Víziszony 2/4

Csini sikítása dobhártyaremegtetően hasított bele az éjszakába. Odakaptam a fejem, és egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Már a hatodik poharat töltötte félig vodkával, amit Nagyköpet narancslével igyekezett kiegészíteni. Utáltam hányni, és már tavaly is szarul lettem az alkoholtól. Ráadásul, ha anyáék fülébe jutna, hogy ittunk, negyven éves korunkban sem engednének el minket felügyelet nélkül. Csini a magasba emelte a karját, és ismét sikításban tört ki, mivel éppen egy Backstreet Boys szám csendült fel.
– Fenékig! – nyomott mindenki kezébe egy pohárral, aztán összekoccintottuk a piákat, és ő már le is húzta a sajátját. Feszengve U.T.-ra sandítottam, aki jól beleivott, de így is megmaradt még a fele. Nincs mese! Kifújtam a levegőt és én is belekortyoltam a véenbe. Kissé fintorogtam a keserű íztől, de lement.
Mutterra alig lehetett ráismerni, fel-le ugrált, rázta magát, mire Csini elkapta a karját, és ő is táncolni kezdett. – Gyerünk anyukám! – ordította addigra már rekedten.
Tekintetemmel megkerestem Drótost, aki Kisköpettel a lépcsőn ült, és beszélgettek. Megböktem U.T.-t, aztán elindultunk a srácokhoz.
– Hali! – zuttyantam le melléjük, U.T. meg törökülésben leült velünk szemben.
– Szia! Milyen volt az utolsó nap? – kérdezte Kisköpi
– Horror – válaszoltam fintorogva. – Kimehetnénk holnap a stégetekre? – böktem oldalba Drótost, mire elöntötték a ráncok a homlokát. – Persze, de minek?
– Hát…
– Nem olyan agyonhasznált, mint a strand – vágott a szavamba U.T. – Monokinizni is nyugodtan lehet – rebegtette meg hozzá a szempilláit. Lenyűgözve néztem rá. Hogy neki mennyi esze van! Én meg majdnem kiböktem a valódi szándékainkat.
Drótos fülig vörösödött, egészen egyszínű lett Kisköpet hajával, megigazította a szemüvegét. – Persze, menjetek csak. – Majd egy kis ideig U.T.-t nézte, pontosabban U.T. mellét, aztán elkapta a tekintetét. – Úgysem leszek otthon – tette hozzá.
A zene dübörgött. Szerencse, hogy ilyenkor még nagyjából senki sincs lent, a nyaralókban, a maradék néhány szomszéd meg messze lakott. Csiniék háza fent volt a hegy oldalán, ezért egy darab ember nem élt körülöttük a szezonon kívül. A szülei valahova leléptek otthonról, ők meg, a Nagyköpivel jól megcsinálták az udvart. Körbeszurkálták a telket szúnyogriasztó fáklyákkal, meg világító égősorok lógtak mindenfelé.
– Menjünk le a partra! – visongta Csini. Biztos lassan ideje volt, hogy hazaérjenek a szülei, különben nem akkora szenzáció előszezonban a part. Kisköpi egyből felugrott.
– Ez az! – kiáltotta.
U.T.-val egymásra néztünk. A szemöldöke a magasba szaladt, a szeme elkerekedett, úgy nézett az ujjongó Kisköpetre – Hát ezt meg mi lelte?
