Víziszony 1/4

A klórszag fojtogatott, hiába volt a levegő meleg és fülledt, én mégis remegtem. A vizes fürdőruhám dermesztően tapadt a testemre.
– Hopp! – hasított a levegőbe az edző hangja.
Az első sor csobbanva a medencébe csapódott. Mindenki egy lépést tett előre, az előttem lévő sor az ugrókőre állt. Hátamon végiggördült egy kövér vízcsepp, a körmömet rágcsáltam, az ujjaim teljesen szétáztak.
– Hopp! – hangzott el ismét.
Az előttem állók fejest ugrottak, az én sorom következett. Felálltam a rajtkőre, a recés gumiborítás ellenére is csúszott egy kicsit. Oldalra sandítottam, a többiek előrehajolva, ugrásra készen várták az indítást. Én is lehajoltam, csak hogy ne álljak közöttük olyan hülyén, amitől a fejembe szállt a vér. Alattam hullámzott a víz, kicsapott a medence szélére, enyhén szédültem, húzott lefele, mint egy jeges örvény.
– Hopp!
A hasam fájdalmasan csattant a víztükrön, dübörögve indultunk el, a többiek egy fél testhosszal előttem jártak. Persze, gondoltam, jó rajttal könnyű! Egyébként sem értettem, minek kell ennyire túlzásba vinni, ez nem is egy verseny, csak egy szimpla pénteki edzés vége. A víz hidegebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem. Minden erőmet megfeszítve járt a lábam és a karom, toltam magam előre. A falhoz érve a víz alatt megfordultam, és elrúgtam magam. Abban bíztam, így nem feltűnő, hogy kihagyom a bukófordulót.
A kilencedik körben már alig bírtam. Igyekeztem összeszedni a maradék energiám, és minél kevésbé lassulni. Kisebb vétségnek számít egy elrontott fejes, vagy egy kihagyott bukóforduló, ha elsőnek ér be az ember. Hiába vertem a lábammal vadul a vizet, hiába húztam magam, amilyen erősen csak bírtam, a többiek egyre jobban távolodtak. Végre eljött a huszadik hossz, a fal már közeledett, egymás után tette le mindenki a lábát. Tudtam, hogy bajban vagyok, mégsem érdekelt, hisz ez volt az utolsó kör, az utolsó nap. A kezem beleütközött a falba, kiemeltem a fejem a vízből, körülöttem már mindenki egymással dumált. Az edző a fejem felett ált a medence szélén, kezét karba fonta, az egyik lábfeje fel-le járt. Utolsó nap ide vagy oda, egy pillanatra azt kívántam, bárcsak úsznom kéne még pár hosszt.
– Gyere ki! – mordult rám. Nyeltem egyet, majd a medence szélébe kapaszkodva felugrottam. Próbáltam magam kinyomni, de a karom annyira elfáradt, hogy visszacsúsztam. Felpillantottam az edzőre, aki a szemét forgatva ingatta a fejét. Megpróbáltam újra, bár a karom remegett, ahogy kinyomtam magam, most végre sikerült kimásznom a medencéből.
Rideg, szürkés tekintetével végigmért, miközben a kezét a csípőjén tartotta. Kirázott tőle a hideg, most először jöttem rá, hogy ugyanezt a tekintetet szoktam álmomban is látni. – Ez szerinted fejes volt?
Nem tudtam, mit mondhatnék. A hasam feltételezhetően még mindig vörös volt a fürdőruha alatt, akkorát csattantam a vízen. Vajon mit gondol, olyan jól esett, hogy mindenképp így akartam intézni? Abban bíztam, hogy hamar kitombolja magát, és végre mehetünk.
Megragadta a karom, maga elé rántott, majd a hátamat tolva rákényszerített, hogy lehajoljak. Tudtam, mit szeretne megmutatni, ezért igyekeztem úgy beállni, mint aki rajtra kész. Még egy kicsit igazgatott a tartásomon. – Így, aztán elrúgod magad, és fejjel a vízbe csapódsz! Ennyi a feladat, nem olyan bonyolult! – magyarázott közben. – Érted?
