Halállal álmodni

Luca idegesen kotorászott az éjjeliszekrény fiókjában. Megesküdött volna, hogy ide tette a dugi cigarettát, de most sehogy sem találta. Arrébb lökte a ki tudja, honnan idegyűlt kacatokat: csomag papír-zsebkendőt, tollakat, levélgyufát, névjegyeket és a celluxot, amit legutóbb egy hete keresett hiába. Végre kitapintotta leghátul az élére borult doboz ismerős formáját. Kicsit megnyugodva húzta elő a levélgyufával együtt. Egy cserépalátétből hamutartót rögtönzött. Csak egy-két alkalmi szálat szívott pár havonta, így a hamutartója használaton kívül hevert odalenn, a konyhai polcok valamelyikének mélyén.
Kinyitotta a tetőtér apró ablakát, és kikönyökölt az éjszakába. Mint mindig, most is kihajolt kicsit, hogy a fejét jobbra fordítva megpillanthassa az Eiffel tornyot. Évek alatt sem bírta megszokni a látványát, ahogy azt sem, hogy hallgasson nevének franciás kiejtésére. Néha úgy érezte, „Lüszi” egy másik nő, aki csak hasonlít rá, de valójában nem ő. Mintha volna egy titkos ikertestvére, aki immár folyékonyan beszélget franciául, és Párizsban lakik egy tetőtéri galériában. Néhanap viszont úgy érzete, hogy Lucie az igazi. Ez a párizsi művész az igazi énje, és az egykori falusi magyar lány csak egy emlék, ami nem is vele történt. Most azt kívánta, bárcsak megint így érezhetne.
Visszahúzódott, és az ablakpárkányra könyökölve meggyújtotta a cigarettát. Csak az első, reszketeg szippantás után volt hajlandó visszagondolni az álmára, ami miatt szinte kiugrott az ágyból. Azt rögtön tudta, hogy ez egy „olyan” álom volt. Szerencsére rég nem álmodott hasonlót. Legutóbb két éve, az unokabátyja halálakor. Volt egy rossz időszak, amikor évente jöttek az álmok: a nagyanyjával, aztán a nagynénjével, és az apai nagyapjával, akit nem is ismert. Petefészekrák, agyembólia, hipotermia.
Élénken emlékezett a legelsőre is, kilencévesen azt álmodta, hogy a szobájában áll az ablak felé fordulva. Akkor még nem tudta, hogy a különös, nyomasztó légkör – ahogy a levegő szinte szirupként sűrűsödik, a dolgok baljós szépiaárnyalatot kapnak, az árnyékok pedig lilásfeketén reszketnek körülöttük – később megbízható jele lesz ezeknek a furcsa álmoknak. Az akkori kislány gyanútlanul nézett az ablak felé, ahol a függönyt széthúzták, így a kinti éjszaka nekifeszült az üvegnek, tükörré változtatva azt. Látszott benne a szoba, és egy darabka az előszobából és a gardróbból. Luca az álmokra jellemző lassúsággal arra gondolt, hogy ebből a szögből semmiképp nem látszódhatna a gardrób. Egy alak mozgott odabenn, felfelé mászott a szekrénynek támasztott létrán, kezében dobozt egyensúlyozott. Ahogy felemelte a fejét, a kislány ámulva ismerte fel az anyai nagyapját, aki sosem jött hozzájuk. Luca megfordult, hogy odarohanjon, de a gardróbban csak feketeség ásított. A kislány visszafordult az ablaküveg felé, ahol a gardróbban még mindig égett a villany, nagyapja pedig azóta feljebb lépett egy létrafokot. Luca ekkor riadt fel az álomból. A nagypapa csak pár hét múlva került kórházba, és hónapok múlva adta fel a harcot az agyér-elmeszesedéssel.
Luca csak sokkal később rakta össze az álom részleteit azzal a régi szokással, hogy minden tükröződő felületet letakarnak a halottas háznál. Négy évre rá konkrétabb álom figyelmeztette: koporsóban látta feküdni apai nagyanyját. Az álom alig három hét múlva beteljesült. Ezután hosszú ideig nem történt haláleset a családban, aztán jöttek azok a rossz évek. Egyszer csak homályos tartalmú álom hagyott benne rossz előérzetet, máskor pontosan megálmodta a körülményeket is. Nagynénje halálakor hajnali kettő körül riadt fel, és egyszerűen tudta. A telefon után nyúlt, hogy értesítse az anyjáékat, de aztán belegondolt, milyen hatást érne el ezzel álmukból felriasztva őket. Másnap kora reggel csörgött a telefon, és Luca úgy tett, mint aki meglepődik a rossz hír hallatán. Mint megtudta, a halál beállta nagyjából hajnali fél egy és fél három közé esett.
Kamaszkorában volt még egy nagyon pontos álma, ami ráadásul áthúzódott az ébrenlétbe is. Álmában rettenetesen fázott, de szörnyen kába is volt, megmoccanni sem volt ereje. Felriadt, de a pizsama és a meleg paplan ellenére továbbra is vacogtak a fogai. A remegés eluralta az egész testét, amit amúgy is harmatgyengének érzett. Minden erő és akarat cserbenhagyta, pedig tudta, hogy fel kell kelnie valami meleg holmiért. A szekrényben lógó vastag frottír fürdőköpeny, amit a színe miatt ki nem állhatott, most vágyai netovábbjává nemesült. Fogai és állkapcsa hamarosan már fájtak a vacogástól, de nem bírta leállítani a reszketést, pedig már a rekeszizmait is erős görcs hasogatta. Érezte, ahogy nem e világi hidegség kúszik fel a lábán. Jeges bizonyossággal tudta, hogy ez a halál, és ha eléri a szívét, neki vége. Iszonyú akaraterővel összeszedte magát annyira, hogy kiboruljon az ágyból, és négykézláb a szekrényhez kússzon. A fél polcot kirántva húzta elő a vastag fürdőköpenyt és még egy kardigánt is. Többször is próbálkoznia kellett, mire vitustáncot járó ujjai ellenére is magára tudta venni őket. Visszamászott a paplan alá és a füléig húzta. A takaróba harapott, és olyan erősen szorította össze a fogait, hogy belesajdult az állkapcsa. Lassacskán jobb lett kicsit, az a hidegség pedig, ami lábán kúszott fel nemrég, valamikor a ruhaszerző küzdelem során foszlott semmivé. Lassacskán jobban érezte magát és felmelegedett végre. Még órákig hevert ébren az ágyban, attól félt, visszatér a rosszullét. Akkor legalábbis annak hitte. Évek teltek el, mire a bátyja elárulta neki, hogy apai nagyapja, akit ő két évesen látott utoljára, meghalt azon a télen. A részeges alak, aki még középkorúan elhagyta a családját, addigra öreg hobóként tengette napjait, és a telet egy elhagyatott borospincében akarta kihúzni. Egyszer aztán túl részeg volt ahhoz, hogy rendesen felöltözzön vagy betakaródzón, de akár rosszullét is okozhatta. Nem lehetett megállapítani, ahogy a halál idejét sem, hiszen csak tavasszal találták meg a testet. Luca később sokat gondolkozott azon, hogy vajon fázott-e az öreg. Azt mondják, a fagyhalál békés, csak lefekszünk, és nem ébredünk fel többet. De mi van akkor, ha rosszul leszünk egy pár fokos pincében? Vajon a lassú hipotermia is olyan békés? És ha még érzi, ahogy a jeges halál lassan felkúszik a tagjain?
Luca nagyot sóhajtva fújta ki a füstöt, és elterelte gondolatait a régi álmok felől az újra. Ezúttal nem tudta a pontos időt, csak hogy még nem történt meg, viszont a rokont sem látta. Ezt az álmot érezte a legrosszabbnak mind közül. Pedig csak virágokat látott benne. Igaz, a fehér rózsákat az álmaiban szokásos szépia árnyalat baljóssá tette. Mintha a friss szirmoknak csak a külseje lenne hamvas, belül pedig molyrágta, aszottbarna múmiák porladnának szét az érintésétől, ha hozzájuk nyúlna. A rózsaillat töményen, fojtogatóan telepedett rá, túlzóan édeskés illatába dögszag vegyült. Rengeteg rózsa volt, legalább egy tucat, és a valóságban bizonyára hófehér virágfejek viaszosan püffedtek a hosszú szárakon. Minden szál lilásfekete, remegő árnyéktócsát vetett, ami egyre növekedett, mintha a haldokló virágokból szívná el az életerőt. A csokor szélén elhelyezkedő rózsák szirmai lassan elkezdtek fonnyadni, fölpödörődtek, mintha tűz érné őket. Luca észrevette, hogy néhányon csúnya, sötét foltok éktelenkednek. Apró pöttyök, mintha valami folyadék permete lenne. Amikor Luca rájött, hogy vércseppeket lát a beteges virágokon, a gyülemlő sikoltás végre kitört belőle. A saját hangjára riadt fel.
Utoljára jókorát szívott a cigarettából és elnyomta a csikket.
– Rózsák és vér – dünnyögte maga elé, és fintorogva arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy rossz vámpírregény címe.
A virágok logikusak, ha egy temetés részletét látta, de a tűz és a vér nem illett a képbe.
– Baleset ér valakit? – mormolta Luca, miközben a cigarettásdobozt forgatta.
Azon gondolkodott, hogy rágyújt még egy szálra, de aztán elvetette az ötletet. Attól sem nyugodna meg, legfeljebb még rosszul is lenne. Gondolatban sorra vette a rokonait. Nem lehetett biztos a balesetben, ezért legelőször azokat, akik veszélyeztetettek.Negyven éves korára már akad pár ilyen rokona az embernek – sóhajtott Luca –, és a szülei is köztük lesznek.
Anyjának csak kisebb szívritmuszavara volt, de az apja már évek óta cukros, az bármikor rosszabbra fordulhat. Egyetlen megmaradt nagynénjének magas a vérnyomása, és elmúlt hetven. Vidéki ángyikája ugyan szívós, egészséges öregasszony, de már a kilencvenhez közelít, nem lenne váratlan, ha egy reggel nem ébredne fel.
