Húsos almás pite

Húsos almás pite

Az elsötétített szobából kibotorkáló búskomor vénember összehúzza magán a kopott, kinyúlt szürke kardigánt. A nagykonyha tornácra nyíló ajtaján be-beszökik egy kora őszi fénynyaláb. A simogató késődélutáni napsugarak szinte elvakítják az öreget, hunyorog, amint kilép a döngölt padlójú tornácra. A magas küszöbben megbotlik, két lépés után a vén faragott akácfa oszlopnak veti a vállát. Amikor már biztonságban érzi magát, évtizedes rutinjával szertartásosan cigarettát kezd csavarni.
A befüggönyözött szobában, a hatalmas ágyon felhalmozott dunyhák és párnák között hagyta önkéntes rabságba vonult, folyton sírdogáló feleségét. Az asszony hónapokkal ezelőtt menekült ide az emberek elől, a világ elől, önmaga elől.
A szipka nem akar szelelni. Lehajol, hogy egy erősebb fűszálat tépjen, de megszédül, újra az oszlophoz kap. Egy darabig piszkálja a szipkát, majd mintha elfelejtené, mit is akart, szórakozottan visszateszi a dózniba.
A fekete szobában sínylődő feleségére gondol, meg a fiára, a menyére. Sokadszor idézi fel utolsó karácsonyukat. Akkor ezt a kis házat kacagás töltötte be, a jövővárás reménye.
„Májusban, a legszebb hónapban fog leszállni a földre a mi kis unokánk” – lelkendezett advent hetei alatt felesége, akivel akkor madarat lehetett volna fogatni.
Karácsonykor minden ragyogott, a gyertyák dupla lánggal égtek, és mind a négyen arról álmodoztak, a következő karácsonyon az akkor már köztük gőgicsélő kicsi hogyan fog rácsodálkozni a sok imbolygó fényre.
„Ha én akkor tudom, hogy ez lesz az utolsó örömteli, együtt töltött Karácsonyunk” – sóhajt fel. Ha ott állna mellette valaki, és hallaná ezt a keserű mondatot, biztosan megvigasztalná.
„Ugyan, öreg, és akkor mi lett volna? Egy boldog Karácsonnyal kevesebbet éltél volna meg.” – De most sincs mellette senki, hiszen ebbe a fekete házba már csak Margit lányuk nyit be, ha éppen úgy hozza a kedve, és persze az orvos.
„Minek nekem egy orvos, apus, hiszen az én bajomon csak a nagyúristen tudna segíteni, de ő is kiejtett minket a kötényéből.”
És ha megindul feleségénél a panaszpatak, pillanatok alatt hatalmas folyóvá duzzad. Olyankor felidéz minden keserűséget, egész elrabolt, elrontott életüket. Felidézi azt a februári napot, azt a kora esti percet, amikor rózsaszín világuk egy pillanat alatt összeomlott.
„Biztosan csak tévedésből engedte meg az Úr, vagy csak elkerülte a figyelmét, hogy mi lesz velünk, de ő mindenható, hamarosan rendbe hozza a hibáját, ha akarná, ha észreveszi végre a nagy bajunkat.”
Az öreg próbálja elhessegetni ezeket a gondolatokat, lassan kiegyenesedik. Nézi, a tornácoszlop megáll-e anélkül, hogy ő megtámasztaná.
„Jól van, te oszlop, lassan már fél évszázada szolgálsz itt. Elviselted a beléd vert szögeket, a gyerekek rugdosását, a szélviharokat, a forró napot és a dermesztő hideget. Egy feladatod vállaltál, hogy tartsd a gerendát a fejünk felett, és te ezt hűségesen, hibátlanul teljesítetted eddig is és itt leszel akkor is, ha majd az unokám…”
Hirtelen bennakad a lélegzete. Az unoka, az bizony már nem lesz. A kert felé fordul, indulna is meg nem is, hogy felszedje a hullott almát. Ma este a lánya talán hajlandó lesz kedvenc almás pitéjét megcsinálni, ha megtisztítja, megreszeli előre neki az almát. „És ha ma végre tényleg meglátogat minket Margit.” – dünnyögi az orra alá, majd befordul a kamrába, és a kosárral elindul a kertbe.

2.

