Víziszony 4/4

Mutterral sétálgattunk a parton, valamivel napnyugta előtt. U.T. bealudt a fa alatt, ezért őt otthagytuk inkább. Hadd pihenjen. Tegnap este, miután betoltuk a hambikat, U.T. tekert egy cigit a maradék fűből, amitől én is kicsit kótyagosnak éreztem magam.
– És most mi lesz? – sóhajtottam egy nagyot.
– Nem thudom. Remelem, ez nem jelenti ász, mindenek fhege.
Ránéztem, és összeszorult a szívem. Eddig bele sem gondoltam, hogy talán Mutternak jelenti a legtöbbet a Balaton.
Berlinbe járt suliba, ahol nem igazán szerették az osztálytársai, mert hogy ő keletnémet, míg a többiek generációkra visszamenőleg mind nyugatiak, ezért teljesen lesajnálták, és különböző, roppant szellemes csínyeket eszeltek ki ellene, mint például, hogy teletömték földdel a tolltartóját, meg ilyenek. Egyszer kérdeztem, hogy miért nem vált iskolát, de valami olyasmit magyarázott, hogy a többiben nem olyan a színvonal, vagy nagyon messze lenne. Gondolom ilyen nyugatnémetes városrészben laknak, vagy ilyesmi.
Eközben U.T. arra riadt fel, hogy valaki mellette van (ezt U.T. mesélte később). Végigszaladt rajta a félelem, még a lábujjaiban is érezte. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben igyekezett mozdulatlan maradni.
Nagyköpi ült mellette.
– Hát te nem szoktál köszönni?
Nagyköpi lassan felé fordult, barna kiskutyatekintetéből áradt a szomorúság. – Ne haragudj, nem akartalak felkelteni.
Nagyjából ekkor értünk vissza Muterral.
– Szia Nagyköpi! Jól vagy? Van valami új hír Csiniről?
Leültünk melléjük a sárga, elhasznált pokrócra. Pont előttem tátongott rajta egy lyuk, átlógtak a fűszálak, azokat kezdtem tépkedni.
– Jók az eredményei, nem fertőződött el a seb, Csini is sokkal nyugodtabb – mesélte lehajtott fejjel a pokrócnak, miközben egy falevéllel játszadozott.
– Akkor meg? Mi bánt? – U.T. a kérdése közben felült és maga alá húzta a lábát.
– Csini szülei nagyon megutáltak. El fogják tőlem tiltani. Alig látom mostanában. Szabályosan be kell szöknöm hozzá a kórházba, nehogy észrevegyen az apja.
U.T.-val elkaptuk egymás pillantását, majd mindketten lopva Mutterra sandítottunk. Német barátnőnk a pokrócot nézte, ajkát egészen vékonyra összeszorította. Ő is ettől félhetett, hogy először eltiltják tőlünk Csinit, aztán esetleg felhívják az ő szüleit, akik meg hazarendelik Berlinbe, és akkor mindennek vége.
– Ne legyetek már ilyen búvalbaszottak! – förmedt rájuk U.T. meglepően könnyedén. Szája sarkában mosoly bujkált, a szemöldökét enyhén összehúzta. – A Csini már tizenhat éves, ha velünk akar lógni, azt nem fogja megakadályozni se az apja, se egy kajmán, se a mumus. Ugyanígy valamennyiünkkel.
A többiek kissé hátrahőkölve, a homlokukat ráncolva néztek vissza rá, ezért folytatta, de a következőket már Mutterrnak intézte: – Miért? Ti azt gondoljátok, hogy mostantól mindenkit láncra verve fognak tartani az ősök, csak mert a Csinit megharapta valami a nádasban? – ciccegett. – Hagyjuk már!