– Igen – nyögtem a kellemetlen testhelyzettől nehézkesen.
– Akkor miért nem vagy képes végre normális megcsinálni? – üvöltött a fülembe.
Erre nem válaszoltam. Ugyan, hogyan is érthetné meg ez a fatuskó, aki rendre megráncigál minden egyes úszáson, hogy nem bírom megcsinálni ezt a szar ugrást?
– Hadd lássam! – lökött rajtam egyet. Nem sok híja volt, hogy felboruljak.
Felegyenesedtem, és a rajtkőhöz sétáltam. Hallottam, ahogy összesugdosnak a többiek, azt is elkaptam, ahogy egymást bökdösik, és nevetgélnek. Ilyenkor tudták szívni az ember vérét, pedig időről-időre mindenki ennek az őrültnek a célpontjává vált. Egy nagy levegővételt követően felálltam a kőre, és leutánoztam az imént bemutatott testtartást. Kezdett komolyan víziszonyom lenni, minden porcikámban éreztem, hogy nem akarok megint úszni. A hülye asztmám miatt kellett ezekre az edzésekre járnom. Annyira nem volt komoly a betegség, hogy felírjanak egy pipát, de annyira már igen, hogy heti háromszor el kelljen viselnem ezt a szadista barmot. Miközben görnyedve álltam a rajtkövön, azon gondolkoztam, vajon csak úgy elugrom, vagy majd szól, hogy mikor mehetek. Ekkor azonban a levegőbe hasított a hangos „Hopp!”
Ezúttal nem ütött meg a víz, de így is éreztem, hogy ez még mindig nem volt igazi fejes. Nem bírtam fejjel lefelé kerülni, a hideg rázott a gondolattól is, és sehogy sem voltam képes rávenni magam arra, hogy úgy vágódjak be a vízbe, hogy a fejem lejjebb van, mint a lábam.
Csak egy rövid ideig siklottam, aztán megfordultam és kíváncsian vártam, most mit fogok kapni. A többiek közül volt, aki a száját fogta, esetleg a homlokát, mások vigyorogtak. Az edző azonban csak a fejét ingatta, egy hatalmas sóhajt követően lemondóan legyintett, majd egy nagy bólintás után megszólalt: – Jó lesz.
Hiába nem volt elégedett, én az voltam ezzel a reakcióval. – Mehettek! – hangzott el. Kiúsztam a létráig, majd siettem a többiekkel az öltözőbe. Meg se hallottam a beszólogatásokat, és nem törődtem az öltözős hülyülésekkel sem. Sikerült elsőnek elfoglalnom egy zuhanyzót, és mielőtt még a többiek egyáltalán a fürdőruhájuktól megszabadultak volna, én már ki is léptem az ajtón, hajat se szárítottam. Ennyi volt Pest! Aznap végeztem az utolsó tanítási nappal, és ezzel az edzéssel minden véget ért, amiről a tanév szólt. A szombati tanévzárón már nem terveztem megjelenni, másnap reggel indultam a balatoni telekre. A szüleim csak egy-egy hét erejéig jöttek utánunk, de mi U.T.-val egész nyárra lent maradhattunk. Akkor már két éve engedték, hogy felügyelet nélkül is a nyaralóban legyünk. Persze, hol anyuék, hol U.T. szülei, Anikóék jöttek le megnézni, hogy mi van velünk, illetve ott volt a telefon, amin keresztül bármikor riadóztathattuk volna őket. Anyu nehezen ment bele, de a húga, Anikó szinte azonnal. Gyakorlatilag ő beszélte rá anyut. Télen még az újévet is ott ünnepeltük U.T.-val, és a többiekkel. A többiek olyanokból állt, akiknek szintén van a faluban nyaralójuk vagy helyi lakosok. Mióta az eszemet tudom, a nyár része volt, hogy legalább hétvégente találkoztunk velük a Balaton partján, két éve pedig az összes szünetet együtt töltöttük.