Az esti szürkületben a kertből felszedett gyümölcsök, kiásott gyökerek, káposztafejek katonás rendben sorakoznak a tornácon, a fal tövében. A végtelen csendet haragos káromkodás töri össze.
– Az úristenit, hányszor kértem már őket, hogy ne tegyenek semmit a tornácra, ha már sajnálják a pénzt a lámpára!
A nagykonyhában a sparhelt mellett a billegő kisszéken ül az öregember. Kialudt cigarettáját akarja éleszteni, remegő kézzel tol egy szalmaszálat a parázsba. A rikácsolást hallva elejti a már izzó szalmaszálat. Ijedten tapos rá, a kialudt csikket a tűzbe dobja.
– Asszony, megjött a lányod, ma is igencsak jó kedve van, már a tornácon kurjongat.
– Apa, hát te miért ülsz a sötétben? Nincs elég nyugdíjad arra, hogy azt a kevéske áramot kifizessed? Még a rádiód sincs bekapcsolva, úgy ülsz itt, mint egy halott.
A férfi lassan feláll, türelmesen várja, hogy lánya befejezze a szokásos belépőjét, majd a sparheltből kiszökő fénynyalábban tesz két lépést feléje és kedvesen nyújtja a kezét.
– Isten hozott lányom, de jó, hogy újra itt vagy, itthon. Alig három hónapja voltál itt utoljára, ha jól számolom, de nagyon örülünk, hogy újra láthatunk.
Margit nem sokat törődik apja szavaival. Régi színjáték ez közöttük, újat már nem tudnak mondani egymásnak. A szobaajtó felé indul, hogy anyjának is beköszönjön.
– Hallom, hogy megjöttél végre, te tékozló lány. Pedig ha tudnád, milyen nehéz az apáddal. Soha nem hallja meg, ha szükségem van rá, mindig valahol máshol kószál, vagy csak nem akarja meghallani, én meg itt fekszem a büdösben…
Margit egyetért anyja utolsó szavaival, átemeli őt a fotelbe.
– Ide figyelj, anya, én nem tudom, hogy igazán mi a te bajod. Az orvos szerint semmi, és talán jobban tennéd, ha végre összeszednéd magadat, de ha neked ez az élet kell, akkor szenvedj még sok-sok évig ebben a sötétben!
A fotelban, ha lehet, még jobban összegörnyed az öregasszony. Fél év alatt talán húszat is öregedett, mondta Margitnak az orvos az utolsó látogatása végén, miközben eltette a borítékot.
– Anya, szerinted összedőlne a világ, ha holnap felkelnél és kitakarítanád a szobát? Képzeld, milyen lehet apának melletted aludni.
A fotel felől egyre erősödő zokogás hallatszik, Margit újra beindította anyjánál az önsajnálati programot. Amíg a hangerő eléri a lehetséges maximumot, addig éppen befejezi az ágy igazgatását.
– Hallom, anyád újból jól van, a torka szerencsére még jól bírja.
Margit nem értékeli apja humorát. A konyhaasztal felett lóg az időközben felkapcsolt villany negyvenes izzója. A tányérernyő már hónapok óta hiányzik, Margit ígérete ellenére sem hozott újat nekik.
– Mit ettetek ma, apa? Mit hozott az a szerencsétlen Jani az öregek otthonából? Remélem, megmelegítetted. Amilyen lassú az a gyerek, mire ideér a levessel, százszor kihűl, a zsír fagyos lesz rajta, ha egyáltalán van rajta zsír.
Margit nehezen tudja felejteni Janit, akivel valamikor egy osztályba járt. Ő volt az egyetlen, aki legalább pár hétig udvarolt neki, vagy legalábbis ebben a hitben ringatta magát és szüleit Margit. Persze nem lett semmi a reményteli kapcsolatból, bár az talán jelent valamit, hogy Jani a mai napig kerüli a nőket. A rossz nyelvek szerint impotens, de papa ezt nem hiszi, szerinte csak egy igazán okos férfi.
– Ha már említetted, a Jani szinte minden nap megkérdezi, hogy mi van veled, merre élsz, mit csinálsz. Egyszer tanítasz, máskor takarítasz, de volt, amikor azt mondtam neki, hogy orvos leszel.
Margit évek óta tudja, hogy ez a Jani az apjával naponta rajta köszörüli a nyelvét, de ez is hidegen hagyja, mint minden más, ami a szülei felől érkezne hozzá. Semmi nem zavarhatja meg azt a kényesen kiegyensúlyozott világot, amit magának teremtett az elmúlt két évtized alatt. És amit mindenáron meg akar védeni mindenkitől, főleg ezektől a szerencsétlen emberektől.
– Apa, mit szólnál, ha sütnék nektek egy almás pitét? Ha jól láttam a tornácon, almát is szedtél fel a kertben.
