Labirintus a dolgok mélyén

Csak megyek. Tempósan, pedig nincs is célom. Nem érzékelem magam körül a világot. A saját belsőmet viszont nagyon is érzem. Sajog, éget, összenyom, megfojt, kínoz. Üvöltenék, de minek. Sírnék, de nem tudok. Kérdeznék, de kit. Egyáltalán ki vagyok? Az nem, aki két napja voltam. Akkor kiszakadt belőlem egy hatalmas darab. Eltűnt. Ami maradt utána, az egy zöld póló a szekrényben - talán soha többé nem lesz kimosva, és egy hatalmas, fájdalmas üresség a testemben - ami sose fog elmúlni. Kell nekem ez a fájdalom. Ragaszkodom hozzá. Nem hagyhatom, hogy még ez is elvesszen.
Néha felemelem a fejem, rámosolygok egy-egy kisgyerekre, köszönök egy hízelgő kiskutyának, segítek egy bácsinak a zebrán átjutni, megállok egy szökőkútnál, mintha csodát várnék a víz csobogásától. Észreveszek egy templomot. Nem messze magasodik ki a többi épület közül. Elindulok felé, ha be lehet menni, bemegyek. Mindegy milyen vallás tartja a magáénak, úgyse tudom, hova tartozok. Be lehet menni. Manapság már ez is meglepő. Katolikus templom, ez könnyen megállapítható. Leülök valahol a közepe táján. Nem tudom, mit remélek ettől a helytől. Semmit se tudok.
Üres a templom, ami egy hétköznapi délelőttön nem meglepő. Egy idősebb hölgy, valószínűleg a sekrestyéből, kijön az oltárhoz, tesz-vesz, megigazgat dolgokat. Közben engem is észrevesz, majd dolga végeztével visszamegy oda, ahonnan jött. Hamarosan megjelenik egy férfi, ugyanabból az irányból. Öltözéke fehér ing, és fekete szövetnadrág.
Elindul arrafelé, ahol én ülök. Az inggallérjáról rájövök, hogy pap. Harmincas éveinek elején lehet. Kissé alacsony, és sovány. Bár nem betegesen, de meglehetősen vékony testalkatú. Semmi kétség - már látom, egyenesen felém tart. Csak eszébe ne jusson beszélgetni. Nem akarok társaságot. Se papot, se mást.
A pap megáll előttem, illetve inkább mellettem. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy hol. Nem közvetlenül előttem, nem is mellettem, olyan érzésem van, mintha egy társasághoz csatlakozott volna, egy olyan baráti körhöz, amelynek én csak a perifériáján foglalok helyet. És csak áll, mintha néma volna. Furcsa, mert közben olyan érzésem van, mintha beszélne valakihez. A következő pillanatban éles fény fakad az oltár felől, bevilágítja a hajót egészen az ajtóig, és ezen a fényfolyosón feltűnik valami távoli áttetsző alak, mintha az Omega-dalból lépne elő a fényből szőtt lány, bár a lény nemére vonatkozóan még csak tippelni sem mernék. A pap egyértelműen vele beszélget, bár egy hang sem hallatszik. Aztán a lény visszavonul és viszi magával a fényfolyosót. A pap csak az után fordul hozzám, ahogy a hajó ismét árnyékba borul.
– Ha egyedül akarsz lenni, rossz helyre jöttél, gyermekem – mondja szinte suttogva. – Tudod, Ő szinte senkit nem hagy magára soha. Úgy véli, beszélni akarsz vele. Ha így lenne, menj végig a fényfolyosón. Elérsz egy kápolnához. A kápolna mellett egy forrást találsz, mosdjál meg benne, és igyál is a vízből. Ha már tisztának érzed magad, nézz körül. Két kannára bukkansz majd, ezeket töltsd meg vízzel. A kápolna mögött egyetlen ösvény vezet fel a hegyre, azon menj egészen addig, míg egy szomjazó facsemetét nem találsz. Itasd meg a fácskát. De vigyázz, hogy elég víz legyen nálad. Én biztos, ami biztos, nem csak a kannákban vinnék, de a számban is. Hidd el, két-három csepp víz is sokat számíthat. Öntözd meg tehát a fát. A többi a te dolgod. Ezzel a pap visszaindul a sekrestyésbe. Magamra maradok.
Mi volt ez? Álmodtam? Teljesen mindegy. Ennek az egésznek semmi értelme. Hallucináció, a kín gyümölcse. Még jó, hogy csak pár pillanatig tartott. Maradok még. Nem tudok, és nem is akarok sehova menni. Itt csend van és nyugalom. Nem kell megfelelően viselkednem, mert senki se törődik velem. Csak az a vacak hallucináció kísért. Olyan valóságosnak tűnt. Kicsit el is tereli a figyelmemet a fájdalmamról. Végig gondolom újra és újra az egészet. Különös. A papot láttam! Biztos vagyok benne, hogy ő valós, élő ember. Remélem, hamarosan újra megjelenik, és ad valami magyarázatot az előbb történtekre. Szinte könyörögve nézek az oltár felé, hátha újra meglátom őt. De nem jön, én viszont beszélni akarok vele. A sekrestyében biztos megtalálom. Felállok és elindulok az oltár felé. Pár lépés után csodálkozva látom, hogy az oltár közepéből újra elindul egy fénycsóva. Sokkal kisebb, mint az előző, talán ember nagyságú lehet. Mozdulni sem tudok. Dermedten állok a templom közepén, és a fénycsóva lassan közelít felém. Elér, körülölel, és elindul visszafelé. Én pedig megyek vele. Önkéntelenül lépkedem, csak nem tudom hová. Az oltár már nincs velem szemben. A fénycsóva újra fényfolyosóvá tágul, és valami láthatatlan hatalom kényszerít, hogy haladjak rajta. A testem könnyű, és már nem én uralom. Tudattalanul megyek, egyre beljebb és beljebb a ragyogó fény belsejébe.
