Bioszellem, kiberisten (1/3)

Önhibán kívül, drámai váratlansággal elveszíteni mindent – nincs ennél nagyobb tragédia. Erre gondolt Csongor, miközben a vázlatfüzetét lapozgatta, majd elindult az asszociációs lánc, és eszébe jutott mindaz, amit elvesztett.

A képessége. Két évvel korábban még olyan ösztönösen érzett rá a formákra, mint ahogy levegőt vett, és a ceruza hegyével nem a lapot vélte megérinteni, hanem térbeli idomokat, puha bőrt, hideg acélt és a haj könnyű szálait – most viszont a semmibe vezettek a keresővonalai. Csak bámulta a skicceket – nem is az ő munkájának tűntek, hanem valami isteni kinyilatkoztatásnak. Megborzongott.
Az egyik bájos női archoz mintha Cintia állt volna modellt – pedig azt is fejből rajzolta.

Plátói szerelem. Talán így nevezik, amit Cintia iránt érzett. Megbolondult azokért a vonalakért. Egyszer mondta is Balázsnak, még tizedikben, hogy ha autógyára lenne, Cintia idomaira alapozná a karosszériák formatervét. Valami őrjítő élmény végigmérni azt a lányt, hullámvasutazik rajta a tekintet, és akkor még szót sem ejtettünk az út végállomásáról, Cintia arcáról – nem mintha szavakba lehetne önteni, a jelzők legkreatívabb kombinációja sem fejezheti ki a látványt, amelyet nyújt; talán egy angyal tökéletesre faragott, hó tiszta márványarca… Talán. Csakhogy bőre nem márványfehér, hanem kreol – és emiatt van valami egzotikus benne, meg a hosszú, vadul csavarodó, hollófekete hajában; jól állna neki a spanyol nyelv, fontolgatták is, hogy megtanulják, elvégre Csongor kedvenc digitális művésze is spanyol, és szívesen beszélne vele az anyanyelvén, meg mekkora muri lenne már kibeszélni mindenkit a suliban spanyolul, a többiek csak kamilláznának, hogy mi a francon röhögnek ők, Cintia meg Csongor, és mit fecsegnek azon a szokatlan, pergő nyelven, mintha flamencót járna a szájuk…

Persze nem jutottak el odáig, hogy együtt tanuljanak spanyolul. Néhány bizonytalan csók, pár lopott éjszakába nyúló beszélgetés, aztán belerongyolt Csongor életébe a predesztinált mindent elvesztés.

A génjeibe kódolták. Hogy micsodák, a biofizika törvényei vagy az istenek, nem volt fontos. Csak egy dolog számított – hogy megszabaduljon tőlük. A testetlen hangoktól, a rajzlapon elmozduló-torzuló vonalaktól, attól az alternatív valóságtól, ami rémisztő irányíthatatlansággal mászott ki a fejéből, és elegyedett szürreális álomként a fizikai valósággal.
Csongor skizofrén volt. Napról napra növekedett a zavarodottsága, sorra rémisztette meg az embereket maga körül. Mégsem akarta beismerni. Próbálta leplezni, kordában tartani.

Egészen addig, amíg a koponyáját feszítő káosznak Cintia is áldozatul esett.

********

Egy szokványos szombat reggel találkozott önmagával a szobájában, tusolás után. Megdermedt az ajtóban, és végigmérte az ágyán ülő másikat. A másik éppen a skiccfüzetét lapozta. Minden ízében az ő másolatának tűnt.

– Ilyen valósághű illúzióm még sosem volt – szólalt meg Csongor.

– Nekem sem – válaszolta a másik, és finoman becsukta a füzetet az ölében. – Ez nyilván nem az agyunk játéka, hiszen kezelés alatt állunk. Ez egy szimuláció.

– Azt akarod mondani, hogy elkezdődött?

– Mivel az utolsó idegsejtig az én másolatom vagy, ugyanazt gondolom a dolgokról, mint te.

Az ajtóban álló Csongor idegesen az ajkába harapott; ő is ilyen arrogánsan szokott válaszolni?

– Nem vagyok copy. Origin vagyok – jelentette ki.

– Honnan veszed?

– Onnan, hogy tapasztalok. Van lelkem. Te csak mímeled a viselkedésemet, de belül üres vagy.
A másik hökkenten meredt Csongorra.

