Szuper

Puczér Ida szuperképessége, ha lehet ilyet mondani, még a régen elfeledett Marvel hős, Hairman szuperképességénél is haszontalanabb volt. A Hairman képregényeket alig két szám után szüntette meg a kiadó, miután kiderült, hogy senki, de tényleg senki nem kíváncsi a mutáns hősre, aki hatalmas szőrzetével győzi le az ellenfeleit. A hosszú bajszával jobbról-balról körbetekerte és magához rántotta őket, majd a tűhegyes szakállborostájával végzett velük. De akármennyire is jól kitalált képesség volt ez, Hairman megbukott, mert a szuperereje nem érdekelt senkit sem. Puczér Ida képessége is hasonlóan érdektelen volt, ám ő mégis sikeres lett. Ráadásul nem a képregények világában, hanem itt, az igaziban.

Puczér Ida a melleit tudta a testétől függetlenül himbálni. Ha úgy akarta, miközben a felsőteste balra mozdult, a szép, kerek mellei jobbra lendültek. Mindenféle késlekedés nélkül, azonnal. Nem a megszokott módon, mint a többi nőnél, amikor a test mozdulását követi a mellek megnyugtató ringása, hanem pontosan ellentétesen. Mintha a mellei önálló életet élnének. Aki nézte, megzavarodott, mert csak annyi látszott, hogy ott egy csinos nő, darázsderékkal és gyönyörűen hullámzó keblekkel, de valahogy furcsa az egész. Furcsa, vagy inkább ijesztő, ahogyan a himbálódzó mellek felrúgják a fizika legalapvetőbb törvényeit is.

A mellhimbálás nem az a szuperképesség, amire az átlagemberek vágynak, miközben hőssé álmodják magukat, Puczér Ida mégis jól elboldogult vele. Szupererejével több éven keresztül irányította a magyar operaéletet, egészen a szörnyű bukásáig.

Puczér Ida fuvolás volt, az Operaház zenekarának művésze. Nevét nem érdemes keresni az archívumokban, ez csak gúnynév. A zenekartársai aggatták rá, miután látták használat közben a képességét. Ida ugyanis szupererejét mindig melltartó nélkül, áttetsző selyemblúzban, szinte pucéran vetette be, innen eredt a csúfneve. Persze csak a háta mögött hívták így, az arcába senki nem merte mondani, féltek a haragjától. Elintézett ő annyi nagy embert a himbálásával, hogy mindenki tartott tőle.

Tudvalevő, hogy a nagyzenekarok legmozgékonyabb tagjai a fuvolások. Felsőtestük folyamatosan követi a dallamot, lágyan mozognak jobbra, balra, előre és hátra, szinte együtt élnek a zenével. Ez minden zenekarban megfigyelhető, kivétel nélkül. A fuvola a legszabadabb hangszer, talán mert alig van súlya, nem nyomja a használóját a földhöz, mint a nagyobb réz- és fafúvósok. Az ember csak repül, repül, miközben fújja, tartani is alig kell. Mozgékonyságban csak a csellisták hasonlíthatók hozzájuk, a másik nagy hajladozó zenészcsoport. De ők bármennyire is szeretnének szárnyalni, nem tudnak, mert a cselló talpához vannak horgonyozva. Talán pont ezért lett Puczér Ida fuvolás, és nem csellista. Meg azért, mert a cselló kitakarta volna a melleit.

Gyerekkorában kipróbált sok hangszert, mindegyikben tehetségesnek mutatkozott. Furulyázott, hegedült és zongorázott is, mikor mihez volt kedve. Akármihez nyúlt, az varázslatosan szólalt meg a kezei alatt. Ekkora nagy talentummal akár zenebohóc lehetett volna belőle, de egyszer csak serdülni kezdett. Amikor pedig a mellei növekedésnek indultak, félretett minden mást és a fuvola mellett döntött. Mert a gyorsan előtörő szuperképességéhez ez illett a leginkább.

Erejét eleinte csak a tanulásra használta. Gyakorlás közben egyszerre két kotta volt előtte, a vonósoké és a fúvósoké. Játék közben a saját szólamát a felsőtestével, a vonósokét a melleivel követte, valahogy ezt tűnt neki természetesnek, így tanult a leggyorsabban. De ezt mindig csak magában csinálta, mert érezte, hogy mások nem értenék meg, micsoda intenzív módja ez a zenélésnek. A mesterképzésen, majd később a zeneakadémián a próbákra és az előadásokra inkább dupla sportmelltartóban járt, hogyha el is ragadtatná magát egy szép hegedűszólamot hallva, mégse okozzon botrányt.