Lassan halványul a fény, és kezdem látni a tájat magam körül. Egy erdőben vagyok, ami hihetetlenül csodálatos. Pompázatos, hatalmas fák, szebbnél szebb virágok. Talán Meseországba kerültem? Fokozatosan visszatér az erő a testembe. Most már lendülettel megyek az ösvényen, amelyre a fényfolyosón keresztül jutottam. Hirtelen eszembe jut a templom és a hallucináció, ami valószínűleg inkább látomás volt. Nem állok meg, menet közben próbálom visszaidézni a látottakat, hallottakat. Fényfolyosó, kápolna, forrás, … Mi is volt még? Nem tudom visszaidézni, de nem állhatok meg töprengeni. Megyek tovább, mert mennem kell, és menni akarok. A fák és virágok kicsit mintha ritkulnának körülöttem. Az ösvény is véget ért a lábam alatt. Merre tovább? Megállok egy pillanatra, és körülnézek. A távolban, nyugat felé meglátok egy épületet. Arra veszem az irányt, szaporán lépkedem, de figyelve arra, hogy ne tapossak el egyetlen virágot sem. Ahogy közeledem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az épület velem szemben egy kápolna. Igen, minden kétséget kizáróan ez egy kápolna. Viszont csak három oldala van. A bejárat felől teljesen nyitott. Így nem szükséges bemennem, hogy láthassam ami belül van. Tiszta, rendezett, friss virágokkal díszítve, mintha valaki éppen most takarította és díszítette volna ki. Pár pillanatig nézem, és közben eszembe jut a pap. Mit is mondott? A kápolna mellett van egy forrás. Egyelőre nem látom, de meg kell találnom. Elindulok jobbra. Szerencsém van, néhány lépés után rálelek. Kristálytiszta, áttetsző víz tör fel, hófehér, szinte tökéletesen egyforma alakú, és méretű kövek között, melyek szabályos kerek tavat alkotnak. Rabul ejt a látvány. Letérdelek és a kezem belemártom a vízbe, majd a két tenyerembe merített vízzel felfrissítem az arcom. Ez a mozdulat újra eszembe juttatja a pap szavait. Mosdjál meg benne, és igyál is belőle. Találsz két kannát, töltsd meg vízzel …
Közelebb hajolok a víz színéhez, majd alaposan megmosom a kezem és az arcom. Mikor ezzel végzek, látom, hogy egy tiszta, fehér törülköző van a vállamra terítve. Megtörülközöm, és jobb híján szépen leteszem a tó mellé, a fűre. Véletlenül veszem észre, hogy az egyik közeli fa tövében ott van a két kanna, amiről a pap beszélt. Elmegyek értük, és visszajövök a forráshoz. Az egyiket félig merítem vízzel, majd iszom belőle. Magam is meglepődök, hogy az egészet megittam. Aztán mindkettőt telimerítem, majd újra letérdelek, és teljesen a víz fölé hajolok, úgy, hogy inni tudjak belőle. Majd felállok, megfogom a két kannát és elindulok. Az irányt nem kell találgatnom, az ösvény lépésenként nő a lábam előtt, mutatva, hogy merre haladjak. A táj továbbra is meseszerű. Látok egy hegyet is, de az ösvény nem arra vezet. Megtorpanok, mert ismét eszembe jutott néhány szó, abból, amit a pap mondott: Menj fel a hegyre, egészen addig, míg egy szomjazó facsemetét nem találsz. Töprengésre nincs időm. A szemem láttára kanyarodik az ösvény a hegy irányába. Folytatom az utat, de valahogy hirtelen nagyon nehéznek érzem a két kannát. Megállnék, letenném, de nem tudom. Mennem kell, pedig már nem bírok. Fáj minden lépés, és fájnak a karjaim is. Elhagyott minden erőm. De el kell érnem a fácskát, nem adhatom fel. Szemeim kíváncsian keresik e csodás erdőben az egyetlen szomjazó facsemetét.
Egyre nehezebben lépkedem. Bár nem meredek a hegy, de elég magas. És a kannák lépésről - lépésre nehezebbek. A fák hatalmasak, terebélyesek. Ám az ösvény még mindig nő a lábaim előtt. Nem tudom, milyen erő húz, de haladok rajta. Nem tudok megállni, nem tudom a kannákat letenni, és már minden lépést szenvedésként élek meg.
– Itasd meg a fácskát! Itasd meg a fácskát! Itasd meg a fácskát! - hallom a pap szavait minden irányból. Mintha körülöttem minden fa és virág ezt suttogná. Közben rájövök, hogy már állok és a kannákat is letettem a földre. A fáradtságom is eltűnt. És az ösvény is. Se előttem nincs tovább, se mögöttem nincs nyoma, hogy merről jöttem. A hangot már csak egy irányból hallom, a hátam mögül, és nagyon halkan. Megfordulok, és egy karnyújtásnyira tőlem ott a fácska. Az egyetlen - ebben az erdőben -, amelyik kicsi, és szomorúan tartja ágain lankadt leveleit.