– Én is ezzel akartam érvelni ellened – mondta.

Csongor őszinte megrendülést vélt felfedezni a hangjában. Zavartan félrepillantott és felnevetett. Az ajtófélfának támaszkodva bámult maga elé, hitetlenkedve rázta a fejét.

– Amikor vége a szimulációnak – nézett fel a másik szemébe, mélyen, mintha a lelkét kutatná az írisze mélyén –, kiderül majd, hogy ki a copy, és ki az origin.

– Te melyik szeretnél lenni? – kérdezte a másik.

Csongor egyik szemöldöke aprót rándult.

– Amelyik te is – morogta.

A másik az ágytámlának dőlt, és füzetét az éjjeli szekrényre tette. Megköszörülte a torkát.

– Tudod – kezdett neki –, bármelyikünk is legyen az origin, alaposan megszívatta a copyt.

Csongor aprókat bólogatott, értette, mire céloz a másik.

A copy egy virtuális térben ragadt elme marad csupán, akinek nem lesz lehetősége megérinteni Cintiát, bőrén érezni a valódi nap sugarát, és megkapni azt a jogot és szabadságot, mellyel az origin bír. Az origin egészséges változataként funkcionál, dolgozik, de az eredményt és elismerést már nem ő kapja meg. A copy egy virtuális börtönbe kényszerített rabszolga.

– Tegyük fel, hogy én vagyok a copy – folytatta a másik. – Miért szolgálnálak ki? Miért húznék meg akár csak egyetlen digitális vonalat is a kedvedért?

– Mert akkor nem töröllek ki – válaszolta Csongor. – Akár vannak érzéseid, akár nincsenek, az én viselkedésemet szimulálod. Én nagyon nem akarok meghalni, szóval te sem akarhatsz.

Mintha megfagyott volna a szoftver, melyen a beszélgetés futott. A másik előrébb hajolt, megnyikordult alatta az ágy.

– Egy rabszolgának hamar megváltozhat az élethez való hozzáállása – mondta. – Könyörögnék, hogy tüntess el a merevlemezedről.

– Nézd, a copy életnek is megvan a maga előnye – vágta rá Csongor, aki előre kikalkulálta a másik válaszát. – Felturbózhatod a képességeidet, és megszabadulhatsz a skizofréniádtól. És nem úgy, mint én a gyógyszerekkel. Tudod. Letargia, meg ahogy rajzolok azóta... Baszki, mintha visszafejlődtem volna tíz éves koromra.

– Szórakoztató a meggyőződésed, hogy én vagyok a copy – mondta a másik; de a hangja inkább szomorúnak tűnt.

Csongor jelt kapott a rendszertől. Biztosra vette, hogy az alteregója is fogta az adást. Észrevett egy sakktáblát az éjjeliszekrényen, a vázlatfüzet mellett – fából faragott figurák sorakoztak rajta.

– Ez mintha eddig nem lett volna itt – jegyezte meg a másik.

– Én sem láttam eddig – erősítette meg Csongor. – Akkor? Felkészültél? Szembesülni a ténnyel, hogy copy vagy?

– Bármelyikünk is a copy, a Turing-teszten már átment – mondta a másik. – Szerinted a Winzer-teszten is át fog esni?

– Szórakoztató a feltételezésed, hogy bármiben is ellenvéleményen tudunk lenni – mondta Csongor, és most a saját hangjában is észrevette azt a bizonyos arroganciát.

– Milyen csodálatos, hogy mindenben egyetértünk, mégis utáljuk egymást – ült az ágy szélére a másik, és felvette a világos és a sötét vezért.

– Ha mindketten teljes értékű életet élhetnénk a jövőben, valószínűleg derűsebb hangulatban beszélgetnénk – lépett hozzá Csongor.

– Na ne mondd, ez magamtól eszembe se jutott volna – vigyorodott el gúnyosan a másik. Megkeverte a figurákat a háta mögött. – Mit is üzent a rendszer? A sötét figura a copy?

Majd egyszerre mondták:

– Elég rasszista.

És nevettek.

Aztán a másik előretartotta mindkét öklét – Csongor arcára fagyott a mosoly.