Az oklevelét megszerezve aztán egyenesen az Operaházba került. Kitűnő hangszeres tudása és széles repertoárja segítették a zenekari tagsághoz. Meg a szép formájú, hatalmas mellei, mert bár szuperképességét nem használta a próbajátékon, azok mozdulatlanul is lenyűgözték a főzeneigazgatót, legalábbis a függöny nélküli fordulón. Azonnal szerződést kapott.

Visszahúzódó természetének köszönhetően sokáig nem volt semmi konfliktusa senkivel. Szorgalmasan gyakorolt, a próbákon illedelmesen viselkedett, a melleit soha nem himbálta. A zenésztársai nem is sejtették, micsoda képessége van. De egyszer csak megismerkedett egy férfival, szerelembe esett, majd búbánatba, amikor ez a férfi elhagyta. Tucatjával történik naponta ez nőkkel és férfiakkal, nincsen benne semmi különös. Csakhogy Puczér Idának szuperereje volt.

Első áldozata a hűtlen szerelme, a Don Giovannit éneklő bariton, Suba Tamás volt. Subának ez a szerep volt az egyik legnagyobb sikere, teljes átéléssel tudta hozni a karaktert, bizonyára azért, mert maga is gátlástalan nőcsábász volt. Hódításairól számtalan pletyka kering még ma is, a rosszmájúak szerint nincs olyan ötven alatti karénekes- és zenésznő az országban, aki ne ismerné férfierejét. Ez valószínűleg erős túlzás, de az biztos, hogy a fiatal és tapasztalatlan Puczér Idát megszerezte, majd hamarosan csúnyán eldobta. Nem kellett volna.

Suba a pezsgőáriát énekelve zuhant a mélybe a zenekari árok fölé húzott keskeny kifutóról. Pontosan akkor, amikor Puczér Ida megfújta a szólamát. Mert miközben fújta, szokás szerint balra mozdult a dallamot követve, de a melleit jobbra himbálta, természetellenes módon. Azok meg libbentek szabadon a vékony selyemblúza alatt, amit Ida a bosszújához vett fel. Persze melltartó nélkül. Az énekest sokkolta a látvány, előbb csak a hangja bicsaklott meg, majd a lába is, és leszédült az árokba. Az előadás félbeszakadt, az ájulás okáról pedig még sokáig találgattak az operarajongók, persze mindhiába. Még a bennfentesek se sejtették, mi terítette le a baritont.

Suba néhány hét után teljesen felépült és visszatért az Operaházba. De a Don Giovannit nem énekeli azóta. Sem ott, sem máshol. Nem tudná hitelesen előadni, szokta mondani a felkérésekre, erkölcsös ember lévén értékrendjével nem egyeztethető össze a szerep.

Utána következtek a karmesterek, mert Ida rádöbbent, micsoda erő is van a melleiben. Elsőnek Görög Gézát intézte el, aki nem rá osztotta a Pillangókisasszony vezető fuvolaszólamát. Csúfosan bukott is. Ida Cso-cso-szán egyik gyönyörű áriája alatt vetette be a szupererejét és indította el önálló pályán a melleit. Görög hosszú percekre lefagyott a látványtól, szabályosan sokkot kapott. Csak az elsőhegedűs lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy az előadás nem szakadt félbe. Felállva irányította vonójával a zenekart, amíg a karmesterbe az egyik ügyelő bele nem diktált egy pohár jeges vizet. Görög végül magához tért és be tudta fejezni az operát, de utána sokáig nem vállalt komoly feladatot a Házban. Kimerültségre és idegi gyengeségre hivatkozott, amit különösebben magyaráznia sem kellett, mert ahányszor meglátta Puczér Idát, keze-lába remegni kezdett és képtelenné vált bármiféle munkára.

Az Operaház személyzete az eset után jött rá, micsoda szörnyű képesség is lakozik Idában. Tetra Pál, az elsőhegedűs felindulva esküdözött a többieknek, hogy látta, amikor Puczér Ida megindította a melleit. Természetellenesen, a testétől elfelé himbálva. És látta azt is, ahogyan Görög szemei vérbe borultak a vad látványtól. Ha az elsőhegedűs nem lett volna homoszexuális – és így teljesen immunis a női idomokra –, talán maga is a szupererő áldozatává válik. De szerencsére az volt, ezért csak szemtanú lett belőle.