A nádason caplattam keresztül, a nap már lenyugvó félben volt, a víz aranyszínűen ragyogott, minden lépéssel bokáig merültem az iszapban. Megakadtam. Hátrafordultam, a bikini alsóm hosszú madzagja csavarodhatott rá valamire, de a növényektől nem láttam, mire. Félrehajtottam a nádakat. Egy halott ember lebegett a vízen, teste felpuffadt, szürkés bőrén fekete foltok éktelenedtek. A bikinim rátekeredett a kezére. Elengedtem a susnyát, és hátrébb ugrottam, de a hulla nem eresztett. A szívem erősen vert, hiába kapkodtam levegő után, mintha semmi nem jutott volna a tüdőmbe. Közben úgy éreztem, összeszorul a torkom, amitől köhögni kezdtem. Párszor erősebbet rángattam a madzagon, de az maradt, ahogy volt. A fejemet fogtam, igyekeztem megnyugodni. Nincs semmi baj, ez csak egy szerencsétlen, aki vízbe fulladt, nekem meg valahogy ki kell innen jutnom. Ismét félretoltam a nádakat, és a halott kezéhez nyúltam, hogy letekerjem róla a bikinim madzagját. Ahogy hozzáértem, megborzongtam. Hideg volt, akár a víz, és puha, mint az iszap. Óvatosan csavargattam le róla a hurkokat. Az utolsó körnél összezártak az ujjai a csuklómon. Sikítottam, ahogy csak bírtam, rángattam a karom, hátha kicsúszom a markából. Az meg kinyitotta a szemét, és rám meredt. Ugyanolyan szürkés volt az írisze, mint a bőre. Lassan felém sodorták a hullámok. Egyre közeledett, miközben még mindig nem eresztett. Rúgtam magam alatt az iszapot, a másik kezemmel téptem a nádast, hátha sikerül szabadulnom. Már majdnem odaért hozzám, mikor…
A vonat nagyot zökkent, én meg felriadtam. Már Székesfehérvárnál jártunk, úgy tűnt, U.T. is aludt eddig. Tavaly óta időről-időre ezzel a halott pasassal álmodtam, most azonban ez se számított. Olyan határtalan öröm töltött el, alig akartam elhinni, hogy vége a tanévnek, az edzéseknek, a kötelezettségeknek, és kezdődik a nyár. A műbőr ülés hozzám ragadt, valahol elöl egy nagyon mosdatlan ember utazhatott, a huzattal elért hozzánk az a tömény szag, ami hol a rézre, hol a szemétre emlékeztetett, a napsugarak egyre jobban bekúsztak a vonatablakon, égették a karomat, mégsem lehetett elrontani a kedvemet.
U.T az övtáskájában kotorászott, mikor visszafordult két dobókocka volt a kezében. Kissé telt arcán széles mosoly jelent meg.
– Egy Mexikót? – érdeklődött. Az asztalra tette a kockákat, majd megigazította hosszú copfját. Lelkesen rábólintottam. A Mexikó egy kockajáték, ami blöffölgetésen alapul. Egyszerű, mint a faék, mégis le tudott minket foglalni, volt, hogy egy egész napra. U.T. dobott, a kézfejét a kockákon hagyta, aztán rám nézett: – Harmincöt.
– Elhiszem – bólintottam, majd én is dobtam. Két kezem között átkukucskálva próbáltam leolvasni a számokat. Egy kettes és egy egyes. Elmosolyodtam, alig akartam elhinni. Felpillantottam U.T.-ra. – Mexikó.
U.T. az arcomat fürkészte, a széles vigyorommal nem lehettem túl meggyőző. – Jó, hagyjál már! – mondta, mire elvettem a kezem az apró vonatasztalról. – Baszki, tisztára, mint a Kisköpet – csapott a combjára, majd megrázta a fejét.
– Nekem is ő jutott eszembe.
– Szerinted a Csini, és a Nagyköpet szexeltek már? – kérdezte, miközben ábrándosan kibámult az ablakon.
– Fogalmam sincs, de nem lennék meglepve. Egész tavaszi szünetben egymást ugratták.