A világos vezért kell választania. Kizárt, hogy ő legyen a copy. A copy csak egy program, nem lehet öntudata. Márpedig neki van öntudata. A világos figura az övé. A világos a fény, a fény az öntudat. A program öntudatlan, a tudatlanság sötétség. Micsoda analógia ez a kutatóktól. Valami művészlélek találhatta ki.

Vajon a másik fejében is ezek a gondolatok zajlanak le?

Csongor megérintette a másik bal öklét. A bal ököl kinyílt, és tenyerében ott tartotta a sötét királynőt.
Csongor hátratántorodott.

– Ez valami rossz vicc? – hörögte. Ide-oda kapkodta a tekintetét, mintha rejtett kamerák után kutatna a szobában. – Ez valami elcseszett vicc? Valami újabb kísérlet?

A másikat szem elől tévesztette, mint ahogy a hallucinációit szokta, és most egyedül találta magát abban a nyomasztóan szűk térben – a falakat egyszeriben fenyegetően közel érezte magához, mintha ujjakként borulnának rá, hogy marokban tartsák, akár egy sakkfigurát. Az ajtóhoz fordult, hogy kirohanjon – de az ajtó helyén is tömör fal volt.

– Az istenit! – kiáltott Csongor. – Lehetetlen!

Akárhogy zihált, nem kapott elég levegőt, pólója izzadt hátára tapadt. Fájdalom hasított a koponyájába. Térdre rogyott, ujjait fejbőrébe vájta.

Torka szakadtából ordított, mégsem hallott mást, csak valami távoli sípolást.

********

A skizofrénia elleni gyógyszerek blokkolják az agy dopamin és szerotonin receptorait, emiatt nem tud rajzolni – ezt magyarázta az orvos, de Csongort nem érdekelték a receptorok, csak az, hogy visszanyerje a rajzkészségét. A szakközépiskola végzős diákjaként fel kellett készülnie a vészesen közelgő felvételire, de ilyen állapotban még csak nem is remélhette, hogy bekerüljön az Iparművészeti Egyetemre.

Aztán két hónappal később felkeresték egy nemzetközi gyógyszer-informatikai cégtől, a Bioghost Corporationtől – alanyokat kerestek egy forradalmi technológia teszteléséhez.

– Neurobotokat fecskendezünk a koponyaüregébe – magyarázta a cég magyar képviselője Csongor szüleinek. – Ezek az idegsejtjeihez kapcsolódnak, és összekötik az agyát egy kvantumszámítógéppel. A számítógép alaposan feltérképezi Csongor pszichofizikáját, és kikalkulálja a legoptimálisabb agyműködést, amellyel úgy kezelhetjük a skizofrénia tüneteit, hogy közben sértetlen marad az alany tehetsége.

– És mennyire kockázatos ez? – kérdezte Csongor apja.

– Nem tapasztaltunk káros mellékhatásokat. A legrosszabb eredmények is azonosak a leghatékonyabb skizofréniát kezelő gyógyszerek hatásával. Nincs vesztenivalójuk, sőt. A neurobotok feltárják egy új világ kapuját. Közvetlen kapcsolat az agy és a számítógép között, annak minden előnyével együtt.

Csongor gondterheltnek látta a szülei arcát, amikor összenéztek.

– Mibe kerül ez nekünk? – dörzsölte szálkás munkáskezét az apja.

– Semmibe se – igazított szemüvegén a doktor. – A kezelés költségeit uniós pályázati pénzből finanszírozzuk. Cégünk azzal a feltétellel kapott támogatást, hogy a Csongorhoz hasonló betegeken segítsen.

A csábító, habkönnyű megoldásról minden filmben bebizonyosodik, hogy nem más, mint az ördöggel való naiv megalkuvás. Az élet, ha máshol nem is, ezen a téren hasonlít a filmekhez.

A húsz centis tű, ami a varrógépszerű robotból meredezett, félelmetesnek tűnt. Csongor be akarta csukni a szemét, amikor a tű közeledett, de akkor már lebénították és érzéstelenítették az egész arcát egy kisebb szúrással, a járomcsontja alatt. Amikor a robot lassan átdöfte a szemgolyóját, semmit sem érzett. Még az agyában sem, ahová a tű betolakodott. A koponyán belül nincs bőr vagy idegvégződés.

Neurobot-hordozó plazmát fecskendeztek az agyszövetébe. Néhány napig tartott, amíg a nanoegységek elszaporodtak, rácsatlakoztak a neurális hálózatra, és szinkronba kerültek vele.