– Menjünk – pattant fel Drótos egy nagy sóhajtást követően, mint aki előbb jól megfontolta, hogy ez biztosan jó ötlet-e.
Lemaradva, de elindultunk mi is. Kiléptünk a kapun, amit valami különös okból Nagyköpi zárt be, nem Csini. Úgy tűnik, tényleg elég jól összemelegedtek tavasszal, úgy viselkedtek, mint egy házaspár.
– Majd megyünk mi is! – intett a többieknek U.T., aztán elindult a hegyre vezető ösvényen.
– Mit tervezel? – kérdeztem, amikor végre csak magunk voltunk. Megnyúltak az árnyékok a gyér közvilágította utcán, aminek a végén már az erdő kezdődött.
– Nem akartam ott mondani, de menjünk fel a kilátóba.
– Mi? Minek? – Még a hangom is felcsuklott, úgy meglepődtem.
– Van egy kis füvem.
– Micsodád? – Az arcomhoz kaptam a kezem, a szívem gyorsabban kalapált. Elég parán hangzott, hogy U.T. füvezni akar.
– Ne rinyálj már, nem sok. Van egy doboz cigim is. Épp csak egy keveset rakok bele, és akkor kipróbáljuk mindketten, mit szólsz?
– És ezt miért nem mondtad már a vonaton?
– Hát mert akkor ott visongtál volna, hogy micsodád – válaszolt, a végén eltúlozva leutánozta a kérdésem hangsúlyát. – Ha nem akarsz tépni, nem kell, csak gondoltam, ezt azért mégis veled osztanám meg elsőnek.
Nem tudom, hogy a kíváncsiságom győzött, vagy a meghatottságom, hogy nekem mondta el ezt a titkát, nem Csininek, Nagyköpinek, vagy Mutternak, akik már tuti füveztek életükben, de az előbbi aggodalmam teljesen szertefoszlott.
– Oké, menjünk!
A betonút végén bevetettük magunkat az erdőbe. U.T.-nál volt zseblámpa, a halvány fényben próbáltuk követni a kis ösvényt, miközben körülöttünk egyre nyomasztóbb lett a vaksötét. Elhaladtunk a düledező faház mellett. Már évek óta árulták, de nem kellett senkinek. Mindenféle mendemondákat szőttünk köré, hogy kísértett, meg ilyenek. Pedig annyi baja volt, hogy borzasztóan rosszul nézett ki. A teteje elmozdult, ki tudja, mi tartotta még a helyén, az egyik oldalát benőtte a moha, az ajtaja pedig elrohadt, és kidőlt a helyéről. Az út meredekebbé vált, már nem voltunk messze a kilátótól. Felpillantottam, a fák ágai közül előbukkanó csillagos égbolt valahogy megnyugtatott. A lábam megakadt egy kiálló gyökérben, megbotlottam, közben a másik lábam megcsúszott. Elterültem a porban, a könyökömet szétkaristolta egy bokor, a térdem erősen bevertem.
– Vigyázz már! – kapott utánam U.T.
– Bocs, csak nem látok lószart sem! – nyögtem.
– Kövesd azt a tetves lámpát, és lépj nagyokat! Ha összetöröd magad, nem kapsz semmit!
Elmosolyodtam a fenyegetésén, miközben megpróbáltam leporolni magamról a földet. – Jó, jó.