Ösztönösen ráöntöm a vizet az egyik kannából. Az az érzésem, hogy sokkal több víz ömlött rá, mint amennyi a kannában lehetett. A fácskán viszont semmi változást nem veszek észre. Ráöntöm a másik kanna vizet is. Ebből szintén sokkal több víz jött ki, mint amennyi beleférhetett volna. De még mindig semmi reakció a fácskától. Mintha már végleg lemondott volna arról, hogy olyan szép terebélyes legyen, mint a társai, akik körülötte vannak. Szánalom ébred bennem iránta. Picit közelebb hajolok hozzá, hogy megérintsem. Közben érzem, hogy a szám sarkából lecsöppen pár csepp víz. Felegyenesednék, de újra jönnek a vízcseppek, és bár lassan, de folyamatosan csöpög a víz a számból. Kivárom míg megszűnik ez a szokatlan dolog, majd felegyenesedek, és picit hátrébb lépek. Kíváncsian figyelem a fácskát, de semmi változást nem észlelek rajta. Percek telnek el így, és megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy eredménytelen az eddigi fáradozásom. Leülök a földre, és elerednek a könnyeim. Sírok, de nem tudom miért. Magamat sajnálom-e, vagy a haldokló fácskát. Közben kézfejemmel próbálom az arcom szárazra törülgetni, és a könnyektől nedves kezemmel megérintem az egyik lankadt kis levélkét. Ebben a pillanatban megtörténik a csoda. A levél életre kel, és elkezd fényleni. Majd másik, harmadik, negyedik, és hamarosan az egész fácska megtelik élettel, és ragyog. Bár méretében nem, de pompájával mindenképpen kitűnik társai közül.
Még mindig a földön ülök, és ahogy figyelem a csodálatos fácskát, valami mérhetetlen boldogság és nyugalom tölti el az egész testemet.
– Téged meg mi szél hozott?
Nem tudom eldönteni mi történt, mintha valaki szólt volna hozzám, de látni nem látok senkit, csak a fácska villódzik előttem egyszer ezüstös fényben, máskor meg mintha aranyba öltözött volna.
– Igen, jól hallod, ez én vagyok.
A fácska mintha olvasna gondolataimban.
– De ha akarod, közvetíteni is tudok. Nézz meg jól, a gyökereim a Föld mélyébe nyúlnak, az ágaim az Ég felé törnek, lentről összegyűjtöm a vizet, és felküldöm az Égbe, fentről a fényt szedem össze és lejuttatom a Földbe. Ez az életem, közvetítek lent és fent, Arany és Ezüst, Nap, Hold és Föld, valamint Lélek és Lélek között. Ha kérdezni akarsz, a legjobb helyre jöttél, itt megtalálhatod a választ. A vizedet magamba fogadtam és készen állok rá, hogy kapcsolatot teremtsek közted és a Nap, a Hold, és a Föld között, ha te is akarod. Akiket szólíthatok hárman vannak. Az Atya, ki mindig mindenütt ott van, Ő soha se szól, látszólag szenvtelenül vizsgálódik. Boldogasszony anyánk, ki e Föld királynője, de alattvalói elárulták. Ő nem tud szólni, csak kesernyésen mosolyogni, s amíg ti emberek meg nem értitek a Föld népét és vissza nem tértek az Ő országába, addig ez így is marad. És itt van a fiú, kit ti hol Jézusnak, hol Krisztusnak hívtok. Ők a Hármak, kik közül mindig a legfiatalabb viszi a szót. Most választhatsz, őket akarod-e hallgatni közvetlenül, vagy velem beszélgetnél inkább?
– Te beszélsz? Te egy fa vagy. Pár perce még majdnem halott voltál. Most meg beszélsz? Ez nekem éppen elég ahhoz, hogy Veled akarjak beszélni, és ne mással. Várj csak, nem is beszéltél. És én se beszélek. Csak hallottam a szavaidat, anélkül, hogy elhangzottak volna, és Te értesz engem anélkül, hogy megszólalnék. Ez jó. Akkor tudod azt is, mi az, ami elindított céltalan utamon. Ezt - egyébként - magam sem tudom. Talán nincs is kérdésem, amire választ szeretnék kapni. Tulajdonképpen beszélgetni se akartam senkivel. Úgysem lehet elmondani azt a kínt, ami megüresedett testemet tépi. De, Te - idehívtál, és szóra bírtál. Mi vagy Te? Ki vagy Te? És én hol vagyok? És miért? Beszélj, kérlek!
– Pontosan az vagyok, aminek látszom. Egy fa. Kapocs Ég és Föld között, Lélek és Lélek között. Mi fák, mindig szóltunk hozzátok, de vagy nem hallottátok, vagy összetévesztettétek hangunkat a saját gondolataitokkal. Ti már csak ilyenek vagytok, hebrencsek, akik csak önmagukkal törődnek, és alig-alig látnak ki a saját fejükből. Nos, ez azt is jelenti, Te változtál. Történt veled valami, ami átformált. Hirtelen látni kezdted magad körül a világot. Látni és érezni, ennyi az egész. És igen, igazad van, látom, hogy kínzó gondolatok tépnek. De amit látok, érzek, az nem Te vagy, csupán a belőled sugárzó fájdalom leképezése. Én közvetítő vagyok. Jutott nekem is némi bölcsesség, de hol van az a teljességhez. Ha nem érted meg, nem tudod megfogalmazni mi is az, ami kínoz, csak a kínt tudom továbbítani, arra pedig nincs válasz csak gyógyír. Döntsd el, mit akarsz. Ha válaszokra vársz, muszáj kérdezned, ha csak gyógyír kell, indulj el szépen hazafelé, mire leérsz a forráshoz elfelejted minden gondodat. Ennyit adhatok, tehát kérdezz vagy menj.
– Várj! Talán sietsz valahová? Beszélgetni szeretnék Veled. Nem akarok gyógyírt, és nem akarom a gondolataimat elfeledni. Kellenek nekem ezek a gondolatok, de meg kell tudnom bizonyos dolgokat, hogy el tudjam ezeket úgy fogadni, ahogy megtörténtek. Úgy érzem, ha Veled beszélgetek, közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsek eddig meg nem értett eseményeket, és ezek után meg tudjam fogalmazni a megfelelő kérdéseket.