A csoda azonban elmaradt. A kvantumszámítógépek sem találtak olyan megoldást, ami lehetővé tenné a rajzkészség megtartását és a betegség kezelését egy időben. Ott gyökerezett a skizofréniája, ahol a rajztehetsége is. Ugyan Csongor apátiája enyhült valamelyest, továbbra sem érezte motiváltnak magát a tanulásra vagy alkotásra, és a rajzolás sem ment neki jobban.

Pár hónappal később újra felkeresték Csongor szüleit a Bioghosttól. Kiderült, hogy fejlesztés alatt áll egy másik lehetőség is.

– Éled a megszokott életed – magyarázta az orvos Csongornak és családjának –, különféle, változatos tevékenységeket végzel, a számítógép pedig rögzíti az elmeműködésed mintázatát. Néhány héten belül megkapjuk az agyad végletekig pontos térképét, amelyet egy speciális programban futtatunk. Akkor életre kel a copy, vagy más néven az anima.

– Az anima? – ismételte Csongor gyanakodva.

– Igen. Egy színtiszta elme, ami kizárólag virtuálisan létezik. A fizikai idegrendszer csak korlátozott kereteken belül módosítható, máskülönben súlyos agykárosodás lép fel. A virtuális aggyal azonban nem ez a helyzet. Az anima sokkal drasztikusabb változásokat is eszközölhet magán anélkül, hogy az elmeszimuláció sérülne. Az anima-Csongor úgy szabadulhat meg kényszeres hallucinációitól, hogy közben a rajzkészsége is megmarad, mi több, a végletekig fejlesztheti.

– És ez miért jó nekem? – kérdezte Csongor.

– Minden munkája a te szellemi termékednek minősülne, hiszen a te elméd adta hozzá az alapot. Az animád egy virtuális protézis a benned rejlő képesség számára, amit egy betegség korlátoz.

Csongor átgondolta a hallottakat.

– Továbbra is a betegségemmel kell élnem. Továbbra is depresszióval fogok küszködni, és rajzolni sem fogok úgy, mint régen.

– Ez igaz – vallotta be az orvos. – De az animád kipótolhatja a... szóval ő képviseli a tehetségedet. Amit rajzol, valójában te rajzolod. De közvetett módon. Jogilag minden munkája a tiéd.

– Aha – bólogatott lassan Csongor. – És az életkedvemet is ő képviseli majd? Ő pótolja ki?
Az orvos Csongor szüleire nézett, majd visszafordult a fiúhoz.

– Az életkedved visszaszerzésén neked is dolgoznod kell – válaszolta. – A gyógyszerek nem tesznek boldoggá. A neurobotok sem. Első sorban barátokra van szükséged, erős szociális kapcsolatokra. Esetleg szakemberre, pszichológusra. Ezt nem a technológia fogja megoldani.

Csongornak valamiért nehezére esett bölcs embereként tekinteni a tudósokra, de ezek a mondatok megmaradtak benne. Néhány héttel később az ágyán ücsörgött, és a skiccfüzetét bújta, amikor az anima benyitott hozzá. Megdermedtek a döbbenettől. Ez volt az első találkozásuk, de Csongornak rossz előérzete támadt. Akkor is eszébe jutottak a doktor szavai:

A gyógyszerek nem tesznek boldoggá. A neurobotok sem.

Az anima sem – tette hozzá magában.

********

Három tanévet hagyott ki a betegsége miatt. Amikor visszatért a szakközépiskolába, kellemetlenül érezte magát a fiatal diákok között. Csupa vadidegen, akik mintha lenézték volna őt a múltja miatt, és azért, hogy ilyen ügyetlenül forgatja a ceruzát. Utálta, amikor a szünetben egyesek körbesétáltak a teremben, hogy felmérjék a munkákat, és a rajzbakjához közeledtek. Rendszerint kettest kapott a munkáira. A tanár többször is megjegyezte, hogy a rajzai valójában annyit sem érnek. Csongor tudta, hogy igaza van, sőt, érezte, hogy a betegségére való tekintettel kapja meg a kegyelemketteseket – de ez csak még gyűlöltebbé tette számára a tanárt.

A volt osztálytársai már két éve elvégezték a sulit. Úgy hallotta, hogy Cintia spanyol szakon tanul a fővárosban.