Nagyköpi, mint aki nagyon gondolkodik, megragadta csenevész kecskeszakállát, hümmentett egyet, majd a szemét összehúzva U.T.-ra nézett. – Te találkoztál már valaha Csini faterjával?
– Igen találkoztam! – pirított rá U.T., még a hangja is felcsuklott. – Igen, hibbantak az ősei, ahogy mindenkinek azok. Attól még felnőnek az emberek, az isten szerelmére!
– Az isten szerelmére! – csaptam a combomra, mire mindenki nevetni kezdett. Mutter sokkal összeszedettebbnek nézett ki, mint azelőtt. Azt hiszem, belátta, hogy U.T.-nak igaza van, akkor is vonatra szállhat, ha a szülei megtiltják neki. Nagyköpi, miután abbahagyta a nevetést, még mindig mosolygott. A lassan aranyba öltöző tavat figyelte. Hátrapillantottam, a nádas lágyan ringott a szélben, a hullámok fodrozódtak, ki-kicsapott a víz a hullámtörő kövekre.
Nagyköpi felkelt mellőlem, és a parthoz sétált. A szél egyre erősödött, ő csak állt a közelgő viharban, és nézte a vizet. Arra gondoltam, talán csak úgy tűnt, hogy őt is megnyugtatták U.T. szavai. Valójában még mindig ezen az eltiltás dolgon töpreng.
Egyszer csak belépett a nádasok között a tóba.
– Nádjkopi!
Mind felpattantunk és szaladtunk utána, miközben hárman szólongattuk. Nem foglalkozott velünk, egyre beljebb gázolt a vízben.
A parton megtorpantunk
– Nagyköpi! – üvöltöztük.
– Gyere már ki, ember! – kiabált U.T., de Nagyköpi meg sem torpant.
– Mozs meg mi ledzsen? – Mutter a kezét tördelte, egyik lábáról a másikra állt. Én végigpásztáztam a tekintetemmel a nádast, hátha találok valamit, ami hasznosítható, de ötletem sem volt, valójában mit is keresek.
U.T. hol előrebillent, hol visszahőkölt, akadoztak a mozdulatai, mint akinek mindig támad egy ötlete, majd újra és újra elveti azt. – Ez tiszta hülyeség! – préselte ki magából a levegőt végül, és elindult ő is Nagyköpi után.
– Nein! – sikított fel Mutter, én meg mentem U.T. nyomában.
Mutter szerintem ezután még egy rövid ideig vívódhatott magával, csak azt tudom, hogy hamarosan elhangzott mögöttem egy hangos „Scheisse!”, aztán már ott trappolt mögöttünk.
A nádas egyre sűrűbbé vált, a nap már lenyugvófélben volt, a víz aranyszínűen ragyogott, minden lépéssel bokáig merültem az iszapba. Már alig tűnt fel néha-néha Nagyköpi széles válla a növényzet között, ezért felgyorsítottam a lépteim, és megelőztem U.T.-t.
Egyre közelebb értem Nagyköpihez, a nádak levelei végignyalták a karom, a szívem nagyokat dobbant, az orrom megtelt a bomlás édeskés, undorító bűzével, ismét éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a torkom, nehezedik a légzésem. Kinyújtottam a kezem, és elkaptam a srác karját. – Állj már meg végre!
Nagyköpi megfordult, a homlokát ráncolva kérdőn nézett rám. – Mi van?
– Mit mi van? Hova a náthásba mész?
– Megkeresem – vonta meg a vállát.