Az öreg meredten néz a lányára. Az almáról már rég megfeledkezett, igazán azt is elfelejtette, hogy almás pite utáni vágya hajtotta ki a kertbe.
– Honnan tudod, lányom, hogy erre vágytam ma délután?
Margit válaszra sem méltatja apját, az ismert helyekről pillanatok alatt előveszi a szükséges edényeket, eszközöket. Mire a liszthez jut, apja a sparhelt mellett már szorgalmasan hámozza az almát. Az egyik alma kiesik az öreg kezéből és a sparhelt alatt a faláda mögött állt meg.
– Na, ezen majd elélnek egy darabig az egerek, – morogja az öreg alig hallhatóan, miközben fél szemmel gyanakodva figyeli Margitot.
– Mondjad csak, történt felétek valami mostanság? Régen meséltél magadról, lányom. – Margit a már lisztes kezével hátraint, de közben folytatja a munkát.
– Mi történne velem? Semmi sem történt velem az elmúlt húsz évben, azóta, hogy benyomtatok abba a büdös kollégiumba azzal, hogy nekem ott jobb helyem lesz, biztosan jobban fogok tanulni. Persze a kis öcsikémnek, a kedvenceteknek kellett a szobám.
Hosszú csend, az almák csupaszon szaporodnak a tálcán, Margit minden dühét a tésztán tölti ki. Bármiről kezdenek beszélgetni, végül mindig ugyanoda jutnak. Margit nem tudja megbocsátani szüleinek, hogy az általános iskola után kollégiumba adták. Hiába mondták el neki korábban sokszor, hogy a tanárai javasolták a kollégiumot. Jó fejű gyereknek tartották Margitkát, de úgy vélték, a napi kétszer másfél óra utazás mellett nem fogja győzni a gimit. Szülei pedig nehezen, de elfogadták a tanárok javaslatát, és fizették a kollégiumot és sok mindent, amire csak a kollégium miatt volt szükség. Lányuk pedig az érettségi után a főiskolán is kollégista lett, és soha többé nem jött vissza közéjük.
- Apa, nézz ide, a sok kukac rajtam röhög, ahogy kikukucskálnak az almákból. Én vágjam ki a hibás részeket is? Miért kell ilyen apróságokkal is felbosszantanod, pláne hogy neked akarok kedveskedni? Vagy jó lesz nektek a húsos almás pite is? – Az utóbbi mondatot már halkan teszi hozzá, de azért nem annyira, hogy apja fülét el ne érje a pimaszkodása. Apja úgy tesz, mintha nem hallaná lányát, a nadrágszárába törli, becsukja és zsebébe csúsztatja a bicskáját.
– Bemegyek anyádhoz, elmondom neki a hatalmas meglepetést, a lánya nem felejtett még el pitét sütni. Igazi húsos almás pitét.
Margit hirtelen megfordul.
– Apa, te még mindig ezt a kinyúlt, kifakult ezeréves kardigánt hordod? Ha legközelebb meglátom rajtad, kidobom a szemétbe. Miért nem adsz magadra egy kicsit? Talán anya is észrevenné magát, ha azt látná, hogy egy fess fiatalember fekszik minden éjjel mellette. – Mintha erre a végszóra várt volna, anyja alig hallhatóan próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe.
– Tudod, Margitom, százszor eldugtam már, de mindig megtalálja. Azt mondogatja, hogy csak ebben érzi jól magát.
– Te beszélsz, aki napokig nem veszi le a hálóingét, és a budiba sem vagy hajlandó kimenni! – tromfol rá az öreg. – Kiszolgáltatod magadat, mint egy kegyelmes asszony, közben gonoszul vigyorogsz a hátam mögött.
Margit hátrafordul, és a nyitott szobaajtón át nézi az anyját, aki most dühösen fordul feléje.
– Te meg most is csak röhögsz rajtunk. Azt hiszed, nem tudom, hogy röhögsz rajtunk? – Anyja fuldokolva próbál hangot kiadni. – Az áldott öcsédet sem sirattad még el, pedig már fél éve itt hagytak minket mindhárman. Te pedig flangálsz a világban, szarsz a szüleidre, a férfiakra. Nem is tudom, mivel töltöd a drága napjaidat.
– Nem tudsz már mozogni sem, de a kínzásomat egy percre sem tudod felfüggeszteni. Ha annyira kell neked egy unoka, és azt a te egyetlen fiacskád már nem tudja produkálni, mert időben nem gondoskodott hímpora szétterítéséről, akkor csak egy lehetőség maradt. Van még egy lányod, egy csúf lányod, aki eddig megkímélte magát a férfiaktól. Ha annyira akarod, szülök én neked egy unokát, aztán majd meglátjuk, mire mégy vele. Mert azt neked kell majd felnevelned, ugye tudod? Nos, áll az alku?