– Én nem mehetek sehová. Ha itt siet valaki, az csak te lehetsz. Tehát – sietsz valahová? Azért vagyunk, hogy emlékezzünk, mert Ti elfeledtétek a Teremtő arcát. Népem látta felnőni és elbukni az Embert, látta és megőrizte az első emberek emlékét. Egykor tündéreknek, angyaloknak, őrzőknek hívtatok bennünket, s van számos nevünk, melyek semmiféle visszhangot nem keltenének bennetek, hiába is mondanám. De itt vagyunk és várjuk, hátha felhagytok az Ínség szolgálatával, mert Lúdvérc hatalma véges, és nektek is megjöhet egyszer tán az eszetek.
– Elárulod, mi ez a hely itt?
– Egy hegy. Sok neve volt, hívták Kopár Tetőnek, amikor még nem volt itt semmi, nevezték Hat Fának, arról a hat fenyőről mely először telepedett meg itt, s melytől annak a szomszédos kis fenyvesnek az összes fája származik. De persze téged nem ez érdekel, csak rosszul fogalmazol. Ezt a helyet Te teremtetted, saját teremtő hatalmaddal. Itt a természeted rá tud hangolódni a Természetre. Bárhol lehetne, de épp itt van. Itt megélheted a Teremtett Világ egységét.
– Ki akarta, hogy ide jöjjek? És miért?
– Te akartál idejönni, azért mert, mint minden ember, Te is vágyakozol az egység iránt. Eltévedtetek, hamis csillagzatok után szökelltek, mint az űzött szarvas. De egyszer majd meg kell állnotok. Benned túl erős volt ez a késztetés, meg akartál állni, ezért vagy most itt.
– Tudtad, hogy jönni fogok?
– Tudtam is, nem is. Egyszer minden ember elérkezik ehhez a ponthoz, csak a legtöbben túl későn. Te még fiatal vagy, lehet, hogy még időben torpantál meg..
– Sok ember járt már Nálad?
– Még senki. Ez a te találkozási pontod, mert bár a Teremtés egy és oszthatatlan, a Természet örök, az emberi természet annyi, ahány ember él a földön. Neked egy fa adatott, másnak egy folyó, egy tó, megint másnak egy festmény, kinek, kinek hite és legbelsőbb lényege szerint.
– Nehéz az embereken segíteni? Egyáltalán elfogadják a segítséget? Vagy esetleg tiltakoznak is ellene? Tudod, ezzel kapcsolatban különös gondolataim vannak. Szerintem vannak emberek, aki félnek attól, hogy esetleg segítséget kapnak, és majd jobb helyzetbe kerülnek. Életelemük, hogy sajnálva legyenek. Neked erről mi a véleményed?
– Nincs véleményem. Tudom, amit tudok, de véleményem az nincs. Az embereken nem lehet segíteni, mert összetévesztik ami jó, azzal, ami könnyű. A lét elviselhetetlen könnyűsége mérgezi a lelket. Ti nem jobbá, könnyebbé akarjátok tenni a sorsotokat, de ezzel egyre csak rontotok saját helyzeteteken, egyre rosszabb és rosszabb lesz, míg végül önnön világotok káprázatába menekülve rohanjátok végig az utatokat, egyik élvezettől a másikig, miközben az élet homokká válva pereg ki kezetekből. Amikor valami kizökkent benneteket az állandó rohanásból, rémülten zuhantok magatokba. Ilyenkor vakok lesztek és süketek. Te más vagy, te láttál a templomban is, a kápolnában is, és itt fenn a hegyen is. Látod a benned és a világban rejlő csodát, az egységes természetet, mely emiatt épp annyira a tiéd, mint amennyire az enyém. Mondtam már, közvetítő vagyok, a Kapu, az Út, a Bölcsesség és az Emlékezés. Egyszerre vagyok kint és bent, csak így lehet. Ettől többet nem mondhatok neked. Amivel szembesíthetlek, nem könnyíti meg az életed, de jobbá teheti. És most kérdezhetsz.
– Jó, rendben. Szóval Te, kizárólag azért létezel, hogy segíts nekem, és megpróbálj a helyes irány felé fordítani. Én pedig azért jöttem ide Hozzád, hogy megértsek, megtanuljak, és elfogadjak bizonyos törvényeket, szabályokat, amelyekre szükségem van az élet igazi megéléséhez. Félek, kicsit hosszadalmas lesz a dolog, de egyikünk se siet sehová, tehát nem is érdemes az idő múlásával foglalkozni. Viszont – míg az idő örök és végtelen – minden más mulandó. Lényegében éppen a mulandóság az, ami ide irányított engem. Szeretném elmondani Neked, hogy mit érzek, de én se tudom pontosan. El tudom hitetni magammal, hogy aki elmegy tőlünk, az az Ő országába megy, és annál jobb helyen nem is lehetne. A gondolataimat ezzel el is némítom, de itt az érzelem – itt bent. Miért nem fogadja el azt, amit az agyam parancsol neki? Mert a kettőt nem köti össze semmi? Külön utakon jár a szív és az ész? Az értelem és érzelem? Lehet. Sőt, egész biztosan! És mi - emberek - inkább az eszünket követjük, mert a gondolatainkat könnyebb irányítani, mint az érzelmeinket. Miért nem nyugszik meg a szívem attól, amit az agyam elhisz? Miért vagyok bizonytalan abban, amit szilárdan akarok hinni? Miért vannak kételyeim afelől, ami az egyetlen igazság? Miért kételkedem? Miért félek? Kérlek, segíts nekem a válaszokat megtalálni!