Kínomban felnevettem. Már nem csak féltem, fel tudtam volna robbanni. – Mégis mit? Mit keresel?
Nagyköpi az égre emelte a tekintetét, mintha még sosem hallott volna ilyen hülye kérdést. – Hát ami megtámadta Csinit! Megkeresem, és elintézem. Akkor végre lehiggadnak a kedélyek!
– Te meg vagy húzatva! – mondtam, miközben a mutatóujjamat a halántékomnál forgattam. – És ha nem sikerül?
Nagyköpi rántott egyet a karján, ami így kicsúszott a kezemből. – Akkor ez van.
– Hagyd már abba a hisztit, és gyere ki innen! – U.T. szólalt meg mögöttem.
– Gjere már Nádjkopi! – kontrázott rá Mutter.
A srác egy ideig csak bámult ránk, aztán, mint aki jobb belátásra tért, lesütötte a tekintetét, és tett egy lépést felénk. Nagy kő esett le a szívemről, hogy talán végre kimehetünk az egyre sötétebbé váló nádasból.
Nagyköpi mögött hatalmas hullámok keletkeztek. Mintha valami a víz alól gerjesztette volna. A hullám ide-oda cikázott, és egyre közelebb jött.
– Hm – mondta U.T., miközben lazán megvonta a vállát –, talán ideje csipkedni magunkat.
Nagyköpi csak biccentett egyet, hatalmas karját kitárta, mint aki védeni, és terelgetni próbál minket. Mind futásnak eredtünk.
Én elöl szökelltem, miközben újra, és újra hátrapillantottam a többiekre, U.T. és Mutter folyton megbotlottak a combközépig érő vízben és a ragadós iszapban. Ilyenkor Nagyköpi egyből felrántotta őket. Mögöttük a cikázó hullám egyre közelített. Ismét előre fordultam, amikor észrevettem, hogy valami szürkés dolog úszik a vízen. Miután felismertem, mi az, azt hittem, összecsuklik alattam a lábam.
Sikítottam, ahogy csak bírtam, próbáltam megállni, de a többiek belém szaladtak. A vízi hulla volt az, szürke, iszapos ujjait a csuklómra fonta, vizenyős tekintetét rám vetette, lassan húzta magát felém.
Egyre visítoztam, miközben próbáltam kirántani a kezem, de nem bírtam.
– Mi az isten ez? – bődült el mellettem Nagyköpi. Lerántotta a hulla karját rólam, majd a derekamat átölelve arrébbdobott a vízben.
Azonnal talpra ugrottam, Nagyköpi eközben karjával védve a lányokat, hátrált a hullától. – Fussatok! – üvöltötte, de senki se mozdult. – Fussatok már! – kiáltotta könyörgő hangon.
– Fussál te is! – mondta ekkor U.T., és megragadta Nagyköpi karját, majd mind megindultunk a part felé. Végigbotladoztuk a maradék utat. Újra és újra éles karmok hasítottak a lábamba, amiket újra és újra lerúgtam magamról. A partra kiérve meg sem álltunk a pokrócig, ahol elterülve először alig jutottunk levegőhöz.
– Ezzel…a halottal…álmodok…már egy éve – lihegtem.
– Kajak? – nyögte U.T. Felpillantottam, mindenki elkerekedett szemekkel bámult rám, Mutter papírfehérre sápadt, Nagyköpi a mellkasát szorította. – Én is folyton ezzel álmodtam!
– En isz! – Mutter hangja már-már sírósan hangzott.
Nagyköpi nem szólt, csak bólintott.
Visszafordultam a Balaton felé. A nap közben teljesen lement, a világ szürkés-kékre váltott.

