Violet Doll - Nem vagy egyedül II/2

18+!

Két héten belül tönkrement az élete.
A változás nem volt feltűnő, sőt, a lehető legjobban haladt minden… Mégis, ha egy-egy tiszta pillanatában visszagondolt, úgy vélte, már a kezdetektől repedés húzódott a tökéletes tapéta alatt.
Berendezkedett az irodában; már másnap bevitt néhány nélkülözhetetlen apróságot. Személyes tárgyainak hangulata életet lehelt a helyiségbe, otthonossá tette azt, és ez valamiféle varázslat módjára száműzte az első nap letaglózó felfedezését… Grey üres íróasztalának látványát, melyben egyetlen akta várta: a Violeté.
Erica nyakig merült a munkába. Felmérte az aktuális és az archív anyagokat, rendszerezte a tennivalókat, előre sorolva a legfontosabb ügyeket. Felkészült a rábízott ingatlanok jellegzetességeiből és környékük történelméből; ügyfelekkel egyeztetett időpontokat.
Alig két nap múlva megérkezett személyi asszisztense is, egy kedves, segítőkész fiatal lány. Ekkor, mivel a mindennapi postát, egyeztetéseket és elintéznivalókat most már Rose-ra bízhatta, bejárta a közeli házakat, lakásokat… Hétvégén pedig a távolabbi, nagy ingatlanokat.
Így került a Violet Doll-hoz egy verőfényes szombati napon.
A lélegzete elakadt az idős, impozáns épület láttán. Úgy érezte, mintha valami ütős horrorfilm egyik hatásosan felépített díszletét látná, és eszébe jutott az akta, a két sietve odalökött, valahogy baljós szó: Violet Doll… Ám az aktát otthon felejtette,
(ugyan már, elő sem kerested)
tartalmára pedig, bárhogy erőltette is, nem emlékezett.
Nyilván nem volt benne semmi különös.
Bejárta a házat, mindvégig lenyűgözötten annak csendjétől, különös, már-már fenyegető hangulatától, falaiból sugárzó múltjától… Ám végül sértetlenül távozott, nem értve, minek is kerítettek akkora feneket, miért pletykálnak suttogva Grey Kettlerről, halálesetekről és arról, mi történhetett valójában – az égre, hiszen ez csak egy ház! Meghalt benne valaki? Naná! Több száz éves épület. Balesetek történtek? Előfordulhat, szintén a ház kora okán: rosszul befedett kutak, korhadt lépcsők, ingatag padlásdeszkák… Mi a bús fene volt olyan iszonyatos, hogy el kellett tussolni?
Megbánta elhamarkodott ítéletét, kételyeit is főnökével kapcsolatban. Mr. Banney csak azt tette, amit tennie kellett, ez egyértelmű. Mr. Banney tapasztalt, remek szakember, aki tudja: a negatív reklám is reklám, és ha titkot kreálunk valamiből, csak annál hevesebb lesz az érdeklődés. Biztos, hogy erről van szó.
Nem vette észre, hogy már ezek a gondolatok sem az igazán az övéi. Ó, hiszen ő elfoglalt ügynök, nem ér rá még gondolkodni sem, ügyfelek, időpontok és történelem töltik ki minden idejét. Majd lemegy alfába az egyik jóga-óráját követő szauna során, és ezzel megadja a lelki életének is, ami jár.
Eleinte az sem tűnt fel, amikor kezdett minden valahogy… összecsúszni. Lassan, fokozatosan jelentőségét veszítette, bármit is tett.
Reggel felkel, gépiesen letusol, sminkel, csinos ruhákat vesz fel – na és?
Bemegy az irodába, egyeztet Rose-zal a napi teendőkről, majd ügyfelekkel találkozik, legszebb mosolyát elővéve körbevezeti őket valami vacak lakásban, egyfolytában méltatva annak előnyeit – na és?
Fáradtan ér vissza az irodába, Rose asztalára teszi a diktafont, hogy a lány, aki persze munkaideje letelvén már rég hazament, másnap reggel megtalálja… Leteszi magát a számítógép elé, unottan turkál a postafiókjában, pár perc múlva gépiesen elnémítja a rádiót, kilép a folyosóra, bezárja az ajtót… Na és?
Hazafelé esetleg beül egy közeli szálloda bárjába, koktélt rendel, ücsörög a bárpultnál és bátorító mosollyal lepattint minden jóképű ajánlkozót, aki meg akarja hívni valamire; semmiségekről cseveg a pultossal, aztán esetleg úszni megy vagy jógázni…
Na és, na és, na és!
Két hét, ennyi kellett, hogy Imax-mozivá váljon az élete. Szép, színes, valósághű, vegyétek, vigyétek! Kit érdekel, hogy nem igazi?
Köd. Valójában köd.
Lilásan árnyalt, gomolygó, fertőző köd.