Először Etust és aput kell ellenőrizni – tervezgette Luca, miközben fel-alá járkált –, aztán Julis nénémet és anyut, aztán jöhetnek a fiatalok.
Megtorpant a járkálásban, és belegondolt abba, hogy mire is készül. Eddig sosem figyelmeztetett senkit, igaz, sokszor már csak a halál tényét álmodta meg. De amikor előre tudta, akkor sem volt mit tenni, hiszen beteg emberekről volt szó, akiken az orvosok sem tudtak segíteni. De ezúttal lehet, hogy baleset lesz, és azt talán meg tudja akadályozni. Persze az a kérdés, hogy hogyan?
Lehuppant az ágyra, elgondolkodva húzta fel a térdét és fektette rá a fejét. Sosem mondta el senkinek a családban ezeket az álmokat. Voltak ugyan furcsa dolgai néha ezen kívül is, de semmi különös, csak a jó öreg női megérzés működött nála kicsit erősebben. Előfordult például, hogy azelőtt köszöntötte nevén a telefonálót, hogy az megszólalt volna. Mikor eljött a számkijelzők korszaka, már ezen sem lepődött meg senki. Mit is tudna tenni egy végzetes baleset ellen azon kívül, hogy figyelmezteti az illetőt? És az miért hinne neki? Mégis úgy érzete, tennie kell valamit. Ezek az álmok gyerekkora óta zsinóron rángatják. Mi értelmük van, ha egyszer sem tudta megakadályozni, hogy bekövetkezzenek?
– Luca, a kibaszott vészmadár! – csapott mérgesen a paplanra.
Nyikkanásszerűen felvihogott, mert eszébe jutott, hogy ha harmadik személyben beszélünk magunkról fennhangon, az biztos jele a labilis idegállapotnak.
Talán csak jó indok, hogy hazaugorjak kicsit – próbálta megmagyarázni magának a késztetést. Elég falsnak hangzott. Már rég nem gyötörte honvágy, a félévente megejtett hazalátogatások jó ideje elégnek bizonyultak. Párizs befogadta, a félős falusi lánykából nagyvilági dáma lett. Ráadásul három hét múlva jön hozzá az unokahúga, a tizennyolc éves Réka, aki most fog először Párizsban járni. Luca hosszas telefonbeszélgetéssel győzte meg a bátyját, hogy eressze el hozzá egyedül Rékát.
Nos, legfeljebb elé megyek, és együtt jövünk vissza Párizsba – hozta meg a végső döntést Luca. Ennek Zsolt is örülni fog és Réka is, majd azt mondom, hogy lemondtak egy munkát.
Tudta, hogy már nem képes visszaaludni, ezért máris nekikezdett a csomagolásnak. Interneten lefoglalta a jegyét egy reggeli járatra. Úgy tervezte, a reptérről egyenesen a vidéki ángyijához, Etushoz megy, onnan hamarabb odaér volánbusszal, mint a városból. Mire végre eljött a reggel, addigra lezuhanyozott, felöltözött és megreggelizett. Nem akarta egy korai hívással megijeszteni a rokonokat, bár Etus már biztosan a kiskertben dolgozgatott. Az öreglány nyolcvanhét évesen is egy kupica pálinkával kezdett hajnalban, aztán jól bereggelizett, és ebédig a kertben és a hatalmas gyümölcsösben serénykedett. Luca hiába is hívta, senki nem vette fel. Apját és a bátyját elérte, és tájékoztatta őket az érkezésről. Mire végzett, addigra már fájt az arca az erőltetetten vidám hangnemtől.
Csak sokkal később, a repülőn tudott végre ellazulni kicsit, még bóbiskolt is egy órácskát, hogy bepótolja a kimaradt alvást. Miután földet értek és Luca nagy sokára kijutott a szabad levegőre, fázósan megborzongott és gyorsan felszállt a buszra. Mindig elfelejtette, hogy az a pár fokos különbség, ami Párizs és Budapest éghajlata között van, milyen soknak érződik, és mennyivel élesebb a szél. A volánbuszon aztán előszedte a becsomagolt kardigánt, és mosolyogva rakta vissza a vele együtt kihullott nassolnivalót. Jobban jár, ha Etus meglátogatása előtt már nem eszik semmit, az öregasszonynak jó vidéki öreg módjára kedvenc időtöltése volt a rokonok és látogatók halálra etetése ellenállhatatlanul finom csemegékkel.
Miután Luca leszállt a buszról, kissé csodálkozva vette észre, hogy rögtön odatalált Etus házához. Pedig nem sokszor járt itt, és az is legalább két éve volt. Egyszer megnézte részeges nagyapja sírját, ami itt állt a kis templomkertben. Különös elfogódottsággal olvasgatta a családi síron a sok ismeretlen nevét, akik sosem látott vagy rég meghalt rokonai voltak.
Ezúttal is felnézett a templomdombra, és eltűnődött azon, hogyan tud hiányozni valami, ami sosem volt a miénk. Szórakozottan nyúlt be a kiskapun, hogy félretolja a reteszt, de Etus hangjára felkapta a fejét.
– Luca, micsoda meglepetés! – kiáltotta felé a konyhakert felől érkező öregasszony.
Valahogy mégsem tűnt igazán meglepettnek, és az otthonkára felvett köténye a szebbik volt, nem az, amiben kapálgatni szokott.
– Csókolom, Etus! – mosolyodott el Luca, beoldalazva a kiskapun. – Rosszkor jöttem?
– Dehogyis, szentem. Hát gyere már, ülj le, egyél valamit!
Az öregasszony beterelte Lucát a nyári konyhába, leültette a viaszosvászon terítővel bevont asztalhoz, és már tette is elé a felespoharat.
– Csak egy cseppecske szíverősítőt előtte, olyan sápad vagy! Jól érzed magad? Csak nincs valami baj?
– Én is pont ezt akartam kérdezni – forgatta meg a poharát Luca, majd egy húzásra lehajtotta a házi pálinkát.
Mindig utálta, de Etusnál ez sem lehetett mentség, jobban járt, ha hamar túlesett rajta.
– Bírom én még! – mosolygott az öregasszony vidáman. – Most volt kinn a doktor a múlt héten, tudod, a Kovácsék fia, derék fiatalember. No, az azt mondta, megeszi a kalapját, ha nem érem meg a százat. De csak nem emiatt jöttél el ide Párizsból?
Luca csak magában mert somolyogni azon, hogy Etus „derék fiatalember”-nek nevezte a település galambősz orvosát. Ennél csak az volt viccesebb, amikor folyton öcsinek szólította Luca apját.
– Hazajöttem pár napra, Réka is hamarosan jönne Párizsba, nekem meg lemondtak egy munkát – válaszolta Luca az előre eltervezett szöveget.
Etus csak hümmögött, és elfordult, hogy előkészítse a kötelezően háromfogásos étkezést. A tyúkhúsleves alatt már rég égett a gáz, és mire Luca a kényelmetlen csendben összeszedte a bátorságát, addigra friss kenyér, gyümölcs, sült hús is került az asztalra.
– Az az igazság, hogy olyan rossz érzésem is volt – dünnyögte végül Luca az elé tett levest kavargatva.
Ki nem bírta találni, kinek főz ennyit az öregasszony, ha egyszer egyedül él… Igaz, a közeli rokonok, szomszédok bármikor beugorhattak ránézni.
– Várni tetszik valakit? – kérdezett rá végül az érkezése óta benne motoszkáló érzésre.
Etus végre maga is leült az asztal mellé, és szépen összefonta ujjait a viaszosvásznon.
– Mondok én valamit neked, te lyány. De azért ám, hogy aztán te is mondjál! Tudtam én, hogy jössz, nem nagy csoda ez a mi családunkba. De láttam is rég, hogy te is örökölted. No, aztán most ki vele!
Luca megkönnyebbülve nézett fel az ezer ránc szabdalta arcra, amiről mindig az aszalt alma jutott az eszébe. A kiélesedett, de még mindig pirospozsgás orca felett élénken csillogott rá a porcelánkék szempár.
– Rosszat álmodtam – nyögte ki végül Luca. – Halállal.
– És ez mán máskor is megesett. – Az öregasszony ezt nem kérdezte, hanem mondta. – Az én drága nővérem volt így vele, nyugodjék békibe. Édes Istenem, hányszor mondta nekem lyánkorunkba, hogy aszongya, te Etus, mán vehetjük a koporsót! És úgy is lett mindig.
– A Manci néni?
Etus jelentőségteljesen bólintott. Luca csak a családi mesékből ismerte a rég elhunyt Mancikát, akit képzeletében mindig ősz öregasszonyként látott, holott viszonylag fiatalon távozott. Most azonban egy hosszú hálóinges, éjszakára befont hajú, fiatal lány képe jelent meg előtte, aki bizalmasan sugdolózva hajol össze a húgával. Tűz mellett, mécses pisla lángjánál, gyertyánál, petróleumlámpánál és villanyfénynél hangzott el ki tudja, hány generáció kislányainak ajkán a titkos éji suttogás: halállal álmodtam.
– Egyél is, mer meghül! – szólt rá Etus az elgondolkozott Lucára.
Csak mikor már a cukros parasztkalácsnál tartottak, akkor tette hozzá:
– Az biztos, hogy nem én gyüvök. De akkor te sem tudod, kicsoda.
Mivel Luca szája tele volt az omlós édességgel, csak megvonta a vállát, jelezve, hogy bizony nem tudja.
– És hát az én időmnek kéne gyünnie – folytatta Etus. – Nem való az öregnek a fiatalt temetni. De hát nincs mit tenni.
– Talán van – válaszolta Luca, miután lenyelte a falatot. – Vért is láttam.
– Baleset vagy gyilkosság – sóhajtotta Etus. – Felteszek egy kávét, aztán nem is tartóztatlak, csak a jóég tudja, mennyi időnk van.
Luca hálásan pislogott az ebéd romjai mögül, és amikor a kávét is megitták, még hálásabban sietett a buszhoz. Két óra hosszat semmi nem jön majd erre a járat után, amit még éppen sikerült elérnie. A buszon az enyhén rezgő ablaküvegnek hajtotta a fejét, és azon gondolkozott, hogyan vergődjön zöldágra a többi rokonával. Nekik nem árulhatja el az okot, amiért hirtelen az egészségi állapotuk után érdeklődik. Ha pedig baleset vagy gyilkosság lesz, akkor még ennyit sem tehet. Ha legalább valami körülményt álmodott volna meg, amitől óvhatná őket, nem pedig a temetési virágokat…