A vízibiciklis stégen feküdtünk U.T.-val, Nagyköpivel, meg Drótossal. Nagyköpi megint nem szólalt meg, csak törökülésben, kissé előredőlve figyelte a víztükröt, mintha szuggerálni próbálná, hogy jöjjön elő, bármi is volt az. Mellette Drótos hanyatt fekve elterült, mint a Nagyalföld. Én a lábamat magam alá húzva figyeltem a felhőket, U.T. pedig a nagylábujjával kavargatta a vizet. Az összes vízibicikli kint volt még a parton. Nagyköpi szülei csinálták a bérbeadást, ezért a Köpeteknek fix helyük volt a biciklis székben, nagyjából egész szezonra. Mondanám, hogy irigyeltem őket az állandó nyári melójukért, csak annyi hibádzott, hogy egy huncut fityinget sem kaptak, ez nekik jó gyermeki kötelességük volt, ingyen és bérmentve.
– Szóval ennyi, senki nem tudja, mi folyik itt, mi pedig egész nyárra lemondhatunk a pancsolásról – sóhajtott egy nagyot U.T.
– Úgy néz ki – biccentettem.
– Nézd a jó oldalát! Csónakkal még bemehetünk. Az is valami – jegyezte meg Drótos.
U.T. tovább kavargatta a vizet, száját kissé elhúzta, nem tűnt elégedettnek a válasszal. – Az nem kajmán volt, amit a csónakból láttunk.
Még a fejem is hátravetettem, úgy meglepődtem ezen. Épp U.T.-tól vártam, hogy kapva kap majd ezen az egyszerű és kézenfekvő magyarázaton, a vízi hullát meg letudja annyival, hogy be voltunk parázva és mindenfélét elképzeltünk.
– Ha nem kajmán, akkor mégis, mi a jó fene? Vízi hulla? – szólalt meg Nagyköpet, amire mind felkaptuk a fejünket.
Ezek után pillanatok alatt történt minden. Egyszer csak U.T. úgy eltűnt mellőlem, mintha ott se lett volna. Valami berántotta a vízbe. Én felpattantam, utána akartam kapni, de már rég elnyelte a Balaton. Gondolkodás nélkül beugrottam. Mintha megnyúlt volna az idő, elrugaszkodtam a stégtől, a testem egy szép ívet írt le, egyenes háttal suhantam, akár a nyíl, előbb az ujjbegyem törte át a vízfelszínt, majd eltűnt benne a karom, aztán a fejem, végül az egész testem. Egy tökéletes fejessel vetettem magam U.T. után, olyannal, amitől még az edző szemébe is könnyek szöknének.
Becsapódtam a vízbe, torpedóként hasítottam a meder felé. Még láttam a buborékokat, amik U.T. után maradtak. Hamarosan sikerült kivennem valami alakzatot magam előtt. Lábtempózva úsztam egyre lejjebb, miközben a kezemet kinyújtva igyekeztem elérni U.T., vagy azt a bármit, ami elkapta. Már azt hittem, vége, soha többet nem látom az unokatesómat, amikor valamit sikerült megérintenem. Még jobban rákapcsoltam, kinyújtóztam, amennyire csak lehet, belemarkoltam az előttem lévő feketeségbe, és az ujjaim ráfonódtak valamire.
Egy csuklóra!
U.T. volt az, tudtam! Neki kellett lennie. Az a valami, ami lerántotta, már kettőnket húzott.
A feketeségben mintha valamit sikerült volna kivennem. Egy alakot, egy körvonalat, ami lassanként színeket kapott magára. Szürke színt. A szememet marta a víz, mégis pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben próbáltam ellenállni a lehúzó erőnek. Hirtelen egy szürke szempár tűnt fel, ráncos arc, ami kitátotta a száját. A vízi hulla volt, az ő csuklóját fogtam! Kifutott belőlem a vér, úgy éreztem, meghalok, ha nem veszek azonnal levegőt.