3

Az iskola, ahol Margit tanít, tele van a Mikulásra váró lelkes gyerekekkel, ő azonban félve, rettegve és reménykedve egy orvosi rendelőben várakozik. Abban már biztos, hogy terhes, és abban is, hogy ha ezt megmondja a barátnőjének, az azonnal kidobja őt a közösen bérelt szobájukból. Sokadszor ismétli félhangosan a majdan elhangzó szitkozódást: „Utálom a férfiszagot, és te képes voltál az ágyunkba hozni? Hűtlen kis dög!”
Az enyhén őszülő orvos hosszú percekig győzködi Margitot, hogy ebben a korban egy első terhesség nem csak a megszülető gyerekre, de az anyára nézve is óriási kockázatot hordoz. Kéri őt, szinte könyörögve tanácsolja, beszélje meg az apával is az összes lehetőséget mérlegelve. Ezen Margit elmosolyodik, az orvos azonban nem zavartatja magát. Ha úgy dönt, és akkor dönt okosan, teszi hozzá megfontolt lassúsággal, mintha hipnotizálni akarná Margitot, hogy nem kívánja világra hozni ezt a magzatot, ő abban is segíteni fog.
Margit két hétig magában tartja a hírt, még a barátnőjének sem szól. Karácsony előtt pár nappal végre elhatározásra jut. Felszáll a buszra egy ajándékokkal teli nagy dobozzal, amit a szülői ház tornácán tesz le, és csókkal üdvözli a kellően megriadt szüleit. Az öregeket váratlanul éri lányuk bejelentés nélküli megjelenése, pontosabban a megjelenése, hiszen ha néha beugrott hozzájuk, azt legtöbbször bejelentés nélkül tette.
Margit ünnepélyesen bevonul a konyhába, és kedves kézmozdulattal szüleit is az asztal mellé ülteti. Fél szemmel figyeli őket, várja, hátha megszólal valamelyik szülője.
– Azért legalább egy kedves szót mondhatnátok, hiszen mégiscsak Karácsony van, és végre hármasban ünnepelhetünk.
Margit egész úton a buszban azon morfondírozott, hogyan mondja el, és vajon hogyan fogadják a várva várt unoka érkezésének hírét. Most azonban sehogy nem tudja a kezdő szót megtalálni. Apja segíti ki, mint mindig, ha lehetetlen helyzetbe kormányozza magát, vagy inkább engedi magát kormányozni, vagy ki tudja, miért és hogyan, de csapdába kerül.
– Akkor hát isten hozott egyetlen lányunk. Örülünk, hogy Karácsony alkalmából meg kívántál győződni személyesen is arról, él-e még mindkét szüléd.
– Helló, apa, örülök, hogy te is itt vagy. Pedig én igazán anyának hoztam hírt, remélem, ő is hall azért minket.
Anyja bosszúsan emeli fel a kezét, de most is válasz nélkül hagyja lányát.
– Drága szüleim!
Margit kihúzza magát, és amikor mind a négy szem rá mered, újra nekikezd.
– Drága jó szüleim, tudatom veletek, hogy megjelent végre nekem is az úr angyala, és közölte velem, hogy áldott vagyok a női nem legalja között, és anyámat végre megajándékozhatom egy unokával.
Az öregek a hosszú mondat közepén már elveszítik a fonalat, csak nézik bambán lányukat.
– Na, mi van? Nem örültök, hogy az úr engem is áldott állapotba varázsolt, mert így akarta megköszönni azt a sok imát, fohászt anyámnak?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy várandós vagy, Margitkám?
Anyja alig találja a szavakat, fel akar állni, hogy közelebb lehessen a lányához.
– Maradj anya, még nem fejeztem be az örömhírt. Azért, hogy legyen neve az unokádnak, reményem szerint januárban aláírok egy házassági szerződést és ide költözöm a megüresedett szobámba. És mostantól csak azért imádkozzatok, hogy ezt a kis apróságot, az unokátok világra jöttét túléljük mind a ketten. Mert azért a dologba még sokszor köphet bele a magasságbeli, főleg ha rájön, hogy a mi családunkat ajándékozta meg.
Apja az utolsó pillanatban szerez egy kis fenyőfát, és Margit a karácsonyfa mellé teszi a dobozt, amit magával hozott. Anyja olyan izgatottan tépi fel, mintha a nászajándéka lenne benne.
4