Ebbe a ködbe vágott utat ragyogó fénysugárral Monique Lapin ajtónyitása. Erica boldogan állt ki a fénybe, és nem vette észre, hogy a rivaldafény által kiszorított seblila sötétség a háttérben még tömörebbé, még fenyegetőbbé válik…

*

Irtózatos álmot látott.
A Violet Doll kapuja előtt állt, meggyőződése szerint másodszor.
Mennyire más volt, mint amikor kinevezése első napjaiban járt itt!
Akkor ambíciókkal telve érkezett. Birtoklón és – ugyan, miért is ne ismerné be? – némileg öntelten hintáztatta ujjain a kulcsokat; energikus léptekkel sietett végig a kövezett felhajtón, melynek egyetlen apró gyöngykavicsa sem mert moccanni erőszakos tűsarkai alatt. A tulajdonos büszkeségével nézett a házra – holott dehogy volt tulaj, csak egy közönséges ügynök –, és nem vett tudomást a park, a környék feszült, figyelő csendjéről.
Utólag már látta: minden mozdulata elbizakodottságot, fölényességet sugallt – ha lett volna kinek…
Vagy volt?
Ma rettegő kisegérként
vagy nyúlként, mint Monique – Lapin, az nyulat jelent, nemde? – haha, a híres francia domina egy nyuszi, nyulacska, nyuszómuszó…!
szedte lábát a ház
Violet Doll, ez a nevem, a nevünk; a nevek hatalmas dolgok, kedvesem
felé a lilás alkonyban.
Késő délelőtt érkezett ugyan, de amikor belépett a kapun, mégis alkonyatot idéző fényviszonyok ölelték magukba, mintha a világ elhomályosult volna. Riadt tekintete ide-oda cikázott a sötét véraláfutás-lilán megbúvó árnyékok között. Korábban miért nem vette észre, mennyi beugró, falmélyedés, kiszögellés, mennyi homályos árnyék és beláthatatlan szeglet van itt? Árnyak a park öreg fái között, melyeknek ágai mintha vénemberek szikkadt karjai lennének, akik szívósan, de mind erőtlenebbül tartják a hullaszürke égboltot. Árnyak a homályba vesző, kavicsos ösvényeken, a ház párkányai, ereszei alatt; lesben álló árnyak a küszöbökön, az ajtónyílások holtterében, a falak repedéseiben, az ablakok mögött.
Ahogy megkerülte az ősöreg szökőkutat a ház előtt, és felnézett az épületre, határozottan érezte: már nem ő van nyeregben. Nem – most már a ház néz le rá hűvösen, fölényesen. Az ambiciózus fiatal nő emléke egyszerre összekarcolt, áttetsző, szépiaszín filmnek tűnt, melyet talán a Violet Doll vetített ki rá valamelyik vén, ráncos szemnek ható, repedezett fájú ablakán.
A ház, amely
(aki?)
mintha sokkal nagyobb lenne, mint akkor volt.
Fellépdelt a széles teraszra, gyorsan, hogy minél messzebb kerüljön a park komor
(mélylila, holtlila)
árnyaitól, a szökőkút torz pofájú vízköpőitől, melyekre jóformán rá sem mert nézni az imént, mert még egy gyors oldalpillantás is rémálmok tömkelegét ígérte… Kőből faragott démonok ráncos pofájáról, elképzelhetetlen lények vakon kigúvadó szeméről, leszakadt állkapcsáról, málló szarváról, letört végű nyelvéről.
Ohó, menekülsz, szinte menekülsz a karjaimba, kedvesem, ugye?
Nem tudta elviselni ezt a hangot, melyből sűrű, zöld epe módjára csöpögött a gúny. Nagyon félt, soha életében nem félt ennyire… De kihúzta magát, amennyire a maradék erejéből telt.
– Fogd be a pofád, vén kurva! – mormolta, miközben a terasz nyöszörgő deszkapadlatán át a bejárathoz lépett. – Ha engem akarsz, eressz be!
Lenyomta a cirádás rézkilincset. Várta az idegborzoló nyikorgást, de az ajtó némán, súlyos, könyörtelen olajozottsággal tárult fel.

