg mennyire ostoba, nevetséges ötlet! De hát csak ez lehet a célja, amit persze nem fog elérni.
– Nem, hát persze, hogy nem, őt nem várja senki odaát – válaszolt Worrach a ki nem mondott gondolatra.
Mindazonáltal dühös voltam Charlotte-ra, és azonnal futárt küldettem a könyvemért, méghozzá egy dörgedelmes levél kíséretében, melyben személyes látogatással és botránnyal fenyegetőztem, ha megtagadná tulajdonom visszaszolgáltatását. Ezt enyhítendő megbocsátásomról és elnézésemről biztosítottam, amennyiben hajlandó lemondani ostoba terveiről – melyekről közöltem világosan, hogy tudomásom van.
Ígértem azonban nem akartam betartani, a régi bizalom és vonzalom soha többet nem állhatott helyre részemről. Miután ezt elintéztem, kissé megnyugodtam végre. Mozdonnyal is szinte fél napos utazás, és még konflist kell bérelni, így hát a futár nem érhet vissza holnapig. Igyekeztünk megfeledkezni a rossz érzésekről, és kiélvezni visszanyert nyugalmunkat és édes magányunkat. Így hát egész nap csak beszélgettünk, és szerelmesen enyelegtünk, ami olyan fokú volt, hogy szégyelltem volna bárki előtt.
A futár másnap sem tért vissza, de tudtam, hogy a megrongálódott híd miatt, bizonyára neki is kerülnie kellett. Harmadnapra késő nyári alkony borult ránk, melyben a kert rózsái halvány derengéssel bókoltatták szirmaikat a szellővel. Worrachal a kert terebélyes ősplatánjai alatt bóklásztunk, élvezve az év talán utolsó meleg estjének balzsamos légkörét.
Az út felől váratlanul felénk botladozó, szakadt ruhájú, szénakazal hajú nőt először meg sem ismertem. Egy pillanatig valami őrült, vajákos cigányasszonynak néztem, aztán azt est félhomályából felém villant űzött csillogású szeme: Charlotte volt az. Már messziről felénk karattyolt, hagymázas, összefüggéstelen beszédét minduntalan megszakítva a kert árnyaitól való rémüldözéssel.
– Monsieur, mentsen meg! Vagy ön küldte rám? Itt vannak, jönnek! Ezer karmuk van, ezer vészben forgó szemük van! Worrach uram, átcsábította e sereget fertelmes ittlétével. Törvényszegő! A parancsolat…a rémes Argus, aki a kapun túl lesben áll! Itt vannak… jaj, segítsenek már!
Odaszaladtunk azonnal; úgy látszott, komolyabb testi sérülés nem érte, csupán az arca és keze volt véres, mintha macskákkal verekedett volna, és pernye borította a haját.
– Miről beszél, Charlotte?! – ráztam meg nem túl gyengéden. – Azonnal mondja el, mi történt!
Legiszonyúbb balsejtelmeim láttam életre kelni az üressé dermedt arccal előadott, félig érthetetlen magyarázatából.
– A fogadó! Lángol… lángoló szemek. A kapu! A kapu… nemcsak megnyílt, ahogy máskor, más kapuk szoktak… kifordult zsanérjain, erre a világra okádva a rém seregét! Neki nincsen szeme, de van a többinek, akikkel lát! Soha le nem csukódó szemek. Jönnek, itt vannak!
Ki akartam szedni Charlotte-ból a részleteket, de Worrach megfogta a karomat:
– Nincs idő, tudom, mi történt. A kapu őre az, ránk talált Charlotte-on keresztül.
Elhúzott a tébolyultan forgolódó, sikongó nőtől, és futásnak eredtünk az istálló felé a ligeten át. Nyomunkban ott rohant a visítozó Charlotte, én pedig megpróbáltam rohanás közben erőteret szőni, mely elrejt és megvéd. Worrach szabad keze ismeretlen jelek bonyolult táncát rótta körénk. Már felénk derengett a ház sarka, mikor Worrach hirtelen megtorpant, hogy beléütköztem.
– Késő – nézett rám elmondhatatlan tekintettel.