A súlyos püspöklila függönyön keresztül a napsugárnak esélye sincs betörni a hűvös szobába. Az utcán az augusztusi forróságban szaladgáló rövidnadrágos gyerekek kacagása alig jut be a résnyire hagyott ablakon. Minek is tenné? A szobában a dunyha alatt megbúvó vénember talán akkor sem hallaná őket, ha mellette kurjongatnának. Hetek óta bujdokol a fény elől, a hangok elől, a saját élete elől. Várja a megváltó pillanatot, amikor találkozhat végre feleségével.
A csukott szobaajtón alig szűrődik át a főzés, takarítás zaja. Margit ötpercenként óvatosan nyitja résnyire az ajtót, keresi apja gombszemeit a párnák között. Amikor pillantásuk végre találkozik, ugyanolyan halkan visszahúzza az ajtót anélkül, hogy egy szót is szólnának egymáshoz.
Így megy ez már hetek óta, mióta apjával kikísérték utolsó útjára anyját is, aki sietett halva született unokája után.
Margit alig egy éve a babavárás bejelentésével földöntúli boldogságot szerzett anyjának. A ház újra napfényben fürdött, hetek alatt élet költözött még a tornácoszlopba is.
Május végéig tartott, fél évig az örömmámor, a várakozás boldogsága. A szülészeten a két öreg hajnaltól késő délutánig várt türelmesen. Nem tudhatták, hogy a kicsi és anyja életéért az orvosok reménytelen harcot vívtak. Már szürkült kinn, amikor közölték velük, Margit lányuk életét meg tudták menteni az orvosok. Az addig örömmámorban úszó nagyszülők nem értették, nem akarták megérteni, elfogadni, hogy egyetlen unokájukat, akit a negyven éves lányuk végre világra hozott, soha nem simogathatják meg.
Margit elmélázva hámozza az almákat a sparhelt mellett a kisszéken. A halk nyöszörgésre ijedten ugrik fel. Az alma kigurul a kezéből és a sparhelt alatt, a faláda mögött landol. „Na, ez már az egereké. Elélhetnek rajta akár egy évig is.” Míg az ajtóhoz ér, felrémlik neki, hogy ez a mondat nem is olyan régen már elhangzott itt a konyhában. Akkor is leesett az alma, de akkor ezt apja mondhatta, aki most ugyanúgy a dunyhák közé menekült, mint korábban az anyja.
– Apa, szóltál, szeretnél valamit?
A reszkető kéz a dunyha tetején alig mozdul. Margit egész közel megy, visszateszi a földről a kispárnát az ágyra. Apja kérő, kérlelő tekintetéből néhány hét alatt megtanult olvasni, most azonban zavarban van. A gyűrött arcról enyhe mosoly dereng feléje.
– Tudod… az jutott… eszembe…
Nehezen érti az elhaló szavakat, közelebb hajol. Megcsapja a betegség, a halál szaga, undorodva akar visszahúzódni, de a reszkető kéz megtalálja az övét.
– A pite… a húsos… almás pite…
Margit rácsodálkozik az apjára. Úgy érzi, mintha rajta kacagna, vihogna, kinevetné most is az egyetlen lányát, még a sír szélén is rajta kuncogna.
– Hogy mondod, mit szeretnél? Pitét süssek neked?
Margit bambán és sértődötten nézi apját. Vajon honnan jutott eszébe, hogy pitét enne? És mit jelenthet a hús? Az öreget láthatóan kifárasztotta az a pár szó is, amit próbált elmondani. Lassan lecsúsztatja kezét a lányáéról, mintha intene vele, hogy úgyis mindegy, csak azt akartam, hogy…
Miután megforgatta, fellazította a dunyhát, újra megsimogatja a szilvás gombóccá zsugorodott fejet, s lassan, meg-megállva és visszanézve, mintha kérdezni akarna valamit, de bizonytalan abban is, hogy mit is kérdezzen, Margit behúzza maga mögött a szobaajtót.
Gondolataiba merülve ül le újra a kisszékre a sparhelt mellé, folytatja az alma hámozását, és hirtelen berobban gondolataiba a múlt. A pillanat, amikor anyjával szerződést kötött. Akkor apja ült itt a sámlin, és ugyanúgy leesett az alma. Anyja feküdt a szobában a párnák között, és a váratlanul hazaérkezett Margit a tornácon látott almáktól ihletett kapva almás pitét akart sütni nekik. Húsos almás pitét.