– Félreértettél. Nem azért vagyok, hogy segítsek. Én csak egy egyszerű híd vagyok, mely átível a feneketlen szakadék felett. Kétségtelen, ha át akarsz jutni, ebben segítek neked, de lehet, hogy jobb neked itt, s odaát elképzelhetetlen borzalmak várnak rád. Ebben az esetben már nem igen lehet engem segítőnek nevezni. Nos, a ki nem mondott kérdésedre egy dalban a válasz, amit most a saját szívedben hallasz. Hallgasd figyelmesen! Ezen áll, vagy bukik a sorsod. Sikerült-e megőrizned égi arcodat. Ha igen, akkor az angyalok felismernek, amikor átmész a hídon, ha nem, akkor az angyalok nem ismernek rád, és nem eresztenek be. Aki így jár, elvileg a szakadékba zuhan, a hetvenhetedik mélyégbe, ahol Lúdvérc várja, kit Jehovának is hívtok. De a Hármak mindenkinek adnak egy esélyt. Az arctalanok egy tükörlabirintusba kerülnek. És ott általában elbuknak, mert a kijáratot keresik, és hogy könnyen és gyorsan megtalálják, sorra összetörik a tükröket, és aztán ott állnak egyedül a puszta semmiben, míg értük nem jön Lúdvérc és el nem viszi őket a mélységbe, hogy a rabszolgaivá tegye a szerencsétleneket. A labirintus megfejtése egészen máshol keresendő, az útvesztő nem valamiféle kijárathoz vezet, a tükrök arcok. A Ti arcaitok. Valamennyi általatok viselt maszk megtalálható ott. A feladat, hogy kiválasszátok ez égi arcotokat. Ha sikerül, az angyalok rátok ismernek és beengednek. Én nem ismertem a barátodat. Nem tudom, milyen arccal állt az angyalok elé, mint ahogy azt sem, hány arca volt életében. Ha a régi, tündöklően szép, égi arcában jött ide, akkor már a Hármakkal együtt múlatja az időt, vagy visszatért közétek más alakban, hogy jobbá tegye a világot. Ha nem, és túl sok arcot viselt, most a tükörlabirintusban bolyong. Ha őszintén élt, és csak pár arca volt, talán már túl is jutott az útvesztőn, és odaát éli világát. Te ismerted őt, Neked tudnod kell, mi is történt vele. És még valami. Vannak valódi segítők, akik látták az Égi arcodat. Lehet, hogy Ő is közülük való. Ha az útvesztőbe tévedsz, Ők segíthetnek. És hidd el, csak Rajtad, rajtatok múlik, mi történik Veled, veletek a hídon. És akit az Útvesztőben az esze vezet, soha nem juthat át. Mert az ész kijáratot keres, a szívedre kell hallgatnod, ha meg akarod találni Égi arcodat. Ebben a körben mást nem mondhatok. Élj őszintén, légy hű önmagadhoz, talán még nem hívta elő saját képét arcodon az idő, talán még ott tündököl benned is az égi fénysugár.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-08-24 09:21 Blade