A kis kilátóban már minden sokkal nyugisabb volt. U.T. a padlón ülve próbált spanglit tekerni. A szájába fogta a csigát, miközben óvatosan igyekezett elegyengetni a dohányt a papírban. Megcsúszott a keze, és a dohány a földre hullott. – Hoj asz a ohadt ajádat! – müffögte, majd egy újabb cigit szétszedve ismét nekiesett a feladatnak. Én közben a korlátra támaszkodva néztem a partot. Ment a diszkóvilágítás, biztos Csini lebeszélte Lángossal, a büféssel, hogy estére nyisson ki megint. Jó fej, hogy öt emberért hajlandó dolgozni.
Hiába voltam már ezerszer a kilátóban éjjel is, mindig úgy rémlik a fejemben, hogy a fekete erdő mögött ragyog a főút fénye, utána halványan a part színes lámpái, és azt követően tajtékzik a Balaton, a víz a partot mossa, egészen messze tarajos hullámok borzolják a felszínt. Ehhez képest az egész tó egy nagy fekete folt, semmit nem látni belőle, mintha ott véget érne a világ, vagy egy újabb erdő kezdődne. Nem látni a fehéren habzó, kicsapó hullámokat se, semmit. A tó ilyenkor hideg, és csöndes, mint a halál.
– Azt a rohadt! El se hiszem! – sóhajtott U.T., majd egy nagy nyögés kíséretében feltápászkodott a földről. Még egy kicsit nézte a kilátást, miközben igazgatta a tekert cigit. – Te is úgy szoktál emlékezni, hogy innen lehet látni a tavat sötétben is?
– Igen! – néztem rá elképedve. Néha tényleg olyan, mintha ikrek lennénk.
– Mindig tiszta csalódás ide feljönni este. – A szájába dugta a cigit, miközben megvonta a vállát. – Na, mindegy. – Aztán kattant egyet az öngyújtó, és perzsegve meggyújtotta a spanglit. Szívott belőle egy nagyobbat, majd a kezembe nyomta.
Beleszívtam, de egyből rám tört a köhögés. Úgy marta a torkom, mintha a lángot tüdőztem volna le, a szám lebiggyedt az erős, keserű íztől.
– Jó lesz az, csak kisebb hévvel kell megszívni! – mondta U.T. fojtott hangon.
Megpróbáltam óvatosabban, szívtam egy kicsit, majd még egyet, és végül lent tartottam a füstöt. Visszaadtam neki a cigijét, mire hallottam, ahogy kifújja a levegőt.
– Te csináltad már?
– Nem – rázta meg a fejét.
A fejünk fölött elterülő sűrű csillagpázsit, és a fehéren ragyogó hold adtak némi világosságot, de így is csak U.T. körvonalait láttam. Akár lehetett volna más is, mondjuk a vízi hulla, vagy az edző, aki valamiért felvette U.T. körvonalait, az sem tűnt volna fel.
– Akkor honnan vágod ennyire a dolgot?
– Van egy haverom a suliban – kezdte, majd egy pillanatra felém fordult, hogy a kezembe nyomja a cigit –, az, akit te Tuskónak hívsz. – Visszanézett a Balaton irányába. – Múltkor voltam vele egy buliban, mikor te nem tudtál jönni, mert színházba mentetek az osztállyal, vagy mi volt. Na, ők téptek, de akkor én még nem akartam. Azt mondtam, hogy köszi, de ez nem az én stílusom, mire ők úgy röhögtek rajtam, mintha legalább egy egész Stand up műsort lenyomtam volna. Gondolom, addigra már betéptek, vagy nem t’om. A lényeg, hogy utána úgy megbántam, három hete fúrja az oldalamat, hogy milyen lehet.
Biccentettem, a kezébe adtam a spanglit. Nem állt össze a történet. – Szóval? Honnan lett füved?
– Hát Tuskótól. Mikor megkerestem, úgy nézett rám, mint aki azt gondolja, hogy azt sem tudom, mit akarok. – átpasszolta a cigit, majd egészen ránehezedett a kilátó korlátjára. – Érted, hogy ők ott felajánlják, mire én visszautasítom, mire három hét múlva meg megyek kunyerálni.