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2019-01-17 05:55 Kelvin

Kelvin képe
4

Eseménytelen mozdulatlanság, undorító tehetetlenség, kárhozat. Krasznahorkais hangulat, de a stílus elmarad (furcsa is lenne, ha nem).
Bőven kijártad már az általánost, mire megszülettem, nem fogom megjátszani, hogy tanítgatlak, hülyén jönne ki. Inkább csak tanácsolnám, hogy legyél bátrabb. Írj egy kicsit feszesebben, kevesebbet. A csend nagyon jól állna ennek az írásnak.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2019-01-17 17:16 Gitáros

Gitáros képe
3

Elég hosszú novella, de megvan a hangulata, megéri elolvasni.

A nyelvhasználat, a környezet felfestése rendben van, az olvasó érdeklődése az első mondattól az utolsóig átível a történeten, a végén meg is hatódtam, elgondolkodtam, tehát összességében az írás jó.
Nekem egyedül a párbeszédekkel volt problémám - hozzátéve, hogy jó párbeszédek írása talán az egyik legnehezebb írói feladat -, ugyanis nagyon sokszor úgy éreztem olvasás közben, hogy "így nem beszélnek hétköznapi emberek", még akkor sem, ha a lány tanultnak számít, hiszen kollégista lett, főiskolán tanult.
Idézek:
"Ha annyira kell neked egy unoka, és azt a te egyetlen fiacskád már nem tudja produkálni, mert időben nem gondoskodott hímpora szétterítéséről, akkor csak egy lehetőség maradt."

"Hímpora szétterítéséről???" - Szerinted mond ilyet egy nagyvárosból vidékre éppen hazatért lány az egyszerű, falusi szüleinek? Szerintem nem. De nem csak nekik, másoknak sem...:)

Még egy idézet, aztán leállok...:)
"Mert azért a dologba még sokszor köphet bele a magasságbeli, főleg ha rájön, hogy a mi családunkat ajándékozta meg." - Itt elnézést kérek, de felszisszentem.
És még sok ilyen példát tudnék idézni a novelládból, sokszor túl hosszúak, mesterkéltek, csikorognak az élőbeszéd mondatai, ezekkel - szerintem - van feladatod.

A szándékodat megértem, sok mindent el kell mondani, sok információt kell közölni egy novellában és a párbeszédekben, de, ha magad elé képzeled egy vidéki ház szobáját, vidéki emberekkel, egyszerű gondolatokkal, egyszerű szóhasználattal, akkor talán elfogadod a véleményemet, hogy ugyanezeket a gondolatokat rövidebben, kevesebb szóval, egyszerűbb megfogalmazásokkal kellene a szereplők szájába adni....D

Viszont, mindezektől függetlenül, összességében tetszett a novella - ahogy már írtam is - érdemes volt elolvasni, és várom az újabb írásaidat.

Ja, az általam adott három csillag ne vegye el a kedved, az itt a Karcon annyit jelent, hogy "jó".

Üdv!

Miki