Aztán jött a többi karmester, gyorsan egymás után. Aki nem Puczér Idát tekintette a zenekar legfontosabb tagjának, vagy csak egy picit is packázni mert vele, az mind megbukott. Merthogy a karmesterség szexista szakma, szinte csak a férfiak űzik. A melleket bámulók.

Ida nem volt szégyenlős, ha kellett, szuperkebleivel akár igazgatót alázott.

Amikor az Operaház állami támogatását a kormányzat lecsökkentette, a frissen kinevezett főigazgató, Egyik Árpád komolyan gondolta a racionalizálást. Költséget csökkentett, és megszüntette az esti előadások után járó pótlékokat. A fuvolásokét is. Puczér Ida megbüntette.

Az egyik díszbemutatón villantott, amin a főigazgató is ott volt, természetesen az igazgatói páholyban. Idának semmiség volt odafordulni és meghimbálni a melleit, a testétől függetlenítve. Fuvola a szájban, a teste a zenére mozgott, a mellei pedig, meghazudtolva a fizika törvényeit, a testétől elfelé. Csoda, hogy nem zúzta halálra magát Egyik, amikor a nyakát nyújtogatva kiesett a páholyából. A pótlékcsökkentési rendeletét mindenesetre azonnal visszavonta, amikor hazaengedték a kórházból.

Puczér Ida lassacskán az Operaház legbefolyásosabb tagjává vált. Idővel mindenki megértette, az ügyelők, a zenésztársak, a világosítók, a táncosok, a magánénekesek és a mesterművészek is, hogy Idával nem lehet szórakozni, mert könyörtelenül megtorol minden sértést. Még a nők is meghajoltak előtte, furcsa módon talán könnyebben, mint a férfiak. Azok, akik a megnyerő külsejüket, kitűnő testi adottságaikat használták a karrierjük egyengetésére, gyorsan belátták, hogy Idával nem versenyezhetnek. Inkább behódoltak neki és barátkozni próbáltak vele, hátha elleshetik a titkát. A primadonnákat pedig, akik lába előtt az egész világ elhevert és úgy gondolták, hogy fölöttük senki nincs, Ida az Operaház kisbüféjében szokta helyretenni. Melleit kicsit megrángatta, aztán összeroppantott velük pár poharat vagy kávéscsészét. Majd halkan megjegyezte, hogy nem csak rombolni, de örömet szerezni is tud a trükkjeivel. Mert nincs az a férfi, aki ellen tudna állni a melleinek, ha úgy veti be őket. Innentől általában szent volt a béke, senki nem akarta próbára tenni a párja hűségét.

Mivel Idának kitűnő zenei ízlése volt, az Operaház programján nem lehetett észrevenni, hogy nem a nagynevű zenei igazgatók, hanem egy fuvolás irányítja a Házat. Sőt ez még jót is tett a színvonalnak, hiszen elmaradtak a korábbi rejtélyes incidensek, a kínos bukások. Idának ugyanis alig kellett bevetnie a mellhimbáját, a hatalmát már nem kérdőjelezte meg senki. A megfélemlített társulat zokszó nélkül dolgozott a keze alá, díszletmunkás és főigazgató egyformán. Kívülről úgy tűnt, hogy új aranykor köszöntött az Operaházra. A bentiek ezt inkább börtönnek érezték, de hát nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

Ida kiteljesedésének a csúcspontja, ha lehet ilyet mondani, a százhuszonötödik évadot megnyitó előadás volt. Felrúgta a hagyományokat és nem a megszokott Bánk bánnal indította el a jubileumi évadot, hanem Mozart Figarójával. A csöpp ellenállást, amit a döntése okozott, szupererő nélkül is letörte, egyszerű érvekkel állította maga mellé a Ház formális vezetőit. Érvekkel, azaz olyan ismert nevekkel, akiket azelőtt csak igen ritkán sikerült Pestre csábítani. A művészvilágban ugyanis addigra Puczér Ida híre meglehetősen elterjedt, a legnagyobb sztárok sem utasították vissza a kedves invitálását. Néhány szívhez szóló levél, szinte fenyegetőznie sem kellett, és máris összeállt a parádés szereposztás. Amiben nem csak a nemzetközi sztárok, de a legjobb magyarok is helyet kaptak, mert Ida hangsúlyosan figyelt a magyar operaélet fejlesztésére. Tanuljanak a legjobbaktól, hogy aztán ők legyenek a legjobbak. Mert Ida a világ legjobb társulatát akarta felépíteni Budapesten.