Rá akartam kiáltani, megragadni, tovább vonszolni a lovak felé, de keze félelmetesen hátralendült, majd lecsapott. Nyitott tenyere kékes derengéssel ütötte meg a mellkasom, és én éreztem, hogy iszonyú erő lök el tőle, és árad át belém. Hátrarepültem a bokrok közé, sarkam hosszan feltúrta az avart, és elterültem. Az eszméletvesztés kerülgetett, harcoltam ellene, mint még soha semmivel. Nem volt levegő, és nem volt szívverésem, de lángoló energia folyt bennem tűzként nyaldosva. Átléptem az élet határmezsgyéjén, és mégis ott voltam tehetetlenül, moccanni sem bírva. Akaratom győzedelmeskedett a fenyegető sötétség felett, így legalább a szemem nyitva tudtam tartani. Láttam, ahogy Worrach a falhoz megy felszegett fejjel. Charlotte beérte, és nekiesett, ám ő egy kézmozdulattal ellökte.
Worrach hatalmasra nőtt. Homályosan tudatában voltam, hogy valójában semmi nem változott. A bennem, körülöttem bugyogó erő tette ezt velem, hogy így láttam: tisztán és erősen azt, amit addig csak sejtelmes fátylon át érzékeltem. Worrach alakja súrolta a fák alsó lombjait, labradoritként csillámló szárnyak hullámzottak körülötte, legalább három pár. Sörénye eleven tűz, arca lüktető márvány, szeme sziporkázó, kék gyémánt. Messzire vibrált belőle az állandósult fényrobbanás.
Charlotte mögött megelevenedett a fal. A kockák eltorzultak, és fertelmes lények kavalkádja türemlett elő a pulzáló kőből: férgek iszamós, vagy ízelt testtel, nyálkás bőrszerűséggel iszonyú tagjaikon. Torzó mancsok, csápként tekergő farkak, feketén vagy sárgásan csillámló karmok, fogak, tüskék erdejéből bámuló, iszonytató vörös lukak – szemek. Rothadás szaga csapta meg az orrom. A hersegve a világra buggyanni készülő masszából egy csontszín kar emelkedett ki, mint ősöreg múmia, mely már csak inakra feszülő bőr. Úgy bukott felszínre a hozzá tartozó lény, akárha vízből lenne a kőfal, teste hullámokat vetett a szilárd felszínen. Furcsa alakú, nyújtott koponyájára feszített bőre egy számmal kisebbnek tűnt a kelleténél, élesen ugrott ki a pofa csontozata. Nem látszott szem, szája csak egy örökké eltátott, sötét lukként nyílt fertelmes seb volt. Néhol csontkinövések bökték át a ráncokba vetülő, nyirkos undormányt. Tagjai lehetetlenül hosszúak és több helyütt ízeltek voltak, hogy minden irányba tudott velük támaszkodni. Pókszerű mozdulatokkal szabadította ki magát a fodrozódó falból, és egyik négyujjú, karmos mancsával megragadta a ledermedt nő fejét.
Iszonytató cuppanás hallatszott. A lefejezett test még mindig állt, keze még tett egy utolsó, tétova mozdulatot, miközben nyakából messzire spriccelt a vér. A förtelem a pofájában tátongó nyílásba tömte a fejet, miközben a mögötte tekergődző férgek undorító hangon visongtak. A lény egy másik mancsával az eldőlő test után nyúlt, és közéjük vetette. Az egész csupán pár pillanat alatt történt.
Worrach elindult a kreatúra felé, mire az felé nyúlt, de aztán megtorpant, és kelletlenül arrébb mozdult, Worrach pedig megérintette a mögötte nyüzsgő falat. A kő egy pillanatra kisimult, aztán áttetsző kékséggel felszikrázott, magába nyelve alakját.
Az eleven borzalom vak pofájával egyenesen felém figyelt. Tudtam, hogy engem keres, és ha megtalál, hasonló sorsára jutok, mint Charlotte. De nem vett észre, visszafordult az újra asztrálférgektől nyüzsgő kapu felé, és átlépett.
Nem bírtam tovább. Egy utolsó, megfeszített kitörési kísérlet után elragadott a sötétség.