Reflexből elengedtem, majd azonnal utánakaptam. Épp csak elcsíptem az ujjbegyét. Hirtelen kitisztult a kép. Ez nem egy vízi hulla! És amit az előbb fogtam, az U.T. kellett, hogy legyen! Nem engedhettem el, különben én lettem volna a legszarabb unokatesó a világon. Tiszta erőből csapkodtam a lábammal, miközben a másik kezemmel újra elkaptam U.T. csuklóját. Annyit elértem, hogy megálltunk, legalább már nem süllyedtünk tovább. Még erősebbeket rúgtam, és mintha halványan, de megindultunk volna a felszín felé. Lefele néztem a vaksötétbe, miközben küzdöttem magunkat felfele. Ekkor két izzó vörös pontot láttam meg. Mintha egy szempár lenne, de már nem a vízi hulláé. Tudtam, hogy ezt nem képzelem, ez az a lény, és egyenesen engem figyelt. Egy pillanatra ismét megfagyott a vér az ereimben, de gyorsan magamhoz tértem. Továbbra is rúgtam a vizet, küzdöttem, hogy feljussunk, már az sem érdekelt, ha azzal az izével hármasban, de U.T.-t nem hagyhattam.
És ekkor történt, ahogy kínlódtam, hogy kiússzunk, és néztem a vörösen izzó szemeket, mintha dolgokat tömött volna a fejembe. Képeket ittas strandolókról, vízi hullákról, hatalmas hullámokról, pancsoló gyerekekről, nádasban lebegő döglött halakról. Egy örvény vett körül, a kavargó tölcsér legalján ültem, felnéztem, és láttam a napot.
Megráztam a fejem, és ismét a valóságban találtam magam. Az árny, aminek csak a körvonalait tudtam kivenni és a vörösen izzó szemét, kinyújtotta a karját. Ujjai hosszú karmokban végződtek, és egyre jobban megnyúltak, jöttek felém, a bokámon éreztem a karistolását. Akkor, ott megértettem, hogy le lehet győzni, hogy én le fogom győzni, nem hiába úsztuk meg eddig is, csak észnél kell maradni, nem szabad pánikba esni, és akkor van esélyünk.
Nagyot rúgtam a bokámba mélyedő karmokra, amitől még mélyebbre szúrtak a bőrömbe, de azt is éreztem, hogy eltörtek. Halkan ért el a víz alatt a vinnyogó hang, ami a mélységből tört elő. Tehát jól gondoltam! Csak bátorság kell, és minden megoldódik, csak ki kell tartani, semmi több, úszni, amennyire csak bírok.
Persze, ha addig meg nem fulladunk, mert hiába tudtam, hiába néztem bátran a szemébe és rúgtam szét a karmait, hiába nem adtam fel a küzdelmet, mégis éreztem, ahogy szétfeszít a tüdőm, zsong a fejem, kezdem egyre nehezebben felfogni, hogy mi történik körülöttem és zsibbadnak az ujjaim.
A főúton álltam, de ott nem volt senki, az ég borongósan szürke színt vett fel, a fák ágai kopaszon lengtek a szélben. Lefordultam a Jókain, elsétáltam a kertek mellett, de a házak megváltoztak. Mintha rengeteg év eltelt volna, mindenhonnan hullott a vakolat, a falak megrepedtek, a cserepek egy része leesett, és darabokra törve feküdt a megsárgult, ritkás füvön. Elértem Csini nagymamájának a házához, de a tornácon, az öregasszony hintaszékében egy pókhálós csontváz ült. Tompán éreztem, ahogy valaki a hónom alá nyúlt, és elindultunk a szürke ég felé, be egyenesen az esőfelhőkbe. Arra gondoltam, hogy ez talán egy halál előtti utolsó látomás.
Csak amikor már a stégen feküdtem az oldalamon, és Drótos pofozgatott, akkor tisztult ki újra a kép. Addig eszembe se jutott, hogy mégis miért ennyire mély a tó, közvetlen a stég mellett, ezen már csak utólag volt időm csodálkozni.
– Mi történt? – kiáltottam összerezzenve. Azt hiszem, úgy hangozhattam, mint aki valóban egy rémálomból riadt fel.
– Beugrottál U.T.-ért, de sokáig nem jöttetek fel, ezért Nagyköpettel utánatok ugrottunk. – Drótos mellettem térdelt, kátrány színű hajából csurgott a víz.
– És U.T. jól van? – Átfordultam a másik oldalamra, hogy a saját szememmel győződhessek meg róla.
U.T. ott feküdt mellettem, őt Nagyköpet próbálta magához téríteni. – Jól van – nyögte nehézkesen. Hátratámaszkodott, még mindig levegőért kapkodott. A megkönnyebbülés ugyanolyan erővel feszítette a mellkasomat, mint pár perce a fuldoklás.