A rövid szundikálás a repülőn nem bizonyult elégnek, pár perce elbóbiskolt. Álmodott is, de csak hétköznapi, zavaros álmot. Végrendeleteket lobogtatva szaladgált a rokonai után, és próbálta őket rávenni, írják alá, hogy nem lehet a temetésükön fehér rózsa. „Nem értitek, hogy ez megmenthet titeket?” – győzködte az értetlen és ellenkező családtagokat. Mikor felébredt, majdhogynem jókedvre derítette az álom furcsa logikája. Világos: ha nincs fehér rózsa, halál sem lesz.
Miután a busz lerakta Pesten, rögtön az apjához ment. Ide nem váratlanul érkezett, és mégis sokkal többet maradt. Amikor apja egészsége után érdeklődött, a panaszokból nem igazán tudta kihámozni, melyik mennyire valós vagy komoly. Bár hálát adott érte, hogy a franciákkal ellentétben itthon elég egy „hogy vagy?” ahhoz, hogy mindent részletesen megtudjon. Apja viszont egyrészről büszke öregúr volt, aki képes eltitkolni vagy elbagatellizálni valami súlyos baját is, másrészt időnként szeretett hősködni, és felnagyítani ezt-azt. Luca végül úgy döntött, hogy a szemének hisz. Az apja jól nézett ki: egészséges arcszín, biztos mozdulatok, csak egy kis görnyedtség a derékfájástól. Nemrég az inzulinadagját is csökkenthette. Ennek ellenére Luca bűntudattal távozott, úgy érezte, semmit nem tett. Apja és anyja már rég elváltak, és míg az apja Pestre költözött, anyja ottmaradt az ország másik végén, a régi családi házban. De vele egy útközben megejtett hosszas telefonbeszélgetés is elég volt – hála az anyja egészségmániájának –, hogy rávegye, menjen el teljes kivizsgálásra és mostanság különösen vigyázzon magára. Egyetlen megmaradt nagynénjét Luca nem tudta elérni, anyja azt mondta, hogy befizetett egy nyugdíjas társasutazásra. Mivel az öreglányt nem lehetett rávenni a mobiltelefon-használatra, jelenleg semmit nem tehetett érte. Csak a bátyja és az unokahúga maradt hátra, és bár Luca tudta, a fiatalság senkit nem véd, erősen remélte, hogy mégsem valami végzetes baleset ér valakit, és ha mégis, akkor nem a fiatalokat. Mintha lehetne választani – gondolta idegesen rágva a hüvelykujját. Mikor észrevette, mit csinál, bosszúsan zsebre dugta a kezét, és továbbsietett a bátyjához. Amikor odaért, hiába csöngetett többször is. Már elővette a mobilját, hogy felhívja a bátyját, amikor végre kinyílt az ajtó. A sógornője, Csilla állt a küszöbön, és ahogy Luca ránézett, elöntötte a jeges bizonyosság, hogy elkésett.
– Zsolt! – Ahogy felkiáltott, a bátyja is megjelent az ajtóban.
– Ő rendben van, de Réka eltűnt – közölte a sógornője. – Téged nem hívott?
Luca megrázta a fejét, és beljebb lépett, ahogy utat engedtek neki.
– Miért is hívta volna? – morogta a bátyja, miközben bement a szobába. – Te meg a hülye ötleteid!
Csilla egy pillanatra mérgesen megtorpant, de aztán bevezette Lucát a szobába.
– Miről beszéltek? – kérdezte Luca összezavarodva.
– Tudod, hogy Réka egész nyáron abban a táborban dolgozott – kezdett bele Csilla.
– A lovas táborban, igen. De nem kellett volna már hazajönnie?
– Reggel érkezett volna – szólt közbe Zsolt. – De nem jött meg…
– Nem szóltunk neki, hogy jössz, ez igaz – sóhajtotta Csilla. – Gondoltam, jó meglepetés lesz.
– Nem mondtam, hogy a te hibád – enyhült meg Zsolt.
– Kikapcsolta a telefonját – folytatta Csilla. – Már vagy tucatszor hívtuk, legutóbb öt perce. Először csak azt hittük, hogy még beugrott valahova a barátnőivel. De már őket is hívtam, kettő nem veszi fel, a harmadik pedig elég rémes dolgokat mondott.
– Jézusom! – hördült föl Luca. – Drogok?
– Egy fiú. Állítólag nyár eleje óta együtt vannak, és a srác most szakított. Neki csak nyári kaland volt, Réka meg persze azt hitte, ez lesz a nagy szerelem.
– Túl fogja élni – mormogta Zsolt.
– Búcsúüzenetet hagyott a barátnőjével! – kiáltott rá Csilla. – Félek, hogy valami hülyeséget csinál.
– Jól van, én is aggódom – ismerte el Zsolt. – De hát mit csináljunk, hívjuk fel a rendőrséget? Elmúlt tizennyolc, és csak fél napja tűnt el…
– Mit üzent? – kérdezte Luca.
– Hogy ne keressük, mert mindenből elege van – hüppögte Csilla. – És hogy majd az álmok birodalmában boldogabb lesz!
Luca épp le akart ülni végre, de félbehagyta a mozdulatot és visszaegyenesedett.
– Tudom, hol van! – sikkantotta. – Add kölcsön a kocsidat, bátyus!
– Mi van, hol van? – kérdezte Zsolt, de közben már ment is az ajtóhoz, ahol leakasztotta a kocsikulcsot, és az utána siető Luca kezébe nyomta.
– Ezzel viccelődtünk, amikor legutóbb felhívott – válaszolta Luca. – Annyira rég készül hozzám, hogy neki Párizs már maga az álmok birodalma. Azóta talán már a repülőn ül!
– Úr Isten! – sóhajtotta a hátuk mögül Csilla. – Ebben az idegállapotban mit fog tenni, hová fog menni egyedül Párizsban, ha téged nem talál ott?
– Én is ettől félek – válaszolta Luca az álmára gondolva.
Fehér rózsák. Fehérek, mint az ártatlanság, mint az elsőbálozó lányok ruhája, mint a gyermekek és ifjak koporsója. Vér a rózsákon: baleset, gyilkosság… vagy öngyilkosság.
– Megyek veled! – rúgta le a papucsát Zsolt.
– Rátok is ki van akadva, ha jól értem – állította meg Luca.
– Összekaptunk vele a tábor miatt – sírta el magát Csilla. – Nem akartuk, hogy egész nyáron ott dolgozzon… a végén kiabálva csapta le a telefont.
– Akkor jobb lesz, ha egyedül megyek – jelentette ki Luca ellentmondást nem tűrően. – Különben is, lehet, hogy rögtön repülőre kell szállni. Ti addig hívjátok fel a repteret, a szüleinek talán kiadják, hogy rajta volt-e egy járaton! És foglaljatok nekem egy jegyet, úgy gyorsabb.
A választ meg sem várva lesietett a bátyja kocsijához. A tükörből még látta, hogy a házaspár egymást átölelve néz utána az ajtóból. Luca rég vezetett, és abban sem volt biztos, hogy elhozta a jogosítványát, de ez most nem érdekelte. Útban a reptér felé ő is megpróbálta felhívni Rékát, de neki sem sikerült, csak rideg géphang ismételgette, hogy a szám pillanatnyilag nem elérhető. Éppen a reptéri parkolóba állt be, amikor a bátyja hívta azzal a hírrel, hogy az utaslistát csak a rendőrségnek adják ki, vagy ha baleset történt, de az a bizonyos harmadik barátnő egy kis erőszak hatására bevallotta, hogy Réka az egy órás járattal utazott. Jó hír, hogy sikerült jegyet foglalniuk neki a következő járatra.
Luca az órájára pillantott: négy óra is elmúlt, Réka azóta megérkezett Párizsba, és éppen úton van hozzá, vagy ha szerencséjük van, talán útközben elcsábul egy kis városnézésre. Réka ugyan nem üresfejű, hisztis fajta, de Luca tudta, hogy a fiatalság és az első nagy szerelem sok meggondolatlanság forrása tud lenni még egy komoly lánynál is. És ott volt az álma…
Luca bement, és idegesen járkál fel-alá a beszállófolyosó előtt az egy óra múlva induló gépre várva, képzeletében végigvette az unokahúgára leselkedő összes veszélyt. Megölhetik egy kihalt parkban vagy sikátorban, hogy kirabolják, vagy csupán azért, mert szép fiatal lány. Ha eltéved a külső kerületekben, vagy bemegy egy kétesebb szórakozóhelyre egyedül, akár bandaharcba vagy razziába is keveredhet. És ha nem találja őt otthon, valami egyéb butaságot is tehet: megpróbálja felvágni az ereit vagy a Szajnának megy. Ezek az éretlen kamaszos drámák általában nem komolyak – töprengett Luca idegesen rágva a szája szélét. Csak figyelem-felhívási kísérletek, de egy komolytalan próbálkozás is sikerülhet túl jól.
Nem tudta elképzelni a vagány, gördeszkázó és lovagló, életvidám Rékát, ahogy átvált drámakirálynőbe, és eljátssza a hattyú halálát. De ebben a korban még gyorsan változnak, és egy igazán nagy csalódás mindenkiből kihozhatja a legrosszabbat. – Luca hiába akarta, nem tudta leállítani a visszatérő rossz gondolatokat. Úgy érezte, már több órája vár, de még csak akkor kezdték el szólítani az utasokat. Kényszerítette magát, hogy lassan és nyugodtan sétáljon a beszállókapu felé, hiszen azzal nem ér előbb oda, ha rohan. Mások láthatóan nem így gondolták, mert egy kövér nő majdnem fellökte őt, hogy megelőzze. Luca megbámulta a trampli nőt, aki a karján hatalmas csomagot egyensúlyozott, és éppen az utaskísérőket győzködte arról, hogy ezt feltétlenül kézben kell vinnie. Amikor a kövér hölgyet végre átengedték, Luca is átadta a jegyét, és utána sietett a lifthez. A kisbuszon egymás mellé ültek, és Lucát ismerős illat csapta meg. Átlesett az előredőlő kövér nő vállán a csomagjára. A több rétegnyi papír szétnyílt kissé, és Luca megpillantotta a résen, hogy mit volt olyan fontos kézben vinni: egy hatalmas csokornyi fehér rózsát.