Blade képe

Ez most mi, keresztény példabeszéd? Nekem ez nem mond semmit. Talán másoknak.

Pl: " légy hű önmagadhoz" - ha hülyeségeket csinálsz, akkor inkább ne legyél.

cs, 2017-08-24 13:01 Suana

"Ez most mi?" - Labirintus a dolgok mélyén. És úgy látszik, jól eltévedtem benne.

Köszi, hogy elolvastad. :)

Üdv: Sz

p, 2017-08-25 08:58 Blade

Blade képe

Nem hiszem, hogy eltévedtél, csak más utakon jársz, mint én. Más labirintusokban. ;)

cs, 2017-08-24 13:56 Gitáros

Gitáros képe

Nagyon nehéz szöveg, nem novella, inkább filozófiai tanulmány.
Teljesen más, mint amiket eddig beküldtél, nem vagyok biztos benne, hogy számodra - mint író számára - ez-e a megfelelő út.
Szerintem térj vissza a tőled megszokott stílushoz, ezt az írást pedig tekintsd egyfajta irodalmi kirándulásnak, kísérletezésnek, amiben kipróbáltad magad.

Nekem nem tetszett, persze ez nem jelenti azt, hogy másnak ne jöhetne be.
Üdv!

Miki

cs, 2017-08-24 14:23 Suana

Tudod, kedves Miki, én egy aprócska, kis faluban lakom. Van benne kettő darab utca. Egy egyenes, meg egy nem egyenes. Nos, én itt is remekül el tudok tévedni. Na, most képzeld el, mekkora "szívszorongató" (irodalmi) kirándulás nekem, ha egy labirintusba tévedek.
Majd este megünneplem magamban, esetleg egy nagy tábla csokoládéval, hogy szerencsésen kijutottam belőle. :)

Köszönöm, hogy elolvastad és véleményt mondtál róla.

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 14:26 Gitáros

Gitáros képe

Szívesen!

Üdv!

Miki

cs, 2017-08-24 16:04 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Egy fajta kérdés-felelet játék, amelyben a szerző kérdéseket tesz fel önmagának, a tudattalannak vagy Istennek és a legnagyobb megdöbbenésére válaszokat kap. Hogy mit tud kezdeni ezzel, az az ő dolga. Van úgy, hogy a válaszok csak neki szólnak, és nem vállnak egyetemes érvényűvé. Máskor egyetemes érvényűek ugyan, csak a közeg nem tudja befogadni ezeket, miként a sötétség sem fogadta be a fényt. A dolog csak rajtunk áll. Valamennyien ott állunk a hídon, és vagy a mélységbe zuhanunk, vagy a tükörlabirintusba jutunk, vagy egészen máshová. Ha véletlen összefutnánk, egy pohár sör, bor vagy pálinka mellett (kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint) megbeszélhetjük.

cs, 2017-08-24 16:19 Suana

Köszönöm az olvasást, és a hozzászólást.
Azt hiszem, megint elkaptad azt a fonalat, amelyen végigtáncoltak a gondolataim.

:)

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 17:02 Roah

Roah képe

Gondoltam, jövök - csak előtte kitessékeltem az egyik spanomat, Szilvesztert, a bengálit a...felmosóvödörből. (?!) Mert neki muszáj volt oda beülni, érted, egy műanyag vödörbe préselni a fekete csíkos bundáját, meg a hosszú, fehér szálas bajuszát. :D

Hm.
Hát min merengtél már megint? :)))

Szerintem nehéz irodalmilag (is) egy ilyen írást elemezni; oké. Számomra a külalak sok, sűrű, nem valami szellős, ha a szememnek kellene levegőhöz jutnia a sorok között, bajban lett volna. A fogalmazást választékosnak találtam, hol nehezebb, hol könnyebb olvasni. Miért? Mert így jár az, aki több dimenziós tematikát választ. Keresi Istent? Keresi a válaszokat? Keresi az élet értelmét? Vagy mindet, egyszerre?
Néhol, mintha kicsúszott volna kezedből az írás, néhol, mintha a fantáziád kapott volna fel, mint falevelet a szél, néhol jól komponált egy mondat, néhol a hangszerelés, a megválasztott szó nem jó, nekem nem illet az alapdallamba, néhol sziklaszilárd bölcseletet próbál megfogalmazni, néhol bizonytalan az előadása, a kinyilatkoztatás, néhol találgatós, feltételezősnek tűnik nekem, néhol nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem-e, értettem-e, hogy titokzatos, mint Twin Peaks.