*

Arra eszméltem, hogy ráznak. A futár volt az, aggódó cselédeim gyűrűjében. Nem törődtem velük, a falhoz támolyogtam, Worrach nevét ismételgetve, tapogattam a köveket, mintha nem hinném el, hogy nincsen ott semmi. Charlotte vére nyom nélkül eltűnt a fűről! Az volt az érzésem, hogy a nő testestül-lelkestül kiirtódott a világból mindörökre, az utolsó kis darabkájáig.
Nem voltam eszemnél. Hagymázas suttogásaimmal megijesztettem a szolgákat, biztosra vették, hogy beteg vagyok, láz gyötör vagy megbomlott az elmém.
Nem jártak messze az igazságtól. Orvost hivattak végül, mert nem bírtak becipelni a házba, leütöttem, ellöktem mindenkit, aki a közelembe merészkedett. Jött is az orvos, hatalmas fecskendővel, négyen fogtak le hozzá, hogy beadja a nyugtatót. Csak származásomnak és jóhírű előéletemnek köszönhettem, hogy nem a tébolydában, hanem saját szobámban kötöttem ki. A futárt a gallérjánál ragadtam meg, mielőtt eliszkolhatott volna, és szerencsétlen emberből magától ömlöttek a szavak. Megtudtam és kitaláltam belőle minden mocskos részletet.
Volt a madame házánál, de Charlotte nem tért haza, pedig otthon kétségbeesve várták: szellemjárás van pár nap óta a házában, a jószág mind elhullott, a veteményes megrothadt a földben, szalonjaiban nyüzsögnek a kártevő férgek, patkányok lepték el a konyhát, gyermeke ismeretlen betegségbe esett, cselédei pedig megszöktek.
Charlotte egy fogadóba menekült rablott kincsével még aznap este, mikor tőlünk távozott, és addig dörömbölt eszeveszett dühvel a kapukon, míg azok kinyittattak. De valami fertelmesen félresikerült, mert egy kutakodó, gyanakvó lénybe botlott, aki azonnal kiszedte beteg elméjéből Worrach képét. Charlotte megrémült és visszakozott volna, de a lény nem hagyta nyugton. Abban a néhány napban történt minden tragédia a családjával, és magával Charlotte-al. A túlvilági kreatúra elől egyik fogadóból a másikba menekült a halálra rémült asszonyt, mintha bizony nem belül lett volna, ami elől rohant. A lény természetesen csak az elméjén keresztül igyekezett kiszedni belőle Worrach tartózkodási helyét. Végül az utolsó fogadóban valószínűleg épp Charlotte gyújtotta magára az egész kócerájt őrjöngésében, hogy szabaduljon. Alig menekült meg maga is, és rohant hozzánk, hogy szabadítanánk meg az átoktól, amit rá küldtünk, vagy segítsünk, ha nem az…
Így olvasta fejünkre a hataloméhség, bírvágy és irigység a végzetünket. Így esett, hogy soha többé nem láttam, nem hallottam Worrachról, sem semmiféle információt róla. A védőfény, amit rám rakott, szilárdan megkapaszkodott, hogy nem tudtam levetni, pedig benne hiába is zörgettem a kapukon. Örökre bezárult előttem minden, ami veszélybe sodorna, ami rám irányítaná a szörnyű Argus figyelmét. Nem bírtam letépni magamról Worrach óvó igézetét, bárhogyan erőlködtem és átkoztam sírva áldozatát. Minden másban mérhetetlen sikereket értem el okkult téren, ami most csöppet sem tudott érdekelni.