Utóhang

Másnap reggel két postás is furcsa meglepetésben részesült. István és Claude egymástól mintegy ezerhatszáz kilométerre végezték ugyanazt a munkát. Mindketten megpróbáltak műszakot cserélni, amikor előző este meghallották a rádióban a hírt, de egyikük sem járt sikerrel. Claude Xavier-t akarta megkérni, mondván, hogy neki több gyakorlata van, de kollégája kerek-perec nemet mondott. István egy rekesz sört ígért Ádámnak, de az ő kollégájának hirtelen sürgős dolga támadt valahol máshol. Mindketten rosszkedvűen csöngettek be a címekre, és lélekben felkészültek mindenre.

– Jó reggelt! – köszönt István elképzelése szerint pókerarccal, ami inkább olyannak tűnt, mint akinek szorulása van.
Úgy látta, a címzett arca vidám, tehát még nem tudja.

– Bonjour! – köszönt Claude meggyőződése szerint kedvesen.
Az ő címzettje is vidámnak látszott, tehát még nem hallott a szerencsétlenségről.

– Kérem, itt írja alá! – mondta István, és reménykedett, hogy ennyivel megússza a dolgot és gyorsan távozhat.

– Signez là, s'il vous plait! – mondta Claude, és igyekezett lassan, feltűnésmenetesen hátrálni.

– Te jó ég! – mosolyodott el István címzettje, majd lassan a füléhez emelte az eddig kezében szorongatott telefont. – Itt vagy még?

– Oh là-là! – mosolyodott el Claude címzettje, majd a lábánál álló bőröndre huppanva a füléhez emelte az eddig kezében szorongatott telefont. – Igen, bátyus, itt vagyok. Csak most kaptam meg, hogy eltűntnek nyilvánítottak. Vigasztal a tudat, hogy a híradó szerint kevés halottja van a kényszerleszállásnak.

– Én is épp most tudtam meg, hogy halott vagy! – nevetett István címzettje a postás legnagyobb megdöbbenésére.

– Venez, prendrons un verre!* – mondta Claude címzettje a postásnak, majd hátraszólt egy felbukkanó lánynak: – Réka, hozz már egy kis pezsgőt a postásnak is, ha már kibontottad!

István nem várta meg a folytatást, elég volt neki, hogy a címzett egy halottal beszélget telefonon. Köszönés nélkül sarkon fordult, és szinte feltépte a liftajtót.

Claude zavartan utasította vissza az orra alá dugott pezsgőt, és elképedve hátrált a lifthez. Ennyire senkit nem lehet utálni, hogy pezsgővel ünnepeljék a halálhírét!

Micsoda emberek vannak! – gondolta István és Claude ugyanabban a pillanatban.

*Jöjjön, igyunk egy pohárral!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Várj még, olvasóm! Szeretnék pár dolgot még elmondani…
Az egyik, hogy a repülőgép-szerencsétlenségeknél két esetben küldenek „eltűntnek nyilvánított” táviratot: ha nem felismerhetőek a maradványok, ilyenkor nem feltételezhetik, hogy az a halott, aki hiányzik. De mindenki tudja, mit jelent ilyet kapni… Másik eset, ha az utas szó szerint eltűnt, azaz becsekkolt, a nevét kipipálták, átment a beszállókapun is, és mégsincs rajta a repülőn. Esetünkben az utolsó pillanatban nem szállt fel a gépre. Többen tesznek ilyet, mint gondolnánk. Főleg szerencsétlenségek előtt.
A másik, amit el akarok mondani, fontosabb: az írók tudtuknál többször veszik ötleteiket a valóságból, de ezúttal ez teljesen tudatos. Egyszerre volt nagyon könnyű és kutyanehéz leírnom. Mert a benne szereplő emberek kis változtatásokkal a családom tagjai, kivéve Lucát és Rékát, akik kitalációk, és leginkább olyanok nekem, mint távoli utódaim.
A halálesetek egytől-egyig megtörténtek, még pedig úgy, ahogyan leírtam. Az utolsó kivételével az álmok is pontosan így kerültek megálmodásra.
Egy kutyabőrös családnak a rossz időkben hamar lett az egykori birtoktól távol, valahol a Gömöri dombságnál, egy kis falu templomkertjében családi sírja – és egyebe sem. A kis faluban Etus néni más néven ugyan, de még mindig megissza a kupica pálinkáját hajnalban, és utána pipára gyújt. Isten éltesse száz évig! Maga a történet természetesen kitaláció.

Végre leírtam ezt is, és most, hogy kinn van, talán könnyebb. Én úgy gondolom, végül is ezért muszáj írnunk. Anélkül nem bírnánk ki, amit leírunk.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2014-12-18 11:47 Kelvin

Kelvin képe

Érdemes lett volna több darabban feltölteni, súlyosbító körülmény, hogy sem rejtett politikai, sem nyílt szexuális tartalma nincs, és ha a kedves Karctársak nem háborodnak fel, véleményezni sem szeretnek újabban.
Mi a fenét mondjak neked? Már egy éve itt voltál, amikor én érkeztem, ami önmagában semmit sem jelent, én mégis a régi csapat tagjaként gondolok rád, akik megtanítottak annyira írni, amivel már lehet csajozni, ha kicsit részeg a lányka. Ez nem belterjesség, inkább valami beégett tisztelet a régiek felé, ami miatt másképp nyúlok az írásaitokhoz, mint valami kis köcsög újnak. :D (Vicceltem, mielőtt még szétoffolja valaki a novellát.)
Hibalistát ne várj, a metrón olvastam.
Etus néni megszólalásait erőltetettnek éreztem, mint amikor egy Budapestről soha ki nem mozdult, gyenge komikus próbál vidéki nyelvezetet használni. Erről nem tudok többet mondani, mert csak egy érzés, talán másnak hitelesebb lesz.
Zsolt sem természetes nekem valamiért.
"– Jézusom! – hördült föl Luca. – Drogok?" Ez azért erősen Barátok köztös hangulatot varázsolt.
Nem tudom, a vége érthető lenne-e a magyarázat nélkül. Nekem valamivel gyengébbek a szellemi képességeim az átlagnál, nem biztos, hogy világos lenne minden, és nem is zavart az a pár sor, miközben azt szokták mondani, hogy az utólagos magyarázat hülyeség, úgyhogy nem tudom, mit gondoljak hivatalos minőségemben, a Karc és az irodalom csillogó páncélú lovagjaként.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2014-12-19 08:36 ORK (nem ellenőrzött)

"Érdemes lett volna több darabban feltölteni, súlyosbító körülmény, hogy sem rejtett politikai, sem nyílt szexuális tartalma nincs, és ha a kedves Karctársak nem háborodnak fel, véleményezni sem szeretnek újabban."