– És akkor adott, és kész? – Visszaadtam neki a cigijét.
– Áh – legyintett –, felajánlotta, hogy fizethetek természetben is, ha gondolom, meg elkezdett fogdosni. Erre felképeltem, és azt mondtam, vagy odaadja másfélért, vagy belelépek a golyójába.
– És ő?
– Odaadta. Ennyi.
Közben visszakaptam a cigit, megint beleszívtam egyet. Marta az egész tüdőmet, de legalább már nem köhögtem. U.T.-nál járt a spangli, amikor egy sikítás érkezett a part felől. A hang beleveszett az alattunk elterülő erdőbe, csak halványan jutott el hozzánk. Tudtam, hogy Csini volt, és hogy most nem örömében sikoltozik. U.T.-ra néztem, aki megmerevedve állt a cigivel a kezében. Lassan felém fordult, de még mindig nem bírt egyikünk sem megszólalni. Hamarosan sziréna hangját hallottuk, majd feltűnt a főúton a kék villogó fény. Tehát baj van. Méghozzá nagyon nagy baj.
– Oltsd el! – szóltam rá U.T.-ra, csak hogy mondjak valamit, mert ő már amúgy is sűrű, óvatos mozdulatokkal a kilátó falának ütögette a cigit. Felemelte, hogy a halvány, csillagok adta fényben megnézze, mennyit sikerült megmentenie, de a leégett, meghajlott, büdös csikket nekem semmi kedvem nem volt rejtegetni. – Dobd el a picsába! – javasoltam inkább az egyszerűbb utat, mire U.T. egy rövid biccentéssel válaszolt, és a következő pillanatban már ki is pöckölte a csikket az erdőbe.
Egyből futásnak eredtünk, rohantunk le a kilátó lépcsőjén, majd belevetettük magunkat a vaksötét erdőbe, a vékony kis ösvényre, amin most úgy ügettünk végig, bármi fény nélkül, mintha mi is ultrahanggal tájékozódnánk, mint a denevérek. Hiába, ha az ember csak szívni indul az erdőbe, akkor meg szabad botlani, de ha egy barátja bajban van, akkor már nincs idő a szerencsétlenkedésre. A karomat magam előtt tartottam, a bokrok végigkarcoltak, a föld hullámzott a lépteim alatt, egészen könnyűnek éreztem magam, nagyokat szökelltem, annyira különös volt, mintha a Holdon szaladnék.
Az erdőből kijutva futottunk tovább a kietlen utcákon. Még az a gyér közvilágítás is fényárnak tűnt az erdei út után. A beton is hullámzott, puhán, mintha gumitalajon futottam volna. Hamarosan kiértünk a főútra, ahonnan már csak pár ugrásra volt a strand. Útközben persze, néha hátrapillantottam U.T.-ra, leellenőrizni, hogy bírja. A fogát összeszorítva, szuszogva, de tartotta velem a tempót.
A strandot körülvevő kordon ilyenkor nincs felállítva, így csak átvágtunk a füves placcon. Az addig ott parkoló mentőautó épp elindult, mire odaértünk a csapathoz.
– Mi történt? – lihegtem. U.T. mellettem az oldalát fogva összerogyott.
– Valami megharapta Csinit! – visította válaszul Kisköpi. Végignéztem rajtuk: Drótos a vizet kémlelte, Nagyköpi a füvön ült, teljesen magába roskadva, Mutter átölelte Kisköpit, és lágyan simogatta répaszínű haját. A füvön a gyér világítás ellenére is jól kivehetőek voltak a hatalmas vérfoltok.
– Micsoda, egy sikló? – faggattam őket tovább. Úgy tűnt, U.T. még mindig nem jut szóhoz. Mondjuk, biztosra vettem, hogy egy sikló nem tud olyat harapni, hogy valaki ennyi vért veszítsen, de hát se orvos, se zoológus nem voltam.
– Nem thudóm. Fhálámi nágj, Sini lábá fholt shupá fhér – mondta Mutter. – Nem láttám meg ilyen, ilyen ninsz á Bháláthonbá’.
– Drótos, te mit gondolsz? – lihegte U.T.
Mind Drótosra néztünk, aki továbbra is a távolba meredt. – Egyelőre semmit.