Ha rajtam múlik, azonnal rohantam volna utána, megküzdöttem volna, vagy felfalattam volna halhatatlan lelkem csak azért, hogy annyit tudjak: létezik-e még. Ám kudarcba fulladt minden kétségbeesett kísérletem, pedig mást se tettem éjjel-nappal, mint ennek módját kutattam. Nem ettem, csak ha belém diktálták, nem aludtam, csak ha jött az orvos a nyugtatóval, pokolba kívántam minden gondos szívet, mely hátráltatott. Végül pénzé tettem ingóságaim egy részét, és megszöktem a barátok és rokonok, hűséges cselédek aggódó szeme elől.
Kis vadászházat béreltem az erdőben álnéven, és oda vonultam vissza. Hónapokat töltöttem ott teljes magányban, még erősebben keresve az átvezető kaput, hogy aztán kudarcoktól sebzett lélekkel, és olyan állapotban térjek vissza birtokomra, hogy saját cselédeim koldusnak néztek.
Rémítően lefogytam, nem borotválkoztam, ruháimmal nem törődtem, betegség gyötört. Mire felcipeltek a hálóba, addigra már a papot hívatták hozzám. De bennem iszonyú akarat lobogott. Nem mehetek, míg meg nem tudom, hogy mi lett Worrach sorsa. Elüldöztem mindenkit, végrendeletet tettem, kiosztottam parancsaim, aztán önerőből felálltam, és mentem a városba. Kocsmáról-kocsmára jártam cifra rongyokban, kerestem elveszett testvéreim; meg is találtam őket. Egy se tudott segíteni, de mind borzadt tőlem és tetteimtől. Annyi bort ittam üres gyomorra, hogy már attól egy egészséges férfi is elfeküdt volna, de én mentem tovább.
Végül az utánam kutató barátok rám akadtak és hazacipeltek, ezután pedig szigorú őrizet alatt rab voltam saját szobámban. Nyugtatót kevertek az ételbe, és bárhogy őrjöngtem, nem eresztettek ki, míg erőre nem kaptam és kissé le nem higgadt bennem a féktelen gyász.
Fizikai erőmet visszanyertem, és szellemem is kitisztult, de a szívemen sötétlő bélyeg, mely másoktól elválasztott, beborított immár mindent. Teljesen elfordultam a köznapi világtól, csak mágikus kutatásaimnak éltem remete módra. Hamarosan azonban tanítványok zörgettek a kapumon, én pedig fogadtam őket. Módszerem – a gondolkodás felforgatása szokatlan, olykor meghökkentő tettekkel –, a valóság látásának új módozataira sarkallta növendékeim. Lázadónak, renitensnek bélyegeztek. Később bölcsnek. Rendek akartak nagymesterükké tenni, ám én elutasítottam őket. Így telt el tizenöt esztendő.
Már néhol őszbe vegyült halántékom, és korom rettegett betegsége, a tüdővész engem is megfertőzött, amikor magányos elmélkedéseim, forró imákba fűzött gyakorlataim végre meghozták az eredményt. Látszólag nem történt semmi különös, csupán Worrachal álmodtam aznap éjjel, ahogy annyiszor előtte.
Ezúttal azonban nem zavaros rémálmokban futottam tovatűnő alakja után kétségbeesetten, és lárváktól hemzsegő szuroktóból sem próbáltam hiábavalóan kimenteni.
Ott voltunk a régi rózsalugasban, mely tudtam jól: mégsem az én birtokom. Arany fényesség szüremlett be a smaragdzöld levelek közt, és a rózsákénál is finomabb illat itatta át lelkemet. Worrach kobaltkék szemében ezüst szikrák táncoltak. Az öröm és a megkönnyebbülés, ami elöntött, már-már a fájdalommal volt határos. Kibuggyant a könnyem, a csodálkozás lebénított.