Lehet, hogy direkt erre kéne hajtanom? :P
Nekem is úgy tűnt, régebbi írásokat mintha többen értékelték volna.

cs, 2014-12-18 13:05 Roah

Roah képe

Fél lábbal már útban vagyok telefont számlát feladni.
Rajtam van a dzsekim, félig-meddig, mielőtt kilőttem volna a gépet, uccsó pillantást akartam vetni a Karcra, erre jön a novellád.
Elolvastam.
És megígérem, ha minden ajándékot letudtam, még ma visszatérek, és készítek egy egészséges javítást is.
De!
Ha erre jársz, csak egy kicsit, légyszí' tégy egy szívességet, és nyugtass meg!
Én ugyanis nagyon is ismerem ezeket a nyomorult üzeneteket!

Meg téged is.

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek."

Mámim mondta:

"Ha szörnyet álmodsz, mond el fűnek-fának, attól megkopik, és a végére el is tűnik!"

Ugye nem erről van szó?
Az utóbejegyezéseddel a frászt hozod rám!

Hadd kopjon, rendben, de ugye nincs baj?

És még valami: az egyik álmomban, nagyon régen, zavaros, zöld víz alatt, szőke hajat láttam lebegni - olyan volt, mint a sárga hínár; felhívtam, megkerestem minden barátnőt, barátot, aki csak szőke volt, Gábor Zsazsát hagytam ki a szórásból. Engem is...ismer a környezetem. Még azok is, akik nem. Tudják, hogy ha ilyesmiről beszélek, azt mindig komolyan kell venni.
Szerinted kit felejtettem ki a sorból? Kire nem gondoltam? ;)

Nálad olvasva a virágokról és a vérről, kapásból ez jutott eszembe.

Nekem az is elég, ha azt írod, hogy az ibolya és a jázmin illatos és jól esne egy pohár szegfűszeges forralt bor.

Jó?

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-12-18 17:49 Kentaur

Kentaur képe

Édes vagy, hogy aggódsz, de az utolsó álom tényleg csak kitaláció, ahogy írtam. A többi meg valóban nem (ahogy írtam), de azok már elmúltak, azokkal együtt, akikről szóltak. Ez a rész valóban "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Lehet, öregszem, de egyre mélyebbre nyúlok. Kifejezetten keresem a csontvázakat a szekrényben, így ahelyett, hogy félve mennék el a szekrény mellett minden este, kiürítem. Aztán fogom a csontvázakat, leporolom őket, elrendezem performance-nak és kiállítom egy köztéren. :-)
Remélem, az emberek megállnak megnézni őket, és vagy azt mondják, hogy "nahát, nekem is hasonlóim vannak a szekrényben!" vagy pedig azt, hogy "tyű, eddig nem tudtam, hogy ilyenek is vannak, de tök jó az elrendezés!"

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2014-12-18 18:32 Roah

Roah képe

Oké. Szóval forralt bor. :))))

Hoztam a javítást. Hm? ;)

„Néha úgy érezte, „Lüszi” egy másik nő, aki csak hasonlít rá, de valójában nem ő.”

„Néhanap viszont úgy érzete, hogy Lucie az igazi.”

Három soron belül.

„Visszahúzódott, és az ablakpárkányra könyökölve meggyújtotta a cigarettát. Csak az első, reszketeg szippantás után volt hajlandó visszagondolni az álmára, ami miatt szinte kiugrott az ágyból.”

A visszahúzódott helyett behúzódott? Vagy valami hasonló?

„Az akkori kislány gyanútlanul nézett az ablak felé, ahol a függönyt széthúzták, így a kinti éjszaka nekifeszült az üvegnek, tükörré változtatva azt.”

Simán ráfogtam volna, hogy képzavar, aztán kapcsoltam; no lám, nem az, aminek látszik. :))) Ez tök jó!

„Látszott benne a szoba, és egy darabka az előszobából és a gardróbból.”

Szerintem az első és nem kell.

„Luca az álmokra jellemző lassúsággal arra gondolt, hogy ebből a szögből semmiképp nem látszódhatna a gardrób. Egy alak mozgott odabenn, felfelé mászott a szekrénynek támasztott létrán, kezében dobozt egyensúlyozott. Ahogy felemelte a fejét, a kislány ámulva ismerte fel az anyai nagyapját, aki sosem jött hozzájuk. Luca megfordult, hogy odarohanjon, de a gardróbban csak feketeség ásított. A kislány visszafordult az ablaküveg felé, ahol a gardróbban még mindig égett a villany, nagyapja pedig azóta feljebb lépett egy létrafokot.”

Ebben a néhány sorban feltűnően sok a gardrób – és van egy kis zűrzavar is. Azt mondja a narrátor, hogy gardróbban – szekrény? -, feketeség ásított, aztán az ablakból világosságot említ, égett a villany. Most akkor sötét van, vagy nincs?

„Kamaszkorában volt még egy nagyon pontos álma, ami ráadásul áthúzódott az ébrenlétbe is. Álmában rettenetesen fázott, de szörnyen kába is volt, megmoccanni sem volt ereje.”

Voltok nagyon közel vannak egymáshoz, annál a kábás résznél nem lehetne az egyiket ragozással eltüntetni?

„Lassacskán jobb lett kicsit, az a hidegség pedig, ami lábán kúszott fel nemrég, valamikor a ruhaszerző küzdelem során foszlott semmivé.
Lassacskán jobban érezte magát és felmelegedett végre.”

Lassacskán-lassacskán.

„Évek teltek el, mire a bátyja elárulta neki, hogy apai nagyapja, akit ő két évesen látott utoljára, meghalt azon a télen.”

Miért nem mondták el neki?

A második fele jobb, aztán a végén megint zavaros egy kicsit.

A témára adnék egy ötöst, a téma őszinteségére, meg azért a hideg, felfelé kúszós halál jelenetre, az pöpec...most jól itt hagytál vacilálni, hogy mi legyen. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-12-18 19:52 Kentaur

Kentaur képe

Hm, mi gardróbnak hívtuk azt a szobácskát anno a lakótelepi lakásunkban, ahol beépített szekrények voltak, kb. egy ember fért el benne, de azért külön helyiség volt, villannyal. Akinek akkora szekrénye volt, hogy abba bele lehetett lépni, az a gardróbszekrény, azt hiszem, de nem simán gardrób.
Igen, a néhány szóismétlést én is konstatáltam utólag, meg egy-két bonyolult szerkezetet aláírok. Az mondjuk kifejezetten rossz, ha nem érteni, hogy az ablaküveg azt mutatta, hogy ég a villany a gardróbban, miközben a valóságban sötét volt és üres, csak a tükörképben látszott a "halott" és az égő villany. Nehéz dolog homályos, fura álmokat világosan leírni, amikor azok homályosak meg furák ugye. :-D

De sajnálom, ha neked is zavaros, bár őszintén szólva nem tudom, hogy a fityfenébe lehetne ennél világosabban elmondani, hogy azt hitte, egy rokonáról álmodott, ahogy mindig, aztán meg nem. És meg is értetted ezt, ahogy kivettem, többet igazán nem is mondok. Úgy érzem, nem is tekertem túl, aztán mégis zavaros.(Fejvakarás) Legyek ennél is konkrétabb, nem lenne szájbarágás, ha elmondanám, mire kell következtetni a reptéri jelenetből?

A részeges nagyapa kérdésére annyit, hogy ez bizony valóban így történt, hogy csak sokkal később tudtam meg, hogy meghalt akkor. Azt sem tudtam, hogy él. Két évesen látott engem utoljára, miközben én aludtam. Úgy nőttem fel, hogy nekem csak egy nagyapám van, sose gondoltam bele, hogy kettőnek kéne lenni és mi van a másikkal. Nagyon sokszor elhagyta a családját, majd alkalomadtán visszakuncsorogta magát és fogadkozott, hogy megváltozik. Hét gyermekük volt nagyanyámmal, kettő maradt életben, megjárta a frontot is, a háború után a szegénynegyednek kinevezett, szétlőtt várban kaptak "lakást", valójában egy romos házban, ahol a gyerekek az egy szem ágyban, ők meg a kőpadlón aludtak, a mózeskosár meg a párkányon állt. Nem volt könnyű az élet akkoriban, bár ez nem mentség. Egyébként tehetséges intarziás mester volt, amíg még nem remegett a keze. Egyszer kezembe került egy fekete-fehér fénykép, amit én még nem láttam magamról és nem is emlékeztem rá. Persze ő volt az gyerekként, nem én.
Elég annyi, hogy ezeket csak felnőttként tudom, nem is emlékeztem rá, és gyerekként nem is érdekelt, hogy él-e vagy halott. A testre tényleg csak tavasszal találtak rá, és még tovább tartott, míg az iratok nélküli öreg csövest beazonosították, sokáig volt John Doe. Amikor kiderült és értesítették a családot, gondolom, senki nem tartotta fontosnak, hogy elmondja a kiskamasz unokának, hogy a nagyapja, akire nem is emlékszik, és aki szarta le egész életében, halálra itta magát. Még az is lehet, hogy az akkori "rosszullétemnek" semmi köze nem volt a halálához, bár ismerve a többi álmom pontosságát és jellegét, azért elég valószínű. Hogy meg miért álmodtam meg őt is, amikor azt se tudtam, hogy él? Na, ez jó kérdés! Talán van mégis valami kapocs a "vérben", ami nem válik vízzé, de remélem, csak az alkatomat és a kézügyességemet örököltem tőle, egyéb hajlamokat nem...
Ezek olyan dolgok, amik igazak, de ha belerágom a szájába az olvasónak ezeket az apró részleteit a valós életnek, azzal azt hiszem, megölöm a mesét. Mintha részletesen elkezdeném magyarázni, hogy miért megy valaki a klotyóra.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2014-12-18 20:19 Roah

Roah képe

Köszönöm. :))) A gardrób ügye tiszta. ;)

Nem-nem-nem, értem azt, hogy később tudta meg a bekövetkezett halállal kapcsolatos "késői valót", az egész köré írt részt, csak a mondat azt sugallja, mintha tilos lett volna elmondani Lucának a halált. Számomra olyan...tiltott titok jellege volt, olyan mintha, nem lett volna szabad tudnia.