Megrázom a fejem. Annyira rég nem gondoltam arra a nyárra, most mégis újra lepergett előttem.
– Szóval?
Összerezzenek a kérdésre, még a szívem is nagyot dobban. Oldalra nézek, Peti, az osztálytársam ül mellettem a fűben, és néz rám kérdőn. Velem szemben Atti, és Anna, akik szintén az osztálytársaim. Már képben vagyok, Siófokon buliztak egy páran, hogy megünnepeljék az érettségi végét. Én nem mentem, de megbeszéltem velük, hogy átugorhatnak hozzám, Balatonnádasra. Aztán megkérdezték, hogy megyek-e a vízbe, előttem meg lepergett az az egész nyár.
A fejemhez kapok, érzem, hogy izzadt a homlokom, amit ők biztos betudnak ennek a forró napnak. Körbenézek, mellettem az agyonnyúzott sárga pokrócon Csini halkan fütyörészve letesz egy sort, Kisköpet a homlokát ráncolva nézegeti a lapjait, Mutter egyfolytában az óráját figyeli. Hamarosan kezdődik a műszakja Lángosnál. Nagyköpet csak játszik a paklijával, ő már biztos tudja, mit fog rakni a következő körben, Drótos most nincs velünk, egész napra beosztották egy veszprémi kasznisnál, U.T. egy felfújt strandlabdát dobál. Az osztálytársaimnak szánta, amikor ők kitalálták, hogy bemennének pancsolni, csak aztán állt az egész program, mert én nem válaszoltam.
– Dóri! – szólít meg ismét Peti, miközben a szemem előtt integet.
– Nem, kösz, nincs kedvem.
Mind a hárman egymásra néznek, a szemöldökük a magasban, majd úgy fordulnak vissza hozzám, mint akik őszintén aggódnak, hogy napszúrást kaptam.
– Hogy-hogy nem?
Elfintorodok, majd megvonom a vállam. – Tudjátok, egy idő után már nem olyan izgalmas ez a tó. – Csini ekkor rám sandít, a lábfejével megvakarja csenevész vádliját, amin egy hatalmas heg szalad végig. A csaj igyekszik semmilyen fejet vágni, de én látom rajta az elismerést. A régi nyári események óta egyikünk sem volt a vízben.
Petiék mindhárman lassan bólintanak, mint akik most gondoltak bele igazán, hogy én már tényleg nagyon sokat voltam a Balatonnál. Közben a többiek úgy tesznek, mint akik meg sem hallottak minket, akkora Römizésben vannak. A fejük fölött lágyan ringanak a hatalmas fűzfa vékony ágai, a háttérben csillog a víz. U.T.-ra nézek, aki kisebb sikerrel próbálja az ujján pörgetni a labdát.
Mennyi minden változott azóta! Csini és Nagyköpi Veszprémben tanulnak fősulin. Nyaranta Csini a Köpetéknél lakik egy ideje. Érettségi után úgy döntött a csaj, hogy megunta az apja állandó pofonjait.
Nagyköpi tesire ment, Kisköpivel ketten kibővítették a családi vállalkozást: Most már szörfdeszkákat is bérbeadnak, illetve oktatást is vállalnak. Így végre bőven részesülnek ők is a bevételből.
Drótos nagyszülei idővel ugyanúgy demenciával küzdöttek, mint a dédapja. A srác szülei kitalálták, hogy elküldenék őket a balatoni nyaralóba, és majd Drótos vigyázhat rájuk. Ekkor ő meg beintett, mire a szülők azzal fenyegették, hogy akkor el kell adniuk a nyaralót, mert abból fizetnének valami otthont. Drótos ezután megvette azt a düledező kalyibát az erdőben, és istenesen kipofozta. Fogalmunk sincs, honnan volt rá pénze, de szerintünk minden szerelőmunkát elvállalt, ami szembejött vele.
Mutter szintén pestre ment továbbtanulni egyetemre, nyaranta meg itt dolgozik Lángosnak. Ritkán jár haza, inkább a szülei látogatják, mint fordítva. Nem is csodálom.
U.T. pedig beadta a jelentkezését dietetikára. Azt mondta, annyit kellett foglalkoznia ezzel az egész elhízás, fogyókúra témakörrel már életében, hogy ez egy igazán könnyű diploma lesz.
Én meg amint betöltöttem a tizenhatot, azonnal lemondtam az úszásról. Emiatt U.T.-val nagyobb szülinapi bulit csaptunk, mint a tizennyolcadikon.
– Na, jó, tudjátok mit? Bemegyek veletek.
A Römis csapat egyenesen felém fordul, nem szólnak egy szót sem, csak hitetlenkedve néznek rám. U.T. halványan elmosolyodik, felém passzolja a labdát, majd csak ennyit mond: – Jó szórakozást!
Elindulunk négyen a tó felé, a hátamon érzem a többiek tekintetét. Ahogy megállok a lépcsőn, egy nagyot sóhajtok. Először csak a lábujjammal lépek bele a hűvös vízbe.
– Mi az, nem jössz? – kérdezi Peti, majd vizet fröcsköl rám.
Nézem őket. Atti hunyorogva figyel, Anna nagy szisszenések közepette próbál teljesen megmártózni, de elég nehezen megy neki.
Még mindig nem bírok mozdulni. Pedig annyira egyszerű dolog ez, és különben is, már július van.
– De, megyek! – mondom, majd egy nagy adag vizet fröcskölök rájuk, amitől Anna felsikolt, én pedig egy hasast dobok a vízbe. Egész kellemes. Egyszer csak eszembe jut, mennyire szerettem a Balatonban úszni, milyen hangulatos háton fekve lebegni, és nézni a felhőket!
Megfordulok, a többiek már egészen beúsztak, a nyakig érő vízben passzolgatják a labdát. Utánuk iramodok, gyorsúszásban indulok el, amikor valami végigkarmolja a lábam. Megdermedek, úgy érzem, kifut belőlem a vér, meg sem bírok mozdulni. Hiába veszek levegőt, olyan, mintha semmit nem érne, a szívem hatalmasakat dobban, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Hamarosan újra érzem az éles karistolást a bokámnál.
Egy hínár.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2019-08-16 18:14 Kelvin