Ez volt a mi kis csapatunk, Csini és Nagyköpet tizenhat évesek múltak, nekik már majdnem mindent lehetett, az ő szüleik nem akadtak fenn apróságokon. Ráadásul ott laktak Nádason, nekik sosem kellett vacogva várni az utolsó úszás végét, az utolsó cibálásokat, lecseszéseket, mert nekik másból sem állt az egész évük, mint a Balatonból. Irigyeltem őket néha. Csini a becenevét természetesen onnan kapta, hogy gyönyörű, még Nagyköpet kezdte így nevezni, aki pedig eredetileg csak Köpet volt. A srác élt-halt a természetért, különösen a baglyokért, ezért úton-útfélen gyűjtötte a bagoly köpeteket. Na, Kisköpet ezzel szemben semmit nem tett ezért a becenévért, egyszerűen Nagyköpet öccse. Kisköpet nálunk egy évvel fiatalabb, akkor még tizenhárom éves volt, a legkisebb a csapatban, ennél fogva mindig ő a kölyök. Azt hiszem, akkor is az lesz, ha majd egyszer elmúlik tizennyolc, sőt, ha mind túllépjük a hatvanat. Van, ami sosem változik. A csapathoz tartozott még Mutter, aki két okból kapta ezt a becenevet: egyrészt, a maga tizenhét évével, és a visszafogott stílusával mindannyiunk felett anyáskodott, másrészt német és erősen törte a magyart. Néha velünk lógott még Drótos, aki igazi ezermester volt, U.T.-nél és nálam alig fél évvel idősebb, de hiába lakott Miskolcon, őt valahogy mindig ott ette a fene Balatonnádason. Nem tudom, hogy csinálta, talán a miskolci diákoknak hosszabbak a szüneteik. Ő mindig már ott volt, és még maradt. Minket U.T.-val ikreknek hívtak, mert sikerült ugyanazon a napon születnünk. U.T.-t valamiért mindenki U.T.-nak nevezte, pedig csak az én unokatesóm volt, rám meg a Sikló becenév ragadt, mert állítólag olyan gyorsan tudok úszni. Vajon, erről az edzőnek miért nem szólt senki?
– Emlékszel tavaly, Drótos mekkora hisztit csapott? – dobtam fel, mintha csak témát akartam volna váltani. Közben én is megcsodáltam a vonat mellett elsuhanó fákat.
– Ja – bólintott U.T., de a hangja nem volt túl vidám. – Azért az para volt. Mármint, a Drótos mindig olyan kimért, komolyabb, mint a Mutter.
– Mit gondolsz, mit láthatott?
U.T. megvonta a vállát. – Gondolom, egy bazi nagy harcsát, de akkor is volt benne valami para.
Válaszul csak sóhajtottam. Volt igazság abban, amit mondott. Drótos nem egy ijedős fajta, én azt mondanám, hogy egy nagyobb harcsától sem csinálna a gatyájába, de lássuk be, nem sok félelmetes dolog van a Balatonban. Kivéve talán… Ismét megjelent előttem az álmomból a halott, ahogy szorítja a kezem, és közben meredten engem bámul. – Mi van, ha vízi hulla?
U.T. rám nézett, egy darabig csak meredt a nagy barna szemével, mintha egy kicsit el is sápadt volna. – Akkor hívta volna a rendőrséget.
– Teljes sokkban volt, ne viccelj!
– Hm… – válaszolta, majd egy kicsit megint az elrobogó tájat figyelte, aztán ismét visszafordult hozzám. – És ha megnéznénk, mi van ott? Beúszhatnánk a Drótosék stégjéről.
Elfintorodtam. – Vízi hullát akarsz keresni? Ennyi idő után?
Az az egész, hogy Drótos begőzölt, szeptember elsején történt, azóta eltelt egy csomó idő, kétszer befagyott a tó is. Úgy gondoltam, bármi volt ott, talán már nincs is egyben.
– Hát aztán! Ha volt ott valami, az nem ment onnan sehova!
– Holnap? – néztem rá, mire U.T. bólintott.
– Oké, akkor legalább ma este tudunk beszélni a Drótossal. Mégsem örülnék, ha a szomszéd Zoli bácsi felhívná a Drótos faterját, hogy két csaj most készül betörni hozzájuk, ráadásul a dagadtabbik fennakadt a kerítésen.
Egyszerre állt belém a para, és a megnyugvás. Tavaly, szeptember elsején majdnem mind a parton Mexikóztunk. Kivéve Drótost, aki valamit molyolt a vízben. Csak arra figyeltünk fel, hogy éktelen ordibálás közepette fut felénk, az arca fal fehér, remeg, mint a kocsonya. Próbáltuk faggatni, hogy mégis, mi a fene történt, de ő csak annyit mondott, hogy ott volt.
Miután Mutter és Kisköpet elindultak vele, hogy hazakísérjék, U.T. csak annyit mondott, ahogy eltűntek a strand bejáratnál, hogy „ez bolond”. Pedig Drótos valamit látott. És nekem nem sok kedvem maradt bemenni a tóba, amíg meg nem tudom, mi volt az. Eddig nem hoztam fel a dolgot, amúgy is túl hideg volt fürdéshez, és nem akartam, hogy U.T. hülyének nézzen, de most nem bírtam tovább. Ez azonban azt is jelentette, hogy utána kell járni, mit láthatott, kerül, amibe kerül.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2019-07-03 17:11 craz