A végével kapcsolatos zavart is rendbe raknám: nem az üzenetet fedi homály, hanem azt a párbeszédet, amikor Rékáról van szó. Hogy ki mond-hol-mit-kinek ott bekutyulódtam. Amikor a pezsgőzés is szóba került.
Ott kellene egyértelműbben leírni.

A sztorihoz nekem nem is kellene a magyarázatos rész, bár így volna - rám inkább stresszt hozott, de megnyugtattál.

Várj...
Ez a párbeszédes rész olyasvalami, mint amikor rajtakapunk egy alanytévesztést valahol egy műben; tudjuk, értjük, mit akar mondani, de nem azt írták le, vagy nem úgy.
Ez nem a klozetra sétálás okának esete, hanem mondjuk...ha nem vagyunk benne biztosak, hogy tényleg ott járunk. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-12-18 22:40 Kentaur

Kentaur képe

Szóval a végén a Párizs-Budapest váltásoknál?

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2014-12-19 08:40 Roah

Roah képe

Rohannom kell megint, de ezt még gyorsan: aha.
Igen. :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2014-12-18 18:22 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm Kelvin, hogy mégis megpróbáltad. Tudom, hogy mi valahogyan nem értjük egymás írásait, és ez kölcsönös. Legalábbis ez a tapasztalatom, valahogy nem látjuk. Tudjuk értékelni a másikat, a technikáját, akár egyes képeit is, de akárhogy meresszük a szemünket, nem látjuk azt a pluszt, a lényeget, az értelmet, amit mások igen. Remélem legalábbis, hogy most is erről van szó, és nem arról, hogy elbasztam. :-D

Nem vagyok vidéki, így aláírom, hogy megkopott emlékeim "Etus" néniről lehet, nyelvileg gyengék, bár volt vidéki segítségem, aki bele is nyúlt, hogy akkor ezt most ne így mondja.
Az utó illetve előmagyarázat egy olyan létező technika, amit nem mindig jó alkalmazni. A legtöbb esetben nem jó, de néha kifejezetten kívánja a mű ezt az írói fogást. Főleg memoároknál vagy ahhoz közelieknél jól tud kijönni, ilyenkor csak látszólag van elválasztva, csak úgy teszünk, mintha utószó lenne, valójában a mű szerves része.

Régebben féltem volna feltenni ilyen hosszú írást egybe, de pár kísérlet meggyőzött, ha jó, akkor szinte észre sem fogják venni (ha meg rossz,akkor kettészedve sem lesz jobb). Bár engem is elkeserít, ha alig kapok hozzászólást, míg a "polgárpukkasztás", viccelődés és a trollok alatt úgy kell lelőni. De rájöttem, hogy én nem vagyok az a fajta író. Talán beképzeltségnek hangzik, de elhittem pár olyan olvasóm magyarázatát, akik azt mondták, alig vagy egyáltalán nem tudnak hozzászólni, mert mélyen megfogta őket. De hónapok múlva is az eszükben van, azzal álmodnak, és ahogy az egyik kedves olvasóm (és kollégám) írta minap a készülő kötetem ajánlójában " Miután elolvastad, többé nem leszel az, aki voltál."
Nahát ezért csinálom, mert hiszem ezt. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2014-12-18 18:56 Kelvin

Kelvin képe

Meg Katának. Mindent elolvas, övé a Karc. :)

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2014-12-19 08:43 Roah

Roah képe

És ezt is futva! :))))

Nah-nah, azért volt már úgy, hogy találkozott az ízlésetek. ;)

Kenta Boldogság erdeje művénél (nekem az az egyik besztem Kentától) ötöst adtál Lackó, és szóról szóra tudom, mit írtál hozzá egy mondatban; Kentának pedig a Nyár utolsó napja jött be tőled.

Nah. :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2014-12-19 11:40 Kentaur

Kentaur képe

Remélem, mostanában a suli miatt nem írok olyan igazi "Kentásakat", amit megdicsérnétek, és csak ennyi az oka. Napokig, sőt, egyszer egy hétig nem tudtam leülni pl. e mellé, több mint egy hónapig írtam részletekben, mert nem bírtam hozzáférni. Ez nem tesz jót az ihletnek.:-(

Most akartam egy sci-fit írni, eszembe is jutott egy jó ötlet, leírtam a vázlatát, és miközben előadtam az ötletet, rájöttem, hogy ez igazából egy tudományos cikk a kommunikáció jövőjéről és a whorfi hipotézis (röviden: hogy a nyelv alakítja a gondolkodást) megcáfolásáról (és semmi izgi nincs benne, szimpla tudományos vélemény sztoriban előadva.) Bammeg! Grrrrr...
(És én anno nevettem Dórin, amikor azt mondta, hogy Fibonacci sorozattal álmodik. Bocs, már értem!)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2014-12-19 14:31 Roah

Roah képe

Hát így se hívtalak még, és a jövőben sem tervezem, de van az úgy, hogy...

Figyelj Drága Egyetlen Pici Csillagbogár Krisztim! :)))

Ő egy tipikus Kentás mű! Ami tetszik, amiből kajabál egy csomó olyan mondat, ami tipikus Kentássá teszi.

Úgy bírom, hogy azok az írók, akik a legszínvonalasabb írásokat adják ki a kezükből, egy inci-finci hiba említést is szégyellnek, sőt, a büdös életben nem lesznek megelégedve magukkal, nem képesek hátradőlni, nyugton maradni, egyszerűen hihetetlenek vagytok.

El tudom képzelni, milyen körülmények között születik egy történet, aminek megírása csak másod - harmad? -, állásban létrehozható; feleség, munkahely, egyetem, karitatív feladatok közepette - azért szeretnék én úgy írni, ahogyan te több felvonásban, szerintem vagyunk, vannak néhányan, akik a félkarjukat odaadnák, ha csak annyi hibával írnának, mint ebben te.

Picibogaram! Ő egy szuper sztori, amit egy alapos javítás után simán küldenék a nyomdába.

Ha mutatsz olyan művet a portálról - kivétel a már megjelent Karcos novellák, amelyekre úgy lehet tekintetni, mint tiszteletpéldányokra -, ami egy szál semmiben, pörén ment nyomtatásba, kvázi javítás nélkül, vendégem leszel egy pohár párás falu sörre. ;)

Munkahely verzusz álmok? :D

A hiperes években volt a legfárasztóbb.
A valóságban a nevemet szajkózták egész nap az áruházban a hangosban, megkértek szépen, fáradjak az áruátvételre, csemegepulthoz, főpénztárba, műszaki osztályra, sport-játék falhoz,textilosztályra, vevőbejárathoz, én meg egész nap úgy futkároztam egy óriási hiperben, mint Forrest Gump Amerikában.
Aztán azt álmodtam rendre, hogy futok a fősoron, futok-futok, futok, és nem érek célba, nem érem el a végét, egyszerűen nincs is a fősornak vége, tutira csak ment-ment előlem. :D

Drága Csillagbogaram, te még mindig rohadt jól írsz! :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2014-12-19 22:10 Kentaur

Kentaur képe

Olyan törékeny dolog ez, nem lehet hátradőlni, mert összetörik. Legalábbis én így érzem, ez nem olyasmi, mint a hajam színe, hogy olyan lesz míg meg nem őszül, semmit nem kell érte tenni. Amelyik író azt hiszi, hogy na most ő már készen van, az abban a pillanatban meghalt mint író.
Na meg persze ott vannak a tökéletesen jogos kétségek. Az elismerés kell, és nem egófényesítésre, hanem visszajelzésként, hogy oké, most akkor jól csinálod, menj tovább, most kicsit balra... Az írónak az olvasó a tükre, nélküle nem látja, mit csinált.
Igen, egyik részed tudja, ha jól csinálsz valamit, hogy tehetséges vagy. És azt mondja, azért teszed, hogy jól végezd a dolgod és ennyi a lényeg. A másik részed pedig megkérdezi, hogy akkor miért is nem a te műveiddel van tele a sikerpolc, meg az újságok, meg a fél világ?
Ez egyrészt jó dolog, mert megakadályozza, hogy nagybetűvel a nevem után írjam a facebookon, hogy Író, és emelkedett pofával járkáljak unott sznobériába és önteltségbe burkolózva, miközben csak egy tehetségtelen kókler vagyok, aki ezt nem hajlandó észrevenni.
Másrészt meg bele lehet őrülni. Természetesen.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2014-12-20 12:37 Kyle