– Ember nem bírhatja ezt sokáig – dünnyögtem magam számára is érthetetlen módon az oda nem illő mondatot.
Erős déjà vu-m támadt. Nem hangzott el ez a mondat már egyszer köztünk?
– És mi ebből a konzekvencia? – kérdezte mosolyogva Worrach.
Végre oldódott a bénultságom, felé nyúltam, de a rózsák indái hirtelen életre kelve közénk furakodtak. Worrach arca eltűnt a levéltengerben, de még láttam, ahogy mond nekem valamit. Nem hallottam, micsodát.
Felébredtem az álomból, ám ezúttal nem voltam szomorú, elmaradt a tehetetlenség nyomasztó érzete. Odakinn sűrű pelyhekben hullt a hó, ám az én lelkemben éppen most virult ki a tavasz. Éreztem, hogy nagyon fontos felismerés küszöbén állok, és már nincsen messze a megvilágosodás.
Csak egy könnyű kabátot kaptam magamra, mikor kisétáltam a kertbe, a régi rózsalugasba, ahonnan már kipusztultak az egykori virágok. A pergő festésű, cirkalmas kovácsoltvas rudak hajlataiba a hó és jég rajzolt helyettük sziporkázó díszeket. Lesepertem a havat a kőpadról és leültem. Tágra nyílt szemmel figyeltem a helyet, ahol Worrach álmomban megjelent. Nem éreztem a hideget, a csupasz vascsipkék helyét lassan betöltötték a tavasz üdezöld bimbói. Lehunytam a szemem, és újra láttam Worrach arcát a levelek között. Nagyon lassan szívtam be a levegőt, és még lassabban fújtam ki, minden lélegzetvétel egy-egy mozdulata Worrach ajkának, ahogy mond valamit. Lassan leolvastam a rövid mondatot, a néma üzenetet:
„Gyere haza!”
Az emlékek megrohantak. Most már világosan láttam magam előtt az egykori jelenetet. Magamat, ahogy testi épségem, tűrőképességem féltve kijelentem: ember nem bírhatja ezt sokáig.
És Worrach arcát, mosolyát, ahogy megkérdezi: és mi ebből a konzekvencia?
Hogyan is képzelhettem, hogy egy ilyen lényt, mint Worrach, valamiféle bántódás érhet attól az ocsmány kreatúrától? Hiszen a saját szememmel láttam, amit élő ember rajtam kívül soha: igazi alakját. Az a három pár, labradoritként csillámló szárny, az a tekintet, a fényesség!
Emlékezetem még visszább pörgetett az időben.
„Miért lenne ez csupán az ideküldöttek, az embernek születettek privilégiuma?” – kérdezte tőlem, mikor arról faggattam, miért testesült meg a földi világban.
Én botor, azt gondoltam, hogy általánosságban beszél. Pedig rólam, nekem mondta.
Az ideküldöttek.
Akiket ide küldtek valamilyen céllal, hogy bár eredendően nem emberi lelkek, embernek születve végezzék dolgukat a földi világban.
Persze csak akkor, ha emlékeznek eredetükre.
„Gyere haza!”
Hosszú évek óta először valódi boldogsággal kacagtam fel ott, a jeges padon ülve a havas lugasban. Hangosan, tágra nyílt szemmel nevettem sokáig. Aztán elnémultam, és csendesen figyeltem, ahogyan lassan belep a hulló hó.
Sajnálattal gondoltam szegény kertészemre, aki majd hólapátolás közben rátalál üveges szemmel a semmibe meredő, de szélesen mosolygó, fagyott testemre.
Itt vagyok, Worrach testvérem!