craz képe

Ennyi volt Pest! Aznap végeztem az utolsó tanítási nappal, és ezzel az edzéssel minden véget ért, amiről a tanév szólt. A szombati tanévzárón már nem terveztem megjelenni, másnap reggel indultam a balatoni telekre. / Ez a tanév, de főleg a tanévzáró nagyon kilóg, egy iskolás csaj, tuti nem használna ilyen szavakat - mintha egy tanár beszélne belőle. ;)

a nap már lenyugvó félben volt / lenyugvófélben

minden lépéssel bokáig merültem az iszapban. / iszapba - mivel csak bokáig, így nem benne halad, minden lépésnél újra belemerül.

bikini alsóm / bikinialsóm

A bikinim rátekeredett a kezére. / Inkább csak a madzag. (Bár gondolom a szóismétlések miatt írtad így, de egyszerűbb és jobb máshol kiváltani.)

Már majdnem odaért hozzám, mikor… / inkább amikor

– Egy Mexikót? – érdeklődött. Az asztalra tette a kockákat, majd megigazította hosszú copfját. Lelkesen rábólintottam. A Mexikó egy kockajáték, ami blöffölgetésen alapul. / Ezt én is ismerem, csak más néven. :)

ezért úton-útfélen gyűjtötte a bagoly köpeteket. / bagolyköpeteket

vízi hulla / szerintem vízihulla, de nem biztos - https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/kulegy, eszerint is külön, ez pedig jó kis oldal, legalább 99%-os. :D Nekem mégis inkább vízihulla. De lehet, tévedek. :)

fal fehér / de ez tuti falfehér - minden színt ilyenkor egybe kell írni; mocsárzöld, égszínkék, tűzpiros, stb.

- - - -

Eddig jó, nincs benne sok hiba, kíváncsi vagyok a folytatásra. ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

k, 2019-07-09 07:17 mandarin

mandarin képe

Köszönöm! Ezekkel az egybe/különírásokkal mindig bajban vagyok (pedig nem lenne bonyolult rendesen odafigyelni rá végre). Az iszap meg tök jogos, nem is gondoltam végig. :)

"És veled mi van?"

p, 2019-07-05 09:21 gabesz890

Üdvözletem!

Jól idézted meg az iskolás és a közelgő nyári kaland hangulatot. Várom a folytatást. :)

k, 2019-07-09 07:17 mandarin

mandarin képe

Köszönöm! :)

"És veled mi van?"