Szia! :)

Csak a neved miatt olvastam végig. Olvasás közben párszor erőszakot kellett vennem magamon, hogy igenis a szövegre figyeljek; szerintem feleslegesen hosszúra nyújtottad a sztorit. De ezt ne vedd magadra, mert nekem másféle történetek jönnek be. :)

Egy aprócska megjegyzés: "Nyikkanásszerűen felvihogott, mert eszébe jutott, hogy ha harmadik személyben beszélünk magunkról fennhangon, az biztos jele a labilis idegállapotnak." És még volt pár ilyen dolog, de azokra már nem emlékszem, mert tegnap olvastalak. Lehet, csak engem zavar, meg tudhatja ezt az átlagember is, de nekem mégis úgy jött le, mintha ezt nem a karakter tudná, hanem Te, az író. Mert előtte nem alapoztad meg eléggé Lucát, hogy végül is ki ő, mit tud, és az ilyen mondatok engem váratlanul érintettek, hogy jééé, Luca bezony ehhez is ért! (De mondom, ez tényleg csak egy apróság, és lehet, hogy csak engem zökkentett ki! :D)

A végén pedig nekem is jól esett, hogy segítettél értelmezni. :) Amúgy meg okés.

szo, 2014-12-20 18:59 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm hogy itt jártál. A technikát, amire felfigyeltél függő beszédnek hívják, és amennyiben jelezve van átvezetéssel (itt az "eszébe jutott"-pont olyan szerepű, mint az "arra gondolt"), akkor egy jó módszer. Nem különül el túl élesen a narráció a belső monológoktól,az idegen közlés szintaktikailag belerendeződik az elbeszélő által elmondottakba, éppen ezért az egyik legnehezebb technika, mert könnyen összekeveredhet azzal, amikor a narrátor összefolyik a szereplővel. Kezdők gyakori hibája, amikor nem bírják eldönteni, hogy most kit hallunk és az mit tudhat. Remélem, én már nem követem el ezt a hibát, csak kevésszer találkoztál még ezzel a technikával és szokatlan. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2014-12-21 12:38 Kyle

Nem arra szerettem volna utalni, hogy nem egyértelmű, az adott helyzetben a narrátor vagy a szereplő beszél-e. :) Én arra gondoltam - csak akkor ezek szerint rosszul kommunikáltam -, hogy a bevezetés során kialakult bennem a leírtak alapján egy kép Lucáról, amely alapra építkezve haladtam tovább a történetben. Majd egyszer csak kiderült valami új információ Lucáról (és az most teljesen lényegtelen, hogy azt ki közli: Luca vagy a narrátor), ami váratlanul ért. Hozok egy példát: a történetben megismerjük a főszereplőt, akiről tudjuk, hogy szabadidejében biciklizni szokott, ki a legjobb barátja, kibe szerelmes stb. Aztán egy nap biciklizik, elesik, és egy kő felvágja a térdét. A seb pedig pillanatok alatt összeforr, és ekkor tudja meg az olvasó - már jóval a történet előrehaladtával -, hogy a főszereplőnek hiperszuper regenerálódási képessége is van. Innentől kezdve pedig megcsalva érezheti magát az olvasó, mert arra fog gondolni, hogy na ja, ha legközelebb a főszereplő meg beleesik a vízbe, és megfulladna, kiderül, hogy kopoltyúja is van, ezért biztosan életben marad.

Érted, mire gondolok? :) De a Te írásodban ez közel sem ilyen kirívó, és hangsúlyozom, lehet, csak engem zökkentett ki így. Tényleg nem kötekedő szándékkal írom le mindezt, csak jelezni szerettem volna, hogy bennem ez merült fel hirtelenjében. ^^

v, 2014-12-21 23:06 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm a magyarázatot Kyle, de továbbra sem értem, mi a gond.
Ez igen gyakran előfordul a történetekben, hogy közben derül ki valami a szereplőkről. Miközben éppen visszaemlékezik vagy hasonlók, nem igazán értem, hogyan lehetne, hogy ne így legyen. Nem tudok mindent az első öt mondatban közölni róla. Biztos valami másra gondolsz,csak még mindig nem értem. Ami példát mondtál, az a deus ex masina megoldás, tudtommal ilyet nem alkalmazok (és akkor kiderült, hogy álmodta, hogy nem is úgy van, stb.) Semmi olyan nem derül ki, ami nem következik a karakterből. Legalábbis én nem terveztem ilyet.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2014-12-21 19:09 Sren

Sren képe
4

Ideértem végre.:)

Lépcsőzetes írás ez nekem. Az elején azt éreztem, hogy minden második mondatot át lehet – át kell – írni. Simán. Mivel fontos hangulati és egyéb elemeket tartalmaznak, csak nem jól. Emiatt mondatról mondatra bicegsz. Egy jó, határozott, majdnem zseniális lépés – aztán botlás. És megint. És megint.

Továbbolvasva erre rárakódott a szárazság érzése. Mintha időjárás-jelentést olvasnék. Oké, ott az ablakban az Eiffel-torony. Kötőjellel. La Tour Eiffel, az Öreg Hölgy maga, egy örök jelkép, akit szintről szintre úgy festenek, hogy – ehh, vazze, grafikus vagy, neked magyarázzam? De ebben az írásban csak úgy ott van. Kétdimenziósan, hangulattalanul. És ez – ő – csak egy a hangulat hiányából. Sok minden kétdimenziósnak tűnik itt.

Még tovább és mindezekre rákenve jött a hiány – az igazi, „Kentás” misztikum hiánya.

Aztán sok rizsa, oké, benn tartanak a történetben, de… Nem rántanak be, nem varázsolnak el, csak információk. Párizs, aztán volánbusz – és elvárod az olvasótól, hogy vágja a kontrasztot… azt a kontrasztot, amit mintegy csak látszólag, „a forma kedvéért” érzékeltetsz. Érzékeltetés! Ebben az írásban mindvégig olyan, mint egy erőltetett mosoly, mikor látogatóba mégy a rokonokhoz, de közben mindennapi gondjaidon jár az agyad.

„Egyél is, mer meghűl” – úristen, Kriszti! A meghűlés, az a nátha, cseszed. Az étel max elhűl(ik), akkor is, ha bizonyos tájakon meghűlésnek mondják.

Az utánvetéseket, infó jellegű gondolatokat is valamiféle uniformisba bújtattad: hótt egyformák, a tetejébe pedig zsúfoltak is. Kiáltotta a konyhakert felől érkező öregasszony, mosolyodott el Luca, beoldalazva a kiskapun, forgatta meg poharát, majd egy húzásra pammparamm – Nyilas, kurvára bocs, de ez afféle Maggs-módszer, csak a jó öreg „miközbenezés” hiányzik…..
A rövid utánvetésekből sincs hiány, amiknek pediglen ismérve, hogy ha JÓ a történet, semmi szükség rájuk. Mármost, hadd soroljam, csak úgy ötletszerűen belekapva a közepébe: dünnyögte, bökte ki, szólt rá, sóhajtotta, közölte, morogta, enyhült meg, kiáltotta, hördült föl, mormogta, hüppögte, sikkantotta, ismét sóhajtotta, rúgta le a papucsát, jelentette ki, köszönt, köszönt, mondta, mondta, mosolyodott el – és akkor a bárhol alkalmazható, agyoncsaphatatlan utánvetésekről nem beszéltem, ezek csak azok, amik kilógnak.

Nem szaporítom a szót. A történet jó – akár a valóságból táplálkozik, akár csak ötlet, neked még egyetlen ötleted se volt, ami ne lett volna jó. De a stílusod, az igazi, eredeti, megmásíthatatlan stílusod mintha feloldódna, elveszne a hosszban… És marhára nem a hossz a gáz, ugye értesz? Hiszen végigolvastam…
Remélem, csak tanulmányaid sűrűségének köszönhető az információszerű, ismétlős, majdhogynem magolós átadás. Nem baj a hossz, jó az. Csak ne engedd neki alámosni a stílusodat. Tudod… kevesen tudnak olyat, amitől soha többé nem leszek az, aki voltam.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2014-12-21 23:22 Kentaur

Kentaur képe

A szereplőm mondhat olyat, hogy meghűl, ha én nem is. Ezt kifejezetten ajánlották nekem, mint hiteles vidékies szólásmódot.De olyan mindegy végül is, a többi mellett igazán mindegy, nem rontottam el vele egy jó művet...

A többire nem is tudom, mit mondjak. Nem éreztem ennyire szarnak...Nem, inkább nem is mondok semmit, csak hogy köszönet a hosszú kritikáért.
Azt én is elmondhatatlanul remélem, hogy csak kiégett az agyam kicsit, de visszaváltozok. Mert ha nem, akkor én nem leszek az, aki voltam, és nem jó értelemben.

ui: mellékinfó, a franciák SOSEM mondják az Eiffel toronyra, hogy Öreg Hölgy.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2014-12-22 08:36 Roah

Roah képe

Több, mint egy napig vajúdtam, hogy leírjam, vagy ne írjam, és csak az visszhangzott a fejemben , amit Mámi mondott, koptatni kell!