Másnap átugrottunk Drótosékhoz, de a srác, ellentétben azzal, amit mondott, mégis otthon maradt. Nem csoda, úgy volt, hogy délután Nagyköpet faterja az egész csapatot átviszi Veszprémbe, hogy meglátogassuk Csinit. Amúgy Csini szülei teljesen kivoltak, az apja nekiesett Nagyköpetnek, sőt, Muttert is lecseszték, hogy legalább neki lehetne annyi esze, hogy nem hagyja őket tivornyázni. Nem igazán értettem, hogy mi a pláne abban, ha lemegyünk este a Balcsi partra, mert általában nem normális, hogy valami leharapja az ember fél vádliját, a piát meg amúgy sem Nagyköpi, vagy Mutter adta ki nekik, akik hivatalosan még ugyanúgy nem ihatnak, hanem Lángos, a büfés.
Mindenesetre, mi U.T.-val nyomozásban voltunk, szóval pont leszartam, mit parádéznak az öregek. Drótos lekísért minket a stégig, majd felénk fordult, és mélyen a szemünkbe nézett azzal a sötét tekintetével, ami, mintha be akarta volna szippantani az embert, és amitől soha senki nem tudott rajta kiigazodni. – Nem is napozni akartok, ugye?
– Hát, ööö… – Én U.T.-ra pislogtam, ő meg vissza rám.
– Veletek megyek. Azt javaslom, hogy menjünk be a csónakkal.
– Oké – bólintottunk végül mindketten. Úgysem tudnánk tovább titkolózni Drótos előtt, meg jól is jött a segítsége. Biztos voltam benne, hogy tud valamit, csak nem mondja, mert még nem biztos benne, vagy akkora hajmeresztő baromság, hogy ki sem bírja mondani, esetleg a kettő egyszerre. Annyira furcsa volt tegnap is, ahogy ült, és nézte a sötét tavat, csendben, teljesen befordulva. U.T.-val arra jutottunk, hogy Drótos félt valamitől, csak nem akarta, hogy ezt lássuk rajta, ezért inkább magában tartott mindent.
Bepattantunk Drótosék ütött-kopott csónakjába, az övtáskámat ledobtam előre, aztán indultunk is. Drótos evezett, egészen bementünk, ahol már türkizen csillogott a víz, a part meg olyan távol került, hogy ha valaki ott áll, meg se mondtam volna, hogy ki az.
– És most? – nézett ránk U.T.
Én óvatosan a táskámhoz kúsztam, majd előkerestem belőle az úszószemüvegem. Drótos meg se mukkant.
– Bemegyek – jelentettem ki.
– És mi lesz, ha veled is az történik, ami Csinivel? – mordult rám Drótos.
– Mi? Szerinted mi történt Csinivel?
Erre már megint nem válaszolt. Lepillantottam a vízre. A gyomrom liftezett. Egyszerre jelent meg előttem, ahogy az edző végigmér, szürke tekintetéből árad a megvetés, majd, a következő pillanatban már nem az edző meredt rám, hanem a vízi hulla az álmomból. Hiába, ennek most utána kellett nézni. Végre semmi mást nem láttam, csak a tó csillogó vizét, szóval átléptem a peremen. A csónak nagyot billent, még elkaptam, ahogy U.T. ijedtében felkiált, aztán el is nyelt a víz.
Természetesen alig láttam tovább az orromnál, mégis, ha nagyon erőltettem a szemem, halványan ki tudtam venni halak körvonalát, vagy lebegő hínárdarabokat. Előre úsztam egy kicsit, nagyot húztam a kezemmel, majd hagytam magam siklani, miközben próbáltam túllátni a körülöttem lévő zavaron.
Semmi különöset nem észleltem. A víz nyugodt volt, kicsit hideg. Lefelé vettem az irányt, bár nem tudom, miben bíztam, hisz nem valószínű, hogy találok bármit a tó fenekén, főleg nem egy teljesen random kiválasztott ponton. Ahogy süllyedtem, két dologra jöttem rá: egyrészt, érdemes lett volna felmenni előbb levegőért, mert abból kezdtem kifogyni, másrészt, a tó meder felé közelítve egyre kevesebb a beszivárgó napfény, így lassan már annyit sem láttam, mint azelőtt. Elértem a hínárokat, ezért előrenyúlva próbáltam elkapni az iszapos talajt, de csak növényeket tapintottam. Egyik-másik szúrt, mint a fene, mások rácsavarodtak a kezemre. Óvatosan lehámoztam a susnyát a csuklómról, majd elindultam a felszínre, mert mihamarabb levegőt kellett vennem. Suhantam felfelé, már láttam a vízfelszínt közeledni, amikor valami mozgást érzékeltem a szemem sarkából. Épp csak egy apró lélegzetre ugrottam ki, aztán azonnal vissza is buktam. Ekkor láttam, hogy valami árny mozog messze, majd mintha növekedett volna. Kellett még egy hosszúra nyúlt másodperc, hogy rájöjjek, nem növekszik, hanem közeleg.