Elképzelésnek, hangos gondolkodásnak (amit meg kell jegyezzek itt, az az, hogy nem jó, ha az olvasók megneszelik ezt, bár kétségtelen, nem könnyű mutatvány, hogy a szerző elkülönítse a beszédet a beszédtől, a mondatokat a mondatoktól, a szavakat a szavaktól, ergo a karaktereket a karakterektől, hiszen az elgondolás egy kútfőből ered, de tanácsos, érdemes erre törekedni) sajátos filozófiának, teóriának találom.
Számomra túl bonyolult - talán az imitt-amotti bizonytalansága miatt, mintha nem lenne határozott az a bizonyos elképzelés? talán ez okozza, hogy komplikáltnak látom? -, és ugye amit az ilyes hangulatú, tematikájú írásokra mondani szoktam: ahány világnézetű, hitű, vallású olvasó, annyiféle benyomás születhet, szóval emiatt is tartom nehéznek a javítását.

De ilyen is kell! :))))

Ha egyszer ez akart előjönni, akkor ez akart előjönni.
Hm? :))))

Pacsi! ;)

"A "véletlen" az, amikor Isten úgy dönt, hogy névtelen kíván maradni."

(Bob Gass)

Angelo Badalamenti? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=vlNssDggI2A

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-08-24 17:51 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Egyszerű a megoldás. Olyan mint a jó vörös sör. A Borsodi most dobott piacra egyet, hál' istennek elérhető áron. Persze, ahhoz, hogy értékelni tudjuk, nem árt ha az ember sejti, mit is iszik, mert bár sörnek sör, de azért kicsit más, minta világos változat. (Bocs, ha titokzatosnak tűnnék, de már túl vagyok a napi orvosilag engedélyezett mennyiségen)

cs, 2017-08-24 18:09 Suana

Az igazat megvallva, nekem is bonyolult az egész. Keresek, de nem tudom mit. Várok, de nem tudom mit. Választ? Jelet? Útmutatást? Repkednek a gondolataim föld alá, csillagok fölé.

De érdekes módon ez az írás adott valamiféle választ a fel nem tett kérdéseimre, megnyugvást a háborgó lelkemnek. Talán azért, mert kiírtam magamból a bizonytalanságot? Vagy mert "valaki" (Szilveszter, Siva, Buddha, Isten) közben a fülembe suttogta a választ?

Mindegy. Megszületett, ez a lényeg.

Köszi az olvasás és a hozzászólást. :)

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 18:15 Roah

Roah képe

Ezt éreztem, hogy van is, és nincs is, igen, azt is, hogy kikívánkozott.

"Aki mindenben Engem lát, és mindent Bennem lát, az nem szakadhat el Tőlem, s Én sem szakadok el tőle."

(Bhagavad Gíta)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-08-24 18:37 Suana

Ez szép!

Úgy látom, megoldja az univerzum, hogy megtaláljam azt, amire éppen szükségem van.

Köszönöm. :)

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 18:47 Roah

Roah képe

Gíta, Véda-irodalom, védikus kultúra, kelet, filozófia. :)))

Isten természetét nem könnyű megérteni, nagysága felfoghatatlan, a Minden Maga, de vannak irodalmi alkotások, szentírások, amelyek sok ismerettel szolgálnak, az élet értelme, az emberiség múltja, jelenje, jövője tekintetében, tudás-bázis, és sok-sok minden.
Ha Ő érdekel, olvass utána, és megtalálod Azt, Akit ennyire keresel. :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-08-24 19:05 Suana

Hála és köszönet. :)))

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 20:09 Suana

"A Magasztos Úr szólt:
Művelt beszéded mellett olyasmit gyászolsz, amiért nem
szabadna bánkódni. A bölcsek nem keseregnek sem a halott,
sem az élő felett."

Nézd csak, ezt találtam benne.
Persze sok mást is, de ez úgy az arcomba nevetett. :)

Köszönöm.

Üdv: Sz

cs, 2017-08-24 17:53 Ovidius

Ovidius képe

Határozott, és mindig betartott elvem, hogy a hit és vallás mikéntjéről soha, senkivel nem folytatok semmilyen vitát. Ezért, ezt a történetet csak mitológiai, és kultúrtörténeti szempontból szeretném röviden véleményezni.
Más és más mitológia, vagy kultúrkörnyezet fogalmait, alakjait, megszemélyesített erőit nem szerencsés összehozni egy egységes (illetve annak szánt) történet keretében.

Akkor egy komoly gond bemutatása:

"Aki így jár, elvileg a szakadékba zuhan, a hetvenhetedik mélyégbe, ahol Lúdvérc várja, kit Jehovának is hívtok."
- A két entitás két különböző mitológiai és hitvilág alakja. Összehozni őket nem ildomos. Egyébként még analóg módon sem képviselnek hasonlót a két gondolati univerzumban.
- A "mélyég" szókapcsolat oximoron. A magyar nyelvben az ég soha nem lehet a mélység (sötét és lehúzó) jelzőjével felruházva.

Egyébként a történettel semmi bajom, de, amiért érdekel ez a transzcendens világlátás, egészen más, mint amit általában megszoktunk...:D
Nagyon jó írástudás kell ahhoz, hogy érdeklődéssel olvassam..., most nem jött össze...:D

Persze van ilyen...
Ha még nem olvastad Ian Watsontól Az Úr világa című művet, javaslom olvasd el.
Abból megtudható, hogy az Úr miért takarja el arcát Mája fátylával...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2017-08-24 18:10 Roah

Roah képe

Fú, Ovidius, ez de jó! :)))

"hogy az Úr miért takarja el arcát Mája fátylával..."