Léptei tompán kongtak a fogadótér vörös
(lilásvörös… ez alvadt vérrel erezett sötétpink, kislány)
márványán.
Az előtér kihalt volt, egykor ragyogó lakkfényét évszázados por fedte.
Csend volt, súlyos, süket csend, és nem történt semmi… Míg Erica fel nem emelte tekintetét a galériára, a ház gerincére.
Vele szemben két lépcsősor emelkedett elegáns ívben a magasba. Erica mintha mozgást látott volna… És mielőtt még felfoghatta volna, minden életre kelt.
Letűnt érák pazar öltözetű asszonyai libegtek lefelé a lépcsőkön áttetszőn, hajszálvékonyra fűzött derékkal, bámulatos díszítésű, széles abroncsú ruhában, fejükön bájos, fodros szegélyű kalappal, melyeket áll alatt kötöttek meg színes szalagokkal… Rózsák, szegfűk, színes madártollak a szoknyák szegélyén, napernyők és kalapok peremén, fahéj, magnólia és narancs illata… Szivarfüst, pomádé és borotvaszesz illata a szürke és fekete öltönyös, kravátlis és cvikkeres urak felől, igen –
kissé porosan ugyan, de csodálatosan, igen, ez csodálatos, ez Violet Doll, ez a ház lelke…
Ugyanakkor akasztott emberek lógtak a galériáról. Szürke bőrükbe évszázados ráncok véstek mély rajzú térképet, arcukra embertelen grimaszt vágott a halált megelőző kín. Kóchajjal, elsárgult foggal, nem evilági szellőtől ringatva vicsorogtak az őket szemlélőre. Némelyük alatt rég kiszáradt, feketére szikkadt, repedezett vértócsa sötétlett.
És kopogás. Mindenünnen. A falakból és Erica agyából egyszerre.
Kopogás, mintha öreg központi fűtés csöveit ütögetné valaki folyamatosan.
Kopogás… És a kopogás sokszorozódott, visszhangzott, egymással feleselő holt hangok tompa, disszonáns hatványait nyögte, kerregte szaporán, kitartóan.
Lepusztult elvarázsolt kastély valami századéve lakatlan helyen, és most újítják fel, gondolta Erica, szuper 3D, hologramok és Dolby Digital, nevezd, aminek akarod…
A kísértetek – a szépek, az illatosak, a múlt századok lelkét idéző gyönyörű asszonyok és urak – lassan kifakultak és eltűntek.
Csak a halottak maradtak, és az a szörnyű, zavaros, ketyegő kopogás.
A legszélső akasztott pedig – hiába akarta nem meglátni – Monique volt.
Álmodom, döntötte el a lány, miközben iszonyattól merev lábbal felfelé indult a lépcsőn. Nem fogta fel, mit csinál, azt sem, hogy mozog. Képtelen volt levenni a szemét Monique holttestéről. Csak haladt feljebb és feljebb, mintha mozgólépcsőn menne, és egyre a hullát bámulta.