Nagyszerű volt a nyitóelőadás és nagyszerű volt az egész évad is. A társulat minden tagja a képessége legjavát nyújtotta, a legkisebb megingás nélkül dolgozták végig az idényt. Tudták, ha egyet is hibáznak, akkor végük, mert Ida egyértelművé tette az elvárásait. Tökéletesség. Másik lehetőség nincsen.

Az Operaház még soha nem kapott annyi figyelmet és elismerő kritikát, mint akkor. Folyamatosan telt ház előtt játszottak, sokan külföldről csupán egyetlen előadásuk miatt utaztak az országba. Ida könyörtelen stílusa nem kedvezett a társulat hangulatának, de a színvonalnak annál inkább. Jók voltak, elképesztően jók.

Ida számára a legfontosabb ebben az évadban az volt, hogy egyáltalán nem használta a szuperképességét. Nem kellett meglódítania a melleit egyszer sem, nem kellett megaláznia, meggyötörnie, helyretennie senkit sem. Az egész jubileumi évben nem volt egyetlen icipici himba sem. Az operavilág megismerte és elfogadta a felsőbbrendűségét, nem akadt kihívója többé. Vitathatatlanul az ország első számú operatekintélyévé vált, felért a csúcsra. És talán még ma is ezen a csúcson üldögélne, de a véletlen közbeszólt. Ida hízni kezdett.

Az életkorral járó változások, az elkényelmesedés és az ülő életmód miatt szaladtak fel rá a kilók villámgyorsan. A combjára, a fenekére, a csípőjére, vastagodott mindenhol. Az egykor vékony, darázsderekú fuvoláslányból a jubileumi évadot követően kövér, rengőhájú asszony lett. Hatalmas, lógó mellekkel. Ida régi, szép formájú, erős és rugalmas keblei fokozatosan elkörtésedtek. Nyúltak és vékonyodtak fölül, nőttek és gyarapodtak alul. Nem éppen az előnyére változott. Ráadásul nem csak kívülről.

Gyakorlás közben már nem érezte azt a harmóniát, amit régebben, amikor a hegedűszólamot a melleivel hullámozta le. Hiába próbált egyszerre ringatózni a fuvolára és himbálni a hegedűre, nem volt meg az összhang a két mozgás között. A mellével ütemet tévesztett, a fuvolával dallamot vétett, egyszóval teljesen szétesett. Mintha a mellei és a teste különváltak volna.

De nem csak a harmóniát, hanem az erejét is kezdte elveszteni. Magányos próbálkozásai során egyre gyakrabban szembesült azzal, hogy nem megy a himba. Nem az ütemre mozgatás nem ment, hanem semmi sem. Többször csak lengetnie sikerült, mint az átlagnőknek, nem pedig himbálnia. Csak a gravitációval, nem a szupererővel. Úgy, mint másoknak, úgy, mint a többi nőnek. Nem pedig szuperember módra.

Volt egy enyhe próbálkozása a fogyókúrával, ugrált és lihegett néhány videóra, de hamar feladta. Semmit nem fogyott, sőt inkább hízott a testmozgás miatt, mert nagyon megkívánta az édességet az edzések után. Ha pedig kívánta, akkor evett is, tudniillik az Operaház teljhatalmú úrnőjeként hozzászokott ahhoz, hogy amit akart, azt rögtön megkapta. Ha süteményt, hát süteményt, mégse mondhat ellent saját magának. Miután így a fogyókúrával felszedett vagy tíz kilót, gyorsan abbahagyta az egészet, nehogy tovább hízzon. Eldöntötte, hogy marad, ahogy van. Ha egy egész évadot kihúzott himba nélkül, talán menni fog az még sokáig.

A nyári szünet után magabiztosan lépett újra a Házba. Kicsit lassabban, mint régen, mert fulladt a lépcsőktől, de masszívan és rendíthetetlenül. Hatalmas melleit felpolcolta és fegyverként szegezte a világra, nehogy bárki egy pillanatra is elfeledkezhessen róluk. Szinte maga is elhitte, hogy megvan még a szuperereje, összeroppantom, aki belém köt, ez volt az arcára írva. De aztán a könnyei még aznap lemosták ezt a szigorú maszkot.