Ez tetszik nekem - "Mája fátyla"

(És van más irodalom is, ami a máját bemutatja. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-08-24 18:27 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Javaslom olvasd el a Janus arcú emberiség c. művet. A szerzők tételesen bizonyítják, hogy Lúdvérc és Jehova ugyan az a minőség. A mélység pedig épp a magyar mitológiában az égi vagy felső világ ellentéte. Persze az összefüggések felismeréséhez nem ártana ismerni a magyar hiedelem világot. E téren elég hiányos a tudásotok. Ami Jehovát illeti János 8:44_bem Jézus elég világosan megfogalmazza, hogy a vele szemben álló Papok, aki Jehova választott népéből származnak, nem Jézus mennyei atyjától, hanem a hazugság atyjától, az ördög atyától származnak. Ergo Jehova az Ördög Atya. Nem szerencsés tehát véleményt mondani olyan mitológiai kérdésekről, melyben eléggé járatlan az ember.

cs, 2017-08-24 18:46 Ovidius

Ovidius képe

Drága Licaj!

Megint figyelmetlenül közlekedtél. Ennek eredményeképpen nekem jöttél. Baj nincs, mert talpon maradunk mindketten.

Nem vagyok ugyan kultúrtörténész, de van valamennyi ismeretem emberi világunkról.
Idézeteid abba a körbe tartoznak, amiről írtam. Nem bocsátkozunk vitába.

Csak egy kifejezésbeli gond megbeszélése. A latin "ergo" szó, talán a legelátkozottabb klasszikus szó, ami létezik. Az összes gyilkos következtetést, szerencsétlen és emberhez méltatlan érvelés befejezéseként használják. Tudod, ugye?: "tehát". A következtetés, ami eldönti a dolgok mikéntjét. Bárki ördög, akire a következtetés -- tehát -- ráhúzható.

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2017-08-24 18:30 Suana

"Jó pap is holtig tanul."

Köszönöm a helyreigazítást, mindenféle segítséget, az olvasást és természetesen a véleményt is.

Az említett könyvet még, sajnos nem olvastam. Ha megszerezhető, megszerzem.
Köszi. :)

Üdv: Sz

p, 2017-08-25 01:02 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Kedves Suana!

Nézd meg kitől akarsz tanulni, mert itt nem nagyon akad olyan kommentelő, akitől a formai vonatkozásokon túl bármit is tanulhatnál. Ovidius pedig végkép nem az, egyszerűen nem ismeri azokat a forrásokat, melyek alátámasztják Jehova és Lúdvérc azonosítását. Lelke rajta. Azért ne dőlj be neki. Udvariasságod és bölcsességed mindenesetre dícséretes, de az adott esetben Ovidiusnak kellene a jó pap szerepet játszania, mert volna mit tanulnia a magyar és egyetemes mitológiáról, az ezt feldolgozó szakirodalomról, a kettős mércéről és más dolgokról is. Persze nem fog, de ez legyen az ő baja.

p, 2017-08-25 09:29 Para Celsus

Para Celsus képe

Múltkor még az volt a problémád, hogy valaki nem a te szád íze szerint értelmezte (esetleg újraírta) a mitológiát. Most meg te jössz az írói szabadsággal?

Azzal jössz, hogy ad hoc összekapcsolod a magyar meg a héber/keresztény mitológiát, majd azonosítgatod az egyik negatív karakterét a másik mitológia negatív karakterének opponensével. Ami nem működik. Ilyen alapon legfeljebb kapcsolatba lehet őket hozni, de attól még nem lesznek azonosak. Te meg az ángyanéned térgyekalácsa között kimutatható kínkeservvel valami kapcsolat, de ez nem jelenti azt, hogy az ángyanéned térgyekalácsa egyenlő lenne veled. És gondolom, az ángyanéned térgyekalácsát sem hívják Licaj Vuvnak, és téged sem hívnak csak per Térdkalácsnak. Ilyen alapon Jehovát sem nevezik Lúdvércnek, és a Lúdvérc sem Jehova.
Egy dolog újraértelmezni egy-egy karakter jellemét, motivációit - amely dolog működhet, ha a kész írásmű belső logikája ép és egész, sértetlen marad (korábban olvastam egy ilyet, talán a Kalamonát?) - és más dolog logikátlan azonosságokat megállapítgatni fene nagy (ál)tudományossággal. Ez utóbbi esetben a mű belső koherenciája is sérülni fog.

Arról a nonszenszről nem is beszélve, hogy a sárkány fogalma a magyar mitológiából került volna át a Jelenések Könyvébe. Ez körülbelül olyan, mint az alábbi okoskodás:
http://www.rovasoldal.eoldal.hu/cikkek/82-homerosz--odusszeia---magyar-v...


"The Rainmakeeeer!"

p, 2017-08-25 17:49 Ovidius

Ovidius képe

Nagyon morcos vagyok... Törölték kedvenc vuvuzelaművészem kiemelkedő fontosságú hozzászólásait.
Nem kellett volna...
Igaz, nem vagyok mazochista, de azért nem volt rossz olvasni...:D

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!