Monique irtózatos gyötrelmek hátán utazott a halálba. Amikor felakasztották, mindkét kezét letörték kevéssel könyök alatt, és letépték a karjáról, míg ő fuldoklott – utóbbiról a püffedt, lila arc, a dülledt, bevérzett szemek, a kitüremkedő, szétharapott nyelv árulkodtak.
Az alkarcsontok vége szilánkosra morzsolva lógott ki a szétszaggatott húsból.
A tetem alatt óriási vértócsa terpeszkedett, de ez nem száradt még ki, csak sötétre alvadt. Monique elegáns nyári blúzán és szoknyáján is vérfoltok éktelenkedtek, főként mell- és deréktájon, ahogy megrövidült karjaival csapkodott haláltusája alatt. Szájából egy pók szaladt ki, és a cafrangosra harapott nyelv aljára érve egy áttetsző szálon lefelé kezdett ereszkedni. A pókfonál megcsillant a félhomályba tapogató tompa alkonyfényben.
Erica öklendezni szeretett volna – érezte a maró savat a torkában –, de nem bírt.
Nagyon valószerű álom!
Zsibbadó ajkakkal, a sokktól kábán lépdelt tovább, felérve pedig nagyot, erőset toppantott, majd megingott, mint mindenki, akinek a lába elől hirtelen elfogynak a lépcsők.
A hang. A kopogást kell követnem, az vezet az ébredéshez. Biztos valami öreg ébresztőóra csattogó ketyegését hallom félálomban. Előbb-utóbb fel fog ébreszteni.
Tétován a galériáról nyíló folyosók egyike felé fordult; arra, ahonnan a legerősebben hallotta a kopogást.
Néhány bizonytalan lépés után egy tárva hagyott ajtó elé ért.
Az ajtó dolgozószobának látszó helyiségre nyílott – vagy legalábbis valamire, ami dolgozószoba lehetett egykor. Mára a berendezéséből egyetlen hatalmas, redőnyös íróasztal maradt.
Az asztalon régimódi írógép állt.
A gépen pedig két alkarból letört kéz dolgozott.
A halott ujjak kopogva, csattogva verték a billentyűket, a szürke húsból lógó inak groteszkül fityegtek. A sárgára vénült papíron töredezett, hiányos betűkkel rótt sorokból a Violet Doll története rajzolódott ki, ahogy írta és írta fáradhatatlanul egy – hogy is mondaná Monique?... egy espirit désincarné – test nélküli elme.
Nem vagy egyedül, súgta a cím.
Az öreg, fekete írógép mellett néhány apró, püspöklila szilánk hevert. Hosszú másodpercekbe telt, mire a lány sokkos agya felfogta, hogy azok a forgácsok valójában lilára lakkozott körömdarabok, melyek a billentyűk csapkodása során törtek le és repültek szanaszét.
Ez volt az a pont, amikor Erica sikoltozni kezdett.