Az új kürtös, az Erdélyből frissen felkerült Hedega Tamás okozta a vesztét. Hedegát az Operaház zenekarvezetője csábította Pestre, amint az elvégezte a kolozsvári Konzervatóriumot. Mert jó kürtös volt, és a jó kürtös aranyat ér. Nem túl népszerű hangszer a kürt, nehéz is, meg kevéssé lehet kitűnni vele. Nem kürtszólamokkal van kitapétázva a zenetörténet nagyjainak csarnoka, a kürt inkább alaphangszer. Azért van, hogy a többiek jobban szóljanak. Éppen ezért a jó kürtösöket mindenhol vadásszák, mert kevés van belőlük. Az Operaházból is hiányzott egy, ezért kapott gyorsan szerződést Hedega Tamás.

A kürtös nem ismerte Idát, nem ismerte a szokásokat és nem ismerte a Ház íratlan szabályait sem. Például hogy Ida a főnök és hogy a próbán tilos a cigaretta. Idát ugyanis rendkívül zavarta az az általánosan elterjedt szokás, hogy a zenészek kijárnak cigarettázni a szólamuk szüneteiben. Nemcsak a próbákon, de az előadásokon is. Mintha a zenélés nem művészet, csupán egy szakma lenne, ahol időnként cigarettaszünet van. Ezért aztán amint teljhatalmat himbált magának, be is tiltotta az ilyen szüneteket. Zene közben nincs dohányzás, csak zene van. Aki cigarettázni akar, abból irodistát csinálok, mondta a zenekarnak. Vagy munkanélkülit.

Hedega az első napján, már az első próbán ütközött Ida szabályával. Csak véletlenül, de annál erősebben. Dohányozni indult kifelé, ahogy a kürtök egy kis szünetet kaptak az éppen próbált darabban. Mert otthon így szokta meg. De nem jutott messzire, zsebében még a cigaretta után kotort, amikor Ida leállított mindenkit. Majd ha befejezted a fújást, akkor szívhatsz, de addig semmit, szólt nyersen a kürtösre. Vissza a helyedre most!

Tepsiforma, nekem te ne duruzsolj, inkább csak furulyázz! válaszolt vissza Hedega mérgesen. Ideges volt, hiányzott neki a nikotin, meg egyébként is, hogy képzeli ez a dagadt fuvolás, hogy őt utasítgatja.

Nem túlzás azt mondani, hogy az egész zenekarban bennakadt a lélegzet. Az még hagyján, hogy az új fiú Ida formátlanságán élcelődött. Szemtelenség volt ugyan, de igaz. Ha Idában van egy pici kis önirónia, majd túlteszi magát rajta. Viszont egy fuvolásnak furulyát mondani, az szörnyű durvaság. Rosszabb, mint brácsázni a hegedűst, operettezni az operát, vagy mutogatósnak mondani a karmestert. A legnagyobb sértés, nyílt felhívás a párbajra.

A zenészek síri csöndben, résre hunyorított szemekkel lesték Ida melleit. Hogy még éppen láthassák, ha kezdődik a himba, de aztán gyorsan csukhassanak, mielőtt megzavarodnának az abnormális mozgástól. Amikor Ida majd az egyiket jobbra, a másikat balra indítja meg, a végén pedig szétroppantja velük a kürtös fejét. Vagy felhimbálja őket a plafonig és onnan lezúgva trancsírozza szét a pimasz fickót. A pletykák némileg felnagyították Ida képességét, ezért bármit el tudtak képzelni róla, és várták, hogy ez a bármi be is következzen.

De Ida csak állt és állt, és nem csinált semmit. Nem pattantak el a melltartójának a pántjai, nem kezdtek el himbálózni a szuperkeblei és nem roppantották össze Hedega fejét, vagy a kezeit, vagy a testének bármi egyéb részeit. Ida tehetetlen volt, és a tehetetlensége meg is látszott rajta.