4.2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.2 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2015-02-05 09:35 Kelvin

Kelvin képe
5

Fogalmam sincs, mit mondjak. Szerintem ez az első írásod (majd Kata kijavít, ha nem), aminek a vége nemhogy ugyanannyira tetszett, mint az eleje, de még jobb is volt. Nekem ez kurvára bejött.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2015-02-05 10:24 Roah

Roah képe

...és meg is érkeztem ahhoz, amit az első résznél meglibbentettem, az ugrálást, a tömörséget. Hú, az itt fantasztikus volt! Az egész vége, az arra haladó út, a ...- nem akarom ellőni, még kommentben sem, hagyni akarok a többi olvasónak is belőle -, ahogyan néhány sorban peregtek az egyik karakter körül az események, ahogyan megélte azt: félbe vágták. Hogy nincs meg a másik fele. Az idő múlásának ábrázolása...És szakmailag ugyan nem rendelkezem olyan sok pontos tudással, hogy ezt megnevezzem, de olvasódként egyszerűen kibukik belőlem ezeknek a mondatoknak a vaskos jelentősége, sokatmondósága, tulajdonképpen mindent elmond, mindent, ami a két karakter érzelmét érintette. A végéből elémtárult az egész világuk, kettejüké - furcsa, de olyasmi ez, mintha az emberek akkor jönnének rá, mit jelentett neki egy egyén, egy érzelem, amikor az már nincs ott, az űrből, amit maguk után hagytak. Amíg ott van, érzik, érezhetik, de fel sem fogják ennek a mértékét, nagyságát, erejét.
Nos ezt írásban, vágtázva az időn át, ilyen stílusban, a Karcolaton, meg úgy egyébként, amikor mára mindenütt csak a perverzió és csillámló idióta karakterek tarolnak, a hangsúly a külsőségeken, szupererőn van...számomra nagy becsű, és azt sikerült megírnod - tényleg csípőből, mert senkinek nem íródott, csak megszülettek a karakterek érzelmei, és jöttek-jöhettek a mondatok -, hogy meg lehet érteni a megérthetetlent.

Vannak nagyon jó novelláid, sok, én sokat szeretek, és nem is csináltam ebből titkot soha.

De Ő, számomra is különleges.

Az egyik legjobbad lett előttem, Kentaur, amit valaha írtál. :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2015-02-05 10:51 Kentaur

Kentaur képe

Húha, nem gondoltam, hogy neked is tetszeni fog, Kelvin.

Roah: ezek után meggondolom, hogy ha jön még hasonló, akkor nem dobom el rögtön az ötletet. Bár biztos ugyanilyen hosszú lenne, a szerelem leírása nekem nem megy pikk-pakk, még akkor sem, ha az első pillanatban megtörténik (amiben mellesleg nem is hittem, hogy van ilyen, míg meg nem történt velem is, de ezt még előtte írtam, úgyhogy tapasztalat sem volt, hogy milyen lehet - illetve ezek után volt, csak nem hittem a szereplőimnek).

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2015-02-05 20:14 Para Celsus

Para Celsus képe

Nekem tetszett. Az, hogy azonos nemű a két főhős, ad egy plusz feszültséget, különleges ízt a történetnek. Nem akarlak inzultálni azzal, hogy a piros pöttyös gagyikhoz hasonlítom a novellád, de muszáj: azokat simán veri a sztori, a hangulat, a megvalósítás, minden. Fél kézzel.

Ha mindenképpen fel akarok valamit hozni, akkor talán az, hogy Worrach übertökéletesch. Mintha egy yaoi amv-ből lépett volna elő. Nemcsak Antoine fejét csavarja el, de a bordély összes macáját is kikészíti :D Irigylésre méltó potencia :D Meg Anton is frankó, lepöcköli a szabadkővműveseket, kiröhögi a rózsakereszteseket, ősi alkimista papírokat használ fidibusznak, mert ő simán kenterbe veri a bagázst és az ősi tudást, és még a rosszul sikerült idézései eredménye is egy Worlach :) És még gazdag és jóképű is, na :D

Egy ilyen tökéletes párosnál pedig kívülről kell érkeznie a bonyodalomnak és a gebasznak. (Ezzel sincs semmi baj, olyan, mint az Egri csillagokban, ahol Vica meg Gergő szerelme tökéletes, a gondot mindig a külső körülmények jelentik (a királynő férjhez adná Vicát, Jumurdzsák keveri a sz.rt, et cetera).)