*

A kora reggel borús, szürkés fénye sejtelmes árnyakat csempészett a szoba sarkaiba. Erica kinyújtott kézzel tapogatva kereste maga mellett barátnője testét, és amikor helyette csak a gyűrött lepedőt találta, felült az ágyon. Beleborzongott, ahogy a vékony takaró lecsúszott a melléről. Kéjesen kinyújtózott, és várta, mikor hallja meg a fürdőszobából a tus sistergését.
Tekintete végigsöpört az éjjeliszekrényen álló poharakon, az üres pezsgősüvegeken, majd megakadt a vastag szőnyegre hajított vibrátoron. A lány visszahanyatlott az ágyra, elmosolyodott az éjszaka emlékétől, és lusta érzékiséggel végigsimított mellein. A kapcsolatukra gondolt; az értetlenség, zavarodottság, a véletlenül elkapott, sokat sejtető pillantások táptalajából szárba szökkenő vágyra, a lassan kifejlődő felismerés szülte tétova, ám mind bátrabb érintésekre, a szórakozóhelyeken töltött estéknek és jó néhány kiürült pohárnak köszönhető merészségből kibomló bizonyosságra, és arra, hogy mindezek csúcsán úgy tárult ki az érzékiség és az extázis, mint egy gyönyörű, páratlan, egzotikus virág kelyhe.
Ártatlan, önmagát abszolút heteroszexuális érdeklődésű lánynak ismerve Erica egy egészen más világot fedezett fel ebben a kapcsolatban. Néhány nap alatt, tehát viharos gyorsasággal ébredt rá: a másság nem bűn, a lehetőségekkel élni – és ajándékaikat kiélvezni – szintúgy nem az. Mégis, ki ítélhetné el olyasmiért, amit kettesben, zárt ajtók mögött élnek át Monique-kal? A váratlan felszabadulás kitágította látókörét, megsokszorozta érzékeit, eloldotta a viszonylag konzervatív nevelés rövid pórázáról. Végre szabad lehetett.
Néhány vágyakozástól, érzéki álmodozástól zsongó perc múlva felvette a vibrátort a szőnyegről. Muszáj volt, ez a vágy nem tudott várni és nem tűrt ellentmondást. Nyögdécselve élvezett el, és a kielégülést követő ájult öntudatlanság lebegésében hallotta csak meg a csendet. Ölében még halkulón gyűrűzött a gyönyör, amikor szívét összeszorította a riadalom: még mindig nem zubog a tus, nem hallatszik nesz a fürdőből, még mindig csend van… tompa, baljós csend.
A gyönyörének nedveitől síkos vibrátor újfent renyhe, félrehajított mozdulatlanságba dermedt, ezúttal a hotel selyemlepedőjén.
Erica az épp lecsengő orgazmustól és a félelemmel elegy gyanútól lüktető szívvel, bizonytalan, erőtlen léptekkel indult a nappaliba. Fülét a fürdőszobaajtóra tapasztotta,
(csend, csend)
majd amikor félszeg kérdéseire is csak a csend felelt, benyitott.
Odabent természetesen nem mozdult semmi. A helyiség nem tűnt párásnak, a zuhanyrózsa sem ringatott vízcseppet, a mosdó szélén száraz volt a szappan, amiképp Monique bolyhos papucsa is a süppedő fürdőszobaszőnyegen.
– Monique, itt vagy valahol? – kiáltotta a lány, ám feleletet már maga sem várt.
Csak lement az étterembe reggelizni – mondta magában, majd rögtön meg is felelt az állításra: – Egy frászt, kislány, kiment a házhoz, te is tudod!
Erről meg is bizonyosodott, amikor az előtérbe érve látta, hogy Monique táskája és kulcsai eltűntek.
Odavan azért a rohadt házért, tudhattam volna… Ó, hiszen tudtam is, csak elvakított a francia sárm, a szerelem… De hát mondtam neki, hogy ne menjen oda egyedül!...
Mondtad, persze… Szerinted komolyan vette? Komolyan vette volna bárki is? Szélbe dobott szavak voltak, a hangsúlyt csak te érezted…
Kábán állt, meztelenül; örömének hűlő nedvei síkos hártyát vontak combjára, arca buta hitetlenséget tükrözött.
Az a kurva ház!
Hiszen Monique még a legszenvedélyesebb együttlét mámorában is azt suttogta: „megveszem, Erica, megveszem! Az enyém lesz, mint te, együtt leszünk, mint veled… gondold el, ha ez így most gyönyörű – és ujját finoman rezegtetve Erica hüvelyébe tolta –, milyen gyönyörű lesz majd ott, benne, együtt…”
Váratlan gyorsasággal, hideg zuhanyként érte a felismerés. Könyörtelenül kihasználta a francia szerető; gyors, kíméletlen csapásban kellett ráébrednie: sosem ő maga volt a lényeg… Hanem a ház.
Mindig az a rohadt, kibaszott Ház!
Miért nem jelezte Monique felé, mennyire veszélyes?
Miért, elhitte volna?!
Magára kapkodta a ruháit. Dehogy törődött most érdemi sminkkel – gyorsan egy kis púder, a többi le van ejtve. Kocsikulcs, jogsi, farmer, beleugrós sportcipő. A tűsarkat most már kitörné a gyöngykavics, ez olyan biztos, mint egy nap. A Violet, az a rohadt, vén ringyó!
Hajgumit hamarjában, ne zavarják a harcban
(mert harc lesz, ugye? Tudom, hogy lesz)
az arcába hulló hajtincsek.
Kicsinállak, vén kurva. Még nem tudom, hogyan, de kicsinállak. Készpénznek veheted. Véged van, démonpicsa!