A zenészek csöndben nézték Idát. Nézték komoran, ahogyan potyogtak a könnyei, ahogyan rázkódott az a hatalmas teste. Nézték a legkisebb szánalom nélkül, egyre kevésbé hunyorogva, mind szúrósabb tekintettel. Nem lesz bosszú?! Nincsen erő?! Hát eddig akkor hogyan? Aztán a világ leglassabban eltelt perce után az elsőhegedűs Tetra csendesen elővett egy cigarettát a zsebéből, és rágyújtott. Ott, a próbateremben. Majd ráfújta a füstöt Idára.

Puczér Ida csak nézett maga elé és sírt tovább. Néha felköhögött, mikor az elsőhegedűs újabb füstfelhőt fújt rá, de nem csinált semmit. Akkor se nézett fel, amikor az egyik csellista kitépett egy lapot a kottafüzetéből és gombóccá gyűrte azt. Akkor se, amikor megdobta a papírral, először gyengén és erőtlenül, talán a hatást próbálgatva. Majd még eggyel és még eggyel, mindig erősebben. És akkor se, amikor csatlakoztak hozzá a többiek, a vonósok, a fúvósok, az ütősök. Dobálta mind Idát, előbb csak a kottalapokkal, majd minden mással, ami a kezük ügyébe akadt. Repültek a hegyes vonók, az üstdobos legkeményebb verői, a veszélyesen éles cinek, aztán a többi hangszer, még a hatalmas tuba is. Meg a kottaállványok, a tokok és az uzsonnás csomagok, kinek mi akadt a kezébe.

Néha, egy-egy előadás után, amikor csak azok ülnek az Operaház fenti, zárt büféjében, akik akkor ott voltak, szóba kerül az a nap. Ha már annyit ittak, hogy azt hiszik, elég bátrak hozzá, hogy szembenézzenek az akkori önmagukkal. Csak olyankor beszélnek róla, életük legnagyobb titkáról. De soha nem tudják felidézni pontosan, hogyan is történt az egész. Ki indult meg először, ki ütötte és rúgta meg Idát, ki tépte a húsát. Az első tiszta emlék, ami már mindenkinek egyforma, hogy állnak a vértócsa körül és nézik középen a húspépet. Ami már nem Puczér Ida volt, de még csak nem is ember. Csak valami véres, formátlan massza. Meg ahogy Hedega megszólal, hogy inkább nem gyújtok rá. Annyira nem fontos.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2019-09-08 16:08 Kelvin

Kelvin képe
5

Most mit mondjak?

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2019-09-09 08:25 Kovács Gergő

5

Kiváló! Szakadtam. :D A zárómondatodért irigyed vagyok.

Egyébként dolgoztál operában vagy színházban? Úgy tűnik, ismered a dörgést. Én a Csokonaiban voltam Debrecenben a kórusban öt évig.

p, 2019-09-13 18:41 Tavaszi Zoltán

Nagyon köszi! Csak nézőként járok színházba és operába, bár úgy nagyon.

sze, 2019-09-11 19:13 Gitáros

Gitáros képe
5

az óta - azóta
Az Operaház még soha nem kapott annyi figyelmet és elismerő kritikák - kritikát
az Operaház tejhatalmú úrnőjeként - teljhatalmú
évadod - évadot
tejhatalmat - teljhatalmat - Vigyázz, ez a szó kétszer is hibásan fordul elő a novelládban, nézz utána, én is megtettem a neten. "Teljhatalom", azaz, teljes hatalom rövidítése.

Nos, néhány gépelési hibát, meg figyelmetlenségből eredő, apró tévedést leszámítva, ez egy elképesztően szórakoztató, gördülékeny stílusban megírt novella, egyértelmű, hogy 5 csillagot érdemel.
Gratulálok, szuper lett! (Zenészként, szakmailag sem találtam benne hibát, ez is pozitívum...:)

Üdv!

Miki

p, 2019-09-13 18:43 Tavaszi Zoltán

Nagyon köszönöm, a szemem egy idő után átugrik a hibákon, nem veszem észre. Bár a teljhatalom az nem elgépelés volt, ezt most tőled tanultam meg :)

szo, 2019-09-21 19:44 gabesz890

5

Üdvözletem!

Vicces volt, ötletem sem volt, hogy ide fejlődik majd a sztori. :) Az elején sokaltam a Puczér Idázást és a lóbálás részletes leírását majdnem minden bekezdésben, de ez szépen kikopott az írásodból. Szép munka. :)

p, 2019-09-27 20:31 Tavaszi Zoltán

Köszönöm!