Nem tudom, ki milyen lesz egy Kenta mű elolvasása után, de erről tudnod kell, Kriszti!
A szombati Karcos hejehujázásom után, vodkakólásan aludtam be, és álmodtam az álmomban...

Azt álmodtam, hogy alszom, és álmomban kihúztam a saját, egyetlen, tejfogam, simán kicsúszott az ínyemből, gyökerestül. Álmomban - az álom-álomban-, fekve, még vissza is akartam tuszakolni a helyére, de nem maradt ott, én meg sírni kezdtem: "Ne!"

Aztán felébredtem. Kétszer. Egyszer álmomban, aztán igaziból, hajnali kettőkor. Még vizes volt a szemem. És igen, a pisztáciás zacskó és a kólás üdítős flakon között találtam meg a bagóm. Rágyújtottam.
Ezen a művön kattogtam.
Próbáltam indokot keresni arra, hogy miért is álmodtam ezt; egyik ok nyilvánvaló. A másik szerintem - a számba matatás -, a pirszing miatt van, az utóbbi időben sokat vaciláltam a nyelv pirszingen, talán ez okozhatta, nem tudom, de bárhogy is van, eléggé...bizarr.
Egyetlen jó dolog: nem volt vér! Nem vérzett álom-álomban az ínyem.
Sehol semmi.

És a fog...az betegséget jelez, gyógyítani kellene...valakit.

Szóval, Istenemre mondom, hogy azért csak tudsz valamit, bakker.

(És el kell mondani mindenkinek.)

https://www.youtube.com/watch?v=AIVURMAqxeo

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2015-01-05 20:55 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe
4

legfeljebb még rosszul is lenne. - ez tuti így?
feltűnésmenetesen hátrálni. - elírás
Légyszi ne utálj, de valahogy azt éreztem, hogy erre az írásra nem szántál elég időt. Sok helyen hasonlóak a kifejezések, van pár szóismétlés, helyenként a stílus csetlik-botlik, mintha nem tudtad volna eldönteni, hogyan fejezd ki magad.
Nekem sok volt az elején a leírás az álmokról, lehet velem van a baj, de olyan felsorolás-szagú lett tőle, ami nem jellemző rád. Csak hát voltak olyan nagyon jól elkapott Kentás pillanatok, mikor belementél a képzelgésekbe, a hangulatokba. Ici-pici, pont jó helyen. Ha őszinte vagyok, csak azokért olvastam el. (Na jó, meg a csattanóért. Az érdekelt.)
A lényeg, hogy szerintem ennél jobbat is tudsz. Ugyanakkor sejtem, hogy tanulsz ezerrel, azért van ez így. Nem baj, majd elmúlik! Kitartás!
De.
Bíztam benne, hogy nem okozol csalódást, és nem is okoztál. "Luca fog meghalni? Ugye nem? Neeem, Kentaur ilyet nem csinál." És nem is csinált. :)
A postásos jelenetet kétszer is elolvastam, mire felfogtam, ez viszont tényleg az én hibám. Jó, hogy odaírtad a magyarázatot, anélkül most itt pislognék mint hal a szatyorban. Kedvencem Etus volt, az a jelenet szivecske. :)
Szerintem újraolvasom majd, ha lesz több időm, hátha akkor kiviláglik, ami most nem.

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

h, 2015-01-05 22:42 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást és a hosszú kritikát.
Igen, többen mondták, hogy valahogy ez most nem annyira. Hiába, nem lehetek mindig toppon, és nem sikerülhet jól minden írói kísérlet.
Én két okot tudok, és talán a második jobban közrejátszik. Egyik kitalálhatóan a szellemi túlerőltetés, a másik, hogy pont azokon a helyeken, ahol felsorolásnak érezték és száraznak, ott egy az egyben emlékeket írok le. Ergo nemigen használom a fantáziám, ott nem "kell" az ihlet, átfordul memoárba - amiben rossz vagyok, mint látszik(sosem tudtam érdekesen naplót írni sem).
Nem szabad többé ennyire változatlanul átadni, még akkor sem, ha saját élmény az alap - erre most rájöttem.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2015-05-11 21:16 Martes (nem ellenőrzött)

Elolvastam, de egy dolgot megtanultam, ha valaki a saját életéről ír, akkor jót, vagy semmit. Én ezért nem szoktam közölni, honnan van a téma, csak, ha valamelyik hozzászóló konkrétan rá nem kérdez, vagy megtámadják a valószínűségét.
Sajnos az élet sokszor produkál olyan dolgokat, amelyeket az átlagember el se tud képzelni.
De most őszinte leszek, és kegyetlen. Sok szóismétlést láttam, valamint túl hosszúnak tartom ezt a novellát. Itt jön elő az, amit a szépírók hibájáról írtam, aminek nincs jelentősége cselekmény, vagy a mű hangulata szempontjából, azt nem kell leírni.
A téma, remek. :-)
Valamikor valamelyik fórumban szó volt a tíz szavas novelláról, vagyis írj novellát tíz szó felhasználásával. Jó gyakorlás lehet. :-)

h, 2015-05-11 21:26 Voight-Kampff

Voight-Kampff képe

"Valamikor valamelyik fórumban szó volt a tíz szavas novelláról, vagyis írj novellát tíz szó felhasználásával. Jó gyakorlás lehet."
Ezt úgysem lehet überelni:
Ernest Hemingway:
"Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták.”
( És ez csak hat szó!)

_______________________________________________________________________________________
"Reggel lett, és még mindig életben voltam.
"Lehet, hogy írok egy regényt" - gondoltam.
És aztán írtam." - Bukowski: Posta

h, 2015-05-11 21:30 Martes (nem ellenőrzött)

Valóban nem.

De gyakorlásképp lehet próbálkozni. Én ezt írtam:

- Élet, vagy halál?
- Élet - kapaszkodott a lenyújtott kezembe.
Műkéz volt.

h, 2015-05-11 22:32 Voight-Kampff

Voight-Kampff képe

Oké, ez pont 10 szó!
Nem rossz! :-)
Egy kis írástechnikai kritika:
a "lenyújtott kezem" sántít, ordít róla, hogy csak azért írtad így, hogy a szó-számot ne lépd túl.
Ki- hova- kinek - miért- honnan nyújtja "le" a kezét?! Minimum ennyi kérdést vet fel.
Én így írtam volna:
"- Élet, vagy halál?
- Élet - csapott kezembe, ami műkéz volt."
Egy szóval - és egy félreérthetőséggel kevesebb. Merthogy az utolsó mondat nem egyértelmű. nem lehet tudni, hogy melyik kéz volt műkéz.

_______________________________________________________________________________________
"Reggel lett, és még mindig életben voltam.
"Lehet, hogy írok egy regényt" - gondoltam.
És aztán írtam." - Bukowski: Posta

h, 2015-05-11 23:11 Martes (nem ellenőrzött)

Sajnálom, de most nem értek egyet. A novella végén a befejezés akkor ütős, ha rövid, és nincs előtte magyarázat. Egyrészt, nem kell megmagyarázni azt, ami az előzményekből kikövetkeztethető, másrészt, ha kell magyarázat, akkor azt jobb az írás elejére tenni. A csattanó - akár a viccek esetében - akkor a leütősebb, ha az az utolsó szó. Nálam sajnos a "volt" szó az utolsó, de ezt nem lehet elhagyni. Sajnos nem tökéletes a novella, de ennyire vagyok képes.

k, 2015-05-12 20:45 Roah

Roah képe

Valamelyik fórum valamelyik tíz szavasa? :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2015-05-12 19:01 Kentaur

Kentaur képe

Neked is meg kellett találnod legutóbbi idők legrosszabb művét tőlem. :-D
Mondjuk jót most viszonylag nehéz is, mert majdnem az összes ment a novelláskötetbe.
Mit mondjak: tudok róla, hogy nem a legjobb. Hozzám képest meglehetősen elba...rontottam valamit. Nem hozom az általad nem ismert "Kentauros" formám. Száraz, ámde annak hosszú. :-D
De tanultam belőle, remélem.

Egypercesekkel kezdtem, úgyhogy tudom én rövidre fogni, sőt, épp az a bajom, hogy a hosszúra nehezen veszem rá magam, regény eddig nem jött össze. Húsz oldalas elbeszélés a maximumom, de az legalább jobban sikerült ennél. Sokkal jobban.

Köszönöm, hogy itt jártál, de nem örülök, hogy belefutottál egy ilyenembe (csak a jók mentek megjelenésbe ugye, a gyakorlások maradtak), felesleges volt, és csak remélem, hogy nem elriasztó.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2015-05-12 19:34 Martes (nem ellenőrzött)

Nem tudom mennyire jelent vigaszt, de a különböző pályázatokra szánt írásaimat én se publikálom, mert akkor nem tudnék pályázni velük. A saját életről szóló írások mindig gyengék, mert csirizként köt a valóság, és általában azt nem szokták elhinni. Vagyis az emberek jobban szeretik a meséket. :-)
Minél rövidebb egy írás, annál jobban oda kell figyelni a szavakra, szerkesztésre, és így tovább. Ugyanakkor - az én szememben - annál jobbak. Én is novellista vagyok, de kikapcsolódásképp van két kb. 110-120 oldalas kisregényem, afféle tiniknek szánt kalandregény. Nem szabad mindig komorat írni. :-)