*

Egy óra sem telt el, és már a ház előtt volt – sápadtan az egyszerű, hűvös smink alatt, márványosra fázott bőrrel a rugalmas póló és a farmer alatt.
Már meg sem lepődött, amikor meglátta Monique telefonját a vénségesen vén kovácsoltvas kapuhoz vezető feljárón.

*

Szigetek. Ezek a házak lakatlan szigetek a ködben. Felfedezésük kaland és iszonyat, fövenyükön régvolt hajótörések rothadó uszadéka…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2016-01-20 15:07 Dana

Dana képe

Íme a második, egyben befejező rész.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-01-20 17:25 Roah

Roah képe

"Személyes tárgyainak hangulata életet lehelt a helyiségbe, otthonossá tette azt, és ez valamiféle varázslat módjára száműzte az első nap letaglózó felfedezését… "

Szerintem nem kell az "azt", nem elég az otthonossá?

"Személyes tárgyainak hangulata életet lehelt a helyiségbe, otthonossá tette azt, és ez valamiféle varázslat módjára száműzte az első nap letaglózó felfedezését…"

" Ekkor, mivel a mindennapi postát, egyeztetéseket és elintéznivalókat most már Rose-ra bízhatta, bejárta a közeli házakat, lakásokat… "

"Erica mintha mozgást látott volna…"

Sok a hármaspontozás.

"Megbánta elhamarkodott ítéletét, kételyeit is főnökével kapcsolatban. Mr. Banney csak azt tette, amit tennie kellett, ez egyértelmű. Mr. Banney tapasztalt, remek szakember, aki tudja: a negatív reklám is reklám, és ha titkot kreálunk valamiből, csak annál hevesebb lesz az érdeklődés."

Mindkét Mr. Banneyhoz ragaszkodsz?

Ennyi! A "hang" után szevasz, na, hát az baromi jó lett! Onnantól felkajált a ház, meg a többi, boá, fúú, ment ám a sztori. :))))

Összességében tetszett, de ez az epizód sokkal Srenesebb volt, mint az első, sokkal jobban átjött a stílusod, belejöttél, hagyhattad elszabadulni az írókádat.

Lehet kérni olyat, hogy többet írj? Tudod, olyat, mint az Eszti néni, vagy az Arcaink? Olyan belevalós, néhol dühből, néha örömből, néha sírtábláról hirtelen felindulásból elkövetett művet? Egyszerűen megfogod azt a lovat, felpattansz rá, vissza a nyeregbe, és hasíthatsz - eleinte kapaszkodsz, úgy, ahogyan te tanítottad errefelé régen, aztán sztori legyen talpán, ami karámba fog.
Hm? :)))))

Ha jól rémlik, kedvelted ezt a bandát - az formát, aki tolja:

https://www.youtube.com/watch?v=lZD4ezDbbu4

Pacsi! :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2016-01-21 12:27 Sren

Sren képe

Sziasztok!:)
Itt kérek elnézést, hogy nem válaszoltam a kommentekre az első rész alatt – a „Babának” története van, ez azonban befolyásolhatta volna a véleményeteket.