"The Rainmakeeeer!"

cs, 2015-02-05 22:29 Kentaur

Kentaur képe

Anton a kor elvárásai szerint közel sem tökéletes, egy fekete bárány, mihaszna, renitens álmodozó, a család szégyene, nem tesz eleget a társadalmi kötelezettségeinek és nem viszi tovább a nemesi nevet - ez utóbbi megbocsájthatatlan kötelességmulasztásnak számított akkoriban. Worrach pedig még csak itt lenni sem tudna segítség nélkül, és ha kiderülne róla az igazság, rögtön nem lenne olyan népszerű, vagy legalábbis nem jó értelemben. De persze értem, mire gondolsz:mint vonzó pasik, tökéletesek, apró hiányosságaik épphogy csak vannak, de ez azt hiszem, tényleg a romantika műfaj sajátja. Végül is ki akarna nyominger, csúnya, kétbalkezes idiótákról olvasni, akik jobb híján együtt vannak. :-D

Örülök, hogy neked is tetszett.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2015-02-05 22:42 Para Celsus

Para Celsus képe

Pedig az lenne a kihívás... érdektelen, csúnya, nyominger karakterek szerelmét érdekfeszítően bemutatni :D

Amúgy igen, én a történet szempontjából releváns tulajdonság-halmazra gondoltam a tökéletesség kapcsán.


"The Rainmakeeeer!"

szo, 2015-02-07 11:45 Kyle

5

Akárcsak az előző. :)

"aztán azt est félhomályából felém villant űzött" - itt van egy kis elütés, azt helyett az

"Worrach nevét ismételgetve, tapogattam a köveket" - ide kell vessző?

"A túlvilági kreatúra elől egyik fogadóból a másikba menekült a halálra rémült asszonyt" - asszony

"Végül pénzé tettem ingóságaim" - pénzzé

Néha sokat hogyozol szerintem, viszont Argus leírása különösen tetszett! Szép volt, gratula! :)

h, 2015-02-09 19:47 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm a jelzéseket, akadt benne jó pár elírás, pedig sokszor át lett nézve, írva (talán pár ez utóbbi során került bele). És persze köszönöm, hogy kitartóan elolvastad, nagyon örülök, hogy tetszett.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2015-02-11 07:18 Roah

Roah képe
5

Hála Istennek, a novella hosszú; van idő beleolvadni, felvenni az író stílusát, látni a kort, érezni a hangulatot. Én is két felvonásban olvastam el az eredetit, csakhogy más oknál fogva, és máshol hagytam abba az olvasást.
Lehet, hogy ez is számít - a helye, a vágás helye.

Íme a mondat, és azok, amik körülveszik:

"Az elkövetkező időszak lázas felfedezésben telt. A bálok és társadalmi események világa, melyektől már suhancként megcsömörlöttem, új értelmet nyertek Worrach oldalán. Meg nem unhatta az embereket figyelni, különféle rájuk mért hatásait próbálgatni, én pedig türelmesen és egyfajta csodálattal telve kísérgettem mindenhová. Mindenki készséggel elhitte a kitalált mesét, hogy egy külföldi barátom, aki hosszabb időre hazánkba látogatott. Segítségünkre volt Worrach különös hangja, szavainak idegen ritmusa is."

Számomra belesimul, sőt, valami pikantériát is ad, hogy minden olyan...antikos, légies, régies, egy ifjútól. Az egész nyelvezete ilyen, megkockáztatom, ha valami modernebb fogalmazást, szófordulatot tartalmazna, elveszne az egyik ereje: a stílusa.

Obb, így? Miként látod? Mi a véleményed? :))) Hogy a kiemelésest övező mondatokat is látod? Nagyon muszáj lenne átírni? :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-11 08:13 Obb

Így egyértelmű, hogy illeszkedik, abszolút nem lóg ki, na ezért fontos a szövegkörnyezet, amit sokszor említek :)

sze, 2015-02-11 08:47 Roah

Roah képe

Ugye? :)))

Nekem sem lógott ki - sőt, önmagában nem is rémlett a mondat, legalábbis a Karcos verziónál. Aztán tovább olvastam, ebben az epizódban, és itt akadtam rá; bennem az ragadt meg, ami előtte és mögötte van, abba nálam is működött. :)))

https://www.youtube.com/watch?v=0p_1QSUsbsM

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-11 09:10 Kentaur

Kentaur képe

Biztos beleolvasott máshol is, miután másodszorra is hozzá akart szólni, kereste a számára kétséges részeket, hogy végül itt találtuk meg az említett részt.