Eközben az anima-Csongor elképesztő léptékben fejlődött. Nem csak a rajzkészsége, hanem az egész személyisége – élénk, kedves személyiséggé érlelte magát, aki meglepően frappáns poénokat dobál. Csongor azon kapta magát, hogy szeret beszélgetni vele, felvillanyozza.

Aztán egy álom során összezörrentek.

– Mostanában egyre többet lógsz velem – cukkolta a másik. A Sóstói-erdő egyik ösvényét taposták, amihez sok gyerekkori emlékük kapcsolódott. – Alig van időm dolgozni a portfóliódon.

– Csak nem akarom, hogy megkattanj – válaszolta Csongor. – Rajtam kívül nincs más szociális kapcsolatod.
– Miért, neked vannak szociális kapcsolataid?

Csongor megtorpant egy juharfa tűzpiros lombkoronája alatt. A másik még tett néhány lépést, majd visszafordult hozzá. Fényfoltok és levélárnyékok tarkították.

– Honnan veszed, hogy nincsenek? – kérdezte Csongor feszülten.

– Nem is tudom – vont vállat a másik. – Egyszerűen csak beérzi az ember.

Csongor felhorkant.

– Ne nevettess. Nem vagy ember, és nincsenek érzéseid.

– Hát persze – biccentett a másik. – Nyilván ezért kaptam idegösszeomlást, amikor szembesültem azzal, hogy nem én vagyok az origin, és megbuktam a Winzer-teszten.

– Csak szimulálod a viselkedésemet – sétált el mellette Csongor. – Én is összeomoltam volna abban a helyzetben, ezt mutattad be. De ettől még nem vagy érző lény.

A másik döbbenten nézett utána, arcán megrándultak az izmok. Nyugalmat erőltetett magára, és halkan szólt:

– Hihetetlenül dühítő, hogy a legemberibb reakcióim ellenére sem veszel emberszámba.

– Az én helyzetemben – fordult vissza hozzá Csongor –, te sem lennél különb.

– Ezt el kell fogadnom. Ahogy azt is, hogy ezek szerint seggfej vagy. Amiből pedig az következik, hogy nincsenek működő szociális kapcsolataid.

– Na, azért ennél frappánsabb megjegyzéseid szoktak lenni.

– Az egyetlen kapcsolatod én vagyok, én viszont te vagyok. Az ember nem lehet kapcsolatban magával, ergo nincsenek is kapcsolataink. Ez a seggfejek sorsa.

– Túltolod – intette le Csongor. – Amúgy meg rohadtul nem vagyunk már azonosak. Sajnáltatod itt magad a traumád miatt, de pár perc alatt átprogramoztad az elmédet, és feloldottad a sérüléseidet. Képes vagy megszeretni dolgokat, amiket utálsz, és megutálni dolgokat, amiket szeretsz. Már csak ezért sem lehetsz ember. Semmi közöd hozzánk!

A másik tekintetében volt valami rémisztő. Szakította a szimulációt, és Csongor biológiai álomba merült.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2020-08-21 03:42 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Utálni fogsz, de ezt most csak azért rakom ki, mert durva lenne, ha nem teszem. Úgy értem, igen, már rég olvastam a leveledet, valahová mentettem is a Wordöt, hogy egyszer lesz időm végigrágni magamat rajta, akkor egyben ledarálom, de nem jutottam el odáig. Szóval ezt modt kirakom amolyan "tudunk róla" módon. A második részt is felrakom holnap (vagy valamikor a héten), a harmadikhoz fogok majd rendes hozzászólást írni. Addig csak eljutok odáig.

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2020-08-21 18:35 Newschool

Newschool képe

Megértem – nem rövid, és látom, hogy dömping van.

Köszi, hogy kiraktad. Kíváncsian várom a véleményedet. :)

p, 2020-08-21 18:43 Newschool

Newschool képe

Ezt a novit a Gabo SFF idei antológiájába szántam. Nem került be, de megemlítették a kiemeltek között (ami leírásuk szerint vagy azt jelenti, hogy írástechnikailag kiemelkedőnek tartották a szürke mezőnyből, vagy azt, hogy érdekesnek találták az ötletet).

Szerintetek mi hiányozhat belőle vagy mit baltáztam el?