Kelvin képe

Az előző részeket sem olvastam, de mivel más már kirakta őket, gondolom, ez is mehet.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2019-08-19 08:51 mandarin

mandarin képe

Oh, köszönöm a bizalmat! :)

"És veled mi van?"

p, 2019-08-23 16:35 gabesz890

4

Üdvözletem!

Végre befejezhettem a sztorit, köszönöm. :) Nagyobb csattanót vártam a végére, vagy hogy kihúzzák a fenevadat a tengerpartra, de sajnos ez elmaradt. Az elején maradt a hangulat, azt jól megőrizted, a vége felé azonban már sok volt a hirtelen esemény/helyszínváltás, ami picit zavart. Egyszer üldözik a szörnyet, utána a stégről lerántja egyiküket, majd hallucinál a leányzó, utána meg ugrunk az időben. Tagoltabban emészthetőbb lett volna, mert így nehéz volt követni az eseményeket, mikor, és hol vagyunk.
Összességében azonban tetszett. :)

sze, 2019-09-11 16:14 mandarin

mandarin képe

Szia, ne haragudj, hogy csak most. Valamikor elolvastam, mit írtál, de akkor nem tudtam válaszolni, azóta meg ahogy volt, elfelejtettem.
Pedig nagyon örülök, hogy végigolvastad, és véleményezted, és köszönöm szépen! :)
Az utolsó jelenet lényegében megtörtént, és innen jött az egész történet. Középiskolában volt egy osztálytársam, aki állandóan a Balatonnál volt az unokatestvérével (akit u.t.-nak hívott), meg az ottani barátaival (köztük egy osztrák csajjal, aki erősen törte a magyart).
Érettségi után néhányan leugrottunk a csajhoz. Az egész balatoni banda lent volt a parton. Mikor kérdeztük, hogy jönnek-e a vízbe, nem akartak (hetvenezer fok volt, tombolt a nyár). Nagyon fura volt. Azóta sem értem, miért nem akartak. Lehet, hogy ezért? :)

"És veled mi van?"