Már kezdtem megijedni, hogy ennyire elszúrtam volna a korstílust. Megnyugodtam, hogy arról van szó, amire gondoltam:egy nehezebb szövegből kiragadott részletek önmagukban bizony értelmezési nehézségeket fognak okozni.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2015-02-11 09:43 Obb

Tényleg ezért fontos a szövegkörnyezet, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tagmondat, megállja a helyét, ezért is szóltam bele, de itt frankón klappol, úgyhogy kalapemelés :)

cs, 2015-02-12 07:33 ORK (nem ellenőrzött)

Picit szappanoperás lett, kicsit yaois, de a vége tetszett. :)

cs, 2015-02-12 16:20 Kentaur

Kentaur képe

Talán mert romantikusnak mondható, a szappanoperák egyetlen témája. Yaois meg gondolom a két férfi miatt lett, az meg azoknak az egyetlen témája.
De remélem, csak a témában (annak is csak ebben a vonulatában) látható bárminemű hasonlóság. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2015-02-13 07:43 ORK (nem ellenőrzött)

Szerencsére messze nem csak ezekről a dolgokról szólt. :)

cs, 2015-02-19 14:59 Mán Orsolya

Nekem is tetszett. Eleinte kissé nehezen rázódtam bele az időbe és a helyzetbe, de elég hamar kitisztult minden.
Szerintem jól eltaláltad a stílust.
Az üldözős jelenet nekem kicsit kaotikus volt, vagyis "sokk", de aztán szépen letisztult a történet, és a befejezés kifejezetten megnyugtató volt számomra.

~~~~~

"Április 3 - Befejeztem Robinson Crusoet. Szeretnék még többet tudni arról hogy mi történik vele de Miss Kinnian azt mondja ennyi az egész. MIÉRT."
/Daniel Keyes: Virágot Algernonnak/

p, 2015-02-20 20:14 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást és a véleményt!

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2015-04-08 20:49 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe
5

hasonló sorsára jutok, mint Charlotte - sorsra?

Akartam még írni valamit, de elfelejtettem, és nem fogom előbogarászni. Egészen megmelengetted a szívemet a lezárással - ha szívecskét lehetne adni, akkor most kapnál <3. Nem tudom, hogyan tehetted volna boldogabbá az olvasót. Engem sehogy. Hogy az apró kis (információ)morzsákból aztán kisüsd a novellát, ami tényleg olyan, mint egy falat jóleső, ropogó kenyér.
Lementél a lélekig, bemelegítetted egy kis mítosszal, hozzányúltál az észhez a filozófiával, aztán valahogy közös nevezőre hoztad őket. Nálam az első vagy, akinek sikerült a homoszexualitást úgy belefűznie egy történetbe, hogy nem különül el, nem harsog, hanem a része, és nélküle tényleg más lenne az élmény. Nem érzem frusztrálónak, nem érzem erőltetettnek. Helyenként a vámpírokat juttatta eszembe, azokat az igaziakat.
Tanulság, üzenet, varázslat, filozófia, te itt valami egész egyedit teremtettél. Én ezt simán középiskolai anyagba (is) beépíteném.
Gratulálok, és nagyon várom ám a következő írásodat. Lehet, azt is csak hónapokkal később lesz időm elolvasni, mert engem leültetni nem egyszerű, de az tuti, hogy rád mindig lesz időm.

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2015-04-08 21:42 Kentaur

Kentaur képe

Tyű, köszönöm szépen! A gratuláció amúgy Roahot is illeti, ha ő nem biztat, akkor sosem adom ki a kezemből ezt az írást. Éppen azért, mert ebbe aztán mindent belepakoltam, és féltem, mi jön ki belőle. Nem lesz-e visszatetsző lelkem ezen darabkájának lenyomata.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.