A történet pedig dióhéjban annyi, hogy ez az első és egyetlen „feladatszerű” írásom, az egyetlen olyan, ami nem spontán jött, ami miatt én magam meglehetős „műanyagnak” érzem. A spontaneitás több ponton is támadva volt, ugyanis nem elég, hogy adott világban kellett írni anno, párhuzamosan volt/van egy másik szellemházas sztorim is (csak az a klasszikus kísértettörténetek stílusában íródik), ezért a Violetbe messze nem tehettem bele mindent, ami a műfajt illeti.

Kis ideje Ádám Kalandos világánál felmerült, hogy éppenséggel neki is tudnék mit írni, ám, betörhetetlen vadló módjára, abszolút nem tűröm a komolyabb szabályrendszert, korlátokat, kötőféket, miegymást. Ekkor jutott eszembe a Violet, aki évek óta pihen a vinyómon. Gondoltam, megmutatom Nektek, és Ti majd jól megmondjátok, milyen is az, amikor egy viszonylag szűk térben próbálok mozogni, mennyire vagyok elefánt a porcelánboltban, látszik-e, hogy „megkötött kézzel” írtam?

Roah, kicsit könnyebben lélegzem a véleményedtől, köszi.:) Az már sokat jelent, ha valaki azt mondja, viszi a történet. Akkor már működőképes valamilyen szinten. De a többi novellámmal nem pont olyasmire utalsz, amit itt is említettem, beleérzőbajnok?

És persze továbbra is érdekelnek a vélemények, mivel ezt az írást alig érzem a magaménak, abszolút nem szívvel-lélekkel írtam, jóformán csak afféle „script feladat”, így pedig képtelen vagyok megítélni, milyen valójában.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2016-01-21 15:36 Roah

Roah képe

Szóval ez volt a turpisság? :)))

Az első rész regényes, olyan, mintha egy könyvből lapot téptek volna ki; precíz - ennek a résznek a második fele, várj csak, van egy mondatod, "A hang." És utána a többi, hogy azt kell követni, vagy az vezet, valami ilyesmi, na onnantól elkaptad, vagy jobban megragadtad, nem tudom, de az már Srenesebb.

Ó, hogy lehet ilyet kérdezni? :)))
Hát leírtam! :))) Mert az Arcaink, vagy az Eszti néni, igazi dühös, érzelemből elkövetett novella, az robbantós, dörrenős - az egyetlen, amit azokkal kapcsolatban mondani szoktam, hogy annyira precíz, annyira...néha természet-ellenesen az, hogy mondjam...mintha sport közben sem izzadnál, mintha még arra is ügyelnél, hogy egy csepp felesleges veríték ne legyen a padlón, homlokon, felitatsz mindent.
De ez nem hiba, hanem észrevétel - és amikor robbantasz, akkor ezek másak; egy sztorin belül az arányosságot említeném, hogy több a precízség, mint a dörrenés.

De aki a munkásságodat ismeri, az tudja, hogy tényleg nem bírod a kötöttséget, mégcsak nem is dacból, meg ilyesmiből, hanem mert szerintem egyszerűen a novella, vagy a sztori lenyom, nem tudsz semmi másra koncentrálni írás közben, csak arra, amit odabent látsz.
A kötöttség, egy téma, egy karakter-limit, bármi, ami ebbe akadályozhat, csak feltartana munka közben, az pedig már nem az igazi. Nem az igazi Srenes.
Amúgy vakmerő húzásnak tartom, hogy nekivágtál a Babának, szóval ezért nagy pacsi, és azért ebben az epizódban meg-meg csillant Sren is. :)));)

Azt nagyon kedvelem, amikor robban, vagy dörren. :)))

Remélem, fel tudsz használni valami hasznosat is a véleményemből, találsz benne olyas választ, amit keresel. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."