Tempózni kezdtem, felmentem a felszínre, és gyorsúszásban hasítottam, ahogy tudtam. A légvételeim eredménytelennek tűntek, feszült a tüdőm, a végtagjaim, mintha zsibbadtak volna, úgy éreztem, kiszáll belőlem az erő, ezért minden izmomat megfeszítettem, és még erősebben úsztam. Épp csak elkaptam, merre vannak a többiek, hogy egyáltalán merre is kellene mennem. Nem mertem megállni, úgy hajtottam magam, mint még soha. Ahogy közeledett a csónak, kezdett kitisztulni a fejem. Nyilván csak egy hal volt, mondjuk egy harcsa. Tiszta hülye vagyok, hogy így begőzöltem. Egy kicsit lassítottam, felpillantottam U.T.-ra, és Drótosra, akik kétségbeesve integettek nekem. Már a hangjukat is hallottam, ahogy ordítoztak, hogy gyerünk Sikló, gyere már, igyekezz! Ebből rájöttem, hogy mégsem csak egy harcsát láttam. Hideg áramlatot éreztem a lábamnál, mintha valami úszna mögöttem. Megint nekiiramodtam. Rákapcsoltam, amennyire csak bírtam, dübörögve vertem a habokat, már majdnem ott voltam a csónaknál.
U.T. elkapta az egyik karom, majd Drótos egyből a másikat. Felrántottak a csónakba, az utolsó, amit éreztem, hogy valami erősen végigkaristolja a talpam. Felsikítottam, és talán a legfélelmetesebb az volt, hogy U.T. is, akit még sosem hallottam sikítani. Drótos ordított, majd egy pillanat múlva mindhárman elterültünk a csónak alján.
Azt hittem, megfulladok, egyszerre akartam köhögni, és lélegezni, a mellkasom fájt, olyan vadul vert a szívem.
– Mi volt ez? – kérdeztem nagy nehezen.
– Fogalmam sincs, valami hatalmas izé úszott utánad! – kiabált U.T., majd a hajába túrt. – Úr isten, de para volt!
Minden légvételemet sípoló hang kísérte.
– Ez belőled jön? – kérdezte U.T. a homlokát ráncolva. – Jól vagy?
– Azt hiszem – nyögtem. – Még soha nem volt ilyen szar.
Drótosra néztem, de ő csak meredten bámult maga elé, majd végre visszatért a valóságba, és végignézett rajtunk.
– Sikló! Vérzik a lábad!
Magam elé kaptam a talpamat, letöröltem a vért, előregörnyedve vizsgáltam a sérülésem. U.T. odanyomta hozzám a fejét.
– Olyan, mintha üvegbe léptél volna – állapította meg, és ami azt illeti, én is erre jutottam.
– Menjünk vissza! – mondta Drótos, és egyből ott is volt a csónak ülésén, kezében a lapátok szárával.
Alig biccentettem, már a part felé evezett. – Mit tervezel?
– Meg kell hallgatnotok a dédapámat!
A kezembe temettem az arcom. Ha másra nem, legalább arra jó volt ez a kijelentés, hogy az előbbi félelmem hirtelen elpárolgott. Még mindig hatalmasakat dobbant a szívem, de érezhetően lassult, és legalább már kaptam levegőt. Drótos dédapja közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez, szinte teljesen demens, épp csak tisztába nem kellett rakni. A telek valójában az övé volt, Drótos nagyszüleivel fogalmam sincs mi lett, mintha azt a pletykát hallottam volna, hogy valamin összevesztek az öreggel, de a lényeg, hogy minden ügyet, ami a nyaralóhoz kötődött, Drótos faterja intézett. Nagyjából hetven éves korában az öreg gyakorlatilag ideköltözött, és mivel sokáig beszámítható volt, Drótos sokszor maradt a dédapjával. Azóta meg pont fordítva, Drótos vigyáz rá nagyrészt. Gondolom, így sokat spórolnak az ápolón. De nem is az a lényeg, hogy milyen kacifántos Drótos családja, hanem, erősen kételkedtem benne, hogy egy közel száz éves szivar fogja megfejteni ezeket a különös eseményeket, és úgy láttam, U.T.-nak is ez volt a határozott véleménye, ahogy a homlokát ráncolva nézett rám. Mégis úgy gondoltam, ezt azért elég bunkó dolog lenne így közölni.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2019-07-26 16:19 craz

craz képe

Kirakom, haladjunk... ;)
Akadnak benne kisebb hibák - ilyen is, olyan is.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

szo, 2019-07-27 07:00 mandarin

mandarin képe

Igen, eleinte úgy gondoltam, hogy nyilván az előző kikerülésekor ideális feltölteni a következőt, de kezdek rájönni, hogy ez nem így van. :/
Most rakom a harmadik részét, aztán pár nap múlva a negyediket is felrakom.

"És veled mi van?"

p, 2019-08-09 23:28 gabesz890

3

Üdvözletem!

Vártam a folytatást. A nyáriszünetes-kalandos hangvétel maradt, ehhez még hozzá tudtál adni egy kis rejtélyt is, jó volt. :) Kíváncsi vagyok, mi lesz valójában a balatoni Ness-i. :D

v, 2019-08-11 19:53 mandarin

mandarin képe

Köszönöm a szavazást! Elég későn ugyan, de feltöltöttem az utolsó részt is, remélem, hamarosan megjelenik az oldalon! :)

"És veled mi van?"